Hadviselés vagy unalom

Kora hajnalban csöngött a telefonom, s egy ismeretlen férfihang szólalt meg a vonal túlsó végén.

– Szervusz, itt Tóth beszél.

– Miféle Tóth?

– Hát nem emlékszel? A költő! Tóth, téhával.

– Nem ismerlek…

– Különös – mondta álmélkodva.

Le kellett volna tennem a kagylót, de az álmosságtól még nem voltam igazán eszemnél.

– Mondd, kérlek – folytatta rejtélyesen –, mentek kirándulni?

– Nem értem.

– Igen, igen, kirándulni a Hármashatár-hegyre…

– Nem megyek, se oda, se máshova. Nem vagyok kiránduló.

– Ugyan, ugyan, és azok a titkos találkozások, politika, miegyéb?

– Hülye! – mondtam, most már dühösen, és lecsaptam a kagylót.

Visszafeküdtem, de ez után az ostoba vicc után hiába próbáltam elaludni. Nem a homályos gyanúsítgatás kedvetlenített el, hanem, hogy ilyen sületlenség egy kétlábú lénynek gyönyörűséget okozhat. Egészen más az, ha valaki gyűlöl, és úgy tölti ki rajtam bosszúját, hogy fölcsönget álmomból, s lehord a sárga földig. Ezt még megértem. Ordítozhat és kiabálhat, ha nem bújik el a névtelenség álcája mögé. Az ilyen legalább ember módra viselkedik. Mert annyi tiszteletet még az ellenségemtől is elvárok, hogy tudassa velem, miért gyűlöl, miért szeretne kiterítve látni. De ez a sunyi és céltalan bosszantás kiábrándít. Csúnya és jellemtelen alakok hadviselése ez embertársaik ellen. Ó, ha lenne benne szellem, ötlet vagy ördögi huncutkodás, a jókedv iránti tiszteletből az ember még az áldozat szerepét is vállalná, mint baráti beugratásban. De mire jó az ilyen értelmetlen maszatolás, koromköpködés? Vagy az igazi gyűlöletről is leszoktunk, s helyette a fúrás, a piszkálódás, a gáncsolás kis Mefisztói sugdosnak fülünkbe? Az oroszlánok vénasszonyok lettek?

Lehet, hogy a névtelen telefonáló egyszerűen csak unalmában hívott föl? Ha igen, miért nem közölte, hogy még aludni se tud, mert egész éjszaka szolgálatban volt, ott virrasztott, mondjuk, a telefon mellett, és közben nem történt semmi. Se vele, se a környezetével. S nemcsak az elmúlt éjszakán, de évek óta nem történik semmi, mert az események sokasága, mely a nagyvilágban zajlik, már nem történés, már nem élet a számára, csupán fölfoghatatlan zűrzavar. S különben is a világ húszezer pontjáról egyszerre ható élmény: öröm és iszonyat, hülyeség és hazugság, politikai cirkuszmutatványok dzsesszkísérettel vagy géppisztolyropogással aláfestve, már kiölték belőle az igazi érzékenységet, a megrendülés vagy a fölháborodás képességét, s a világot már csak úgy nézi, akár egy fényképgyűjteményt – és hogy mégis történjék vele valami, fölhívott engem.

Ha ezt dadogja el hajnali ötkor, szavamra mondom, fölkelek, és lemegyek hozzá. Utálom az unalmat, az egykedvűséget, s ha nem vagyok is vérbeli kiránduló, most már én hívom, jöjjön el velem a Hármashatár-hegyre. Az ősz síkos ösvényei nem olyan szépek, mint a tavasz vagy a nyár útjai, de az ég lapjára kirajzolódó erdők rézkarca lenyűgöző. Izgalmakat és titkokat rejt még ilyenkor is a táj. Nedves papírlapokon lépked a szél szerte a bokrok között, s ezek a megtaposott, szétrongyolódott papírlapok még így se veszítették el értelmüket, mert valamiféle célt szolgáltak. Egyikbe kenyeret takart egy család, mikor kijött ide a hegyre levegőzni; a másikat talán egy lány terítette a feje alá, nehogy földes legyen a kontya. Kit zavar az, hogy nem közvetlenek ezek az emlékek, és hogy mással történtek meg! Aki szeret élni, nemcsak a saját emlékeire tud emlékezni.

Szerencsétlen Unatkozó, ha nem segített volna rajtad ez a különös kirándulás, mert tételezzük fel, hogy te nem szereted a lecsupaszított fákat, a hajnali hideg csípését arcodon, a láthatár kulcsra zárt kapuit, azt azonban biztos észreveszed, amit hegymászás közben észre szokott venni az ember, hogy van keze, lába, szeme, és mindegyiknek van rendeltetése is. Hidd el, sokszor ezzel a gyerekes észrevétellel kezdődik el az ember újjászületése. Föl kell fedezned magadat, mint ahogy a kocsiban fekvő csecsemő fölfedezi dió nagyságú ökleit. Én már annyit betegeskedtem, hogy megtanultam külön tisztelni a lábam, a szemem és a kezem adottságát – egyáltalán a testet. Te vajon, gondoltál-e arra, milyen végtelen lehetőség van a két lábadban? Utak, véletlen találkozások, szerelmek! Vagy erről is elfeledkeztél, mint a naponként rád zuhogó, valóságos hírek zápora miatt magáról a valóságról?

Ha idétlen bosszantásod ellenére megismerkedünk, elmondom, hogy én soha nem unatkozom, de néha kiábrándítóan kétségbeesem. Egyszer azért, mert sokan még ma is úgy képzelik el a mi világunkat, mint valami maszek vállalkozást. Máskor meg azért, mert összekötözött kezű halottak úsznak a Szajnában, összemosódva szemem előtt egy Derkovits-festmény megrázó látomásával; néha pedig azért, mert épp nem köphetek bele a miniszterelnök úr franciasalátás táljába, aki jóízűen falatozik, miközben tizenötezer arab már tizennyolcadik napja éhségsztrájkot folytat jogaiért.

Ezek miatt időnként valóban elcsüggedhet az ember. Elcsügged vagy fölrobban dühében, de nem unatkozik. Az unalom lealjasít, a kétségbeesés még föl is emelhet. Ha fonák módra is, de megmutatja a dolgok igazi értelmét. Sötétet teremt, hogy jobban érvényesüljön az, amit jelképesen szólva, a becsület világosságának nevez az ember, vagy egyszerűen csak kötelességnek.

Rosszkedvemet még azzal is növelted, hogy pont akkor hívtál föl, bosszúból vagy buta örömre áhítozván, mikor a világot fölkavaró éhségsztrájk már a szakadék szélére sodort tizenötezer embert. Nem érzelgősségből mondom, de vicced és gyanúsítgatásod ízléstelenül hatott. Magyarul beszéltél, de több közöm volt ahhoz a tizenötezerhez, mint hozzád, bár velük egyetlen szót se tudtam volna váltani. Nem akarom eltúlozni a dolgot: viselkedésed nem főbenjáró bűn. Sokkal nagyobb bűnöket követtek el megkoszorúzott mellű politikusok vagy kivénhedt tábornokok. Te ne bújj az árnyékukba. Ha gyűlölsz, hívj föl, és áraszd rám a gyűlöletedet. Ha pedig csak unatkozol, mondd meg: kitalálunk valamit az unalmad ellen. De nevezd meg magad!