A szegénység múzeuma

Gyermekkoromban órákat töltöttem a padláson. Odaálltam a homlokzatdeszkán vágott csúcsluk elé, s mint aki filmet néz, úgy néztem mindent, ami szemhatáromba belefért: a lenti utcát, a szomszédos udvarokat, távolabb pedig a Vértes kő-hullámverését. A magasság nemcsak az arányokat változtatta meg, de a látható dolgok természetét is. Az úton döcögő szekér, kerek hasú teheneivel, a rálátás furcsasága miatt észrevétlenül átkocoghatott volna egy vaskosabb mesébe is, melynek Tök Marci, kalandos szolgalegény a főszereplője.

Ugyanez az átváltozás történt a kert alatt kódorgó kutyákkal, a szemközti házban lakó öregasszonnyal, akitől féltem, a madarakkal s a lenyugvó nappal, mely szememmel egy vonalban repült hazafelé.

A padlást nemcsak ezekért a varázslatokért szerettem. Más, kézzelfoghatóbb oka is volt. A ház egyetlen zugában sem lehetett olyan érdekes, gyerekagyat zaklató holmikat találni, mint itt. Még most is elfog az izgalom, ha az emlékezés deszkalépcsőin elindulok fölfelé.

Már a följáró aljában ott voltak a halformájú reszelők, a kalapácsok és a szekerce. Mindegyik tárgynak megvolt a külön története és legendája. A fűrészeké mindig elborzasztott. Levágott ujj, átfűrészelt kézfej jutott róluk rögtön az eszembe. Azt hiszem, a Nílus-parti gyerekeket ijeszthetik úgy a krokodilusokkal, ahogy engem ezekkel a krokodil-fogsorú fűrészekkel.

Az igazi kincsesbánya azonban fönt, a följáró jobb és bal oldalán terült el. Boldog összevisszaságban hevert ott mindenféle kacat, leltározhatatlan lom. Ki tudja, hány nemzedék szórta oda, s hány nemzedék örökölte a szegénységgel együtt. Mit tudtam én még akkor a szegénységről! Nekem a sok limlom éppenséggel a gazdagságot jelentette. S most utólag is, mint önfeledt eposzíró, ki szemlét tart szereplői fölött, szívesen idézem föl az egymásra hányt, elvásott holmikat. Megrészegít a lehetőség, a kikiáltók szabadsága!

Volt ott kígyóhajlású drót, megtépett szerszámdísz, ökörnyaktól elvékonyult járomszög, tört kasza, sarló, csizmaszár, csizmafej, összelapított szájkosár, kifakult madárijesztő, rossz vödör, kerékagy, isten szájába való kóc, ekevas; összeszedett vickek-vackok: porban talált patkószeg, pléhlemez, csillagszilánknak hitt kődarab, reteszek, süket zárak, szétrobbant viharlámpa, s a legizgalmasabb: egy vadászpuska fölhúzható szerkezete. Apám dédelgetett holmija! Huszonöt évig készült, hogy egyszer majd megcsináltatja, s vadászni fog vele – ha másként nem, hát titokban!… Ott volt még a bölcső, asszonyi lábaktól elnyúzott rokkák, szatyorrámák, hamuval töltött vaktojások, tyúkok alá, s mindezek fölött, akár egy áttetsző ördögfej – a fölfújt, de megráncosodott disznóhólyag.

Kedvemre válogathattam közülük. Kötél, drót, csúzlihoz szükséges bőrdarab mindig akadt a halomban. Játékot, ha labdát kaptam; minden egyebet e roncs-zűrzavarból válogattam ki. Fúrtam, faragtam, kalapáltam, és ha nem sikerült is megszerkesztenem vagy kiformálnom, amit akartam, örültem a zajnak, mely a kalapácsütések nyomán támadt.

Persze, nemcsak én hánytorgattam föl időnként e lomkupacot – apám is. Ha a disznó szétdöncölte az ólat, pántért, abroncsért, ácskapocsért ő is ide folyamodott. Nem kellett a boltba futkosni, pénzt kidobni.

Sokan mondhatnák, hogy a trehányság jelképe volt az ilyen padlás. Én azt hiszem, inkább a kényszerűségé. Az anyagok és az eszközök vallásos tisztelete fejeződött ki ebben is; az a törvény, hogy aminek bármiféle értéke van, őrizni kell és megbecsülni.

A legmeggyőzőbb érvet ehhez a magyarázathoz a háború szolgáltatta.

Akna vagy kisebb méretű bomba roncsolta szét a mi házunkat is. A védtelen nádtető, mint tört gerincű állat rogyott le a szoba közepére. S midőn két és fél hónap után hazamehettünk a menekülésből, a romokon kívül nem találtunk semmi értéket. Minden elpusztult, eltűnt, csupán a padlás „kincsei” maradtak meg, összekeveredve a fal és a tető törmelékeivel.

Eljött a múlhatatlan alkalom, hogy a romokkal együtt minden ócskaságot eltalicskázzunk, s beleszórjunk a bombatölcsérekbe. De nem! Mint öröklött rögeszmétől, nem szabadultunk tőlük. Darabonként válogattuk ki őket az omladék közül: ki tudja, mikor lesz újra szükség egy darab bádogra, rézcsőre, járomszögre vagy egy reteszre. Csodálni valóan bonyolult gépek hadakoztak a háborúban fölényes műszerekkel ellátva, s nekünk egy buta vasdarab is értéket jelentett. Micsoda tudathasadása volt ez a létnek? Micsoda együgyű komédiája és tragédiája a történelmi örökségnek!

A háború után a régi anyag új értékkel gyarapodott. Szinte naponta fölkerült valami hadiszerzemény az ideiglenes padlásra: gázálarctok, tankgumi, rézhüvely, kémlelő prizma, gyalogsági ásó, szögesdrót, hajlékony, színes telefonhuzal garmadával, lövészárokban elszórt katonaköpeny és más egyéb.

Mohóság volt ez? A gyűjtés idegbajos szenvedélye? Cigányos kapzsiság, mely elvakult az örömtől, ha talált valamit az út porában? Megint csak azt mondhatom, amit az előbb: a szegények ősi önbiztosítása; védekezés és előrelátás.

A lerombolt ház első részét az elmúlt tizenöt évben nem tudtuk felépíteni. A szövetkezetbe lépés második esztendejében, megszabadulva a fölösleges adóterhektől, végre belekezdhettek szüleim az építkezésbe. Állnak is már a falak, fönn van a tető, és sárgán virít az utcára a nagy, háromrészes ablakkeret. S ha befejezik, egy kisváros utcájának sem kellene szégyenkeznie miatta.

De mi lesz a padlással? Ezzel a zűrzavaros koponyabelsővel? Mi lesz a sok vicik-vacak ócskasággal, hulladékkal? Átrakják az új padlásra? Nem, ez lehetetlen! Nemcsak az ízlés, de a körültekintő célszerűség is föllázadna ellene. Egyre kevesebb hasznosítható tárgy, fölhasználható holmi akad köztük. Nincs ekénk: nem kell a letört fafogantyú helyett rézhüvelyt ráhúzni; nincs szekerünk, nem kell a megrepedt oldalakat összeszorítani házilag kikalapált pánttal. Nincs gurgónk, boronánk, fogasunk.

Most döbbenek rá, ha nem múlt is el a szegénység, de régi fajtája tökéletesen időszerűtlenné vált. Elnehezült, s untató, mint egy kiégett igazság. Kellékei megkoptak, jelképe átalakult. A történelmi divat ellen vét, ki még ragaszkodik hozzá. A szegénység valamiképpen szellemibb formákat kapott. Nem tapad olyan közvetlenül egy darabka földhöz, sem egy rozoga, de még használható rokkakerékhez. Emlékeit már nem is az ember őrzi, de a ház pókhálós agya: a padlás.

Gyermekkorom padlása, nekem kincslelő helyem, mára már a szegénység múzeuma lettél. Ha fölmegyek lépcsőiden, s ha érzek is valamiféle gyerekkori borzongást, már nem szeretlek. Sötét vagy és poros. Rendezetlen és kiismerhetetlen. Üvegpaloták épülnek a föld minden táján, Csepelen és Havannában, míg te itt homályban állsz. Ha nem járok is bennük soha, ezentúl mégis ezekre fogok emlékezni. Most kéne a hajdani bűvölőképesség, a képzelet földöntúli ereje! Motyognám csak a ráolvasás szavait, és a varázslattól fölszállnának a tárgyak: a csajkafedők, a megráncosodott csizmafejek, tört csípővasak, nyomorú bádoglemezek; fölszállnának az űrbe, csillagtávolságra tőlünk… Nem, nem is az űrbe, legszívesebben a föld alá varázsolnám el őket, oda, hol árad a tűz, hatalmasan és pusztítóan, mint az idő.