Leshegy díszpolgára

Hat évvel ezelőtt egyik prózaíró barátommal az enyingi könyvhétnyitó ünnepségekre utaztunk. Mindketten Fejér megyeiek vagyunk, s így az otthoni földet taposó ember örömével és izgalmával álltunk a közönség elé. Ennyi idő után már nyugodtan eldicsekedhetek: alig akartak leengedni bennünket a színpadról. Persze, a siker nemcsak nekünk szólt, nemcsak fiatalságunknak – mely akkor még a kihajtott ingnyak korszakában regényesebb és vonzóbb volt, mint ma –, hanem az irodalomnak. Színpadi szereplésünkkel, mint ahogy ez történni szokott, nem fejeződött be az ünnepi est. Tovább folytatódott a vacsoránál, borozgatás közben.

Az enyingieken kívül körülbelül huszonöt-harminc tanító is jelen volt. Ha jól emlékszem, valamilyen járási értekezletre sereglettek össze. Mondanom se kell, ők voltak a leglelkesebbek. Öten vagy hatan melegében meg is hívtak a falujukba, tartsunk ott is felolvasó estet. A legvonzóbb meghívás a leshegyi tanítóé volt. Azzal állt elénk, a rövidlátó emberek csöndes zavarával, hogy ne várjunk semeddig, legegyszerűbb, ha holnap kimegyünk. Leshegy mindössze nyolc kilométerre van Enyinghez, az állomáson várni fognak kocsival. Azért lenne hálás, ha kimennénk, mert náluk, a földosztás óta, az ötvenes évekig, nem fordult meg egyetlen „magasabb helyről” érkező vendég sem – az utóbbi időben pedig csak adóbeszedők és végrehajtók látogatják őket. Villanyuk nincs, rádiót nem hallgathatnak. Százegynéhány család él magára hagyatva a dombok között, az orgonavirág és a trágyaszag közelében.

Barátomnak, sajnos, máshova kellett utaznia, s így csak egyedül ígérkezhettem el. Megállapodtunk, hogy vasárnap, a kétórás vonattal ott leszünk az enyingi könyvtárossal. De az éjszakai ivászatnak és beszélgetésnek az lett a vége, hogy elaludtuk a vonatindulást.

Megsemmisülve álltam a napba villogó sínek között, vajon most mit csináljunk? A kocsi, amely elénk jött, hiába várt ránk, csalódottan és üresen kocogott haza. A kis telepen nyilván szétfutott azóta már a hír, hogy nem jött senki. A szégyen elviselhetetlen volna; tehettünk-e mást: nekivágtunk gyalogszerrel az útnak.

Szerencsére még idejében odaértünk. A faluvégen játszadozó gyerekek, mintha csak homlokunkról olvasták volna le titkos küldetésünket, meg se kérdezték, kik vagyunk, abbahagyták a játékot, és a boldog hírrel vágtázó hírnökökhöz illően, lélekszakadva futottak a tanítóhoz: jön két ember, biztosan az írók.

Az első körültekintésre olyan meghitt volt az egész falucska, mint egy ház, ahova kopogtatás nélkül is benyithat az ember. Az udvaron, a kút körül, a kerítések mögött álló felnőttek feszengés nélkül ránk kiabáltak.

– Az iskolába mennek?

– Oda.

– Akkor hát maguk az írók. El ne kezdjék ám a műsort, míg oda nem érünk. Előbb még megetetünk. Verseket mondanak?

– Azt szeretnénk.

– Sokat?

– Sokat!

Meglepett, hogy kíváncsiságuk nagyobb volt, mint tekintélytiszteletük. Igaz, ahogy kezünkben virágos ággal, porosan bekocogtunk a faluba, nemigen fedezhettek fel bennünk tiszteletben megőszült, komoly férfiakat. Akkor hát miből eredhetett szokatlan érdeklődésük? Kísérőmtől megtudtam, hogy mivel nincs rádió a faluban, a leshegyiek telente nagyon sokat olvasnak. Három nagy falu se igényelt havonta annyi kötetet a vándorkönyvtár anyagából, mint ők. A tanító előbb a gyerekeket szoktatta rá az olvasásra, s a gyerekek példájára hivatkozva, később a felnőtteket. Lehet, hogy a könyvek közelsége tette őket kíváncsivá, vagy az isten háta mögött élő emberek látni és hallani vágyása? Mindenesetre három ágyban fekvő beteg kivételével mindenki ott volt. Még a karon ülő gyerekeket is elhozták, mintha csak a szomszédból jöttek volna át. Versmondás közben aztán föl is sírt keservesen az egyik. Félbehagytam a verset. A fiatal mama, jó karnyújtásnyira ülhetett tőlem, zavarában felejthetetlenül elvörösödött. Hirtelen arra gondoltam, hogy abból a síró csöppnyi vetélytársból még sokkal, de sokkal jobb költő lehet, mint belőlem, hiszen Arany Jánoshoz, József Attilához hasonlóan, minden nagy költőnk ilyen szerény, pirulós anya öléből indult el a halhatatlanság felé, tehát joga van neki is szerepelni, mégha az oá-boá rímeken kívül egyelőre nem is tud mást. Ettől a belső párbeszédtől mosolyogni kezdtem. Velem mosolygott már az egész terem. A kis csöppség azonban tovább zengte az emberiség névtelen, de makacs mondanivalóját mindaddig, míg mamája meg nem találta a gyógyírt. Kibontotta mellét, és ott mindnyájunk előtt megszoptatta. Az anya magától értetődő, ősi mozdulata olyan bensőséges hatással volt rám, hogy a továbbiakban már úgy mondtam a verseket, mintha egészen szűk családi körben lennénk.

Soha ilyen testközelben nem éreztem még magam az olvasókkal, vagy ahogy mondják, a közönséggel. Csupán azt sajnáltam, hogy nem léphetek ki bőrömből, nem tehetek csodát, mert legszívesebben mindent elmondtam volna nekik ott, amit csak tudtam és tudni szeretnék költészetről, történelemből, hogy a kíváncsiság, amelyet a tanító lobbantott fel bennük a könyvek iránt, gyönyörű tűzzé válva, világítsa be nekik az elhanyatlott századokat és a mai napot! Hadd értsék meg jobban a tragédiákkal együtt a feloldások örömét, hadd értsék meg saját sorsukat és az emberiségét, bármilyen nyomasztó is sokszor a tudás; és hogy a szellemileg meghatározatlan időből hadd érkezzenek el végre a XX. századba. Ne legyenek már idegenek. Boldogan szavaltam, de közben meg-meglegyintett valamiféle szomorúság is amiatt, hogy a teljesség helyett kielégítette őket egy kezdő költő öröme, lázadozása, aki elégiát ír a falujáról; aki elsiratja a háborúban megtébolyult kutyáját; aki verset ír a tengerhez, mint egy ismeretlen nőhöz; aki felidézi cselédrokonát, midőn az, egy régi őszön letépdesve az egek álarcát, egyenesen a holdnak énekelte el a Kossuth-nótát; aki tréfás verseket ír a lányokról, a téeszelnökről, s az isten tudja, még mi mindenről.

Vagy én voltam számukra az első, eleven illusztrációja a költészetnek, s már ezzel is szolgáltam őket? Hiszen annyira ártatlanok voltak, hogy még a „kötelező” szokásformákat sem ismerték. Akárhogy tetszett is nekik egyik-másik versem, egyetlenegyszer sem tapsoltak, inkább belekiabáltak vagy fölnevettek, így fejezték ki tetszésüket. A versmondás végén azonban, mindenféle vastapsnál szokatlanabb és meghatóbb dolog történt. Fölállt egy idősebb paraszt, és váratlanul azt javasolta, hogy amiért ilyen emlékezetes estet szereztem mindnyájuknak, válasszanak meg engem Leshegy díszpolgárának. Valahol, emlékei alján ott lappanghatott egy történet arról, hogy régi, előkelő emberek így tüntették ki egymást, és ha ők megtehették, miért ne tehetnék meg a parasztok is.

Azóta irodalmi érdemeim elismeréseképpen egyetlen, de hivatalos díszpolgára vagyok a százegynéhány lakosú Leshegynek. Ma már egyre komolyabbnak és súlyosabbnak érzem ezt a fura kitüntetést.

 

1961

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]