Kutak és tengerek

Az elmúlt hetet lent töltöttem a falumban. Azzal a titkos reménnyel utaztam haza, hogy majd a vadribizli-sövény árnyékában találkát adhatok a múzsáknak, és ha ők is úgy akarják, néhány új verssel jövök vissza Pestre. Elképzelésem most is, mint annyiszor, puszta ábránd maradt. Elfutott az időm gyorsan és észrevétlenül… Bocsássanak meg nekem a múzsák, hogy nem találkozhattam velük, de versírás helyett most az egyszer halaszthatatlanul kapálnom kellett két szőlőben is; szilvát szednem szemenként pálinkának; fát fűrészelni, szénakazlat tetézni, s egyéb apró munkákat befejezni. Még arra sem volt időm, hogy elolvassak egy-két verset, belenézzek az újságba, vagy meghallgassam a rádiót. Az egyik mozdulat úgy kapcsolódott a másikba, mint a láncszem, s úgy rakódott egymásra, mint a föld rétegei. S a fárasztó hét után a vasárnap is oly förgeteges napsütéssel és harangzúgással ébresztett, hogy beidegződésem ellenére minden kíváncsiság elhalványult bennem, mely máskor a napi hírekből áradó világ felé fordított. A levegő ott remegett a szérűt körbefogó akácfák lombja fölött, s bizonytalanná tette szememben a külvilágot. Hírek és köznapi újdonságok helyett a gyerekkor zajára figyeltem. Lábdobogásra a padlásföljáróban, a kútkávához ütődő kannák zörejére s a nádtető alig hallható percegésére, mely mindig sejtelmessé tette számomra a nyári napokat. Nem írtam, de ahogy szemérmetlenül mondani szokták, éltem a verseket.

S hogy ember kering ismét a világűrben, azt is csak késő délután tudtam meg. Akkor, mikor már a világ minden táján megjelentek a rendkívüli kiadások. Kicsit bosszantott, hogy elszalasztottam a legelső híradást, hogy elmulasztottam az igazi történelmi pillanatot. Kedvetlenségem okát csak később értettem meg. Olyasfélét éreztem, mint aki későn érkezik haza valahonnan, lemarad az ebédről, s most egyedül kell ennie az asztalnál. Úgy látszik, észrevétlenül is egy családdá kezd válni az emberiség, mert egyre inkább kiderül, nemcsak a falat jobb ízű, ha mindnyájan esznek, de a csodák is csak akkor igaziak, ha együtt élheti át őket minden ember.

Talán e lemaradás miatt történt, hogy az első percekben túlságosan is tárgyilagosan gondoltam Tyitov őrnagy hihetetlen kalandjára. Gagarin után még a neve sem rögződött belém egyszerre s olyan kitörölhetetlenül. Mi ez? Hozzászoktunk már az emberi csodákhoz is, mint a napfölkeltéhez? Oda sem tudunk már figyelni? Hozzászoktunk, vagy éppenséggel még nem is értjük őket igazán? Az űr idegenebb, mint képzelőerőnk! Nincs földrajza, s nincsenek kézzelfogható emlékeink róla, s ezért lehet az, hogy a csillagok közelében történő utazás is valami kozmikus bűvészkedésnek hat? Valamiképpen a személyesség hiányzott nekem az ünnepélyes híradások mögül, az, amely a tudomány káprázatát az érzelmek nyelvére lefordítja. Nem sokáig kellett azonban erre várakoznom. Megismételve a délelőtti híradások szövegét, egyszerre csak azt hallom a rádióból, hogy Tyitov őrnagy az egyenlítő fölött átrepülve üdvözölte Afrika népeit.

Ez, ez a hang hiányzott nekem. Ez söpörte el tárgyilagosságomat. Ettől kezdve nemcsak éltettem, de éltem is a csodát. S hirtelen magam előtt láttam azt a néger fiút, akivel két hete Pesten, a Szalay utca sarkán találkoztam. Szokatlanul nehéz, roskadozó járása volt. A ládacipelő, a málhahordó ősök halálos fáradtsága élt tovább lábaiban. Utánanéztem többször is. Neki is szólt Tyitov őrnagy üzenete s a szép földrész minden fiának: a koromarcúaknak, kik idegenül éltek e földön, bár a Nap legközelebbi testvérei voltak. Ha testközelből hangzik el ez az üzenet, minden bizonnyal beleveszik a napi hírek örvényébe és elvegyül, de így ez a csillagközi gesztus költészet volt. Az emberiség jobb része üzent egyetlen ember szájával Afrikának. A magasság, ahonnét elhangzott az üzenet, nemcsak térbeli volt, nemcsak kilométerekben mérhető, de a szellem és az erkölcs mércéjével is. Mert ebbe a magasságba nemcsak egy űrhajó jutott föl, de a mindenség birtokosa: az emberiség.

A magasság, illetve a mélység így már elképzelhetővé vált. Érzékelhetővé, mint egy távlatot nyitó verssor, melyben világeleji szél fúj, vagy csillag zuhan le sisteregve. Ehhez az állapothoz volt már élményem is. Emlékszem gyerekkorom egyik kútjára; elképzelhetetlenül mély volt. Vize alig csillant meg lent, a kövek közt, a mélység csészéjében, fejet szédítő gyönyörűség volt belenézni, de talán még nagyobb öröm belekiabálni. Vajon mit kutattam én lent a mélyben? A kút fölé hajló arcom visszfényét kerestem? Vagy mindazokét, akik elvonultak a kút előtt, és belenéztek? És kinek kiabáltam én oda le? A víznek, a köveknek vagy magának a mélységnek? Amit a hajdani kisfiú érezhetett borzongással és megnevezhetetlen örömében, azt érezhette ez a fiatal őrnagy is fönt, a meghódított űr határvidékén. Lenézett, és látta a Fekete-tengert: olyan lehetett, mint a mélyben csillogó kútvíz.

Így utaztam tovább Tyitov őrnaggyal én is, a gyerekkor és a képzelet űrhajóján. S arra gondoltam, hogy ez a bátor fiatalember az újjászülető emberiség kisfia, azé, mely megtagadva angyalait és szörnyetegeit, a mindenségben is keresi önmagát, keresi a szellem és játék ős-szédületét, és a költészetét is.