Mennyei lottó

Három nappal ezelőtt még fagy kínozta a földet. Kopár, hideglelős volt a hegyoldal, mint megdermedt elefánt háta. Lábszárcsontunkat tűvel böködte a szél, orrunkat ízléstelenül kipirosította. Utálom az ilyen száraz, gonosz időt! Éjszakánként a hold deszkakemény mezőkre sütött, és szikáran lobogott, mint aszkéta agya. Ha valaki elkiáltotta volna magát, hangja akadály nélkül, egyenesen a csillagokig süvít.

Társaságomban mindenki panaszkodott az időjárásra. Mindnyájan a nyarat emlegették. De csak így: „Mégiscsak a nyár az igazi!” Senki se fűzött hozzá semmiféle megjegyzést. Senki se beszélt a lombok bábjátékáról, a vizek puhaságáról. A száraz hideg ellenében csak a nyár elvont erényeit dicsérgették. A szegfűk haragját a jégvirágok ellen. Közbevető megoldásként senkinek se jutott eszébe a hó. Úgy látszik, teljesen elszoktunk már tőle, mint attól, hogy elalvás előtt, andalító gyanánt, bekaptuk hüvelykujjunkat.

Vagy tán sokan úgy gondolkodnak, hogy a hó is a tél tartozéka, s nyugodtan elmaradhat, mert úgyis csak lucsok, szenny, mocsok lesz belőle?

Az emberiség mérhetetlen idők óta egyfolytában a kényelmet keresi. A vér állandó hőmérsékletének légkörét a külső világban is. Attól tartok, hogy manapság ez egyre inkább csak a test kényelmét jelenti. Óvakodni kell tehát minden zavaró körülménytől. Sártól, füsttől, piszoktól, hidegtől – sőt még a hótól is, mert a hó a városokban csak botrányt okoz. Szembeszáll a technikával, az élet száguldó ütemével. Csúsznak, farolnak az autók, gyors kerekeik amúgy is pillanatok alatt széttapossák. Hamar el kell takarítani, mint a hullát, mint valami szerencsétlenség áldozatát.

A hónak lassacskán már csak a hólapátolók örülnek. Azaz, hogy ők sem a hónak, hanem a pénznek, amit mellékesen keresnek. Kezd kiveszni belőlünk a gyerekkor áhítata. Mindenki felnőtt lett; fázékony, puhány. A hóesés is már csak filmen szép igazán – így nem marad utána latyak. Még a gyerekeink se nyaggatnak bennünket: „Mondd, apu, mikor lesz már hó?” Szellemes rajzfilmeken elég sok havazást láthatnak a Híradóban.

A hóesés, a téli ég csöndes elégiája, már csak a költőket zaklatja föl. A műkedvelőket ugyanúgy, mint a vérbelieket. A nagy kérdések mellett ők még őriznek valamit az ősember csodálkozásából – vagy szentimentalizmusából?

De kit érdekelnek a költők?

És ma, déltájt, esni kezdett a hó. Előbb csak bizonytalanul, főpróbát tartva, később azonban nekibuzdulva, istenigazából. S azok az emberek, kiket titokban meggyanúsítottam, hogy kényelmük érdekében szívesen száműznék a telet, alaposan rám cáfoltak. Otthagyták meleg szobáikat, ha éppen ráértek, kószálni kezdtek a havasodó utcán. Botladozva lépkedtek a hóesésben, mintha fehér fátyolba bonyolódtak volna. Ügyetlenül futottak át az autók előtt, látszott rajtuk, hogy egyszeribe elfelejtettek közlekedni.

Különös is a hóesés! Ha jég zuhog alá a magasból vagy fényes, komor eső, érezni lehet az egek súlyát, a világ anyagszerűségét. Ha hó szállingózik, kizárólag a játékot érzem, a természet eredeti és ősi mutatványát.

Rám foghatják, hogy együgyűen gondolkodom, de számomra a hóesés nem azonos a téllel – mint ahogy a költészet sem a valósággal.

A hóesés a tél költészete.

Ezt érezhették meg az első percekben azok a tizenhat éves lányok is, akik fekete harisnyás lábukat úgy villogtatták a fehér zűrzavarban, mint pisze orrú, kis démonok, miközben divatos frizurájukat föláldozták a rápilléző hónak. Ó, mert csodálatos érzékenységgel a mai napon is megsejtették, hogy Budapesten, a Váci úton és a Váci utcán egyaránt a havas haj a divat.

Ezt érezték meg a fiatal apák, akik aprócska, karonülő gyerekeikkel kifutottak a kavargásba; ezt a közértes lányok, akik megszökve vevőik elől, hóban mosták meg arcukat, s kitüzesedett tenyerükkel úgy nyújtották át az olaszországi narancsot, mint sárga parazsat.

Ezt érezte meg a költő, aki hazabotozott verset írni, arcán tündérekkel dőzsölő mosollyal, egy kisfiú titoktudó izgalmával; ezt az ipari tanuló, aki nagyobb élvezettel habzsolta a havat, mint más a tejszínhabot; ezt érezték meg a szeneslegények, kik egész éven át a szén koromsötét kupacait nézik, s most végre ott kóvályog köröttük a megváltó fehérség; ezt a taxisofőrök s a csinibabáknak nevezett nagylányok, akik az álombeli autó helyett megelégedtek a dombról lefutó szánkók gyorsaságával; ezt érezték meg a srácok is, akik – homlokukon a múzsa csókjával – estére már megalkották a fagy múzeumában kiállítható remekművüket, az Emberről mintázott hószobrot…

Mennyi derű, erőfölösleg, teremtés, szabadság a havazásban! A megtagadott és elfelejtett játék ébredt fel sejtjeinkben.

Az utolsóelőtti gondolatom az volt, hogy ha a tél költőisége ilyen hatást gyakorol az emberekre, az emberi költészet hatása se lehet egészen reménytelen. S végül ezt gondoltam: olyanok ma az emberek, mintha a mennyei lottóhúzáson mindnyájan megnyerték volna a főnyereményt.