A gyönyörű háború

Ma van lapzárta. A cikket, amit legkésőbb déli tizenkettőig le kellett volna adnom, ha megfeszülök, akkor se tudom már megírni. Mindössze két órám van addig, s ahogy ismerem magamat, görcseimet és kétségeimet, legfeljebb csak egy gépelt oldalnyit sikerülne kiizzadni. Ügyetlen hegymászó vagyok az irodalomban. Lassan haladok fölfelé. Ötször-hatszor is kitapogatom lábbal a sziklaéleket, nem hasadnak-e le, ha rájuk nehezedek. Nem azért vagyok ennyire megfontolt, mert félek, hanem mert féltem az elérhető eredmény sikerét a balszerencsétől.

A tudat, hogy nincs meg a cikk, s már nem is lesz, kellemetlen közérzetet okoz. Nyugtalanít, mert ígéreteimet többnyire teljesíteni szoktam – legkevésbé azért, hogy szobrot érdemlő jófiúnak tartsanak vagy a becsület díszdoktorának, inkább azért, mert a lelkiismeret-furdalást nehezebben szenvedem el, mint a kudarcaimat.

Háborúellenes cikket ígértem a lapnak, s ígéretem romjaival a háttérben úgy ülök itt a papír hómezeje előtt, mint sítalpas férfiú síbotok nélkül. Még azt se tudom, mit mondhatok magyarázatképpen, mentegetődzésül?

Csakis az igazat!

De mi is az igazság?

Mindenekelőtt az, hogy napok óta töprengek, s nincs semmi megváltó gondolatom vagy érvem a háború ellen. Valójában csak világmegváltó undorom van s néhány tőmondatom. Ilyenek például, hogy a háború a legegyetemesebb marhaság. Mocsok, téboly és ízléstelenség!

Ez azonban kissé nyeglén hangzana így, leírva, de lehet-e más érve az embernek, ha egy szép napon megtudja, hogy a reggeli teája és zsíros kenyere mellé, bármelyik pillanatban nyolcvan tonnányi robbanóanyagot is fölszolgálhat a világ? Lehet-e más, ha megtudja, hogy ennyi a halál-fejadagunk, személyenként? Ettől viszont már csak kukorékolni lehet vagy ugatni, kölcsönkérve az állatok száját és az őrültekét.

Vagy ugatás helyett írtam volna újra a második világháborús emlékeimről, szépen és fegyelmezetten? Írtam volna a félelemről, mely akár a radioaktivitás, telíti és fertőzi a levegőt? A Jelenések könyvét utánozva, idéztem volna föl képzelt városokat és földrészeket, melyek egyetlen bombától szétreccsenhetnek, mint oldalba rúgott cseréptálak?

Eljutottam addig, hogy már a félelemről sincs mondanivalóm. Agyam egyre szigorúbbá és tisztességesebbé válik. Még elképzelni sem engedi a pusztulást. Se sajátomét, se másét. Ez az ő tudatos béketüntetése.

Két nap után végre erről a belső élményről akartam vallani. Ezt akartam meggyőzően és indulatosan megírni. Nagy és érzékletes gondolatok helyett csak ötletekig jutottam. Ilyenekig, hogy én a háborús leszerelést a képzelőerő lefegyverzésével kezdeném. Egyszerűen szörnyű, hogy ami az emberben a legszabadabb és a legszárnyalóbb, már az is csupa fertőzet. Fantáziánk zavarba ejtően veszedelmes. Tudom, hogy történelmileg alakult ki, de ettől még nincs aranyfedezete. Kimondhatatlanul fogékony a rosszra! A kényszerképzetek felé inkább hajlik, mint az örömképzetek felé. Alig láboltunk ki negyvenötben a romok közül, máris, mint dongó a szobába, közénk röppent az új háború gondolata, lehetősége. S bármilyen embertelenül hangzik is, a dongó ideröppenése és sötét körözése riadóztatta az ellenfelek agyát, képzeletét, és a folytonos veszély jelenlétében nem lehetett mást csinálni, mint előre elképzelni a győzelmet, a vereséget, magunk halálát, másokét, s a világot egy feltételezhető állapot alapján kormányozni. A valóságtól elszakadva már csak képzeletünket hajszolhattuk, vagy fordítva, képzeletünk hajszolt bennünket. Ha nem így volna, hogyan gyűlhetett volna föl máskülönben majdnem száztonnányi robbanóanyag fejenként? Hogyan gyárthatnának naponta tízezerszer több fegyvergolyót, mint amennyi életrevaló gondolatot termel az emberiség? Ez csakis ilyen kényszerképzetes hajszában történhetett meg.

Hruscsov a moszkvai béke-világkongresszuson elkezdte már a képzelet leszerelését. Épp azzal kezdte el, hogy ilyen iszonytató tényeket közölt, hogy szenvedélyesen rámutatott a diplomaták szivarfüstje mögül előgomolygó, hihetetlen hatású bombák füstjére, a fegyverkezés tudatosan előidézett eksztázisára. Adatai, melyek mögött, akár a pusztulás víziói, akár a jövő emberibb látomásai tárultak is föl, meggyőzőbbek voltak, mint bármilyen háborúellenes eszmefuttatás. Lenyűgözőbbek és hatásosabbak, mint undorom, melyet ha remek viccbe öntök is ki, azonnal fölszárad, mert utálkozásból és megfontolt érvekből is volt eddig éppen elegendő.

Tudtam most már, miről kellett volna írni!

Az egy főre jutó halál-fejadaggal szemben arról, hogy mennyi az egy főre jutó kenyérfejadag a világon, mennyi a jókedv-, szeretet-, tragédia- vagy szorongás-fejadag. Tényekről kellett volna beszélnem, melyek átvillannak napjainkon, összefogják életünket, s fölkavarnak, akár egy izgatott utazás. Egy nőről, aki körtét szed most a szőlőhegyen, s közben négyszázéves népdalt énekel önfeledten, mely összedőlt falusi házak fölött, évszakok, szerelmek és háborúk romja fölött most ért el hozzá, sértetlenül és diadalmasan. Szőlőlevéllel kibélelt kosárba szedi a körtét, míg darázs dong körülötte, nem azért, hogy idillibb legyen a kép, hanem azért, mert a világon van darázs, és van ember. Aztán egyik költő barátomról kellett volna írnom, aki az Atlanti-óceánhoz közeledve, harminc kilométer messzeségből hallotta a víz ágyúszavát – álmából riadt föl rá –, és amikor később ott állt a partján, figyelve a hullámok hadviselését s figyelve emlékeit is, csupán szemérmességből nem mondta ki hangosan, hogy amit lát, az a föld egyetlen gyönyörű háborúja.