A hosszútávú unatkozó

Nem ismerem ezt az embert. Nem tudok róla többet csak annyit, amennyit léte és viselkedése elárul. Hatvan-hatvanöt esztendős lehet; középtermetű, kopasz. Bőre színe olyan, mint a hamvas szeder, alig észrevehetően lilás, arcvonásai pedig lazák, hasonlítanak ahhoz az aktatáskához, melyet sokat hordtak. Homloka föltűnően két részre tagolódik: egy sötétebb és egy világosabb részre. Ha például egy cukros víztől megittasult légy a józanságát igyekezne bizonyítani, könnyedén végigsétálhatna a két részt szétválasztó vonalon, a kötéltáncosok fölényével. Valószínű, attól ilyen felemás, hogy állandóan kalapot hord, télen-nyáron, sőt, talán még éjjel is.

Néhány héttel ezelőtt tűnt fel először az E. eszpresszóban. Színre lépésére határozottan emlékszem.

Délelőtt fél tíz.

A helyiségben csak néhányan vagyunk. Épp dolgozni próbálok, mikor benyit. Korához viszonyítva fürgén és ruganyosan mozog. Összedörzsöli kezét, aztán belehuhog: „Huhhu!”, mint aki bemelegítés gyanánt lefutott két-három kört valamelyik salakpályán vagy ébredező erdei ösvényen, hogy sportszerűen kezdhesse el napi munkáját. Kíváncsian figyelem, mire készül.

Benyúl a zsebébe, kiveszi cigarettatárcáját, s gondosan ügyelve a mozdulatok finomságára, leteszi a hamutartótól jobbra, aztán gyufát vesz elő, azt a hamutál bal oldalára helyezi. Nem teszi, nem dobja, hanem ahogy mondom, helyezi. Végre a kalap is lekerül a fejéről.

Kávét rendel. Megissza. Rágyújt. Látszik rajta, hogy valaha úriember volt.

Hátradől, s előbbi izgékonysága szinte átmenet nélkül elmúlik. Töpreng vagy emlékezik? Életrajzot készül írni, vagy csak az elmúlt idők kiürült csigaházait szedegeti össze képzeletében? Elharangozzák a delet, ő még mindig ott ül azon a szent helyen. Időnként megdörzsöli a szemét, megvakargatja ádámcsutkáját, és ásít. S úgy három óra tájt föltápászkodik, de most már öregesen, és elindul hazafelé. Látom testtartásán, hogy fáradt.

Másnap szinte halálpontosan megismétlődik minden: a reggeli élénkség, a szertartásos kirakodás, a néhány órás ücsörgés, hallgatás, titokzatos egykedvűség.

A negyedik napon kezdem gyűlölni ezt az embert. Ártatlanul és elfogulatlanul gyűlölöm, hiszen semmi személyesség, sértettség nem befolyásol. Nem nézett rám, se utálattal, se fölénnyel, nem szólt át asztalomhoz, hogy: „Halló, fiatalember, minek firkál olyan buzgón, nem gondolja, hogy kár a gőzért meg a papírért?” Nem súgta ördögien a fülembe, hogy ott, ahol Tolsztojok és Adyk egyensúlyoznak az élet és a mű közötti szakadék fölött, ott én legfeljebb csak megilletődött néző lehetek. Nem bántott, s én mégis megsértődtem.

A hatodik nap után olyan helyet kerestem, ahonnét nem láthattam. Csináljon; amit akar. Liluljon meg, sétáljon légy a homlokán, nem érdekel. Lehetetlen, hogy valaki öt-hat órát tud emlékezni és töprengeni anélkül, hogy fölparázslana, vagy hogy indulatba jönne. Unalmasabb, mint a halottak – gondoltam többször is róla.

Ha beteg lenne, megérteném, sőt, nagyon is vele éreznék, mert hosszadalmas tapasztalatból tudom, milyen megalázó és céltalan dolog betegnek lenni. De nem beteg. A szenvedő ember nem vakargatja olyan szakértelemmel az ádámcsutkáját, mint ő, a szenvedő ember nem ásít, vagy ha igen, nem olyan önfeledten, mint ahogy ő. De mitől fáradhat akkor el három órára? Csakis az unalomtól, attól, amelynek füstbokraiban ül. Ha rajtam múlna, kikiáltanám az unatkozás olimpiai bajnokának. Legalább történne valami, legalább lenne értelme fáradtságának, és még jókedvet is szerezne embertársainak, akik minden bizonnyal körülbámulnák kíváncsian és tülekedve, mint az összedrótozott óriási bálnát.

Kétheti ismeretség után már nem zavart. Mikor bejött, odanéztem, de később már nem gondoltam rá. Eltakarta előlem egy oszlop. Átváltozhatott volna mögötte orrszarvúvá, belga királlyá vagy önmaga szobrává, melyet egy panoptikumszobrász is megcsodálhatna.

Hetek óta nem voltam itt ebben az eszpresszóban, ma véletlenül újra bevetődtem. Régen elfeledkeztem már ismerősömről, akár egy rossz rádiódrámáról vagy egy naturalista köztéri szoborról.

Gyanútlanul leültem írni. Egyik zalai kirándulásom élménye izgatott. Magam előtt láttam a kivirágzott szőlődombokat, a gyerekrajzszerű présházak fehér oldalát, korhadó zsúptetejét; a tizenharmadik században épült román stílusú körkápolnát, mely mint óriássá nőtt mészbuborék vagy tengeri kagyló lebegett a nyárban; a padlásán talált Krisztus-szobrot, melyet névtelen mester mintázott, akit sokkal inkább valamelyik rokona ihletett meg, mint az unalomig ismert tucat-Krisztusok szenvedése, mert olyan közönséges, paraszti arcot faragott neki, hogy a föltevések szerint egy finnyás pap le is vette a keresztfáról. Mikor ennél a résznél tartottam, hirtelen fölnéztem: láttam, hogy ismerősöm, a hosszútávú unatkozó ott ül a régi helyén. Épp szedte ki a cigarettát meg a gyufát, és szokásához híven egyiket a hamutartótól jobbra, a másikat meg balra tette. Hány hónapja ismertem már? Kettő. Ezek szerint azóta mindennap idejön, és ugyanazt csinálja? Először a düh, utána a kétségbeesés öntött el.

Ránéztem a papírra… A szőlődomb, a madarat hintáztató jegenyék, a Krisztus-arc egy pillanat alatt elhalványodtak. Az ismétlődésnek ez a kényszerképzetes állapota, ez a prolongált egykedvűség tökéletesen érvénytelenítette, amit leírtam. Ekkora tehetetlenséggel szemben tétovává és időszerűtlenné vált minden sorom. Úgy éreztem, át kell húzni az egészet, vagy eltenni máskorra. Olyan írásba kell most belekezdeni, melyben egy épülő ház nyolcadik emeletéről lekiált valaki cementért és egy kis jókedvért; amelyben hideg márciusi szél fúj, s vödör csapódik az állványokhoz; olyan írásba, amelyikben az igazságtalanul lecsukott apa hat esztendő után fél visszatérni családjához, nem akarja rájuk kényszeríteni magát, s egy idegen szobában, félőrülten, elképzelt párbeszédet folytat velük, üvölt, ne képmutatóskodjanak, mondják csak, mit szenvedtek miatta. Olyat kell írni, amelyben egyetlen vallomás értelme ugyanazt jelenti, amit az élet értelme jelent; olyat, melyben az én unatkozó szörnyetegem valami hétköznapi csoda folytán átváltozik például vadászkutyává, s a nyakában levő lánc helyett örv lesz, s mostani lagymatagságát fölváltja az izgatottság, az ösztönök szikrázó reflexe, s fúj majd a szél, harangoznak a télvégi bokrok, és ő szalad a sáros, erdei úton, miközben fácánkakas röppen fel, mint álarcban élő isten-madár, megugatja, s ugatásától hangos lesz a táj, mint szívdobogástól a mellkasom, ha arra gondolok, hogy nyűglődéseim és számtalan nyavalyám után én itt már csak nyugtalanul élhetek, utálva minden csöndet, bálványkoponyát s minden burkot, mely nem takar szenvedést, játékos kedvet, tüzet, szélfújást vagy indulatos haragot.