Levél egy kiskutyáról

Emlékszel még a kiskutyára?

Nem arra, amelyik múltkor észrevétlenül besündörgött a szobánkba, s megnevezhetetlen őscinkosságból kilopta tűsarkú cipődet az ágy alól, s vitte boldogan az ól mögé, mint valami titokzatos madárhullát. Nem, nem erre gondolok. Arra a másikra, melyet a Dunában láttunk tavasszal. Ültünk a lépcsők aljában, s még te vetted észre.

– Nézd, kiskutya! – szóltál meglepődve.

– Hol?

– A vízben.

S valóban az volt, de már nem élt. Öklömnyi kis tetemét ringatta a Duna. Játszott vele, hintáztatta. Egyszer a hátára fordította, másszor a hasára. Apró, szilvalevél nagyságú füleit hol kifordította s lebegtette könnyedén, hol meg odatapasztotta parányi koponyájához. Füstös kis orra angyalian édes volt, s szeme lezárt, mint az alvóké. Olyannyira nem illett hozzá a halál, hogy egyáltalán nem csodálkoztam volna, ha vékonyka hangon váratlanul fölnyüszít, mint a csecsemők. Rád néztem, s láttam arcodon, hogy nagyon különösen hatott rád a látvány. Megdöbbentett a természetben támadt hirtelen ellentét: a napsütés, a rakpart világító kövei, a zöld pompával vonuló folyó s köztük a vízben lebegő kis hulla, mely egy pillanatig szembeúszott ezzel az egész földi ragyogással. Felém fordultál, s anélkül hogy bármit mondtál volna, sejtettem, miket gondolsz. Én se szóltam, mert túl színpadiasnak hatott volna. Mit is lehet egy kiskutya hullája fölött mondani? Ennyi idő után már nyugodtan beszélhetek.

Láttam én már döglött kiskutyákat, vak kútba dobva vagy gazos árokparton lapulevelek szemfedőjével letakarva. Kíváncsian és enyhe émelygéssel néztem meg őket. Köröttük, fölöttük nagy nyugalom. Kis hullájuk belesimult a csöndbe, összevegyült a gödrök és füvek árnyékával. Ott fehéredett mellettük egy-egy véletlenül odakerült kő, mint valami kegyeletes emlékjel. Mozdulatlanságuk véglegessé tette pusztulásukat, s ezzel határt szabott döbbenetemnek is. Vagy csak a gyerekkor vette ezt így, gondolatok nélkül tudomásul? Ma már nem tudom eldönteni. Csak azt tudom, hogy nem zaklattak úgy föl, mint a Dunában úszó kiskutya hullája.

De hát mi volt ebben olyan rendkívüli?

Talán az, hogy a lenyűgözően mozgó víz úgy babusgatta, úgy forgatta tenyerében, mintha a lelkét akarta volna visszaadni? Gyöngéden és izgatottan bánt vele. Élesztgette. Meggémberedett lábait hajlítgatta: mozduljanak meg; szemeit simogatta: hasadjanak föl.

Csodálnivaló volt ez az erőlködés! A világ egyszeriben olyan érzékennyé vált körülötte, hogy azt vártam, rövidesen meg is történik a varázslat. S most utólag gondolok rá, talán ha megmerevedik közben a víz, mint az üveg; ha elhallgat a hullámzaj, s nem szalad olyan sebesen a parti villamos, a pusztulás látványa sem lett volna olyan elriasztó. Az eleven világgal szemben ott ringatódzott a céltalan és értelmetlen halál. A víz és a nap örvénylésével szemben a hiábavaló csönd. S végül már nem is a kiskutyára gondoltam, hanem a jelképre, ami korai elhullása mögött földerengett.

Elpusztult, mielőtt kinyílott volna a szeme, s meglátta volna anyját és testvéreit; mielőtt játékos kedvvel megugatta volna a gyerekeket, a pattogó labdát vagy a kiskakast. Világra jött, de még emléket sem hagyott maga után. Elpusztult, mielőtt hűséges lehetett volna valakihez. Nem, ez a félrelökött állat már nem lehet senkihez hű. Nem kísér el senkit az utca végéig; nem szalad az elhajított kő után, s nem hozza vissza szájában. S egyszerre úgy éreztem: a vízben ott úszik a céltalanul elpocsékolódott hűség hullája is; a kéz, mely kenyeret szelt volna neki; egy kutyaól, egy kutyaugatástól hangos faluvég zöld-fekete fáival, holddal megvilágított kerítéseivel – egy darab elveszelődött világ…

Mért vagyok ilyen érzékeny? Tudod, szeretem az állatokat. Nem részvétet érzek irántuk, hanem barátságot. Talán emlékszel, meséltem neked egyszer egyik hajdani kutyámról. Finom idegű, okos jószág volt. Ragaszkodó és játékos.

A háború vége felé, mikor egyre gyakrabban húztak el falum fölött az amerikai bombázók – ijesztő morgással és ezüstösen villogva a magasban –, Tomi egyszerűen megőrült. Futkosott föl-alá a szérűben, fogait vicsorgatva ugrált fölfelé. Egész teste vonaglott a haragtól. Ugatta a gépeket, mint valami égi gonosztevőket, mint a nyári csönd elrablóit. Kapkodott utánuk, mint aki szét akarja tépni mindegyiket. Tehetetlenségében a földet harapdálta. Gyűlölete nem is állati, nem is emberi volt, szinte már misztikus. Vagy inkább a félelme volt az?

Soha még ilyen meggyőző és ilyen megrendítő tiltakozást! Ugatása és szűkölése minden szónoklatnál és érvelésnél hátborzongatóbb volt. Akárha gyerekek, fák vagy maga a Föld tiltakozott volna a háborús téboly ellen.

Sokszor eszembe jut azóta is. S most, hogy újra beszélek róla, hirtelen arra gondolok, lehet, hogy az a csöpp, vízben sodródó kutya, ha nem pusztul el idő előtt, ugyanolyan emberi társa lehetett volna valakinek, mint nekem volt Tomi. Ha elevenen marad: ugrándozásaival és vizslató szemével, ugyanúgy értelmesebbé tehette volna gazdája számára a világot, mint számomra ő. Rejtélyesebbé és meghökkentőbbé. Mert embert nemcsak ember győzhet meg a létezés izgalmáról, de meggyőzheti oktalan állat is, meggyőzheti a virágzó erdő, a szárnyait emelgető tenger, miközben hánykolódik, beszél, kiabál fáradhatatlanul és öntudatlanul…

Itt ülök megint a Duna-parton. A piszkos, zöldessárga víz nagy nyugalommal hömpölyög tovább. A kiskutya hulláját már rég elsodorta, csak emlékét idézi föl; nem is parányi testét, csöpp, kormos orrát, megmerevedett lábait, melyek láthatóvá tették megsemmisülését: sokkal inkább, ami láthatatlan volt belőle, mégis érzékelhetőbb, fölzaklatóbb, mint az anyag és a szervezet pusztulása. Eszembe jut róla minden céltalan és értelmetlen halál. A kiteljesedés előtt bekövetkező vég. A lehetőségek derékba törése. Néhány korán elhalt barát; utak, melyeken elindultam, de váratlanul és bután félbemaradtak… összekuszált hídroncsokat sodor a víz: hidakét, melyeken szerelmesek sétáltak, de a túlsó partra már nem értek át. Házak és tornyok tükörképe úszik, melyeket fölépítettek, és két nap múlva leromboltak; gyerekek arca torlódik, akiket vízbe löktek, mielőtt megértették volna életük értelmét vagy halálukat; alámerültek, mielőtt tiltakozhattak vagy bosszút állhattak volna.

Itt, ahol ülök, az Országházzal szemben, cementből van a part. Szilárd és mozdíthatatlan. Megfékezi a vizet, elibe áll a látomásoknak. Jönnek, tolongnak, mint a hajó után szétcsapódó hullámok. Jobb is lesz, ha abbahagyom ezt a levelet. Folytasd te tovább. Írd meg válaszodban, miket gondoltál akkor, mikor felém fordultál itt a lépcsőkön, egyik arcodon riasztó árnyékkal, a másikon pedig a tavaszi nap világosságával.