Új kőtáblák

Levél egy kiskutyáról

Emlékszel még a kiskutyára?

Nem arra, amelyik múltkor észrevétlenül besündörgött a szobánkba, s megnevezhetetlen őscinkosságból kilopta tűsarkú cipődet az ágy alól, s vitte boldogan az ól mögé, mint valami titokzatos madárhullát. Nem, nem erre gondolok. Arra a másikra, melyet a Dunában láttunk tavasszal. Ültünk a lépcsők aljában, s még te vetted észre.

– Nézd, kiskutya! – szóltál meglepődve.

– Hol?

– A vízben.

S valóban az volt, de már nem élt. Öklömnyi kis tetemét ringatta a Duna. Játszott vele, hintáztatta. Egyszer a hátára fordította, másszor a hasára. Apró, szilvalevél nagyságú füleit hol kifordította s lebegtette könnyedén, hol meg odatapasztotta parányi koponyájához. Füstös kis orra angyalian édes volt, s szeme lezárt, mint az alvóké. Olyannyira nem illett hozzá a halál, hogy egyáltalán nem csodálkoztam volna, ha vékonyka hangon váratlanul fölnyüszít, mint a csecsemők. Rád néztem, s láttam arcodon, hogy nagyon különösen hatott rád a látvány. Megdöbbentett a természetben támadt hirtelen ellentét: a napsütés, a rakpart világító kövei, a zöld pompával vonuló folyó s köztük a vízben lebegő kis hulla, mely egy pillanatig szembeúszott ezzel az egész földi ragyogással. Felém fordultál, s anélkül hogy bármit mondtál volna, sejtettem, miket gondolsz. Én se szóltam, mert túl színpadiasnak hatott volna. Mit is lehet egy kiskutya hullája fölött mondani? Ennyi idő után már nyugodtan beszélhetek.

Láttam én már döglött kiskutyákat, vak kútba dobva vagy gazos árokparton lapulevelek szemfedőjével letakarva. Kíváncsian és enyhe émelygéssel néztem meg őket. Köröttük, fölöttük nagy nyugalom. Kis hullájuk belesimult a csöndbe, összevegyült a gödrök és füvek árnyékával. Ott fehéredett mellettük egy-egy véletlenül odakerült kő, mint valami kegyeletes emlékjel. Mozdulatlanságuk véglegessé tette pusztulásukat, s ezzel határt szabott döbbenetemnek is. Vagy csak a gyerekkor vette ezt így, gondolatok nélkül tudomásul? Ma már nem tudom eldönteni. Csak azt tudom, hogy nem zaklattak úgy föl, mint a Dunában úszó kiskutya hullája.

De hát mi volt ebben olyan rendkívüli?

Talán az, hogy a lenyűgözően mozgó víz úgy babusgatta, úgy forgatta tenyerében, mintha a lelkét akarta volna visszaadni? Gyöngéden és izgatottan bánt vele. Élesztgette. Meggémberedett lábait hajlítgatta: mozduljanak meg; szemeit simogatta: hasadjanak föl.

Csodálnivaló volt ez az erőlködés! A világ egyszeriben olyan érzékennyé vált körülötte, hogy azt vártam, rövidesen meg is történik a varázslat. S most utólag gondolok rá, talán ha megmerevedik közben a víz, mint az üveg; ha elhallgat a hullámzaj, s nem szalad olyan sebesen a parti villamos, a pusztulás látványa sem lett volna olyan elriasztó. Az eleven világgal szemben ott ringatódzott a céltalan és értelmetlen halál. A víz és a nap örvénylésével szemben a hiábavaló csönd. S végül már nem is a kiskutyára gondoltam, hanem a jelképre, ami korai elhullása mögött földerengett.

Elpusztult, mielőtt kinyílott volna a szeme, s meglátta volna anyját és testvéreit; mielőtt játékos kedvvel megugatta volna a gyerekeket, a pattogó labdát vagy a kiskakast. Világra jött, de még emléket sem hagyott maga után. Elpusztult, mielőtt hűséges lehetett volna valakihez. Nem, ez a félrelökött állat már nem lehet senkihez hű. Nem kísér el senkit az utca végéig; nem szalad az elhajított kő után, s nem hozza vissza szájában. S egyszerre úgy éreztem: a vízben ott úszik a céltalanul elpocsékolódott hűség hullája is; a kéz, mely kenyeret szelt volna neki; egy kutyaól, egy kutyaugatástól hangos faluvég zöld-fekete fáival, holddal megvilágított kerítéseivel – egy darab elveszelődött világ…

Mért vagyok ilyen érzékeny? Tudod, szeretem az állatokat. Nem részvétet érzek irántuk, hanem barátságot. Talán emlékszel, meséltem neked egyszer egyik hajdani kutyámról. Finom idegű, okos jószág volt. Ragaszkodó és játékos.

A háború vége felé, mikor egyre gyakrabban húztak el falum fölött az amerikai bombázók – ijesztő morgással és ezüstösen villogva a magasban –, Tomi egyszerűen megőrült. Futkosott föl-alá a szérűben, fogait vicsorgatva ugrált fölfelé. Egész teste vonaglott a haragtól. Ugatta a gépeket, mint valami égi gonosztevőket, mint a nyári csönd elrablóit. Kapkodott utánuk, mint aki szét akarja tépni mindegyiket. Tehetetlenségében a földet harapdálta. Gyűlölete nem is állati, nem is emberi volt, szinte már misztikus. Vagy inkább a félelme volt az?

Soha még ilyen meggyőző és ilyen megrendítő tiltakozást! Ugatása és szűkölése minden szónoklatnál és érvelésnél hátborzongatóbb volt. Akárha gyerekek, fák vagy maga a Föld tiltakozott volna a háborús téboly ellen.

Sokszor eszembe jut azóta is. S most, hogy újra beszélek róla, hirtelen arra gondolok, lehet, hogy az a csöpp, vízben sodródó kutya, ha nem pusztul el idő előtt, ugyanolyan emberi társa lehetett volna valakinek, mint nekem volt Tomi. Ha elevenen marad: ugrándozásaival és vizslató szemével, ugyanúgy értelmesebbé tehette volna gazdája számára a világot, mint számomra ő. Rejtélyesebbé és meghökkentőbbé. Mert embert nemcsak ember győzhet meg a létezés izgalmáról, de meggyőzheti oktalan állat is, meggyőzheti a virágzó erdő, a szárnyait emelgető tenger, miközben hánykolódik, beszél, kiabál fáradhatatlanul és öntudatlanul…

Itt ülök megint a Duna-parton. A piszkos, zöldessárga víz nagy nyugalommal hömpölyög tovább. A kiskutya hulláját már rég elsodorta, csak emlékét idézi föl; nem is parányi testét, csöpp, kormos orrát, megmerevedett lábait, melyek láthatóvá tették megsemmisülését: sokkal inkább, ami láthatatlan volt belőle, mégis érzékelhetőbb, fölzaklatóbb, mint az anyag és a szervezet pusztulása. Eszembe jut róla minden céltalan és értelmetlen halál. A kiteljesedés előtt bekövetkező vég. A lehetőségek derékba törése. Néhány korán elhalt barát; utak, melyeken elindultam, de váratlanul és bután félbemaradtak… összekuszált hídroncsokat sodor a víz: hidakét, melyeken szerelmesek sétáltak, de a túlsó partra már nem értek át. Házak és tornyok tükörképe úszik, melyeket fölépítettek, és két nap múlva leromboltak; gyerekek arca torlódik, akiket vízbe löktek, mielőtt megértették volna életük értelmét vagy halálukat; alámerültek, mielőtt tiltakozhattak vagy bosszút állhattak volna.

Itt, ahol ülök, az Országházzal szemben, cementből van a part. Szilárd és mozdíthatatlan. Megfékezi a vizet, elibe áll a látomásoknak. Jönnek, tolongnak, mint a hajó után szétcsapódó hullámok. Jobb is lesz, ha abbahagyom ezt a levelet. Folytasd te tovább. Írd meg válaszodban, miket gondoltál akkor, mikor felém fordultál itt a lépcsőkön, egyik arcodon riasztó árnyékkal, a másikon pedig a tavaszi nap világosságával.

Mennyei lottó

Három nappal ezelőtt még fagy kínozta a földet. Kopár, hideglelős volt a hegyoldal, mint megdermedt elefánt háta. Lábszárcsontunkat tűvel böködte a szél, orrunkat ízléstelenül kipirosította. Utálom az ilyen száraz, gonosz időt! Éjszakánként a hold deszkakemény mezőkre sütött, és szikáran lobogott, mint aszkéta agya. Ha valaki elkiáltotta volna magát, hangja akadály nélkül, egyenesen a csillagokig süvít.

Társaságomban mindenki panaszkodott az időjárásra. Mindnyájan a nyarat emlegették. De csak így: „Mégiscsak a nyár az igazi!” Senki se fűzött hozzá semmiféle megjegyzést. Senki se beszélt a lombok bábjátékáról, a vizek puhaságáról. A száraz hideg ellenében csak a nyár elvont erényeit dicsérgették. A szegfűk haragját a jégvirágok ellen. Közbevető megoldásként senkinek se jutott eszébe a hó. Úgy látszik, teljesen elszoktunk már tőle, mint attól, hogy elalvás előtt, andalító gyanánt, bekaptuk hüvelykujjunkat.

Vagy tán sokan úgy gondolkodnak, hogy a hó is a tél tartozéka, s nyugodtan elmaradhat, mert úgyis csak lucsok, szenny, mocsok lesz belőle?

Az emberiség mérhetetlen idők óta egyfolytában a kényelmet keresi. A vér állandó hőmérsékletének légkörét a külső világban is. Attól tartok, hogy manapság ez egyre inkább csak a test kényelmét jelenti. Óvakodni kell tehát minden zavaró körülménytől. Sártól, füsttől, piszoktól, hidegtől – sőt még a hótól is, mert a hó a városokban csak botrányt okoz. Szembeszáll a technikával, az élet száguldó ütemével. Csúsznak, farolnak az autók, gyors kerekeik amúgy is pillanatok alatt széttapossák. Hamar el kell takarítani, mint a hullát, mint valami szerencsétlenség áldozatát.

A hónak lassacskán már csak a hólapátolók örülnek. Azaz, hogy ők sem a hónak, hanem a pénznek, amit mellékesen keresnek. Kezd kiveszni belőlünk a gyerekkor áhítata. Mindenki felnőtt lett; fázékony, puhány. A hóesés is már csak filmen szép igazán – így nem marad utána latyak. Még a gyerekeink se nyaggatnak bennünket: „Mondd, apu, mikor lesz már hó?” Szellemes rajzfilmeken elég sok havazást láthatnak a Híradóban.

A hóesés, a téli ég csöndes elégiája, már csak a költőket zaklatja föl. A műkedvelőket ugyanúgy, mint a vérbelieket. A nagy kérdések mellett ők még őriznek valamit az ősember csodálkozásából – vagy szentimentalizmusából?

De kit érdekelnek a költők?

És ma, déltájt, esni kezdett a hó. Előbb csak bizonytalanul, főpróbát tartva, később azonban nekibuzdulva, istenigazából. S azok az emberek, kiket titokban meggyanúsítottam, hogy kényelmük érdekében szívesen száműznék a telet, alaposan rám cáfoltak. Otthagyták meleg szobáikat, ha éppen ráértek, kószálni kezdtek a havasodó utcán. Botladozva lépkedtek a hóesésben, mintha fehér fátyolba bonyolódtak volna. Ügyetlenül futottak át az autók előtt, látszott rajtuk, hogy egyszeribe elfelejtettek közlekedni.

Különös is a hóesés! Ha jég zuhog alá a magasból vagy fényes, komor eső, érezni lehet az egek súlyát, a világ anyagszerűségét. Ha hó szállingózik, kizárólag a játékot érzem, a természet eredeti és ősi mutatványát.

Rám foghatják, hogy együgyűen gondolkodom, de számomra a hóesés nem azonos a téllel – mint ahogy a költészet sem a valósággal.

A hóesés a tél költészete.

Ezt érezhették meg az első percekben azok a tizenhat éves lányok is, akik fekete harisnyás lábukat úgy villogtatták a fehér zűrzavarban, mint pisze orrú, kis démonok, miközben divatos frizurájukat föláldozták a rápilléző hónak. Ó, mert csodálatos érzékenységgel a mai napon is megsejtették, hogy Budapesten, a Váci úton és a Váci utcán egyaránt a havas haj a divat.

Ezt érezték meg a fiatal apák, akik aprócska, karonülő gyerekeikkel kifutottak a kavargásba; ezt a közértes lányok, akik megszökve vevőik elől, hóban mosták meg arcukat, s kitüzesedett tenyerükkel úgy nyújtották át az olaszországi narancsot, mint sárga parazsat.

Ezt érezte meg a költő, aki hazabotozott verset írni, arcán tündérekkel dőzsölő mosollyal, egy kisfiú titoktudó izgalmával; ezt az ipari tanuló, aki nagyobb élvezettel habzsolta a havat, mint más a tejszínhabot; ezt érezték meg a szeneslegények, kik egész éven át a szén koromsötét kupacait nézik, s most végre ott kóvályog köröttük a megváltó fehérség; ezt a taxisofőrök s a csinibabáknak nevezett nagylányok, akik az álombeli autó helyett megelégedtek a dombról lefutó szánkók gyorsaságával; ezt érezték meg a srácok is, akik – homlokukon a múzsa csókjával – estére már megalkották a fagy múzeumában kiállítható remekművüket, az Emberről mintázott hószobrot…

Mennyi derű, erőfölösleg, teremtés, szabadság a havazásban! A megtagadott és elfelejtett játék ébredt fel sejtjeinkben.

Az utolsóelőtti gondolatom az volt, hogy ha a tél költőisége ilyen hatást gyakorol az emberekre, az emberi költészet hatása se lehet egészen reménytelen. S végül ezt gondoltam: olyanok ma az emberek, mintha a mennyei lottóhúzáson mindnyájan megnyerték volna a főnyereményt.

A hosszútávú unatkozó

Nem ismerem ezt az embert. Nem tudok róla többet csak annyit, amennyit léte és viselkedése elárul. Hatvan-hatvanöt esztendős lehet; középtermetű, kopasz. Bőre színe olyan, mint a hamvas szeder, alig észrevehetően lilás, arcvonásai pedig lazák, hasonlítanak ahhoz az aktatáskához, melyet sokat hordtak. Homloka föltűnően két részre tagolódik: egy sötétebb és egy világosabb részre. Ha például egy cukros víztől megittasult légy a józanságát igyekezne bizonyítani, könnyedén végigsétálhatna a két részt szétválasztó vonalon, a kötéltáncosok fölényével. Valószínű, attól ilyen felemás, hogy állandóan kalapot hord, télen-nyáron, sőt, talán még éjjel is.

Néhány héttel ezelőtt tűnt fel először az E. eszpresszóban. Színre lépésére határozottan emlékszem.

Délelőtt fél tíz.

A helyiségben csak néhányan vagyunk. Épp dolgozni próbálok, mikor benyit. Korához viszonyítva fürgén és ruganyosan mozog. Összedörzsöli kezét, aztán belehuhog: „Huhhu!”, mint aki bemelegítés gyanánt lefutott két-három kört valamelyik salakpályán vagy ébredező erdei ösvényen, hogy sportszerűen kezdhesse el napi munkáját. Kíváncsian figyelem, mire készül.

Benyúl a zsebébe, kiveszi cigarettatárcáját, s gondosan ügyelve a mozdulatok finomságára, leteszi a hamutartótól jobbra, aztán gyufát vesz elő, azt a hamutál bal oldalára helyezi. Nem teszi, nem dobja, hanem ahogy mondom, helyezi. Végre a kalap is lekerül a fejéről.

Kávét rendel. Megissza. Rágyújt. Látszik rajta, hogy valaha úriember volt.

Hátradől, s előbbi izgékonysága szinte átmenet nélkül elmúlik. Töpreng vagy emlékezik? Életrajzot készül írni, vagy csak az elmúlt idők kiürült csigaházait szedegeti össze képzeletében? Elharangozzák a delet, ő még mindig ott ül azon a szent helyen. Időnként megdörzsöli a szemét, megvakargatja ádámcsutkáját, és ásít. S úgy három óra tájt föltápászkodik, de most már öregesen, és elindul hazafelé. Látom testtartásán, hogy fáradt.

Másnap szinte halálpontosan megismétlődik minden: a reggeli élénkség, a szertartásos kirakodás, a néhány órás ücsörgés, hallgatás, titokzatos egykedvűség.

A negyedik napon kezdem gyűlölni ezt az embert. Ártatlanul és elfogulatlanul gyűlölöm, hiszen semmi személyesség, sértettség nem befolyásol. Nem nézett rám, se utálattal, se fölénnyel, nem szólt át asztalomhoz, hogy: „Halló, fiatalember, minek firkál olyan buzgón, nem gondolja, hogy kár a gőzért meg a papírért?” Nem súgta ördögien a fülembe, hogy ott, ahol Tolsztojok és Adyk egyensúlyoznak az élet és a mű közötti szakadék fölött, ott én legfeljebb csak megilletődött néző lehetek. Nem bántott, s én mégis megsértődtem.

A hatodik nap után olyan helyet kerestem, ahonnét nem láthattam. Csináljon; amit akar. Liluljon meg, sétáljon légy a homlokán, nem érdekel. Lehetetlen, hogy valaki öt-hat órát tud emlékezni és töprengeni anélkül, hogy fölparázslana, vagy hogy indulatba jönne. Unalmasabb, mint a halottak – gondoltam többször is róla.

Ha beteg lenne, megérteném, sőt, nagyon is vele éreznék, mert hosszadalmas tapasztalatból tudom, milyen megalázó és céltalan dolog betegnek lenni. De nem beteg. A szenvedő ember nem vakargatja olyan szakértelemmel az ádámcsutkáját, mint ő, a szenvedő ember nem ásít, vagy ha igen, nem olyan önfeledten, mint ahogy ő. De mitől fáradhat akkor el három órára? Csakis az unalomtól, attól, amelynek füstbokraiban ül. Ha rajtam múlna, kikiáltanám az unatkozás olimpiai bajnokának. Legalább történne valami, legalább lenne értelme fáradtságának, és még jókedvet is szerezne embertársainak, akik minden bizonnyal körülbámulnák kíváncsian és tülekedve, mint az összedrótozott óriási bálnát.

Kétheti ismeretség után már nem zavart. Mikor bejött, odanéztem, de később már nem gondoltam rá. Eltakarta előlem egy oszlop. Átváltozhatott volna mögötte orrszarvúvá, belga királlyá vagy önmaga szobrává, melyet egy panoptikumszobrász is megcsodálhatna.

Hetek óta nem voltam itt ebben az eszpresszóban, ma véletlenül újra bevetődtem. Régen elfeledkeztem már ismerősömről, akár egy rossz rádiódrámáról vagy egy naturalista köztéri szoborról.

Gyanútlanul leültem írni. Egyik zalai kirándulásom élménye izgatott. Magam előtt láttam a kivirágzott szőlődombokat, a gyerekrajzszerű présházak fehér oldalát, korhadó zsúptetejét; a tizenharmadik században épült román stílusú körkápolnát, mely mint óriássá nőtt mészbuborék vagy tengeri kagyló lebegett a nyárban; a padlásán talált Krisztus-szobrot, melyet névtelen mester mintázott, akit sokkal inkább valamelyik rokona ihletett meg, mint az unalomig ismert tucat-Krisztusok szenvedése, mert olyan közönséges, paraszti arcot faragott neki, hogy a föltevések szerint egy finnyás pap le is vette a keresztfáról. Mikor ennél a résznél tartottam, hirtelen fölnéztem: láttam, hogy ismerősöm, a hosszútávú unatkozó ott ül a régi helyén. Épp szedte ki a cigarettát meg a gyufát, és szokásához híven egyiket a hamutartótól jobbra, a másikat meg balra tette. Hány hónapja ismertem már? Kettő. Ezek szerint azóta mindennap idejön, és ugyanazt csinálja? Először a düh, utána a kétségbeesés öntött el.

Ránéztem a papírra… A szőlődomb, a madarat hintáztató jegenyék, a Krisztus-arc egy pillanat alatt elhalványodtak. Az ismétlődésnek ez a kényszerképzetes állapota, ez a prolongált egykedvűség tökéletesen érvénytelenítette, amit leírtam. Ekkora tehetetlenséggel szemben tétovává és időszerűtlenné vált minden sorom. Úgy éreztem, át kell húzni az egészet, vagy eltenni máskorra. Olyan írásba kell most belekezdeni, melyben egy épülő ház nyolcadik emeletéről lekiált valaki cementért és egy kis jókedvért; amelyben hideg márciusi szél fúj, s vödör csapódik az állványokhoz; olyan írásba, amelyikben az igazságtalanul lecsukott apa hat esztendő után fél visszatérni családjához, nem akarja rájuk kényszeríteni magát, s egy idegen szobában, félőrülten, elképzelt párbeszédet folytat velük, üvölt, ne képmutatóskodjanak, mondják csak, mit szenvedtek miatta. Olyat kell írni, amelyben egyetlen vallomás értelme ugyanazt jelenti, amit az élet értelme jelent; olyat, melyben az én unatkozó szörnyetegem valami hétköznapi csoda folytán átváltozik például vadászkutyává, s a nyakában levő lánc helyett örv lesz, s mostani lagymatagságát fölváltja az izgatottság, az ösztönök szikrázó reflexe, s fúj majd a szél, harangoznak a télvégi bokrok, és ő szalad a sáros, erdei úton, miközben fácánkakas röppen fel, mint álarcban élő isten-madár, megugatja, s ugatásától hangos lesz a táj, mint szívdobogástól a mellkasom, ha arra gondolok, hogy nyűglődéseim és számtalan nyavalyám után én itt már csak nyugtalanul élhetek, utálva minden csöndet, bálványkoponyát s minden burkot, mely nem takar szenvedést, játékos kedvet, tüzet, szélfújást vagy indulatos haragot.

Egér

Papírcsörgésre ébredtem föl, méghozzá ezüstpapíréra. Nyilván a tegnap esti csokoládé burkát csúszkáltatja ide-oda a huzat.

A következő másodpercben azonban már tudtam, hogy nem huzat, hanem egér.

Undor és idegesség fogott el. Hogy a csudába szivároghatott föl ide az emeletre, lépcsőházak védett határövezetén át? Vízvezetéken? Esőcsatornán? Óvatosan akartam fölülni az ágyban, hogy erőmet, ravaszságomat összpontosítva rajtaütésszerűen kapcsolhassam föl a villanyt. Sokat vártam a gyorsaságtól. A kigyulladó fény meg is dermesztheti; az ijedelem apró gombostűket lök a szívébe, s nekem már csak a hulláját kell kidobnom. Tervem sajnos nem sikerült. Rögtön az első moccanásomra megnyikordult az ágyvég. Elkezdett hevesen verni a szívem. Megmerevedtem, hallgatóztam. Megszűnt a papírzörej – az egér is hallgatódzott. Most már nemcsak én vettem tudomásul, hogy ellenség van a szobában, hanem ő is.

Pár pillanatig semmi. Aztán, mintha gombolyag gurulna végig a padlón, a papírkosár környékéről átsurrant a könyvespolc irányába. Az ágyam előtt futott el hajmeresztő bátorsággal. Ez már nyílt kihívás volt: partizánháború kezdete. Ugrás ki az ágyból, kattintás, villany, szemet vakító világosság – de egér sehol. A fölriasztott szoba tárgyai: a rádió, a kályha, az íróasztalszék, olyan bocsánatkérően néztek rám, mint berezelt kispolgárok, akik sorsdöntő időkben hímölnek-hámolnak.

Gyorsan végighárfáztam a könyveken, lábammal megrugdostam a legalsó sorban levő folyóiratokat, mondanom se kell: eredménytelenül. Megittam egy pohár vizet, és lefeküdtem. A villanyt azonban nem kapcsoltam le elővigyázatból, hátha előmerészkedik az éjszakai határátlépő, s a világosban könnyebben lefülelhetem.

Hogy ezután mi történt, nem tudom, mert reggel arra ébredtem, kint süt a nap, a szobában pedig fáradtan ég mind a három villanykörte.

Másnap éjszaka már fölkészülve vártam a betolakodót. Napközben legalább másfél órát gyakoroltam egyfolytában, hogyan tudom kampósbottal vakon, egyetlen bökésre fölgyújtani a villanyt. A végén már hibátlanul böktem. Ezenkívül odakészítettem magam mellé összecsavarva a legnagyobb és legsúlyosabb törülközőt, harci eszköznek.

Nem csalódtam. Az egér újra megjelent. Csak most harcmodort cserélve, nem a szemétkosár környékén ütötte föl támaszpontját, hanem napóleoni erénnyel a legsebezhetőbb helyen támadt: az ablak alatt beépített szekrény belsejében, ahol legszemélyesebb dolgaimat őrzöm: leveleimet, verseimet, kézirataimat s néhány csomag tiszta papírt, amire még ezután szeretnék írni. A tegnapi indulathoz képest ötszázszoros gyűlölet lökte agyamba a vért. Ha elcsípem ezt a kis nyiszger dögöt, nem ússza meg egyszerű agyonveréssel. Rózsaszínű szalaggal akasztom föl, tüsszentőport szagoltatok vele az utolsó pillanatban, megnyújtom, kerékbe töröm, lenyelem.

De gyorsan elszégyelltem magamat. Micsoda kicsinyesség! Szét tudnék szaggatni egy egeret, mert összevissza mocskolja a kézirataimat, cincog rajtuk, megrágja, levizeli őket, akárha az utókorom lenne. Fölszabadítanám magamban az alvó inkvizítort, miközben nagy hangon elítélem az inkvizítorokat? Beidegzett mozdulattal nyúltam a kampósbotért, s halálos biztonsággal kattintottam föl a villanyt, de már nem az eredeti rajtaütés édességével. Inkább azért, hogy benyúljak a szekrénybe, elővegyem irományaimat s beleolvassak: az egér nem jelképesen ficánkolt-e rajtuk? Nem kell-e eldobnom mindent, amit eddig írtam, s amit pedig ezután írok, sűrűbbre fogni, pontosabbra, kegyetlenebbre? Jó lett volna kitalálni gyorsan egy mondatot, egy széttörhetetlen verssort, amit a legfelső tiszta lapra odavéshetek magamnak, megnyugtatásul.

Az egér jelenléte valójában már nem is izgatott. Csak szelleme, mit lelkiismeretem követének éreztem. Sugalmazómnak, jótevőmnek. Szívesen meghívtam volna szalonnázgatni, zenét hallgatni; kiadtam volna neki éjszakára az egész szobát vadászterületnek, fürdőszoba- s vécéhasználattal egybekötve. De harmad- és negyednapon úgy vettem észre, egyáltalán nem érdekli az én humanizmusom, megható elérzékenyülésem. Cincog rá, ő egér, és szabad akar maradni. Ezt onnan tudtam meg, hogy mikor baráti szándékot sejtető lomhasággal keltem föl világot gyújtani, széket föllökve, ágyvéget csikorogtatva, ugyanolyan sunyin lépett olajra, mint első alkalommal.

Mit tehettem? Elfogadtam ismét a kihívást. A negyedik éjszaka után újra közönséges egérré züllött vissza, aki ellen emberi hivatástudatból is harcolnom kell.

A harc legmodernebb eszközét akartam bevetni ellene: fölajzott egérfogót, szalonnavéggel. Igen ám, csakhogy öt üzletben is voltam, és egyikben sem kaptam egérfogót. „Elfogyott” – mondták közömbös arccal. Legutolsó helyen azonban az egyik eladó közelebb hajolt, s odasúgta:

– Tudja, mit? A kisipari módszert ajánlom. Virágcserép, fél dióra állítva. Az egér hozzáér a dióhoz, a cserép megbillen, zsupsz, már alatta is van.

Minden úgy történt, ahogy a jóindulatú eladó megjósolta.

A hatodik éjszakán került kezem közé az egér anélkül, hogy egy percig is idegeskedtem volna miatta. Mélyen aludtam, csak a cserép koppanására ijedtem föl.

Kő esett le a szívemről.

De rögtön másik zuhant a helyébe: mit csináljak vele, az áldozattal? Mennyivel jobb volt, míg izgatott, sarkallt, s lázító gondolat gyanánt futkosott koponyám belsejében. Eresszem el? Öljem meg? Több figyelmeztetést, tiszta ingerültséget és bosszúvágyat kaptam tőle, mint barátaimtól. Ő, a kis mitugrász figyelmeztetett kicsinyességemre s unalmasságomra; a szürkeség veszélyeire, mely autóverte por gyanánt száll be az ablakomon. Ő, a kis betolakodó keltette életre személy szerinti ellenfeleim arcát. Apró lábain a nyugtalanító idő szaladgált ide-oda. Ezért semmisítsem meg? Lökjem egy macskagyomor-pokolnál is mélyebb pokolba? Legalább egyszer nézhettem volna szemébe! De még most sem ismerem.

Ezt már kint, a fürdőszobában éltem át a vécé kagylója fölött tépelődve. „Hamlet nem fél ölni” – ötlött eszembe hirtelen a bölcs megállapítás. Már fordítottam is bele a kagylóba a nyomorultat, húztam rá a vizet, sodorja el, ne is lássam.

Pár pillanat múlva azonban – alig hittem a szememnek – ott úszkált a kagyló alján csillogó vízben. Mint kutya, fejét föltartva körözött kétségbeesetten. Most láttam először, hogy nyápic, kis semmiegér. Egyetlen macskafalat.

Elérzékenyültem és megsajnáltam. De ettől vált igazán ellenségemmé. Eddig szigorúságra ösztönzött, most meg ellágyulásra? Elszántan rántottam meg újra a vécé lehúzóját, s most már vitte, sodorta a víz a föld alatti Nirvánába.

De alig csitult el a sistergés, öblögetés, vízzuhogás hangja, szomorúságot s hiányérzetet éreztem: szegényebb lettem egy ellenféllel.

Leshegy díszpolgára

Hat évvel ezelőtt egyik prózaíró barátommal az enyingi könyvhétnyitó ünnepségekre utaztunk. Mindketten Fejér megyeiek vagyunk, s így az otthoni földet taposó ember örömével és izgalmával álltunk a közönség elé. Ennyi idő után már nyugodtan eldicsekedhetek: alig akartak leengedni bennünket a színpadról. Persze, a siker nemcsak nekünk szólt, nemcsak fiatalságunknak – mely akkor még a kihajtott ingnyak korszakában regényesebb és vonzóbb volt, mint ma –, hanem az irodalomnak. Színpadi szereplésünkkel, mint ahogy ez történni szokott, nem fejeződött be az ünnepi est. Tovább folytatódott a vacsoránál, borozgatás közben.

Az enyingieken kívül körülbelül huszonöt-harminc tanító is jelen volt. Ha jól emlékszem, valamilyen járási értekezletre sereglettek össze. Mondanom se kell, ők voltak a leglelkesebbek. Öten vagy hatan melegében meg is hívtak a falujukba, tartsunk ott is felolvasó estet. A legvonzóbb meghívás a leshegyi tanítóé volt. Azzal állt elénk, a rövidlátó emberek csöndes zavarával, hogy ne várjunk semeddig, legegyszerűbb, ha holnap kimegyünk. Leshegy mindössze nyolc kilométerre van Enyinghez, az állomáson várni fognak kocsival. Azért lenne hálás, ha kimennénk, mert náluk, a földosztás óta, az ötvenes évekig, nem fordult meg egyetlen „magasabb helyről” érkező vendég sem – az utóbbi időben pedig csak adóbeszedők és végrehajtók látogatják őket. Villanyuk nincs, rádiót nem hallgathatnak. Százegynéhány család él magára hagyatva a dombok között, az orgonavirág és a trágyaszag közelében.

Barátomnak, sajnos, máshova kellett utaznia, s így csak egyedül ígérkezhettem el. Megállapodtunk, hogy vasárnap, a kétórás vonattal ott leszünk az enyingi könyvtárossal. De az éjszakai ivászatnak és beszélgetésnek az lett a vége, hogy elaludtuk a vonatindulást.

Megsemmisülve álltam a napba villogó sínek között, vajon most mit csináljunk? A kocsi, amely elénk jött, hiába várt ránk, csalódottan és üresen kocogott haza. A kis telepen nyilván szétfutott azóta már a hír, hogy nem jött senki. A szégyen elviselhetetlen volna; tehettünk-e mást: nekivágtunk gyalogszerrel az útnak.

Szerencsére még idejében odaértünk. A faluvégen játszadozó gyerekek, mintha csak homlokunkról olvasták volna le titkos küldetésünket, meg se kérdezték, kik vagyunk, abbahagyták a játékot, és a boldog hírrel vágtázó hírnökökhöz illően, lélekszakadva futottak a tanítóhoz: jön két ember, biztosan az írók.

Az első körültekintésre olyan meghitt volt az egész falucska, mint egy ház, ahova kopogtatás nélkül is benyithat az ember. Az udvaron, a kút körül, a kerítések mögött álló felnőttek feszengés nélkül ránk kiabáltak.

– Az iskolába mennek?

– Oda.

– Akkor hát maguk az írók. El ne kezdjék ám a műsort, míg oda nem érünk. Előbb még megetetünk. Verseket mondanak?

– Azt szeretnénk.

– Sokat?

– Sokat!

Meglepett, hogy kíváncsiságuk nagyobb volt, mint tekintélytiszteletük. Igaz, ahogy kezünkben virágos ággal, porosan bekocogtunk a faluba, nemigen fedezhettek fel bennünk tiszteletben megőszült, komoly férfiakat. Akkor hát miből eredhetett szokatlan érdeklődésük? Kísérőmtől megtudtam, hogy mivel nincs rádió a faluban, a leshegyiek telente nagyon sokat olvasnak. Három nagy falu se igényelt havonta annyi kötetet a vándorkönyvtár anyagából, mint ők. A tanító előbb a gyerekeket szoktatta rá az olvasásra, s a gyerekek példájára hivatkozva, később a felnőtteket. Lehet, hogy a könyvek közelsége tette őket kíváncsivá, vagy az isten háta mögött élő emberek látni és hallani vágyása? Mindenesetre három ágyban fekvő beteg kivételével mindenki ott volt. Még a karon ülő gyerekeket is elhozták, mintha csak a szomszédból jöttek volna át. Versmondás közben aztán föl is sírt keservesen az egyik. Félbehagytam a verset. A fiatal mama, jó karnyújtásnyira ülhetett tőlem, zavarában felejthetetlenül elvörösödött. Hirtelen arra gondoltam, hogy abból a síró csöppnyi vetélytársból még sokkal, de sokkal jobb költő lehet, mint belőlem, hiszen Arany Jánoshoz, József Attilához hasonlóan, minden nagy költőnk ilyen szerény, pirulós anya öléből indult el a halhatatlanság felé, tehát joga van neki is szerepelni, mégha az oá-boá rímeken kívül egyelőre nem is tud mást. Ettől a belső párbeszédtől mosolyogni kezdtem. Velem mosolygott már az egész terem. A kis csöppség azonban tovább zengte az emberiség névtelen, de makacs mondanivalóját mindaddig, míg mamája meg nem találta a gyógyírt. Kibontotta mellét, és ott mindnyájunk előtt megszoptatta. Az anya magától értetődő, ősi mozdulata olyan bensőséges hatással volt rám, hogy a továbbiakban már úgy mondtam a verseket, mintha egészen szűk családi körben lennénk.

Soha ilyen testközelben nem éreztem még magam az olvasókkal, vagy ahogy mondják, a közönséggel. Csupán azt sajnáltam, hogy nem léphetek ki bőrömből, nem tehetek csodát, mert legszívesebben mindent elmondtam volna nekik ott, amit csak tudtam és tudni szeretnék költészetről, történelemből, hogy a kíváncsiság, amelyet a tanító lobbantott fel bennük a könyvek iránt, gyönyörű tűzzé válva, világítsa be nekik az elhanyatlott századokat és a mai napot! Hadd értsék meg jobban a tragédiákkal együtt a feloldások örömét, hadd értsék meg saját sorsukat és az emberiségét, bármilyen nyomasztó is sokszor a tudás; és hogy a szellemileg meghatározatlan időből hadd érkezzenek el végre a XX. századba. Ne legyenek már idegenek. Boldogan szavaltam, de közben meg-meglegyintett valamiféle szomorúság is amiatt, hogy a teljesség helyett kielégítette őket egy kezdő költő öröme, lázadozása, aki elégiát ír a falujáról; aki elsiratja a háborúban megtébolyult kutyáját; aki verset ír a tengerhez, mint egy ismeretlen nőhöz; aki felidézi cselédrokonát, midőn az, egy régi őszön letépdesve az egek álarcát, egyenesen a holdnak énekelte el a Kossuth-nótát; aki tréfás verseket ír a lányokról, a téeszelnökről, s az isten tudja, még mi mindenről.

Vagy én voltam számukra az első, eleven illusztrációja a költészetnek, s már ezzel is szolgáltam őket? Hiszen annyira ártatlanok voltak, hogy még a „kötelező” szokásformákat sem ismerték. Akárhogy tetszett is nekik egyik-másik versem, egyetlenegyszer sem tapsoltak, inkább belekiabáltak vagy fölnevettek, így fejezték ki tetszésüket. A versmondás végén azonban, mindenféle vastapsnál szokatlanabb és meghatóbb dolog történt. Fölállt egy idősebb paraszt, és váratlanul azt javasolta, hogy amiért ilyen emlékezetes estet szereztem mindnyájuknak, válasszanak meg engem Leshegy díszpolgárának. Valahol, emlékei alján ott lappanghatott egy történet arról, hogy régi, előkelő emberek így tüntették ki egymást, és ha ők megtehették, miért ne tehetnék meg a parasztok is.

Azóta irodalmi érdemeim elismeréseképpen egyetlen, de hivatalos díszpolgára vagyok a százegynéhány lakosú Leshegynek. Ma már egyre komolyabbnak és súlyosabbnak érzem ezt a fura kitüntetést.

A szegénység múzeuma

Gyermekkoromban órákat töltöttem a padláson. Odaálltam a homlokzatdeszkán vágott csúcsluk elé, s mint aki filmet néz, úgy néztem mindent, ami szemhatáromba belefért: a lenti utcát, a szomszédos udvarokat, távolabb pedig a Vértes kő-hullámverését. A magasság nemcsak az arányokat változtatta meg, de a látható dolgok természetét is. Az úton döcögő szekér, kerek hasú teheneivel, a rálátás furcsasága miatt észrevétlenül átkocoghatott volna egy vaskosabb mesébe is, melynek Tök Marci, kalandos szolgalegény a főszereplője.

Ugyanez az átváltozás történt a kert alatt kódorgó kutyákkal, a szemközti házban lakó öregasszonnyal, akitől féltem, a madarakkal s a lenyugvó nappal, mely szememmel egy vonalban repült hazafelé.

A padlást nemcsak ezekért a varázslatokért szerettem. Más, kézzelfoghatóbb oka is volt. A ház egyetlen zugában sem lehetett olyan érdekes, gyerekagyat zaklató holmikat találni, mint itt. Még most is elfog az izgalom, ha az emlékezés deszkalépcsőin elindulok fölfelé.

Már a följáró aljában ott voltak a halformájú reszelők, a kalapácsok és a szekerce. Mindegyik tárgynak megvolt a külön története és legendája. A fűrészeké mindig elborzasztott. Levágott ujj, átfűrészelt kézfej jutott róluk rögtön az eszembe. Azt hiszem, a Nílus-parti gyerekeket ijeszthetik úgy a krokodilusokkal, ahogy engem ezekkel a krokodil-fogsorú fűrészekkel.

Az igazi kincsesbánya azonban fönt, a följáró jobb és bal oldalán terült el. Boldog összevisszaságban hevert ott mindenféle kacat, leltározhatatlan lom. Ki tudja, hány nemzedék szórta oda, s hány nemzedék örökölte a szegénységgel együtt. Mit tudtam én még akkor a szegénységről! Nekem a sok limlom éppenséggel a gazdagságot jelentette. S most utólag is, mint önfeledt eposzíró, ki szemlét tart szereplői fölött, szívesen idézem föl az egymásra hányt, elvásott holmikat. Megrészegít a lehetőség, a kikiáltók szabadsága!

Volt ott kígyóhajlású drót, megtépett szerszámdísz, ökörnyaktól elvékonyult járomszög, tört kasza, sarló, csizmaszár, csizmafej, összelapított szájkosár, kifakult madárijesztő, rossz vödör, kerékagy, isten szájába való kóc, ekevas; összeszedett vickek-vackok: porban talált patkószeg, pléhlemez, csillagszilánknak hitt kődarab, reteszek, süket zárak, szétrobbant viharlámpa, s a legizgalmasabb: egy vadászpuska fölhúzható szerkezete. Apám dédelgetett holmija! Huszonöt évig készült, hogy egyszer majd megcsináltatja, s vadászni fog vele – ha másként nem, hát titokban!… Ott volt még a bölcső, asszonyi lábaktól elnyúzott rokkák, szatyorrámák, hamuval töltött vaktojások, tyúkok alá, s mindezek fölött, akár egy áttetsző ördögfej – a fölfújt, de megráncosodott disznóhólyag.

Kedvemre válogathattam közülük. Kötél, drót, csúzlihoz szükséges bőrdarab mindig akadt a halomban. Játékot, ha labdát kaptam; minden egyebet e roncs-zűrzavarból válogattam ki. Fúrtam, faragtam, kalapáltam, és ha nem sikerült is megszerkesztenem vagy kiformálnom, amit akartam, örültem a zajnak, mely a kalapácsütések nyomán támadt.

Persze, nemcsak én hánytorgattam föl időnként e lomkupacot – apám is. Ha a disznó szétdöncölte az ólat, pántért, abroncsért, ácskapocsért ő is ide folyamodott. Nem kellett a boltba futkosni, pénzt kidobni.

Sokan mondhatnák, hogy a trehányság jelképe volt az ilyen padlás. Én azt hiszem, inkább a kényszerűségé. Az anyagok és az eszközök vallásos tisztelete fejeződött ki ebben is; az a törvény, hogy aminek bármiféle értéke van, őrizni kell és megbecsülni.

A legmeggyőzőbb érvet ehhez a magyarázathoz a háború szolgáltatta.

Akna vagy kisebb méretű bomba roncsolta szét a mi házunkat is. A védtelen nádtető, mint tört gerincű állat rogyott le a szoba közepére. S midőn két és fél hónap után hazamehettünk a menekülésből, a romokon kívül nem találtunk semmi értéket. Minden elpusztult, eltűnt, csupán a padlás „kincsei” maradtak meg, összekeveredve a fal és a tető törmelékeivel.

Eljött a múlhatatlan alkalom, hogy a romokkal együtt minden ócskaságot eltalicskázzunk, s beleszórjunk a bombatölcsérekbe. De nem! Mint öröklött rögeszmétől, nem szabadultunk tőlük. Darabonként válogattuk ki őket az omladék közül: ki tudja, mikor lesz újra szükség egy darab bádogra, rézcsőre, járomszögre vagy egy reteszre. Csodálni valóan bonyolult gépek hadakoztak a háborúban fölényes műszerekkel ellátva, s nekünk egy buta vasdarab is értéket jelentett. Micsoda tudathasadása volt ez a létnek? Micsoda együgyű komédiája és tragédiája a történelmi örökségnek!

A háború után a régi anyag új értékkel gyarapodott. Szinte naponta fölkerült valami hadiszerzemény az ideiglenes padlásra: gázálarctok, tankgumi, rézhüvely, kémlelő prizma, gyalogsági ásó, szögesdrót, hajlékony, színes telefonhuzal garmadával, lövészárokban elszórt katonaköpeny és más egyéb.

Mohóság volt ez? A gyűjtés idegbajos szenvedélye? Cigányos kapzsiság, mely elvakult az örömtől, ha talált valamit az út porában? Megint csak azt mondhatom, amit az előbb: a szegények ősi önbiztosítása; védekezés és előrelátás.

A lerombolt ház első részét az elmúlt tizenöt évben nem tudtuk felépíteni. A szövetkezetbe lépés második esztendejében, megszabadulva a fölösleges adóterhektől, végre belekezdhettek szüleim az építkezésbe. Állnak is már a falak, fönn van a tető, és sárgán virít az utcára a nagy, háromrészes ablakkeret. S ha befejezik, egy kisváros utcájának sem kellene szégyenkeznie miatta.

De mi lesz a padlással? Ezzel a zűrzavaros koponyabelsővel? Mi lesz a sok vicik-vacak ócskasággal, hulladékkal? Átrakják az új padlásra? Nem, ez lehetetlen! Nemcsak az ízlés, de a körültekintő célszerűség is föllázadna ellene. Egyre kevesebb hasznosítható tárgy, fölhasználható holmi akad köztük. Nincs ekénk: nem kell a letört fafogantyú helyett rézhüvelyt ráhúzni; nincs szekerünk, nem kell a megrepedt oldalakat összeszorítani házilag kikalapált pánttal. Nincs gurgónk, boronánk, fogasunk.

Most döbbenek rá, ha nem múlt is el a szegénység, de régi fajtája tökéletesen időszerűtlenné vált. Elnehezült, s untató, mint egy kiégett igazság. Kellékei megkoptak, jelképe átalakult. A történelmi divat ellen vét, ki még ragaszkodik hozzá. A szegénység valamiképpen szellemibb formákat kapott. Nem tapad olyan közvetlenül egy darabka földhöz, sem egy rozoga, de még használható rokkakerékhez. Emlékeit már nem is az ember őrzi, de a ház pókhálós agya: a padlás.

Gyermekkorom padlása, nekem kincslelő helyem, mára már a szegénység múzeuma lettél. Ha fölmegyek lépcsőiden, s ha érzek is valamiféle gyerekkori borzongást, már nem szeretlek. Sötét vagy és poros. Rendezetlen és kiismerhetetlen. Üvegpaloták épülnek a föld minden táján, Csepelen és Havannában, míg te itt homályban állsz. Ha nem járok is bennük soha, ezentúl mégis ezekre fogok emlékezni. Most kéne a hajdani bűvölőképesség, a képzelet földöntúli ereje! Motyognám csak a ráolvasás szavait, és a varázslattól fölszállnának a tárgyak: a csajkafedők, a megráncosodott csizmafejek, tört csípővasak, nyomorú bádoglemezek; fölszállnának az űrbe, csillagtávolságra tőlünk… Nem, nem is az űrbe, legszívesebben a föld alá varázsolnám el őket, oda, hol árad a tűz, hatalmasan és pusztítóan, mint az idő.

A gyönyörű háború

Ma van lapzárta. A cikket, amit legkésőbb déli tizenkettőig le kellett volna adnom, ha megfeszülök, akkor se tudom már megírni. Mindössze két órám van addig, s ahogy ismerem magamat, görcseimet és kétségeimet, legfeljebb csak egy gépelt oldalnyit sikerülne kiizzadni. Ügyetlen hegymászó vagyok az irodalomban. Lassan haladok fölfelé. Ötször-hatszor is kitapogatom lábbal a sziklaéleket, nem hasadnak-e le, ha rájuk nehezedek. Nem azért vagyok ennyire megfontolt, mert félek, hanem mert féltem az elérhető eredmény sikerét a balszerencsétől.

A tudat, hogy nincs meg a cikk, s már nem is lesz, kellemetlen közérzetet okoz. Nyugtalanít, mert ígéreteimet többnyire teljesíteni szoktam – legkevésbé azért, hogy szobrot érdemlő jófiúnak tartsanak vagy a becsület díszdoktorának, inkább azért, mert a lelkiismeret-furdalást nehezebben szenvedem el, mint a kudarcaimat.

Háborúellenes cikket ígértem a lapnak, s ígéretem romjaival a háttérben úgy ülök itt a papír hómezeje előtt, mint sítalpas férfiú síbotok nélkül. Még azt se tudom, mit mondhatok magyarázatképpen, mentegetődzésül?

Csakis az igazat!

De mi is az igazság?

Mindenekelőtt az, hogy napok óta töprengek, s nincs semmi megváltó gondolatom vagy érvem a háború ellen. Valójában csak világmegváltó undorom van s néhány tőmondatom. Ilyenek például, hogy a háború a legegyetemesebb marhaság. Mocsok, téboly és ízléstelenség!

Ez azonban kissé nyeglén hangzana így, leírva, de lehet-e más érve az embernek, ha egy szép napon megtudja, hogy a reggeli teája és zsíros kenyere mellé, bármelyik pillanatban nyolcvan tonnányi robbanóanyagot is fölszolgálhat a világ? Lehet-e más, ha megtudja, hogy ennyi a halál-fejadagunk, személyenként? Ettől viszont már csak kukorékolni lehet vagy ugatni, kölcsönkérve az állatok száját és az őrültekét.

Vagy ugatás helyett írtam volna újra a második világháborús emlékeimről, szépen és fegyelmezetten? Írtam volna a félelemről, mely akár a radioaktivitás, telíti és fertőzi a levegőt? A Jelenések könyvét utánozva, idéztem volna föl képzelt városokat és földrészeket, melyek egyetlen bombától szétreccsenhetnek, mint oldalba rúgott cseréptálak?

Eljutottam addig, hogy már a félelemről sincs mondanivalóm. Agyam egyre szigorúbbá és tisztességesebbé válik. Még elképzelni sem engedi a pusztulást. Se sajátomét, se másét. Ez az ő tudatos béketüntetése.

Két nap után végre erről a belső élményről akartam vallani. Ezt akartam meggyőzően és indulatosan megírni. Nagy és érzékletes gondolatok helyett csak ötletekig jutottam. Ilyenekig, hogy én a háborús leszerelést a képzelőerő lefegyverzésével kezdeném. Egyszerűen szörnyű, hogy ami az emberben a legszabadabb és a legszárnyalóbb, már az is csupa fertőzet. Fantáziánk zavarba ejtően veszedelmes. Tudom, hogy történelmileg alakult ki, de ettől még nincs aranyfedezete. Kimondhatatlanul fogékony a rosszra! A kényszerképzetek felé inkább hajlik, mint az örömképzetek felé. Alig láboltunk ki negyvenötben a romok közül, máris, mint dongó a szobába, közénk röppent az új háború gondolata, lehetősége. S bármilyen embertelenül hangzik is, a dongó ideröppenése és sötét körözése riadóztatta az ellenfelek agyát, képzeletét, és a folytonos veszély jelenlétében nem lehetett mást csinálni, mint előre elképzelni a győzelmet, a vereséget, magunk halálát, másokét, s a világot egy feltételezhető állapot alapján kormányozni. A valóságtól elszakadva már csak képzeletünket hajszolhattuk, vagy fordítva, képzeletünk hajszolt bennünket. Ha nem így volna, hogyan gyűlhetett volna föl máskülönben majdnem száztonnányi robbanóanyag fejenként? Hogyan gyárthatnának naponta tízezerszer több fegyvergolyót, mint amennyi életrevaló gondolatot termel az emberiség? Ez csakis ilyen kényszerképzetes hajszában történhetett meg.

Hruscsov a moszkvai béke-világkongresszuson elkezdte már a képzelet leszerelését. Épp azzal kezdte el, hogy ilyen iszonytató tényeket közölt, hogy szenvedélyesen rámutatott a diplomaták szivarfüstje mögül előgomolygó, hihetetlen hatású bombák füstjére, a fegyverkezés tudatosan előidézett eksztázisára. Adatai, melyek mögött, akár a pusztulás víziói, akár a jövő emberibb látomásai tárultak is föl, meggyőzőbbek voltak, mint bármilyen háborúellenes eszmefuttatás. Lenyűgözőbbek és hatásosabbak, mint undorom, melyet ha remek viccbe öntök is ki, azonnal fölszárad, mert utálkozásból és megfontolt érvekből is volt eddig éppen elegendő.

Tudtam most már, miről kellett volna írni!

Az egy főre jutó halál-fejadaggal szemben arról, hogy mennyi az egy főre jutó kenyérfejadag a világon, mennyi a jókedv-, szeretet-, tragédia- vagy szorongás-fejadag. Tényekről kellett volna beszélnem, melyek átvillannak napjainkon, összefogják életünket, s fölkavarnak, akár egy izgatott utazás. Egy nőről, aki körtét szed most a szőlőhegyen, s közben négyszázéves népdalt énekel önfeledten, mely összedőlt falusi házak fölött, évszakok, szerelmek és háborúk romja fölött most ért el hozzá, sértetlenül és diadalmasan. Szőlőlevéllel kibélelt kosárba szedi a körtét, míg darázs dong körülötte, nem azért, hogy idillibb legyen a kép, hanem azért, mert a világon van darázs, és van ember. Aztán egyik költő barátomról kellett volna írnom, aki az Atlanti-óceánhoz közeledve, harminc kilométer messzeségből hallotta a víz ágyúszavát – álmából riadt föl rá –, és amikor később ott állt a partján, figyelve a hullámok hadviselését s figyelve emlékeit is, csupán szemérmességből nem mondta ki hangosan, hogy amit lát, az a föld egyetlen gyönyörű háborúja.

Kutak és tengerek

Az elmúlt hetet lent töltöttem a falumban. Azzal a titkos reménnyel utaztam haza, hogy majd a vadribizli-sövény árnyékában találkát adhatok a múzsáknak, és ha ők is úgy akarják, néhány új verssel jövök vissza Pestre. Elképzelésem most is, mint annyiszor, puszta ábránd maradt. Elfutott az időm gyorsan és észrevétlenül… Bocsássanak meg nekem a múzsák, hogy nem találkozhattam velük, de versírás helyett most az egyszer halaszthatatlanul kapálnom kellett két szőlőben is; szilvát szednem szemenként pálinkának; fát fűrészelni, szénakazlat tetézni, s egyéb apró munkákat befejezni. Még arra sem volt időm, hogy elolvassak egy-két verset, belenézzek az újságba, vagy meghallgassam a rádiót. Az egyik mozdulat úgy kapcsolódott a másikba, mint a láncszem, s úgy rakódott egymásra, mint a föld rétegei. S a fárasztó hét után a vasárnap is oly förgeteges napsütéssel és harangzúgással ébresztett, hogy beidegződésem ellenére minden kíváncsiság elhalványult bennem, mely máskor a napi hírekből áradó világ felé fordított. A levegő ott remegett a szérűt körbefogó akácfák lombja fölött, s bizonytalanná tette szememben a külvilágot. Hírek és köznapi újdonságok helyett a gyerekkor zajára figyeltem. Lábdobogásra a padlásföljáróban, a kútkávához ütődő kannák zörejére s a nádtető alig hallható percegésére, mely mindig sejtelmessé tette számomra a nyári napokat. Nem írtam, de ahogy szemérmetlenül mondani szokták, éltem a verseket.

S hogy ember kering ismét a világűrben, azt is csak késő délután tudtam meg. Akkor, mikor már a világ minden táján megjelentek a rendkívüli kiadások. Kicsit bosszantott, hogy elszalasztottam a legelső híradást, hogy elmulasztottam az igazi történelmi pillanatot. Kedvetlenségem okát csak később értettem meg. Olyasfélét éreztem, mint aki későn érkezik haza valahonnan, lemarad az ebédről, s most egyedül kell ennie az asztalnál. Úgy látszik, észrevétlenül is egy családdá kezd válni az emberiség, mert egyre inkább kiderül, nemcsak a falat jobb ízű, ha mindnyájan esznek, de a csodák is csak akkor igaziak, ha együtt élheti át őket minden ember.

Talán e lemaradás miatt történt, hogy az első percekben túlságosan is tárgyilagosan gondoltam Tyitov őrnagy hihetetlen kalandjára. Gagarin után még a neve sem rögződött belém egyszerre s olyan kitörölhetetlenül. Mi ez? Hozzászoktunk már az emberi csodákhoz is, mint a napfölkeltéhez? Oda sem tudunk már figyelni? Hozzászoktunk, vagy éppenséggel még nem is értjük őket igazán? Az űr idegenebb, mint képzelőerőnk! Nincs földrajza, s nincsenek kézzelfogható emlékeink róla, s ezért lehet az, hogy a csillagok közelében történő utazás is valami kozmikus bűvészkedésnek hat? Valamiképpen a személyesség hiányzott nekem az ünnepélyes híradások mögül, az, amely a tudomány káprázatát az érzelmek nyelvére lefordítja. Nem sokáig kellett azonban erre várakoznom. Megismételve a délelőtti híradások szövegét, egyszerre csak azt hallom a rádióból, hogy Tyitov őrnagy az egyenlítő fölött átrepülve üdvözölte Afrika népeit.

Ez, ez a hang hiányzott nekem. Ez söpörte el tárgyilagosságomat. Ettől kezdve nemcsak éltettem, de éltem is a csodát. S hirtelen magam előtt láttam azt a néger fiút, akivel két hete Pesten, a Szalay utca sarkán találkoztam. Szokatlanul nehéz, roskadozó járása volt. A ládacipelő, a málhahordó ősök halálos fáradtsága élt tovább lábaiban. Utánanéztem többször is. Neki is szólt Tyitov őrnagy üzenete s a szép földrész minden fiának: a koromarcúaknak, kik idegenül éltek e földön, bár a Nap legközelebbi testvérei voltak. Ha testközelből hangzik el ez az üzenet, minden bizonnyal beleveszik a napi hírek örvényébe és elvegyül, de így ez a csillagközi gesztus költészet volt. Az emberiség jobb része üzent egyetlen ember szájával Afrikának. A magasság, ahonnét elhangzott az üzenet, nemcsak térbeli volt, nemcsak kilométerekben mérhető, de a szellem és az erkölcs mércéjével is. Mert ebbe a magasságba nemcsak egy űrhajó jutott föl, de a mindenség birtokosa: az emberiség.

A magasság, illetve a mélység így már elképzelhetővé vált. Érzékelhetővé, mint egy távlatot nyitó verssor, melyben világeleji szél fúj, vagy csillag zuhan le sisteregve. Ehhez az állapothoz volt már élményem is. Emlékszem gyerekkorom egyik kútjára; elképzelhetetlenül mély volt. Vize alig csillant meg lent, a kövek közt, a mélység csészéjében, fejet szédítő gyönyörűség volt belenézni, de talán még nagyobb öröm belekiabálni. Vajon mit kutattam én lent a mélyben? A kút fölé hajló arcom visszfényét kerestem? Vagy mindazokét, akik elvonultak a kút előtt, és belenéztek? És kinek kiabáltam én oda le? A víznek, a köveknek vagy magának a mélységnek? Amit a hajdani kisfiú érezhetett borzongással és megnevezhetetlen örömében, azt érezhette ez a fiatal őrnagy is fönt, a meghódított űr határvidékén. Lenézett, és látta a Fekete-tengert: olyan lehetett, mint a mélyben csillogó kútvíz.

Így utaztam tovább Tyitov őrnaggyal én is, a gyerekkor és a képzelet űrhajóján. S arra gondoltam, hogy ez a bátor fiatalember az újjászülető emberiség kisfia, azé, mely megtagadva angyalait és szörnyetegeit, a mindenségben is keresi önmagát, keresi a szellem és játék ős-szédületét, és a költészetét is.

Hadviselés vagy unalom

Kora hajnalban csöngött a telefonom, s egy ismeretlen férfihang szólalt meg a vonal túlsó végén.

– Szervusz, itt Tóth beszél.

– Miféle Tóth?

– Hát nem emlékszel? A költő! Tóth, téhával.

– Nem ismerlek…

– Különös – mondta álmélkodva.

Le kellett volna tennem a kagylót, de az álmosságtól még nem voltam igazán eszemnél.

– Mondd, kérlek – folytatta rejtélyesen –, mentek kirándulni?

– Nem értem.

– Igen, igen, kirándulni a Hármashatár-hegyre…

– Nem megyek, se oda, se máshova. Nem vagyok kiránduló.

– Ugyan, ugyan, és azok a titkos találkozások, politika, miegyéb?

– Hülye! – mondtam, most már dühösen, és lecsaptam a kagylót.

Visszafeküdtem, de ez után az ostoba vicc után hiába próbáltam elaludni. Nem a homályos gyanúsítgatás kedvetlenített el, hanem, hogy ilyen sületlenség egy kétlábú lénynek gyönyörűséget okozhat. Egészen más az, ha valaki gyűlöl, és úgy tölti ki rajtam bosszúját, hogy fölcsönget álmomból, s lehord a sárga földig. Ezt még megértem. Ordítozhat és kiabálhat, ha nem bújik el a névtelenség álcája mögé. Az ilyen legalább ember módra viselkedik. Mert annyi tiszteletet még az ellenségemtől is elvárok, hogy tudassa velem, miért gyűlöl, miért szeretne kiterítve látni. De ez a sunyi és céltalan bosszantás kiábrándít. Csúnya és jellemtelen alakok hadviselése ez embertársaik ellen. Ó, ha lenne benne szellem, ötlet vagy ördögi huncutkodás, a jókedv iránti tiszteletből az ember még az áldozat szerepét is vállalná, mint baráti beugratásban. De mire jó az ilyen értelmetlen maszatolás, koromköpködés? Vagy az igazi gyűlöletről is leszoktunk, s helyette a fúrás, a piszkálódás, a gáncsolás kis Mefisztói sugdosnak fülünkbe? Az oroszlánok vénasszonyok lettek?

Lehet, hogy a névtelen telefonáló egyszerűen csak unalmában hívott föl? Ha igen, miért nem közölte, hogy még aludni se tud, mert egész éjszaka szolgálatban volt, ott virrasztott, mondjuk, a telefon mellett, és közben nem történt semmi. Se vele, se a környezetével. S nemcsak az elmúlt éjszakán, de évek óta nem történik semmi, mert az események sokasága, mely a nagyvilágban zajlik, már nem történés, már nem élet a számára, csupán fölfoghatatlan zűrzavar. S különben is a világ húszezer pontjáról egyszerre ható élmény: öröm és iszonyat, hülyeség és hazugság, politikai cirkuszmutatványok dzsesszkísérettel vagy géppisztolyropogással aláfestve, már kiölték belőle az igazi érzékenységet, a megrendülés vagy a fölháborodás képességét, s a világot már csak úgy nézi, akár egy fényképgyűjteményt – és hogy mégis történjék vele valami, fölhívott engem.

Ha ezt dadogja el hajnali ötkor, szavamra mondom, fölkelek, és lemegyek hozzá. Utálom az unalmat, az egykedvűséget, s ha nem vagyok is vérbeli kiránduló, most már én hívom, jöjjön el velem a Hármashatár-hegyre. Az ősz síkos ösvényei nem olyan szépek, mint a tavasz vagy a nyár útjai, de az ég lapjára kirajzolódó erdők rézkarca lenyűgöző. Izgalmakat és titkokat rejt még ilyenkor is a táj. Nedves papírlapokon lépked a szél szerte a bokrok között, s ezek a megtaposott, szétrongyolódott papírlapok még így se veszítették el értelmüket, mert valamiféle célt szolgáltak. Egyikbe kenyeret takart egy család, mikor kijött ide a hegyre levegőzni; a másikat talán egy lány terítette a feje alá, nehogy földes legyen a kontya. Kit zavar az, hogy nem közvetlenek ezek az emlékek, és hogy mással történtek meg! Aki szeret élni, nemcsak a saját emlékeire tud emlékezni.

Szerencsétlen Unatkozó, ha nem segített volna rajtad ez a különös kirándulás, mert tételezzük fel, hogy te nem szereted a lecsupaszított fákat, a hajnali hideg csípését arcodon, a láthatár kulcsra zárt kapuit, azt azonban biztos észreveszed, amit hegymászás közben észre szokott venni az ember, hogy van keze, lába, szeme, és mindegyiknek van rendeltetése is. Hidd el, sokszor ezzel a gyerekes észrevétellel kezdődik el az ember újjászületése. Föl kell fedezned magadat, mint ahogy a kocsiban fekvő csecsemő fölfedezi dió nagyságú ökleit. Én már annyit betegeskedtem, hogy megtanultam külön tisztelni a lábam, a szemem és a kezem adottságát – egyáltalán a testet. Te vajon, gondoltál-e arra, milyen végtelen lehetőség van a két lábadban? Utak, véletlen találkozások, szerelmek! Vagy erről is elfeledkeztél, mint a naponként rád zuhogó, valóságos hírek zápora miatt magáról a valóságról?

Ha idétlen bosszantásod ellenére megismerkedünk, elmondom, hogy én soha nem unatkozom, de néha kiábrándítóan kétségbeesem. Egyszer azért, mert sokan még ma is úgy képzelik el a mi világunkat, mint valami maszek vállalkozást. Máskor meg azért, mert összekötözött kezű halottak úsznak a Szajnában, összemosódva szemem előtt egy Derkovits-festmény megrázó látomásával; néha pedig azért, mert épp nem köphetek bele a miniszterelnök úr franciasalátás táljába, aki jóízűen falatozik, miközben tizenötezer arab már tizennyolcadik napja éhségsztrájkot folytat jogaiért.

Ezek miatt időnként valóban elcsüggedhet az ember. Elcsügged vagy fölrobban dühében, de nem unatkozik. Az unalom lealjasít, a kétségbeesés még föl is emelhet. Ha fonák módra is, de megmutatja a dolgok igazi értelmét. Sötétet teremt, hogy jobban érvényesüljön az, amit jelképesen szólva, a becsület világosságának nevez az ember, vagy egyszerűen csak kötelességnek.

Rosszkedvemet még azzal is növelted, hogy pont akkor hívtál föl, bosszúból vagy buta örömre áhítozván, mikor a világot fölkavaró éhségsztrájk már a szakadék szélére sodort tizenötezer embert. Nem érzelgősségből mondom, de vicced és gyanúsítgatásod ízléstelenül hatott. Magyarul beszéltél, de több közöm volt ahhoz a tizenötezerhez, mint hozzád, bár velük egyetlen szót se tudtam volna váltani. Nem akarom eltúlozni a dolgot: viselkedésed nem főbenjáró bűn. Sokkal nagyobb bűnöket követtek el megkoszorúzott mellű politikusok vagy kivénhedt tábornokok. Te ne bújj az árnyékukba. Ha gyűlölsz, hívj föl, és áraszd rám a gyűlöletedet. Ha pedig csak unatkozol, mondd meg: kitalálunk valamit az unalmad ellen. De nevezd meg magad!

Éjszakai vadászat

Este későn, a fél tizenegyes busszal érkeztünk haza váratlanul.

Anyámék már aludtak.

Az udvar, a ház, vakolatlan vályogfalával, sötétebb volt, mint gyerekkori szorongásaim idején.

Feleségem megkocogtatta az ablakot. Rekedtes, félálombeli suttogás szűrődött ki – anyámé.

– Apja, keljen föl, valaki jár az udvaron… Szent isten, csak nem a gyerekek?

Már kattintotta is a villanyt, és szaladt végig mezítláb a hideg konyhakövön, hogy beeresszen bennünket.

– No hát, ilyet – mondta, miközben szoknyát vett föl, és kendőt kötött. – Mégiscsak jól hallottam, hogy valaki jár itt. Hogy vagytok? Csak nincs baj? Esztek valamit? Mi is csak most feküdtünk ám le. Apátok egész nap a téeszben volt, kazaloznak. Már harmadik hete odajár, ez legalább megéri. Napi három munkaegység ilyen vén embernek. De hát csak így lehet élni. Pedig neki már nem való kazalon mászkálni a hetven évével! Én meg a szőlőbe járok, pedig csak úgy hasogat a hátam, gondolom, jót tesz neki a nap… mégiscsak ehetnétek valamit.

– Majd reggel – mondtam. – Inkább aludjunk, maguk is fáradtak, mi is.

Ágyat bontottunk, néhány perces beszélgetés után lekapcsoltuk a villanyt. Szívesen faggattam volna őket, hogy mi újság a faluban, mert hát az én szemérmes családomban talán még kérdezni is könnyebb így sötétben, de most lemondtam erről.

Elaludtunk.

Nem sok idő telhetett el, anyám kiáltására riadtam föl.

– Úristen, itt a dög!

Azt hittem, álmodik. Újabb álom a bibliai álmai közül. Megzavarhatta tán az ablakkocogtatás – villant át rajtam, és most azt álmodja vissza.

De nem! Úgy, ahogy volt, vászoningben és mezítláb már szaladt is kifelé.

– Nem halljátok? Itt a görény, vartyognak a tyúkok az ólban.

Úgy, ahogy voltunk, pizsamában, hálóingben, mezítláb, mi is utána.

– A zseblámpát! – kiáltott vissza a sötét udvarról. – Vasvellát, Apja! Magától éghetne a ház is, mert csak alszik, mint egy darab fa. Julcsi, te meg a csibékhez, ott vannak elöl, a szapulóban, a rosta alatt; találsz ott egy lapátot.

Be az ólba! Az istállóba! Zseblámpafény, öngyújtó-világosság. Suttogás, fogak alól kihulló félmondatok: „Kutya, ha volna, az kellene most, de hát hiába mondom apátoknak, szerezzen valahonnan, a füle botját se mozgatja. Márpedig négy jércémet elvitte a dög. Ideszokott… Itt az ólban nem látok semmit, csak tollat, de az olyan esendő toll, potyadék, nem véres. Julcsi, te se látsz semmit a csibék körül?”

– Nem – válaszolta feleségem –, rajtuk van a rosta. Csipognak csak, mintha félrebeszélnének álmukban.

– Pedig itt járt, a ganyé, háborodottak a tyúkok a gerendán.

Jó néhány percnek kellett eltelni, míg magamhoz tértem. Nem az álmosságtól – az rögtön elpárolgott –, hanem a szokatlan kalandtól. Az ősi ösztön, amely a vadhajszolás izgalmát mindmáig megőrizte az emberben, engem is fölgyújtott. Vetődtem volna ragadozó után, mocsokba, tyúkpiszokba zuhanva, ütöttem, téptem volna, mint a rongyot. Az ide-oda ugráló fénycsóva, a sötétség nagy tömbjei, cserepek, faldarabok, ólajtó, apám, anyám öltözetlen és esetlen alakja, ettől az éjszakai izgalomtól egy életre belém ivódott.

Már-már kívülről tudtam nézni magunkat. Hasonlítottunk egy afrikai néger falu lakosaihoz, kik vad üvöltözés közben durungot, fáklyát ragadva oroszlánt kergetnek el a környékükről. Szemükben rémület és harag, ordításaikban démoni megszállottság.

– Hányadik napja csinálják ezt? – kérdeztem anyámtól.

– Napja? Már a második hete – válaszolta. – Úgy alszom, mint a háborúban. Mindig fönt vagyok. Ha elhordja a féreg a jószágot, miért vesződtem vele? Így is odavan már négy szép jércém! Nemcsak mi élünk ilyen zavarodottságban, hanem itt sorban mindenki.

Elképzeltem hirtelen szomszédainkat is. Mint őrült alvajárók, mezítláb szaladgálnak éjszakánként lámpákkal, botokkal, istállóba, ól mögé, kamrába, uszítják a kutyát, fölvesznek egy-egy elhullott tollat, nem az elhurcolt baromfié lehet? Igazi őserdei kavarodás.

Kukorékolni kéne ettől az együgyű sorscsapástól. Mint szú a fát, észrevétlenül ilyenek is pusztítják az embert. A ráncos és sötét parasztarcokra hány ilyen értelmetlen éjszaka fáradtsága rakódhatott le!

– Miért nem keresik meg a fészkét? – kérdeztem anyámtól.

– Megvan az. Sz-éknél van, a farakás alatt. Ott a rengeteg toll, megláthatod te is. Tegnap egy lerántott tyúknyakat talált ott Zsófi nénéd.

– Hát akkor?

– Semmi.

– Csak nincsenek haragban Sz-ékkel?

– Már hogy lennénk?

– Szólni kellene nekik.

– Mit érsz vele? Dobálják szét a rengeteg ölfát? Egész napi munka, és nem is biztos, hogy elcsípik.

– Segítsenek maguk is, a szomszédok is. Inkább, mint hogy éjszakákon át virrasszanak, lóssanak-fussanak, nyüvődjenek. Szánjanak rá egy napot.

– Mikor van nekünk fölösleges napunk?

– Akár holnap is!

– Beszélsz csak összevissza. Ki mondaná meg nekik? Ha eddig nem voltunk haragba, ezután ki tudja? És csak egymásra szorulunk néha.

– És ebbe mért nem szorulnak egymásra?

– Nekik ez nem érdekük.

– Hogyhogy?

– Tudhatnád, hogy ahova a görény letanyázik, ott nem pusztít. Addig, amíg ott van a farakásuk alatt, Sz-ék nyugodtan alhatnak. Alusznak is.

Erre az érvre már csak nyögni lehetett, sóhajtani. Micsoda szakadék az egymás mellett élők között! Jóban vannak, köszöngetnek egymásnak, ugyanazt az anyanyelvet beszélik, de ilyen elemi összefogásra képtelenek, ha egyikőjüknek nem származik kára belőle. A görény sunyi ösztöne erősebb tényező, mint az emberi összetartás. Ha ott is pusztítana, ahova befészkeli magát, akkor Sz-ék is vasvillát ragadnának, szétdobálnák az egész favágítót. Így? Csöndbe maradnak.

Paraszti tulajdonság ez?

Vagy általános emberi?

Hány ember ereje, éjszakája pocsékolódik el ilyen ostoba vadkergetésekkel. Valóságosan és jelképesen is.

Szüleim, szomszédaim napközben együtt dolgoznak a szövetkezetben. A közös munka – részint kényszerből, részint a munka öntörvényéből eredően – lassan életformájukká válik. Végezni kell, nem lehet mást csinálni. De ami ettől a formától eltér, annak a mérge meddig marad még bennük?

Kint, a közös munkán, ha egyikük-másikuk nem úgy dolgozik, ahogy kéne, már szólnak neki. Tréfásan? Komolyan? – de szólnak. Ami odahaza a ház környékén történik, az még mindig szent és sérthetetlen. Haragot vet, aki ilyesmit bolygat. Igazi tudathasadás ez a kettősség. Fárasztó, idegomlasztó nyavalya.

Jelentéktelen dolog, igaz. De hát a világ teli van ilyen nyomasztóan jelentéktelen dolgokkal.

A beszélgetés műfaja

Szeretek beszélgetni. Nem azért, hogy agyonüssem az időt, ellenkezőleg, hogy megőrizzem. Megőrizzem és továbbfolytassam. Ki tagadná, hogy a társalgás szükséglete ma már ugyanúgy hozzátartozik életünkhöz, akár a munka. A „gondolkodom, tehát vagyok” aranymondata alá, ha kicsit apróbb és halványabb betűkkel is, nyugodtan odaírhatom: beszélgetek, tehát vagyok. Hogy az önkifejezésnek ez a kényszere mennyire természetes és velünk született ösztön, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a némák is folyton beszélnek. Kezükkel, fanyar mosolyukkal vagy szemük zaklatott elevenségével.

Nemrégen társaságunkban valaki ártatlanul megkérdezte: igaz-e, hogy a mai kor embere jóval többet beszél, mint az elmúlt koroké. A kérdés először mindnyájunkat megmosolyogtatott. Percnyi szünet után a válasz azonban egyértelmű volt. Igaz. Az idő búgócsiga pörgése meggyorsította és magához szédítette életünket, s a világ tágulásával, élményeink és tapasztalataink gyarapodásával akarva-akaratlanul is több dologgal kell foglalkoznunk, bajlódnunk, mint bármelyik kor emberének. Megszaporodtak feladataink, eszközeink, igényeink és emlékeink. Csak úgy zuhognak ránk az élmények! Csodákkal határos felfedezések záporesőjében ázunk. Tudunk az atomok egyéniségéről, holdrakétákról; ismerjük az egymást váltogató politikusok életrajzát; a moziban tegnap vagy tegnapelőtt szép, színes felvételeken láthattuk a polinéz férfiak halálugrását, a tigriscápa iszonyatos zsák-száját s a legújabb női hajviseletet. Egy másik alkalommal pedig Fidel Castrót, amint száll ki a repülőgépből, géppisztollyal a vállán; úgy közlekedett felénk a vászon érzékletes térhatásában, hogy szinte kézfogásra nyújtottuk kezünket.

Minden szemünk láttára, velünk vagy legalábbis a szomszédunkban történik. S ahogy az újságokban vagy a moziképen egymás mellé kerülnek a kiterített muzulmán hullák és a motorverseny győztesei, fejünkben is így kerül egymás mellé a fölháborodás és elismerés. Gyakran észrevétlenül is összemosódnak. Az események lehetetlen zsúfoltsága miatt nincs kifutópályája sem a gyűlöletnek, sem a rajongásnak – így időben is csak addig érvényes valami, amíg történik, amíg látjuk, vagy hallunk róla.

Nem volna itt persze semmi ellentmondás, ha lélekben és indulatban követni tudnánk a külső világ metamorfózisát; ha nemcsak nézői, de érzelmi résztvevői is lehetnénk ennek a folyamatnak. Hiába tágult ki azonban a világ, hiába tette nemzetközivé a hírszolgálat, az érdekazonosság vagy az érdekkülönbség, mi igazán csak azt éljük át, ami húsunkba vág, bőrünkbe szúr, homlokunknak ütődik.

Azért szeretek beszélgetni, mert a szavak hatására újra föltámadnak az események. Elvonulnak szemünk előtt, összekeverednek gondolatainkkal. Amit a Világ-rotáció elénk önt, beszélgetés közben osztályozhatjuk. Szavaink nemcsak arra valók, hogy közvetítsenek valamit: arra is, hogy elpusztíthassanak, hogy megkülönböztessünk egy pletykába bújtatott botrányt – mondjuk – Csombe történelmi botrányaitól.

Ha ez így van, miért döbbentett meg mégis egyik rokonszenves és tehetséges színésznőnk vallomása, aki azt fejtegette: hálás ma már egy jó gondolatért is, pedig higgyem el, rengeteg emberrel beszél, értelmes, kiművelt koponyákkal.

Jó gondolatért mindig hálás lehet az ember, de ha ezt a hálát olyan kétségbeejtően éli át, mint ahogy ő, valami baj lehet a gondolatainkkal és a kiművelt koponyákkal is. Az elmúlt évtizedben nekünk is sikerült új világcsúcsot fölállítani: legtöbbször nem azért beszéltünk, hogy megfogalmazzuk gondolatainkat, inkább azért, hogy ne kelljen megfogalmazni. A jó gondolat így többnyire csak elszólás eredménye volt, nem szellemi erőfeszítésé. Ennek az időnek örökségét az idegekből még lángszóróval se lehet könnyedén kiégetni.

De elszakadva a tegnapi napok hiábavaló fecsegéseitől, egyre szívesebben beszélgetek. Leggyakrabban író barátaimmal. S nagyon érdekes tapasztalataim vannak. Hét-nyolc évvel ezelőtt inkább csak történeteket meséltünk egymásnak; nemzetközi és itthoni pletykákat, mert ezek izgalmasabbak voltak, mint a törvényesített és bekeretezhető gondolatok. S ahogy tisztult a társadalom, úgy pattantak elő a fejekből is az elképzelések. Vitáinkat később már nem a tehetetlen düh és a kilátástalanság árnyéka kísérte, nem a félmegoldások szemeteskocsija, hanem a jelenségek magyarázata és megértése.

Mi volt mégis a fonák ezekben a vitákban? Az, hogy gondolatainkat nem írtuk le. Megteremtettük a beszélgetés műfaját, mert legjobban ez felelt meg töprengéseink érvényesülésének, szabadságának. Nem fából vaskarika-e ez írók esetében? Feltétlenül az! Mert szerintem csak az igaz, amit az ember nem csupán maga, de mások számára is fogalmaz. Úgy jártunk egymással, mint színésznő ismerősöm a kiművelt koponyákkal. A szívós és csattogó viták után, mi is hálásak vagyunk egy jó gondolatért. Nem azért, mert nem hangzott el, hanem azért, mert csak szóban hangzott el.

A napokban egyik politikusunknak beszéltem erről a görcsünkről, aki épp a közéleti irodalom sivársága miatt verte el rajtunk a port. Őszintén örültem elégedetlenségének, mert összeolvadt az enyémmel is, de hogy tisztán lássuk egymás arcélét, szét kellett oszlatnom a köztünk húzódó homályt. Részt vehet-e az író a közéletben – kérdeztem tőle –, ha nincs igazi közélet, pontosabban fogalmazva, ha a közéleti cselekvés formái sokkal inkább gyakorlatiak, mint szellemiek? A történelem eddigi tanúsága szerint az igazi moralisták elsősorban az írók és azok a gondolkodók voltak, akiknek nem volt más hatalmuk, csak a szó. De mi derült ki, mondjuk, a huszonkettedik pártkongresszuson s idehaza, nálunk is? Hogy az erkölcsi szembenézés legkonokabb vállalói az államférfiak voltak. Rögtön hozzáteszem: mások nem is lehettek, mivel a hatalom gyakorlása és a cselekvés lehetősége, történelmi érvénnyel, kizárólag nekik adatott meg. Irigyeltem és irigylem őket! Nem a dicsőségért, nem is a rokonszenvért, mely maradandóbb lehet számunkra tizenötezer arany mellszobornál, hanem a verekedés jogáért. Baráti társaságban hiába éltünk szenvedélyes közéletet, csak gyűszűbe beszéltünk, pedig ugyanazok a dolgok foglalkoztattak bennünket is, mint amikkel ők vesződtek. De vitáinkban, természetesen más összefüggésekben, ott izzott a társadalom és egyén megoldatlan viszonyának a gondja, a szövetkezetesítés szükségszerűsége és lélektana, a lemeztelenedő szerelem jelenléte ugyanúgy, mint a kubai forradalom jelentősége vagy a képzelet szerepe a kommunizmusban. De ki győzné felsorolni a többi közéleti témát, mely szóba került, s utána szavakban el is égett.

A hamut itt érzem állandóan a torkomban. S nemcsak lehetőségeimtől – emlékeimtől se vagyok még szabad. Helyére kell őket tennem, hogy eloldozhassam tőlük magamat. Oidipusz királynak lett volna hatalma egyetlen mozdulattal elszakadni emlékeitől, végzetétől, de ő sötéten, bazaltfejű angyalként csak tragédiája felé tudott igazán szárnyalni. Ez volt az ő szabadsága. Az író, aki nem szakadhat el máról holnapra, se saját emlékeitől, se másokétól, kinek meg kell teremteni múltját is, hogy hitele legyen írásainak, nem választhatja Oidipusz szabadságát. Az önpusztító magánbeszéd helyett a világgal, a társadalmunkkal folytatott, írásban rögzített, nyílt párbeszéd lehet egyetlen és korlátlan műfaja.

A kutya és egy rögeszme

Kilépek a konyhaajtón, s a novemberi ég kopott függönye arcomba csapódik.

Félrehajtom.

Az ajtóval szemközt, a favágítón egy ismeretlen kutya szőrpofája feketedik. Váratlan megjelenésem ráijeszthetett, mert felém forduló tekintetében ott van az állatok ősi riadtsága, s kissé megrogyasztott lábaiban pedig a menekülés készenléte. Odaszólok neki:

– Szuszu, gyere.

Nem jön, sőt, arrébb kullog. A szomszéd házfal és a disznóól közti szűk rés bejáratánál megáll és hátranéz. Most veszem alaposabban szemügyre. Nagyra nőtt gubanca alatt csontsovány lehet. Hátsó lábai ferdék, fara esetlen, csapott, mint az őzeké. Ha megsimogatnám, hullámzó bordáinak olyan érintése lehetne, mint szigorú kézzel font vesszővékáknak. Érdes és élettelen.

– Kié ez a kutya? – fordulok vissza az ajtóból.

– Biztos a Feriéké – válaszol apám, anélkül hogy kinézne. – Öreg?

– Meglehetősen – felelem.

– Akkor azoké.

– El szokott kóborolni?

– Mostanában – mondja apám feltűnő közömbösséggel.

Az alsó szomszédunkban két traktorista lakik. Ebédelni voltak idehaza, zetorral. Indulnak vissza, a tömör házfalon át is tisztán hallom, amint fölcsattan a gép.

A robbanó zajra megretten a csipás szemű kutya, és eltűnik a sárgított falú ólak mögött. Hangtalanul tűnik el.

Félóra múlva újra csak ott szimatol a favágítón. Az ablak homályos üvegén át nézem, nem vesz észre.

– Megint itt van!

– Tudom – dünnyögi apám, anélkül hogy meggyőződne róla. – Éhes, aztán itt kujtorog, itt keresgél valamit. Sokszor elzavartam már, de mindig visszajön.

– Éhes?

– Rá kell csak nézni.

Az állatok kivertsége gyakran jobban lehangol, mint az embereké. Egyszeriben dühös leszek.

– Mért nem adnak egy kutyának enni!

– Van nekik már másik – néz föl apám az újságból –, kölökkutya, azt etetik.

Jól tudom, hogy a háznál egy kutya is elég, de úgy érzem, ez az ereszkedő hangulatú mondat nem erre vonatkozik. Sokkal inkább arra, hogy nincs annyi pocsékolni való kenyér, kidobni való maradék. Egyszóval nem lehet ebtenyészetet folytatni. Kutya helyett malacot tartson az ember. Helyes, helyes, de mit csináljunk, ha egyszer a kutyák is megvénülnek, és szájukból egészségtelen ugatás bukik ki, mint valami vérdarab. Tíz-tizenöt évig ez a szerencsétlen dög is jó volt, és most egyszerre utálatossá vált?

– Az öregasszony üldözi. Az nem ád neki enni. Kusti, kusti, hábog rá, még a szobasöprűt is utána hajigálja.

Mi történhetett? Jól ismerem Zsófi nénit, szegről-végről rokonunk is. Nem volt ő ilyen azelőtt. Igaz, mézesmázos volt mindig, ami kicsit gyanússá tette. De az mégis más! Haragban van talán a fiatalokkal, s bosszúját a kutyán tölti ki?

– Nem, nincsenek haragba – mondja apám. – Mióta új házba költöztek, s odaadták neki a hátsó szobát, azóta csönd van.

– Hát akkor?

– Öregszik. A hetven felé jár…

– Ezért még nem kell seprűt meg keverőfát hajigálni. Legkevésbé a kutya tehet erről.

– Meg aztán fél is.

– Mitől?

– Az Isten tudja…

Faggatom apámat, s kiderül, hogy az öregasszonynak kissé eszére szaladt a szövetkezet. A fiatalok tavaly álltak be, s mivel egy háztartásban éltek vele, nem hagyhatták kívül az ő három kis holdját se. Most úgy érzi, öregségére kiszökött alóla minden, s lóg a levegőben, mint az akasztott ember. Fél, visszatérhet az az idő, mikor napokig nem volt kenyerük, ették a sült krumplit, a kukoricakását, pedig akkor is demokrácia volt. Vigyáz minden morzsára. A kenyérfaló állatra semmi szükség.

A kutya odakint egy darab újságpapírt szagolgat. Apám vihetett benne szalonnát meg kenyeret a téeszbe, és a szeméttel valahogy kikeveredett az udvarra. Rálép az első lábával, s tépkedni kezdi, mintha szuvasodó fogaival friss kenyérbelet szaggatna.

Hirtelen nem tudom, melyik a szánalomra méltóbb, melyik a kiszolgáltatottabb, a kutya-e vagy az öregasszony. Az egyik a rémlátomástól, a másik az éhségtől szenved.

– És Feri?

–Más gondja van annak, nem ér ő rá a kutyával törődni. Sokszor hétszámra se látja. Korán megy, későn jön. Brigádvezető a kocsisoknál.

Elképzelem, hogy legtöbbször a két öreg van csak odahaza: az asszony meg a kutya.

Levágok egy darab kenyeret.

– Ne csinálj bolondságot, te! – szól rám apám.

– Dobok neki, legyen valami a hasában…

– Ha megtudják, vérig sértődnek. Azt hiszik, meg akarjuk őket alázni. Nem ér meg az egész kutya annyit…

Kihajítom a leszelt darabot. Az eb sunyin és mohón fölkapja. Öregesen elkotródik vele a disznóól mögé. Úgy tartja a szájában, mintha saját kölkét vinné füstön, tűzvészen át.

Tánc, hajlékony deszkákon

Nemrégiben Mezőkövesden jártam, a hajdani rózsadíszek, kendők és harangos szoknyák városában, ahol a nőkhöz hasonlóan a férfiak viselete is cifra és rikító volt. A legények még a közeli múltban is olyan bőszájú, varrottas ingekben jártak, mint II. Rákóczi Ferenc, nagyságos fejedelmünk. Fekete kötényük meg csak úgy roskadozott a sok ráhímzett virágtól.

Mindig csodáltam ezt a környéket s ezt a népet. Vajon honnét kapta a szegénység szorongató századaiban a sugalmazást, a képzelőerő játékosságát, a pompa iránti fogékonyságot ahhoz, hogy kialakítsa s meg is őrizze sajátos ízlését öltözködésben és szemléletmódban egyaránt. Nagy belső gazdagságnak kellett itt a lélekben felhalmozódnia! Ha színeik és formáik pazar változatait láttam, mindig arra gondoltam: pávák sétálhatnak álmaikban, virágtollú madarak, s egész biztos, hogy őket utánozzák.

Persze, a szép régi divatot ma már inkább csak a szekrények mélyén, a múzeumban vagy a népi együttes tagjain látni, meg azokon a búbos vállú ruhababákon, melyeket az állomáson árulnak harminc forintért.

– Tessék, itt kapható a híres matyó csinibaba!

Az ember nem ütközik meg a változáson.

Ezek a babák még viselik egy ideig ezt az öltözetet, aztán majd ők is levetik. Alkalmazkodnak a korhoz s az újonnan jött divathoz.

De hogy őszinte legyek, nem arról akarok írni, hogyan öltözködtek vagy hogyan öltözködnek most Mezőkövesden, hanem – újságírói fordulattal élve – arról, hogyan „vetkőznek” le.

Egy népi játék bemutatóját láttam. A darab a török időkben bonyolódik. Arról szól, hogy boszorkányos összejátszással egy gyönyörű matyólányt elrabolnak szerelmétől, és egyenesen a török császárnak ajánlják föl. A császár örül az ajándéknak, a lány azonban nem hatódik meg a fenséges kegytől, majd elveszíti a bánat és az epekedés. Szeretője nagy nehezen nyomára akad, s matyó legényre jellemző furfanggal bevágódik a császárnál. Tudósnak álcázza magát, s így még a háremajtót is fölnyitják előtte. Nem mesélem el a történetet. A dolog vége az, hogy a legény átejti a turbán alatt pislákoló kandúrt, a császárt, és kiszabadítja szeretőjét.

Nos, ebben az imént említett háremi részben van egy „keleti” jelenet. A császár előszólítja legszebb hurijait, hogy fölvidítsák. Az egyik huri fátyol, kendő és minden sejtető nélkül libeg a színre. Ahogy odanézek, megáll pillanatra a lélegzetem. A lányon épp annyika takaró van, hogy még ez is csak meztelenségét emeli ki.

Táncol.

Táncolnak külön a kezei, a vállai, a haja, és táncol az árnyéka is ott mögötte a falon. Járja a hastáncot az érzékiség finom, visszafojtott mágiájával.

Mi lesz most? Mit szólnak ehhez a nagy levetkőzéshez? Mit szólnak a mozdulatok hajlékony lángjaihoz?

Figyelem az arcokat. A férfiakén itt-ott égési sebek, a legtöbbjén persze csak, belső pirosság. A fiatal lányok s a fekete ruhába öltözött parasztasszonyok meg előrehajolnak, s úgy nézik ezt a merész látványt. Sehol egy pisszenés, sehol egy megbotránkoztató izomrándulás. A színpad és a tánc azonnal szentesíti előttük a meztelenséget? A ruhátlanság egy percig sem hat cemendeségnek. Pedig valószínű, hogy a filmeken kívül nemigen találkoztak még ilyen pőrén a mentegetődzés nélküli testi közvetlenséggel. Legfeljebb csak artistanőket láthattak röpködni félcsupaszon a sátrak ponyvaege alatt, vagy szaltózni a gumipárnák fölött. Róluk persze megvolt a véleményük. Csodálták, de közben romlottaknak tartották őket. Világok, tájak és férfiak közt hányódó, röpke nőknek.

És most egy odavalósi lány vetkőzik le előttük ugyanúgy, s fölháborodás helyett hosszantartó tapssal jutalmazzák. Ha idegenből jött nő táncolja el a szerepet, nekem talán föl se tűnik a dolog. Az idegen jön, elmegy, s ezzel vége is az ügynek. A nem hozzájuk tartozókkal szemben nincsenek nagy igényeik. Nekik még a „lazább” erkölcsöket is megbocsátják.

Manapság azt ünneplik sokan, ha egy-egy faluban modern fodrászüzletet vagy eszpresszót nyitnak, lámpákkal, zöld villámú tükrökkel, zenével. Szép és jó ez is! De nekem sokkal inkább az ilyen jelenségek tetszenek, mint ez a fölszabadult tánc ott a nyílt színen, mert ezek a lélek változásairól tanúskodnak. A parasztok ízlése, életüteme sokszor egy századdal is elmaradt a kortól. Gátolta őket a szegénység, a hagyomány, s legnagyobb mértékben a vallás. De most ott a színpadon az a mezőkövesdi gimnazista lány a régi előítéletek cserepein táncolt, s kikerülve az álszemérem századait, az édeni időkből egyenesen a huszadik század közepére ugrott. Nem lokálok színpadjára, hanem egy egyszerű színpad lebegő deszkáira. Mozdulataival a művészet jelenvalóságát, lényegét és szépségét hitelesítette. Táncából nem a csiklandósság sugárzott szét, hanem a természetesség, a test gyönyörű képessége, és a léleké is.

Csiga a szarvát…

Eddig minden nyaramat odahaza töltöttem. Egész évi agyzsarolások és szellemi hanyatt fekvések után jobban kívántam a testi munkát, mint a szabad heverészést vízparton vagy hűvös hegyi házban. Kapáltam, karót vertem a szőlőben hetekig, s mi tagadás, a konok fejszecsattogástól nemcsak a szőlőhegy visszhangzott, de a jövőm is: terveim, szavaim, ítéleteim.

Az idei nyárral azonban megszakadt ez a folyamat. Két napot töltöttem csak otthon, azt is csikorogva, kelletlenül.

Amióta megjelent utolsó könyvem, a Tudósítás a toronyból, odahaza is sok ellenségem támadt. A küszöbömig loccsanó hullámok még olyan palackba zárt üzenetet is elém sodortak, hogy jobb, ha nem megyek haza, mert megvernek.

A hírtől nem a félelem hidege csapott meg, hanem a szomorúságé. Hiszen, ha csak azok sziszegtek s fújtak volna, akiket – névszerint igen, de viselt dolgaik miatt én se kíméltem, nem szomorodom el. Sőt, odatartom az arcomat, üssenek bele, szikrázzon a szemem, csöngjön a fülem – a nyersebb indulatok használni szoktak az igazságnak.

De nemcsak ellenfeleim – rokonaim, ismerőseim is fölzúdultak. Marokkal kezdték tépni a csalánt.

Legtöbben már azért megnehezteltek, hogy egyáltalán szóba kevertem őket. „Írj másokról, ne rólunk!”

Akiről jót írtam, mert úgy éreztem, hogy magatartása, törekvése közügy, majdnem ugyanúgy sündisznótüskét meresztett felém, mint akiről rosszat írtam. Mi ellen vétettem? Szemérmességüket véreztem föl? Vagy a jó tulajdonságok emlegetése is kihívás és bűn olyan közösségekben, ahol másféle értékrend érvényesül, mint az alapvető emberi erényeké: a hasznosságé, okosságé, tisztességé? Csakis erre gondolhattam, mert a szemrehányások közt ilyen érvek füstölögtek: kár volt ezeket írnod, mert még utóbb azt hiszik a téeszvezetők, hogy a helyükre pályázom… Micsoda visszafojtottság és elszemélytelenedési kényszer nyomása nehezedhet rájuk, hogy legjobb erényeiket is elleplezik nyugalmuk érdekében!

Fájlalnom kell, hogy ezt bolygattam meg.

S ezenkívül is mennyi ok a háborgásra, mennyi félreértés, félrehallás!

Könyvem első tanulmánya egy dunántúli pusztáról szól. Bevezető mondataiban gyerekkori emlékeimről söpröm le az avart: íme, ezt és ezt láttam a régi puszta életéből. Bálok és majálisok emlékét idézgetem, verőfénybe állítva pusztai lányokat, kiket azért táncoltattak szívesen a falusi legények, mert nem tizenkét szoknya szigetelő rétegén át kellett érezniük a lánytest áramát, mint a dudos szoknyába öltöztetett, merevebb parasztlányok esetében – hanem csak egyen át. Magasztalásom ellentétébe csapott át: a hajdani, a megdicsért pusztai lányok, a mai tisztes családanyák megüzenték: vegyem tudomásul, nekik nemcsak egy szoknyájuk volt.

Az egész könyvből, mit krumpliválogatás közben olvastak föl a téeszben, ennyi maradt meg bennük. Ez visszhangzott végig a kétszázegynéhány oldalon. Hogy sorsukról – dadogva bár – mást is megpróbáltam mondani, föl se fogták. Az egy szál szoknya jelképes föllebbentése eltakart minden egyebet. Sértettséget szült, nem kíváncsiságot.

Egy nagyothalló parasztról pedig azt írtam, hogy a szövetkezetbe léptetés kényszere egyéni föloldást adott életének, mert a nagyobb közösségbe keveredve, megszűnt elzárkózása; emberkerülése és több évtizedes fojtottsága, mely nagyothallásából eredt, fanyar akasztófahumor formájában csapódott ki belőle: kitekert szövegű, gúnyos verseket kezdett írni… Akasztófahumor? Lesüthettem miatta a szememet. Felesége gyalázkodásnak érezte, hogy családjukkal kapcsolatban akasztófát emlegettem.

Tréfának hangzik? Butaságnak? Könnyű volna egy legyintéssel elintézni.

A napokban a Hortobágyon félnapos vitát hallgattam végig. A gazdaság vezetői Nagy Tibor írót hívták tetemre Tévedések és tanulságok s más hasonló írásai miatt. A mellének szegezett késpengék közt egy különös alakú ejtette a legfurcsább sebet. Nagy Tibor írt egy novellát Piros ultimó címen. Szerepelt ebben egy Flórián nevű juhász, aki nagy kártyás hírében állott. A novella földrajzi helye a Hortobágy. Ez okozta a félreértést. Az egész Hortobágyon egyetlen Flórián nevű juhász él, és mivel a párttitkár ismerte, s tudta róla, hogy nem kártyás, az író elleni vádak közt ezt az „írói hamisítást” is fölemlítette. Mi több: a Flórián nevű juhász, hogy tisztességét és becsületét megvédje, írásba adta, esküvel megtámogatva, hogy soha életében nem kártyázott.

Mosolyogni való ostobaságok – jegyezhetné meg valaki.

De csakugyan azok-e? Nincs-e mögöttük más is? Vajon mért értenek ennyire félre mindent értelmes, dolgos, életükre kényes emberek? Azért, mert nem szoktak hozzá az olvasáshoz, és nem értik az áttételeket? Mert jobban hisznek a szavak közvetlen és eredeti jelentőségében, a nyomtatott betű hatalmában, mint mi, betűvetők? Ha egy szoknyáról hallanak, akkor ők egyet is értenek rajta; ha akasztófahumorról, gyalázkodásnak érzik, mert e ritkán használt kifejezésen nem a humor szó, hanem babonás képzettársítás révén tragédia árnyéka komorlik át. Miért éreznek vajon támadást abban, ami csak példálózás? Egyik ismerősöm pedig azért sértődött meg, mert apjáról azt írtam, hogy a vagyonszerzésben és a vagyonőrzésben elkopott élete végén, mikor már vánszorogni se tudott, ökleit rázva ezt üvöltözte az égre: „Ide nézz, isten, mi lett belőlem!…” Miért kell a világ előtt meglobogtatni a szerencsétlenséget? – kérdezte. Nem volt elég, hogy végigszenvedte az életét?

Egyébként a legtöbb haragvás mögül ez gomolygott elő: mért kell ezt vagy azt fölemlegetni, még ha igaz is?

Érdemes odafigyelni a védekező ösztönökre.

Mitől lehet ez az áramütésre emlékeztető összerándulás? Mért rejtegeti jobban az ember az életét, köddel, homállyal álcázott sorsát, mint a magántulajdonát? Mért fél néha még a jót is meghallgatni magáról? Arra gondol talán, hogy megtörik a „varázs”, és így a rossznak is ki lesz szolgáltatva? Pedig bizonyos határokon túl az ember magánsorsa is közügy, ha úgy tetszik: nemzeti érték.

De hol a határ?

A begubódzás okait nem nehéz kideríteni. Leskelődött az emberre annyi váratlan veszély, útonálló bizonytalanság elmúlt történelmében, és leskelődik ma is, hogy nem csoda, ha álcák mögé bújik.

Vajon, elég meggyőző-e ez az indoklás? Nincs-e az éremnek másik oldala is? Megszoktuk-e, hogy emberi dolgainkról pőrén, az irodalom és a képes beszéd áttételei nélkül beszéljünk? Az önismeret egyéni és közösségi gyakorlására gondolok. Van-e elég önismeretünk? Ha több széchenyis, adys tulajdonság fejlődött volna ki bennünk, nem féltenénk ilyen rettenetesen a nyilvánosság fényszóróitól magánéletünket: vélt vagy valódi legendánkat. Meg kell értenem ismerőseimet, akik névtelenül is magukra ismertek a Tudósításban, és most neheztelnek rám. Mert mi jogon írok róluk gátlástalanul? Nincs-e valami igazságtalanság abban, hogy az önismeret gyakorlását mindig őrajtuk kezdjük? Rajtuk, a leginkább kiszolgáltatottakon, kiknek se társadalmi tudatuk, se intellektuális válaszuk nincs, hogy az önmegismerés izgalmának és hasznának örülni tudjanak. Mert ha írók, gondolkodók, államférfiak kezdenék az egyes szám első személy gyönyörű, nyaktörő meredélyét követve! Emberi esendőségét így a kétkezi paraszt vagy munkás se takargatná annyira. Nem fehéredne el, nem omolna össze, ha valaki a sorsával példálózik, vagy ujjal mutat rossz tulajdonságaira. Így aztán jó tulajdonságait sem húzná vissza, mint csiga a szarvát, ha útközben hozzáér valamihez: fűhöz, korhadt ághoz, rücskös hátú kövekhez.

Üvegcserepek

Egy göcseji iskolában

Hány lába van a kutyának?

– Hat.

Hány szeme van a kutyának?

– Hat.

Ennyit tud a kutyáról ez a Tányér-arcú fiú, ez a Homloktalan első osztályos. Ennyit tud a Napról is, mert neki a Nap is kutya. Ennyit az orgonabokorról, amely fölágaskodik a kőkerítésre, mert neki az orgonabokor is bozontos kutya.

Tudományát határtalannak érezheti, mert láthatóan beleborzong a gyönyörűségbe, ha faggatni kezdik. Fölemeli fejét, félrefordítja, s szeme összefut ilyenkor, mint két higanygolyó. Az érdeklődő hang egyébként is úgy hasítja ketté, mint Balaton jegét a rianás. Egyetlen repedés lesz fejétől a bokájáig; egyetlen száj, melyből csecsemőbukákolásként tör föl a nevetés. Csupa tejfehérség önt el körülötte mindent, az osztályterem füstös falait, a megvonalzott iskolatáblát; a tanító bácsi átlátszó keze fejét, mely mint kecskebéka ugrál egyik gyerekfejről a másikra. Boldog önkívületében a tanítót is kutyának látja. „Kutya, kutya” – mondja neki időnként mosolyogva, Krisztust is kizökkentő kedvességgel. A tanító ilyenkor azt érzi, maréknyi haj keveredett a szájába e Homloktalan fiú fejéről, s már zokogtatja is gyomrát az okádhatnék, de egy négyszázötven lelkes kis faluban vissza kell tartani a hányingert.

Van bekormozott üvegdarab az iskolaszertárban – pótolhatatlan taneszköz napfogyatkozás idejére. Ezt javasolnám a kialudt kis vulkán-embernek, Sólyom tanító úrnak, arra az esetre, ha az első két pad irányában ösztönösen is elkalandozik a tekintete. Kapja a szeme elé. Mert a Tányér-arcú fiún kívül van még két másik hülye is az osztályban. Az egyik olyan, mint akin átment a kocsikerék, és behorpasztotta a mellét, a másik meg, mint akit aludttej folyóból halásztak ki, de már későn, mert a savó átitatta a kopasztott libákéhoz hasonló bőrét.

Szerencsére e két fogyatékos csak hülye; nem boldog, nem boldogtalan. Csak olyanok, mint a viaszbékák, ha ide teszem őket, itt maradnak, ha oda teszem őket, ott maradnak. Tudják a nevüket, az anyjukét, az apjukét; fölismerik a talicskát, a lekváros kenyeret. A napot ők nem látják kutyának, mint a tudományát határtalannak érző Tányér-arcú.

Hárman együtt harminchat évesek. A világ végéig első osztályosok maradnak. A világ végéig ott ülnek Sólyom tanító úr szeme előtt. Még az Első Atomháború befejezése után is, mikor a borjúszájú és bőregérfülű fiúk közül ők lesznek majd az „aranyos, édes gyerekek”, az ibolya föltalálói, a kutyára emlékező jó tanulók, lányok gyönyörének fölcsigázói.

Addig is a kormos üvegcserepet javasolnám a tanító úrnak.

Hátránya persze ennek is lenne. A vaksi üvegen át nem láthat ki az ember a végtelenbe: felhők szoknyája alá, a láthatár pőre hátgerincére. Sőt, a tanterembe nyújtózkodó egészséges gyerekeket se láthatná, akik a tízpercben förgeteges futballmeccset rendeznek, a testnevelés órán pedig fölássák a tanító úr veteményeskertjét; akik csúzlit és rádióalkatrészeket hordanak a tilalom ellenére is zsebükben, akik már rég kitalálták, hogy az érzékeny kristályokat galambok bögyébe kell beleszerelni, mert a divatba jövő táskarádió helyett a szocializmus korában kényelmesebb lesz a galambszárnyon ide-oda röpködő rádió.

Szóval, őket se láthatná, a kis csínytevőket, a holnap traktoristáit, olajkutak fúróit, palántanevelő menyasszonyait. Csak homályt látna és tizenkét év előtti éjt, ötszáz év előtti éjszakát. Koromba fulladt göcseji szőlőhegyeket, megvillanó fokosokat, halott betyárt. Látná Savanyú Jóskát nyolcvan évvel ezelőttről. Csizmasötét éj mindenfelé. Kopogtatás a gyapjúkereskedő Bujtori úr ablakán. „Pénzt vagy életet!” Bujtori uram gatyában toporog, vacog, húzogatja a fiókokat: „Tessék, a vagyonom.” „Ez magának vagyon? Nekem ötször ennyi van, nem kell, itt hagyom, különben Savanyú Jóska vagyok.” Föl a lóra; lövés – a mennybolt máris halott. Holdnagyságú luk a homlokán. Azóta is ragyog… És így tovább! Képek, képek a kormos üvegen át. Jönnek haza vasárnap estéken a pincékből a férfiak, a tarisznya-koloncos apák. Nyakszirten rúgta őket a nova, mint az isten lova. Meglátják az egyetlen hazavezető ösvényt: gyalogút, két csillag közé kifeszülve. Gyerünk, fölmásznak a jegenyefára, hogy ráléphessenek minél előbb! Remek, biztonságos út, se gödör előttük, se hant, se döglött kutya. Mennek okádva s énekelve, ég és föld között dülöngélve. Alattuk a présházak: elült vadtyúkok; a szálkás temető fölfelé meredő vasfogú gereblyekupac. A hatszáz éves kőtemplom, jaj, az micsoda is. Már nem emlékeznek rá. Levizelik. Csurog be a lé a szűzmáriás lobogóra, az oltárra, a liliomos királyok orrnyergére, az orgonára. Ujjé, a sípok! Nyögnek, vacognak. Ők meg odafönt, dülöngélnek, gajdolnak: ganyédomb-tulajdonosok, vérző nyelű balták, kapák gazdái; aszály, disznóbél, háború nagybirtokosai, akik, ha ezeken kívül valami jót is kaptak az életükben, mindig későn kapták. És sohase ürömtelenül. Hogy csak egy példát említsek mentegetőzve: krumplisládában temették el a grófjukat, a sírját is megtaposták. Aztán jöttek évek, mikor a krumplijukat lelkes vigécek a haza nevében elrabolták.

Ezt láthatná Sólyom tanító úr, a kormos üvegen át; meg tán az éjszaka végét. A háza fölött mindegyik férfi megáll, köröz, köp egyet, s a kéményen át bezuhan az ágyba. Kiloccsan belőlük a nova bor, ez az isteni lé, félálommal és ondóval keveredve. És hát mivel asszonyok vannak a közelükben – a véletlen vagy a vérrokonság jogán – rájuk fröccsen a szörnyű keverék.

Tizenkét év előtti éjszaka. Ötszáz év előtti éj!

Hány esztendő teheti jóvá? Hány föltámadás, hány nagypénteki villámütés?

Az iskola szertárában valóban van kormos üveg arra az esetre, ha a napfogyatkozás ideér. De hogy a múltfogyatkozást eltakarja, hol van az időnek annyi üvege, sötét korma?

A három első osztályos együtt harminchat éves. Az Első Atomháború után is az marad, midőn kötelező lesz a rokonok közti vérfertőzés, hogy a hamuból „megmentett vagyonka” ilyen fiúkra szálljon át, s midőn az utcákon ezt a fölírást olvashatja az idegen: „Vigyázat, az orgona harap!”

Esős nyár

Ez már csakugyan bibliai időjárás. Lassan már negyvenedik napja esik. Ha nem délben, akkor délután, ha nem délután, akkor éjszaka. Egylábú villámok ugrálnak a tetők fölött, mint mennyei házibulikból hazatérő kamaszok. Nyomukban máris ott sistereg a kiadós éjszakai botrány: hegyoldalt, fákat megtépő zivatar. Az álom idejére is nyitva hagyott ablakot azonnal be kell csukni, még a szobákba is bever a víz.

Félórás napsütésekért kétnapos esőkkel fizetünk. Elindul reggel hazulról az ember ingujjasan vagy pulóverben. Álmosan tekinget ki a buszból; a fénnyel áthasított levegő végre nyárias derűt ígér. Elképzeli, munkája végeztével kiül a Dunakertbe vagy valamelyik térre napozni. Már érzi kitüzesedni a homlokát, égni a bőrét; de még le se száll, a nagy ígéretű napsütés megbukik, s átadja helyét a borulásnak.

Van, mikor minden átmenet nélkül a legvadabb zápornak.

Ilyenkor percek alatt ostromhangulat teremtődik. Zengés, csattogás, mennyei torkolattüzek. A kirakatok üvegablakán, mint hosszúkás vágási seb férfiarcon, úgy marad ott a villámok emléke.

Ott parázslana tán hosszabban is, de az eső kíméletlenül kioltja. Mert ha esni kezd, nem pötyörészve, szemerkélve esik, hanem zuhogva. A járókelők légitámadás áldozataivá válnak. Aki nem ázik szét az első pillanatban, nyakát behúzva kapumélyedésekbe menekül. A buszokat és a villamosokat úgy hagyják el az utasok, mint háború idején repülőgépről géppuskázott szerelvényt. Ki erre rohan, ki arra.

E rövid napló időközben helyszíni tudósítássá változott. A felhők alattomos mélyrepülését, szőnyegbombázását nem a tegnapiak, tegnapelőttiek alapján képzelem el – a Bástya mozi melletti Ibusz-irodából figyelem. Ide húzódtunk be húszan-huszonöten. Siu-siu – suhog a zápor, habzik, füstölög. Az esőcseppek úgy ugrálnak s pattannak szét a betonon, mint földhöz vagdalt halhólyagok. Van, aki a buszról leszállva csak járdaszélességnyi távolságot futott, mégis facsarni lehet belőle a vizet. Csurog az arcáról, orra hegyéről, a tarkójáról. Egyetlen Niagara-látomás a világ. Nekem ma szerencsém volt: csak a fejem fölé tartott újságok áztak szét. Első fölocsúdásom így a megmenekülés örömének szól; a második – anyanyelvünk érzékenységének. Az ilyen mennydörgős zivatarra azt mondjuk: égi háború. Olyan nagyvonalú, érzékletes kifejezés, mintha a mi korunkban született volna. Pedig hol voltak még a földről az ég határvidékére átterjedő harcok; hol a szőnyegbombázások, gyors tüzelésű ágyúk, repülők, mikor már használták? E kifejezés kezdettől fogva telitalálat, de késői beérése még külön bizonyítja, hogy nemcsak egy könyv, egy vers, egyetlen szó is lehet műalkotás, remekmű.

Közben villám csap le. Ösztönösen a New York-palota tornyára ugratom tekintetemet: nem omlott-e földig. A víz vastag függönyén át nehezen lehet odalátni. Sűrű, akár a cseppfolyós üveg vagy nájlonzuhatag. Lassan már negyvenedik napja ilyen láthatatlanná vált tőle a világ is: amiben bíznunk kéne, változékony és megbízhatatlan. Ha röpködnek is rigók a kertben, ha kifakadnak is a rózsák, s ha sokan elkezdték is rendes évi szabadságukat, a nyár valamiképpen érvénytelen. Beteljesülés helyett félórás, órás ácsorgások kapualjakban, üzletajtókban, esőcsurgásos ablakok mögött. Ősszel még talán stílusos is lehet várakozni, ha másra nem, hát a télre. A köd törvényes ellenfele az embernek: megnöveli ellenállását, képzelőerejét, feszültséget teremt és sejtelmeket tornyoz egymásra. Arra való, hogy elrejtőzzék mögötte, s igyekezzék bujtogató gondolatokat kicsiholni magából.

A nyárnak magának kéne bujtogatónak lennie. Természete szerint kihívónak, sejtelemellenesnek. Fa, ember, madár a kiteljesedés legtisztább formáit keresi ilyenkor, mintha csak azt akarná bizonyítani: a nap rokona vagyok. És tessék! A város hetek óta elmosódó tengeri akvárium. A falombok: vízfenéki moszatok, tengeri páfrányok; az esernyők: víz alatti gombák. Már-már azt lesi az ember, nem úszkálnak-e nagy, lusta halak a második vagy a harmadik emelet magasságában?

Napok óta töröm a fejem, hogyan játszhatnám ki ezt az özönvíz-időt. Írjak elbeszélést a kövekről, melyek a naponkénti esőtől kezdik elveszíteni önuralmukat, s készülnek föllázadni a felhők ellen? Vagy képzelődjek magam is: nyár, Balaton-part, utazás? Nők a homokon? Nők a vitorláshajók fedélzetén? Szőlők? Présházak? Kapakongású delek? Munka? Henyélés? Napsütésnek kitárt országok? Szerelmes sivatagok? Cseresznyefák? Citromfák? Tudósítások óceáni szigetekről?

Nem, nem képzelődöm. Egyik esős naptól a másikig a képzelet is szétázik, mint a fej fölé tartott újságok. Egyébként is kevesebb reménytelen dolog volna a világon, mint nyáron képzelődni a nyárról.

Néni, vége a zivatarnak

Olyan ez a régimódi újságosszekrény kinyitva, mint a szárnyasoltár. Igaz, oltáriszentség helyett délelőttönként egy nyolcvan kilón felüli nő trónol benne lustán, elterpeszkedve. Jóindulattal nyugodtan nézhetném Jézus nagyanyjának is, de mikor nyújtott, rekedtes hangján megszólal, hogy magyar a nemzet, meg hogy esti a hírlap – a templomi képzetek egy csapásra érvényüket vesztik. Valamilyen neorealista filmben, a jobbra-balra virító újságok ellenére is, inkább kofának illenék, mint újságeladónak. Álla, tokája hasonlít egy bősz trombitáséhoz, sőt, Churchilléhez is, csak nem olyan fehér, és nem olyan egyéni.

Nála szoktam vásárolni.

Az elvékonyodó esőben ma délután is átvágtam az utca túlsó felére, hogy megvegyem az újságokat, de legnagyobb meglepetésemre, újságárusnőm ölbe tett kézzel aludt. A felhőszakadás előtti fülledtség bágyaszthatta el. Volt benne annyi előrelátás, hogy kendőjével elfüggönyözte arcát, így csak derékig látszott ki alóla.

Na, most mit csináljak?

Alánéztem a kendője alá. A hatvan év körüli babuska angyalian szuszogott.

Fölébresszem? Mondjam, hogy „néni, vége a zivatarnak”? Ez hatásos mondat lenne, de vajon örülne-e neki? Ha nem ébresztem föl, a mai újságolvasás elmarad.

Mielőtt döntöttem volna, eltűnődtem.

Valójában én nem szeretem az újságokat, s mégis, szinte mulaszthatatlan pontossággal megveszem őket. Szokásból? Nem. Inkább kíváncsiságból. Úgy vagyok ezzel, mint járókelő a kirakatokkal: ha már végigmegy az utcán, nem állhatja meg, hogy meg ne nézze, mi van a nagy üvegablakok mögött. A különbség talán az, hogy míg a bámész sétáló nem álmodik különleges kirakatokról, elfogadja, amit lát, én folyton valami meglepőt várok az újságtól. Nem azt mondom, hogy csodát, de olyasfélét, ami a csodát megelőzi. Várom a rendkívüli kiadásokat, melyek egy új űrhajóshoz hasonlatosan egy újabb igazság fölröppenését harsogják szét. Várom a mindennapi izgalmakat, hogy kielégítsék képzelőerőmet, megetessék agyamat, ezt a furcsa ragadozót, amelynek nem elég semmiféle tegnapi tapasztalat, semmiféle magántermészetű élmény.

Híreket kapok bőven; olyanokat, melyek az egész emberiség életét érintik, és olyanokat is, melyek például az angliai kopaszok klubjának komoly tanácskozásairól tudósítanak, vagy egy süket ember bosszújáról, aki felesége méregbe jöttén kikapcsolja hallóberendezését. E végletesen különböző hírekben az a furcsa, hogy a legérdekesebbek, a legképtelenebbek, a váratlanságukkal mindent feje tetejére állítók gyakran jobban lekötnek, mint a történelem szintjén zajló, általánosabb érvényű tudósítások. Időnként valóságos bűntudatot érzek, hogy az apróhirdetéseket és a négysoros híreket alaposabban elolvasom, mint a külpolitikáról szólókat. Mi ez? Közömbösség vagy érdektelenség? Azt hiszem, másról van szó! Arról, hogy ezek a négy öt sorban is elmondható furcsaságok kíváncsiságunkat vásári módon és azonnal kielégítik; kíváncsiságunkat, mely gyengébb, de izgágább emberi tulajdonságunk, mint például a gondolkodás.

Ez persze csak az egyik ok. A másik az lehet, hogy a világ eseményeiről szóló politikai és társadalmi hírek a sok huzavonától, a gyakori ismétlésektől megkopnak, és sokat veszítenek hatásukból. Többnyire csak irányukra tud figyelni az ember, a naponkénti részleteikre már kevésbé. Azok elúsznak, elmorzsálódnak. Különben is az az érzésem néha, hogy a vezércikkek és az általános érvényű hírek: kicsontozott absztrakciók. Azáltal, hogy valaminek csupán a lényegét közlik, hogy lekerekítettek és tárgyilagosak, sokkal inkább a tudományos megfogalmazásra hasonlítanak, mintsem a művészire, mely fölráz, megrendít, s elindítja az indulati és az értelmi kiválasztás folyamatát.

A marxista filozófia azt tanítja, hogy a művészet a különösben keresi meg a kifejezés és a megismerés módját, ellentétben a tudománnyal, mely az általános összefüggéseket vizsgálja. Azért a különösben, mert abban ott villódzik az egyes, és benne foglaltatik az általános is.

Erre az igazságra figyelmezve, legszívesebben most azonnal javaslatot nyújtanék be az újságírás átformálására. Elgondolásom nyilván csak játék maradna, múzsákat és szerkesztőket mosolyogtató ötlet, mégis, boldogan végigmagyaráznám.

Az újságírásban is közeledjünk a művészet erényeihez, izgalmaihoz, módszereihez. Az általános hírmagyarázatok helyett írjunk különös tényekről, különös helyzetekről, hogy általuk emlékezetesebbé tegyük a világ és a társadalmi lét leglényegesebb dolgait. Nem hírekre van ma már elsősorban szükségünk, hanem élményekre, nem tárgyilagos beszámolókra, hanem elragadtatott gondolatokra s szellemi kalandokra, melyekben az ember úgy fedezi fel a valóság rejtett földrészét, mint Kolumbus. A különösség igényéről pedig azért beszélek, mert hatás és maradandóság csak ezzel kapcsolatos. Dugovics Titusz semmivel sem harcolt halálra szántabban a török ellen, mint a több százezer elesett magyar, s mégis az ő különös hősiessége maradt fönn az időben, túlélve a névtelenek pusztulását. Zuhanásában még ötszáz év után is egy nemzet emelkedik magasabbra. A különösség ebben az esetben is legendát teremtett, vagyis művészetet. De ilyen példákért nem kell a múltba szaladni. Itt vannak lélekközelben a kubai forradalmárok, kik attól fogva, hogy nyolcvanan megrohamoztak egy állig felfegyverzett diktatúrát, akarva-akaratlanul mind a mai napig a művészi különösség jegyében harcolták végig forradalmukat, hegyekbe vonulásukkal, szakállukkal, Fidel Castrójukkal együtt. Vagy itt van például a szovjet államfő ENSZ-beli esete. Igazát bizonyítva, szinte önkívületi állapotba kerülve, cipőjével verte az asztalt. Micsoda módszer – mondták sokan, s mondtam magam is, akkoriban. Hol a kötelező higgadtság, a diplomáciai mértékletesség? Rajta csügg a világ szeme, s ő pedig megfeledkezve magáról, tüzel, lángot fúj, akárha egy Osztrovszkij-dráma szereplője volna. Később, mikor megértettem szabálytalan viselkedésének jelentőségét, arra gondoltam, hogy ha az államfők gyakrabban vernék egymás előtt az asztalt cipőjükkel, a háborús feszültség hamarabb feloldódna. Emberibbé válna a világ, személyesebbé az emberi történelem.

Abból indultam ki, hogy az újságírói gyakorlatban is közeledjünk a művészet különöst megragadó tulajdonságaihoz, és oda lyukadtam ki, hogy az életben is ezt kéne megvalósítanunk. A diplomáciai udvariasság helyett úgy kellene viselkednünk, mintha egy remekmű különös alakjai lennénk. Ha kell, igenis verjük cipővel az asztalt; táborozzunk le Fidel Castró-san New York egyik negyedében, akár a Sierra Maestra erdeiben, a reklámok és a házbozótok sűrűje közt keresve egy kis tisztást a legendának, mert az ilyen táborozásokból az lesz. Üljünk le egy béketüntetésen Bertrand Russel mögé az utcakőre, aki a diplomáciai középkorral szemben úgy viselkedik, mint egy fenegyerek Villon…

Íme, van példa bőven, lássuk meg a lényegüket. Lássuk meg, mert ebben a világban úgyis annyi egyforma beszéd, egyforma szólam, egyforma válasz, egyforma újságcikk hangzik el és jelenik meg, hogy csak azt képes fölfogni az ember lélekkel és értelemmel, amely különös, furcsa, rendkívüli, sőt szabálytalanságával remek és forradalmi. Ne értsen félre senki, nem vagányságról beszélek, bár abból sem ártana meg egy kevés manapság.

Ha tudtam volna, hogy van efféle cikk, érdekesség az újságban, hát fölkeltem az újságárusnőt, mondván: „Néni, vége a zivatarnak”, miközben rámosolygok, s a napilapok mellé megveszek még egy képes újságot is.

Új kőtáblák

Gyermekkoromban az egyszeregy után azonnal megtaníttatták a tízparancsolatot. A bibliai körítés, Mózes fönséges homlokától bevilágítva, sokkal érdekesebb volt, mint maga a törvény. Talán azért, mert nem értettem. Hogy is érthettem volna! Nálunk senki se beszélt ilyen magasztosan, hogy tiszteld atyádat és anyádat, meg hogy ne csinálj magadnak faragott képeket. S nem csupán azért nem, mert az efféle fogalmazás nyakatekert volt, hanem mert a szegénységnek köznapibb és fontosabb parancsolatai voltak. A szigorú parancsolatok közül legmélyebbre a legkurtábbak fúródtak: Ne lopj, ne ölj! Főleg az utóbbi! Eszembe se jutott, hogy disznón, csirkén kívül mást is, például embert is lehet ölni.

Hittanórán, ha felelnem kellett, mindig babonásan féltem kimondani a hatodik parancsolatot. Ne ölj! És mikor kimondtam, névtelen bűntudat szaladt belém, mint meztelen talpamba a tüske.

Még be se fejeztem az elemit, az iskolában tanult magasztos dolgok kezdtek gyanúsakká válni: megismétlődött nagyjából az, ami a gólyamesével történt.

Aztán kitört a háború! Sose felejtem el azt a nyári vasárnap délutánt. Akkor láttam először igazi filmet, a szomszédos bányatelep beszagosított mozijában. Az élmény fölkavart, betöltött. Hazatérve még a kisajtót is hangosabban löktem be. Anyám épp ott állt a kútnál, egyik kezében korsó, másikban fahorog. Mikor meglátott, visszaejtette a horgot a kútkávára.

– Kitört a háború! – hol csavarogtál ilyen sokáig?

Szemében, arcán ismeretlen félelem látszott; a szegények zavara, elesettsége, amit sokszor láthattam azóta is. De az ijedelem mellett ott volt a fölszakadó sóhaj: csakhogy megjöttél.

Gyerek voltam, és ahogy a tízparancsolatot nem értettem igazán, a háborúról is csak felszínes dolgokat tudtam. Apám elbeszéléseiből nekem nagyon emberi dolognak tűnt, izgalmas, kalandos eseménynek. Emlékei nagy hálójából, mint a víz, rég kifolytak már az I. világháború szörnyűségei, rég kisiklottak a halott bajtársak, a fölégetett galíciai falvak. A pusztulás mozzanatai helyett az élet különös mozzanatai maradtak meg. Hatalmas termetű orosz katonák rohamoztak, magasra tartott puskával. Emlékezetében nem az maradt meg kitörölhetetlenül róluk, hogy meghaltak, vagy életben maradtak-e, hanem az, hogy óriások voltak, amilyeneket ő még sose látott. Egy másik emléke szürkületi világosságában meg a két ellenséges fél katonái egyszerre érkeztek ugyanabba a faluba tyúkot lopni – mégse rontottak egymásnak. Az éhség hadjáratát – úgy látszik – ősibb ösztön irányította, mint amit ők folytattak egymás ellen.

Az efféle történetek mellett persze a hősiességről szólók is lekötöttek. A vitézség, a magyar katonák bátorsága számomra folytatása volt annak, amit a szabadságharc honvédjairól hallottam. Fehérváron egy haragos oroszlánszobor rögzítette is bennem ezt a hősiesség mítoszt. Mit tudtam én még akkor a szabadságharc és a háború különbségéről! Azon a vasárnapon még anyám ijedtségét sem értettem.

De elmúlt néhány év, és mindent megértettem.

Negyvenhárom nyarán, néhány légiriadó és légiharc révén látóközelbe került hozzánk a háború. De csak úgy, mint ahogy híradóban a film vásznán látja az ember. Egy nyári délután azonban a vadászgépek kirepültek a mozivászon légteréből, és Zámoly fölé szálltak. Épp a kerékpárommal babráltam, mikor a nagy magasságból ismert géppuskazaj egészen a szomszédomban luggatta szét a csöndet. Két angol vadászrepülő üldözött egy német bombavetőt, olyan alacsonyan, hogy majdnem a jegenyék csúcsát tördelték. Aratásidő volt. Egyedül voltam odahaza, és a váratlanul kiáltó háború úgy megijesztett, hogy még el se tudtam bújni. Odaugrottam a fal mellé. Hiába! Teljesen csupasz maradtam. Az egymást hajszoló repülők hol innen, hol onnan tűntek fel. Az ajtó zárva volt, nem kereshettem a kulcsot. Odalapultam a kutyaól mögé… Aztán egy iszonyú reccsenés. A fa ad ilyen hangot, ha kidöntik, és koronájával együtt földre zuhan. Kiugrottam az ól mögül, és futni kezdtem a zaj irányába. Sodródtam, mint akit magához rántott az örvény. Egyetlen lélek se volt az utcán, csak por, napsütés és a ropogás, mennydörgés zaja. S alig futok el húsz ház ellenébe, ismét gépsivítás. Beszaladok nagyszülémékhez. Zárva minden. Odaugrom a téglafal mellé. Lövéssorozat a szomszédos ház fölül. Arcra vágódok. Erjedő hamvas szeder-szőnyegre esem. Nedves és visszataszító. Kezem, homlokom, meztelen felsőtestem olyan, mintha véres volna.

Később tudtam meg, mi volt az a világropogás. A két angol vadász lelőtte a bombavetőt, bombástul, mindenestül. A fejen talált repülőgép pont a faluvégen zuhant le. A győztes pilóták nem elégedtek meg azzal, hogy lelőtték, kétszer-háromszor elrepültek még fölötte, leadva rá néhány sorozatot, nehogy bárki is életben maradjon.

Ez tökéletesen sikerült.

Alkonyat felé nagy gumikesztyűs katonák jöttek, és a géproncsok közül szakszerűen kiszedték a halottak foszlányait. Nem állt közelemben senki, aki magyarázhatott volna. Kinyílt előttem egy iszonyú könyv, s nekem kellett megfejtenem, mit ábrázolnak a képek.

Ez a délután volt számomra a háború főpróbája s a koré, mibe idők múltával belenőttem. Hányingert kaptam tőle. Ott, a faluvégen, a roncsok és a halottak mellett nemcsak az ebédet hánytam ki, de minden előbbi, regényes elképzelésemet is. Apám elbeszéléseinek az ízét megrontotta a falut átjáró emberi hús és az égő gumi bűze. Sőt, abban a világot betöltő reccsenésben nemcsak félelmem és undorom született meg, de ott visszhangzott a mózesi kőtáblák repedő zaja is. Ne ölj! – hallottam a hittanórai feleleteinket. Aztán meg ezt: tiszteld atyádat!… De kit tisztelhettem ezek után?

Leverten, keserves szégyenérzettel mentem haza. Kerékpárom, melyen ha tehettem, befutottam máskor alkonyattájt a falut, vagy leereszkedtem a templom előtti dombról, most ott hevert eldöntve. Napokig nem ültem rá, eszembe juttatta a vállig érő gumikesztyűket, miket megfontoltan, már jó előre azzal a szándékkal gyártottak, hogy az emberi maradványokat összeszedhessék; fölidézte a szégyent, a menekülést, mindazt a gyanús dolgot, amire fölemelt ujjal oktattak az iskolában, s a poshadt szeder mocskát tenyeremen meg arcomon.

Két évtized és mennyi háború telt el azóta a nyári nap óta. A hírügynökségek naponként megszámlálták a halottakat, mint állogató fiú a kuglibabákat, s közzétették az újságokban. Meddig lesz még megszokott, köznapi dolog a pusztítás? Meddig futkos még az emberiség a földön, megbotolva rom-városokba, s bukva, mint én, téglafalak, cementkerítések mellé, arcán a rohadó szeder mocska helyett valódi vérrel? Meddig gyártják még a vijjogó vadászgépeket s a vállig érő gumikesztyűket? Micsoda ellentmondás! A legőserdeibb ösztönt az emberi értelem csodálni való képességével kiszolgálni! Hol van itt valamiféle összefüggés? Korunkban a háború elszakadt attól is, ami létrehozta. Nem őrizhet meg semmi veszendőt, s nem védhet meg semmi értéket. A háború ma már formalizmus, az őrület formalizmusa. Felhőkarcolók és könyvtárak sűrűjében élő ember örökbe kapott babonája.

A mózesi tízparancsolat szembeszállt bizonyos régi hiedelmekkel. Ha tehetném, most új tízparancsolatot vésnék új kőtáblákra. Például ilyeneket:

Ezeket a sorokat egy francia költő: Paul Éluard írta.

Tűzhalál

Így képzelem el: a járókelők közül valaki csak úgy ösztönösen félrenéz, s azt látja, kigyulladt egy ember. Nem ház, nem benzinkút, nem szemétkosár – egy ember. Washington nyüzsgő, nagy forgalmú utcáján olyan képtelenség ez, akár ama bibliai jelenet: hogy hátranéznek a sodomabeliek, és sóbálvánnyá változnak. Sóbálvány? Égő ember? Micsoda zagyvaság ez! – fut át villámgyorsan a Járókelő agyán. A következő gondolat, ami eszébe jut, ez: „Marha állat! A XX. században, a műanyagok korában, tudhatná, mennyire kell vigyázni az ilyesmivel. Egy alattomos szikra a kabátra, és már hívhatja is a tűzoltókat. A hatökör! Csak legalább azt a kislányt, akit a karjában szorongat, azt lökné el magától. Nincs semmi lélekjelenléte. Látszik, hogy nem szolgált az amerikai hadseregben! Vitték volna csak Dominikába, Vietnamba, s lőtték volna le a gépét, vagy gyújtották volna rá a dzsungelt, az erdőt, majd tudná, mit kell ilyenkor csinálni. Na végre! A kislányt már eldobta!”

Mire Járókelőnk odarohan, hogy jól beolvasson a tűzben fuldoklónak, már alig férkőzhet hozzá. Nemcsak a hirtelen összecsomósodott tömegtől, mely, mint ütéstől támadt daganat, veszi körül a szerencsétlent, hanem elsősorban a lángoktól. Nagyok és egyre ijesztőbbek. S mint valami alvilági anyaméh közepén, úgy ül fölhasíthatatlan burkában a férfi. Mereven s hozzáférhetetlenül. Csak legalább mozdulna ki abból a bálványpózból. Feküdne le a járdára, verné magát a betonhoz, tépné, szaggatná a ruháját. De az istennek se. Őrült! Őrült! – gondolja a Járókelő.

Gyors váltás: az amerikai hadügyminisztérium épülete fölmordul: „Mi történik itt előttem, micsoda csődület, tömörülés? Oszoljunk szét, oszoljunk szét!” Egy magas rangú katonatiszt, aki épp most lépett ki az ajtón, odarohan a tömeghez, egy szempillantás alatt fölméri a helyzetet, s megnyugtatja a nagy hatalmú házat: nem történt semmi lényeges, csak nem vigyázott egy civil, és összeégett.

Újabb váltás: az asszony, aki fölkapta az eldobott kislányt, hogy össze ne tapossa a tömeg, falfehéren mindenkinek ezt hajtogatja: „Hát minek az ilyennek gyerek? Magára se tud vigyázni. Vihetik most a kórházba…”

Szirénázás, mentők, rendőrség. A rendőrök mérsékletre intik a fölzaklatott tömeget. Nyugalom, nyugalom, nem Ázsiában vagyunk, mindenki menjen szépen haza, csak azok maradjanak itt, akik látták a balesetet, és el is tudják mondani, amit láttak.

A hadügyminisztériumból kiözönlő katonatisztek szó nélkül hazamennek. Szivárványhártyájukon még ott vibrál a lángok ketrecébe zárt férfi, de a látványból csak annyit őriz meg agyuk: ostoba szerencsétlenség.

A kórházban ez idő alatt meghal a férfi, belepusztul égési sebeibe.

A nyomozó szakértők ez idő alatt kiderítik, hogy nem szerencsétlenség történt, valami más. Valami egészen más! Jó-jó, de hogyan fogalmazzák meg a jegyzőkönyvet? Önkéntes tűzhalál? Igen, csakis ezt írhatják: Norman Robert Morrison baltimore-i lakos, három gyermek apja, 1965. november másodikán önkéntes tűzhalállal meghalt. Tettének színhelye: Washington, a Pentagon épülete előtti járdatest.

A fogalmazás nehézsége azonban csak ezután következik. Minden jegyzőkönyv-szövegben szerepel egy ilyen kezdetű mondat: tettének oka… Mit feleljenek erre? Azt mégse írhatják, hogy hülyeség. Elmezavart még igen; tudathasadást, kényszerképzetet. Miért ne? Mister Morrison azt képzelte, hogy ő nem amerikai állampolgár, nem családapa, hanem buddhista szerzetes Vietnamban. Ha valaki Nérónak, Krisztusnak, Napóleonnak képzelheti magát, mért ne képzelhetné ugyanígy buddhista szerzetesnek? Egyébként is ez a Morrison a quakerek szektájához tartozott, akik fogadalomból nem vesznek kezükbe fegyvert, elítélik a háborút, nemcsak azóta, mióta Amerika is háborúzik, elítélték már az őseik is a tizenhetedik századi Angliában s Amerikában. Rögeszme, vallási hóbort! Lehet, hogy Mister Morrisonnak is a szentlétek adott sugallatot. Tettének oka tehát: kényszerképzet.

Autók suhannak, fényképezőgépek kattognak, fölbukkannak az újságírók, mint az Apokalipszis lovasai, s tetemre hívják a feleséget. Mit mondhat a feleség, aki özvegyen maradt, három gyerekkel? Bezárkózik gyászába, nincs mondanivalója. Igen ám, de Amerikában vagyunk! Valamit mindig kell mondani. A nyilvánosság és az újságolvasók terrorja így kívánja. A második lerohanásra ki is csordul az asszonyból valami fájdalmon túli vallomás: „Norman Morrison ma életét adta azért, hogy kifejezze, milyen mélyen megrázta a sok emberveszteség és a tengernyi emberi szenvedés, amely a vietnami háborúval jár. Cselekedetével a kormány háborúba való katonai beavatkozása ellen tiltakozott. Úgy érezte, hogy minden állampolgárnak ki kell fejtenie valóságos meggyőződését kormánya akciójáról.”

Az újságírók fényképeznek, jegyeznek, s világgá röpítik a hírt. Akad köztük, akit föllelkesít az esemény, akit megdöbbent, akit elszomorít, akit érdektelenül hagy: akad olyan is, aki már azon tűnődik, hogyan lehetne egybevillantani Norman Morrison tűzhalálát azzal a néhány buddhista papéval: ázsiaiak után egy fehér; vagy hogyan kellene olyan fotomontázst szerkeszteni, amelyiket lángok kereteznek: kigyulladt amerikai repülőgépeké, fölégetett vietnami parasztkunyhóké, Salvadore Dali-san elcsípett lobogó bivalyé, s természetesen Morrisoné… De ez kicsit sok munkával járna, elég egy megnagyított fénykép, az a mosolygós, kisfiús arc és egy finoman érzelmes, és finoman lázító cikk az eseményről.

Így képzelem el.

S hogy mit gondolok róla?

Mindenekelőtt azt, hogy nem szeretem az öngyilkosokat. Norman Morrison halála is riaszt. Ha nem riasztana, most utólag is tapsolnék neki: „Mister, ön nagyszerűen cselekedett. Tudomásom szerint ön az első fehér ember a történelemben, aki ezt a halálnemet választotta.” De nem tapsolok, mert aki naggyá teszi előttem a halált, én azt is bűnösnek tartom. És Norman Morrison azzá tette. Naggyá és feledhetetlenné! Ha valamilyen véletlen folytán a barátja vagyok, s megtudom, mire készül – lebeszélem, józanul, tárgyilagosan.

De hát a Morrison-elszántságú öngyilkosok meggyőzhetetlenek. Erkölcsi lények, akik azzal szolgálják az életet, hogy halálukkal megtagadják a logikáját. Ők, a nagy kétségbevonók, úgy uralkodnak rajtunk, akár a nyomasztó lángelmék. Ami cselekedeteikben riasztó, épp az nyűgözi le értelmünket.

Hogy mikor lesz valaki öngyilkos? Többnyire akkor, mikor érzelmei és gondolatai hiábavalókká válnak. Elérkezik az idő, mikor valamit meg kell semmisítenie. Vagy a gondolatait, vagy önmagát. A gondolatokat általában könnyebb megsemmisíteni, mint a testet. Előbb lesz valaki megalkuvó, mint halott. A test makacs és ellenálló, minden sejtjével hozzátapad a világhoz.

Ezt a testet kellett Morrisonnak legyőznie.

Úgy gondolom, az ember nehezen hal meg saját erejéből. Ehhez mások erőtlensége vagy mások ereje kell. Nem tudom, mit szóltak Morrison honfitársai az önkéntes tűzhalálhoz. Elhűltek? Megbámulták, mint valami rendkívüli látnivalót? Vagy föltámadt bennük is valamiféle lelkiismeret, s azóta ha sonkát uzsonnáznak, megérzik tán az égett hús szagát? Annyi biztos, hogy már sejthetik, Morrison nem pillanatnyi elmezavarában tette, amit tett, hanem erkölcsi tiltakozásból, példázva, hogy az egyén is felelős mindazért, ami a saját országával, népével, más országokkal, más népekkel történik. Morrison cselekedete a legtisztább emberi meggyőződés. Halála olyan, mint a kifejezhetetlent kifejezni akaró vers: kétségbeejtő és érthetetlen. Egyelőre csak meghökkentő, érdekes, fölzaklató, avantgardista kiáltvány. De semmiképpen se magánügy.

Ideges napló

Ki magyarázza meg örökös nyugtalanságomat? Ki ül le asztalomhoz, hogy alattomos hűtlenségem forrásvidékét számomra is fölfedezze? Te leszel az, barátom? Vagy te, bűnhődéseim tanúja? Megyünk az utcán, rázza előttünk a szél a gesztenyefákat. Leveleik ördögi ügyességgel ejtőernyőznek a földre, mint korszerűen képzett megszálló csapatok. Az ősz újabb partraszállása, aranysárga invázió – mondanám, de nem szólok, mert amikor ilyen költői dolgok jutnak eszembe, azonnal száraz, tényszerű dolgokról szeretnék beszélni. Például ilyesmiről: a lakásommal szembeni betonfal a harmadik tavaszon megrepedezett, s a repedésben rögtön megjelentek az első honfoglaló füvek. Nyolcadik esztendeje figyelem, s azóta a felület tizedrészét teljesen belepte a vadszőlő bozontja. Még huszonöt esztendő, és a növényzet szétmarja a betonmezőt.

Ki mondja meg, mi játszik ilyenkor velem? Saját képzeletem vagy a világé? Játékos ösztönöm vagy a világ földeríthetetlen összefüggéseinek villamos szikrázása? Megőszülök ezektől az örökös elmozdulásoktól, ettől a megmagyarázhatatlan jellemtelenségtől. Folyton mást csinálok, mint amit gondolok. Az álomból állandóan a fölébredésbe vágyom, a fölébredésből az álomba. Csak menni, bujkálni, változni folyton. Emlékszem, diákkoromban, egy bukott szerelem után, hűvösen és pontosan kidolgozott csodára vártam. Azt képzeltem, eljön a nap, amikor a sárgára festett földszintes kis város gimnáziumából kilépve, tömérdek ember szeme láttára láng csap ki a homlokomból, míg ijesztő égési sebek nem borítanak el. Most tizenöt év múltával undorral gondolok erre a csodavárásra, erre a kamaszos beképzeltségre. Tálán csak azért, mert azóta ezt is elárultam. A biblikus csodavárást szigorúbb és vadabb sóvárgás váltotta föl: az a rögeszme, hogy akkor lennék csak az, akivé válni akarok, ha tömör kő- és betonfalakon hatolhatnék át, mint sűrű hóesésen vagy mellet szorongató füstön. Magam sem értem, mire való ez a képtelenség-hajszolás? A szökésben levők képzelete működhet és csaponghat így, forradalmároké vagy árulóké, kik váltott lovakon mentik eszméiket vagy az életüket. Melyik vagyok én: a forradalmár vagy az áruló? S ki elől szököm? A múzsa elől vagy magam elől? Akadnak, akik az anyanyelv babonájától megérintve költőnek hisznek. Sőt, mi több, még esküsznek is rám. A legelszomorítóbb árulást ellenük követtem el: úgy csinálok, mintha valóban az volnék. Verseket írok, költői elbeszéléseket, a képzelet kigyulladt gyűrűjén ugrálok át, mint idomított oroszlán; folyókat, hegyeket tüntetek el, jegenyefákat nyelek, mint cirkuszi kardnyelű, de közben tudom, mindez látszat, mert aki e költői mutatványokat végzi, még mindig nem én vagyok. Vagy már nem én.

Írni és élni is csak az érvénytelenítés állapotában tudok: a Nemek és Igenek egymást megsemmisítő feszültségében. Bűneim bűntelenségemet készítik elő, erényeim a bűneimet. Harmincnégy évesen a zűrzavar és a zűrzavar megtagadásának kiszemeltje vagyok. Boldog és boldogtalan egyszerre. Egyik szerelemből úgy lépek át a másikba, hogy amelyiket elhagyom, az ragyogjon. Ki vagy mi idézte elő bennem ezt az állapotot? Nyugodtan válaszolhatok: saját magam.

Két ízben voltam halálos beteg, a test nyomorúságának kiszolgáltatottja. S mindkét esetben ugyanazt éltem át: a haldokló, aki erőtlenül fekszik az ágyon, nyilván nem én vagyok, mert ha retteg is a haláltól, nem retteg annyira, mint amennyire indokolt volna. Nem a temetésre gondol, s nem is a kétségbeejtő pillanatra, amelyben épp szorul nyaka körül a hurok, hanem a következőre, amely még nincs sehol.

Ez az elmozdulás, tovalendülés, amit köznapian fogalmazva reménynek, ösztönös hitnek, termékeny lázadásnak is nevezhetnék, figyelmeztetett, hogy amíg nem azonosítom magamat megsemmisülésem lehetőségével, s nem fekszem bele képzelet gyalulta diófa koporsómba, addig önmagam állandó tagadása is vagyok. Befejezetlen és befejezhetetlen.

Kialakulatlanságomat titokban azóta is ünneplem, mert olyan jövőt vetít elém, amely múlt és hagyomány nélkül való. Bizonytalansága rejti erőmet, mert érzem, szüksége van rám, hogy megszülethessen. Szüksége van határozottságomra, gyöngeségemre, képzeletemre és tévedéseimre.

Mondanom se kell: magatartásomat nem tartom eszményinek. Ellenkezőleg, az eszményi ellentétének vallom; homorú példának, mely állandóan kiegészítésre szorul. Akkor mért csinálom? Éppen ezért! Egy ilyen babonás országban, mint a mienk, ahol nemcsak előre félünk fölidézni és megnevezni a bekövetkezhető gondokat, tragédiákat, hanem utólag is, szinte hazafias kötelesség bujtogatónak lenni, hazafias kötelesség Lucifert befogadni házibarátnak vagy beléptetni a pártba. A szellem csakis az ő jelenlététől jön izgalmi állapotba, s tartja fönn magának az önmegsemmisítés jogát. „Szívesebben leszek bolond, mint elégedett!” – mondja a görög Antiszthenész – az európai gondolkodás kialakulása kezdetén. Régóta ez az egy mondat helyettesíti számomra a tízparancsolatot.

Ez döntette el velem azt is, hogy megfontolt, „hasznos” ember maradjak-e, mint ahogy apám, anyám s a felettes hatóságaim kívánják, vagy izgága és haszontalan, mint amire indulataim ösztönöznek.

Az utóbbi mellett döntöttem. A hasznos embert mindenekelőtt a részvét, a megfontolás, a jóakarat irányítja. Ő a társadalom talpköve, aki pénzt és kitüntetést érdemel. Ő az, aki sose akar képtelenségeket, megrendítően nagy dolgokat; a léthez is inkább csak haszonlesés köti: neki úgy jó, ha nem kell lázadni ellene… Éljen a fejemben levő zűrzavar, az örökös földrengés, a láng és a hamu verekedése. Éljen saját esendőségem és haszontalanságom veszedelme, mely mindnyájatokét mutatja. Nem ismerhet meg az ember addig semmilyen igazságot sem, míg nem ismeri önmagát. Az igazság érdekében éljenek az igazságtalanságaim, a botrányaim, az arcomon csattanó pofonok, félelmeim, melyeket én fordítok magam ellen. Mindaddig valami furcsa és beteges eltévelyedésre vágyom, míg illetlen dolog szóban és írásban a legemberibb és legembertelenebb tévedésekről beszélni. Az eltévelyedés-vágyban nem a különcködők narcisztikus gyönyöre keres önkielégülést, hanem ahogy valami névtelen tévelygő megfogalmazta: az emberi szív sóvárgása valami jobb után. És ha a különcködőké keresne kielégülést, az se szomorítana. Diogenész ma is közöttünk lakik a hordójában, s az ő igazsága semmivel se kevesebb, mint a vidám színpadok igazgatóié, akik vasalt ruhában, fényesre sikált fogsorral állnak a gondolatterjesztés szolgálatába; akik soha nem alázzák meg magukat, soha nem hamuzzák le magukat, hacsak cigarettahamuval nem, akik még utálni is csak udvariasan utálják a magamfajta zavaros fejűeket…

Napok múlva megjön az eső. Még jobban összemossa bennem a gondolataimat. A levelek, mint leszállás közben lelőtt ejtőernyősök, sebesen zuhannak a betonra. Kíváncsian nézem végig a halálukat, de már előre élvezem azt a pillanatot, amelyben letagadhatom kíváncsiságomat, s a csillogó, árvizes utca tükrében már azokat az árnyakat kereshetem, melyek a tavaszi betonjárdát lepik majd el, hordják-viszik körülöttem a szerelmet, változandóságom irigyelt álarcait, a reményt, hogy haszontalan életem egyszer más hasznát szolgálja.

A költő és a majompofa

Szilveszterest Havannában. Nyárias, fülledt éjszaka. A tenger, akár a fölbontott pezsgő, durrog, habzik, magasba csap, s végigömlik a parti betonúton. Csak sikítozni lehet a jókedvtől. A felhőkarcoló-szálloda, ahol lakom, olyan is, mint egy fölajzott, vidám köztársaság. Előcsarnokában annyi nép tolong, akár a pesti körúton. Álarcok, papírmaszkok, trombiták. Fagycsípte arcok helyett azonban izzadságlepte arcok, föltűrt kabátgallérok helyett szabadon hagyott meztelen vállak, hóhullás helyett pedig szállingózó papírpelyhek, ezüstös papírkarikák. És dzsessz és dzsessz három teremből is. Elfog a honvágy. Az éles hangú szaxofonok fájdalmas szállást készítenek számára. Most már tudom, ünnepelni igazán csak odahaza lehet. Hiába sodortatom magam ide-oda, egyik teremből a másikba, hiába nevetnek rám bárgyú papírpofák, elefántfejek – idegen maradok az ittas, hullámzó, nagyhatalmú tömegben.

Odahúzódom a tengerre néző üvegfal elé, és bámészkodom. Ezüstre s vörösre festett hajú néger nők nyüzsögnek, hamisítatlan kubai szépségek, növelve árvaságomat.

Hirtelen két arc kerül szorosan egymás mellé a tömegben. Egy költő arca s egy férfié, ki majomálarcot rakott föl. Épp kerülni akarták egymást, de a kiszámíthatatlanul hullámzó tömegben összepréselődtek. Soha ilyen véletlen találkozást. Soha ilyen rikító jelképet. Körülöttük a személytelen tömeg, a jókedvű, a sugárzó, a csapzott, a duhaj, s ők ketten épp a furcsa párosítás miatt kiemelkednek közüle. Költő és majompofa. Ők a nagy szilveszteri freskó főalakjai.

Egy pillanatra kimerevítem őket, akár a mozivásznon. A majompofát nem ismerem, a költőt igen. M. A.-nak hívják. Két nappal ezelőtt még nem tudtam róla semmit, csak azt láttam, hogy újságírók, fényképészek sürgölődnek körülötte. Amit azonban lehetett, mára megtudtam. M. A. Brazíliában él, száműzetésben. Mikor megjelent a szállodában, az első perctől kezdve volt benne valami vonzó. Soványsága? Vékony szálú, ritkuló haja? Magas homloka vagy hanyag előkelősége? Lazán lógó nyakkendőjével, láthatóan, jobban kifejezte a huszadik századot, mint más az eszmefuttatásaival. Na és a sétái! A hűvös szállodahallban, állandó sürgés-forgás közepette úgy sétált, mint aki sivatagban kószál egyedül vagy kint a nyílt vízen. Meg-megállt a tengerre néző üvegfal előtt, s én már a folytatást vártam; azt, hogy átlép a falon is hanyagul, észrevétlenül, s ugyanúgy vissza is lép. Nyugodtan mondhatom, sétálásának légköre volt: dráma, filozófia s költészet olvadt benne össze. Egyik pillanatban távolodás az emberektől, könnyedség, fölény, vagányság; a másik pillanatban mohó közeledés, sóvárgás.

Talán a hontalanság miatt lehet mindez, gondoltam még két nappal ezelőtt. Amiatt, hogy nincs egy tenyérnyi hely, amelyiket hazának mondhatna. Még Kubában sincs, pedig itt ugyanazt a nyelvet beszélik, mint Barcelonában, Andalúziában, s ugyanúgy citrom- és narancskertekben kel föl a nap.

Ma már mást gondolok. Megtudtam, hogy M. A. huszonkét évet töltött Francóék börtöneiben. Kamaszfejjel harcolta végig a polgárháborút, utána elfogták, halálra ítélték, de kiskorúságára való tekintettel az ítéletet életfogytiglani börtönre változtatták. Huszonkét év múltával, nemzetközi nyomásra engedték szabadon.

Ha meggondolja az ember, huszonkét éven át M. A. legemberszabásúbb cselekedete épp a séta volt. Az egyetlen kaland, melyben a test rövid időre magára találhatott: magára találhattak a lábai, a kezei – még ha Spanyolországra oly jellemző kopár kőfalak közt nyílt is csak tér.

Huszonkét éven át ismétlődő börtönséták nemcsak beidegződéssé válhatnak, jellemmé is. Az ilyen séták negyedóráiban nemcsak az agy dolgozik, nemcsak az képzeli el magának a szabadságot, hanem a test is. Az egész világot odaálmodja maga köré, ha másként nem, hát a hiány átélésével csigázza föl maga körül a légkört.

Szabadjára engedem most a kimerevített képet. Hadd mozduljon el egymás mellől a költő és a majompofa. Hátrarakott kézzel, lazára engedett nyakkendőjében hadd sétáljon kedvére M. A. a szilveszteri tömegben. A séta most az ő igazi ünnepe, az ő igazi hazája. Lökdösődjék csak, menjen ide, oda, találkozzék újra a majompofával, nézze meg, mosolyogjon rá, mint barát a barátra, de ne álljon meg vele beszélgetni, menjen tovább, igenis menjen tovább.

M. A. továbbmegy. Engem is beleavat az ünneplésbe. Felém biccent a fejével, üdvözlésre emeli kezét. Sípok, álarcok, trombiták, nők. Mulattok, spanyolok, négerek. M. A. vajon mért nem szól valamelyiküknek. Mért nem kéri föl azt a testhezálló ruhájú néger lányt? Mikor kiengedték a börtönből, jó néhány hónapra rá megkérdezte tőle egy újságíró: mondja el, huszonkét éves elzártság után mi volt a legeslegnagyobb élménye?

A nő és az autó – felelte neki M. A.

Az újságíró nyilván elcsodálkozott: hát nem az összefogás, a harc, amely kimentette? Nem a világméretű barátság, testvériség?

M. A. a börtönben lett csak költő. Nem volt körülöttük fa, és társaival együtt elfelejtette volna a fák alakját, tehát verset kellett írni róluk, hogy legyen a börtönben is fa. Nem volt körülöttük szerelmes lányarc, tehát verset kellett írni a szerelemről, hogy legyen a börtönben is szerelem.

Nem tudom, milyenek M. A. versei, melyek attól, hogy kormos gyufafejjel írta őket, még nem lettek remekművek, de azt tudom, hogy az újságírónak adott vallomása megrendítően költői volt. Költői, mert a legigazibb. A hálátlanság csúcsteljesítménye – vághatná most rá valaki. Hiába, ilyenek ezek a költők: mindig ünneprontók. Azzal akarnak jogot szerezni maguknak, hogy fölháborodást keltenek. Ha egy darab tégla alatt hangyák nyüzsögnek, ők arról beszélnek, hogy ni, azok a mákszemnyi, fekete istenek most készítik elő az emberi társadalmakat megdöntő, példás forradalmat. A föld alatt sütő nap az ő igazi biztatójuk. Vagyis csupa zagyvaságot zsolozsmáznak össze. Ha pedig kiszabadítják őket a börtönből, nem a kiszabadítók nagylelkűségét emlegetik, hanem nőket meg autókat. És amikor itt vannak előttük a világ legszebb női, csak kóvályognak, vagy beülnek a sarokba, és hallgatják a tengerzajt. Egyiknek a honvágy markolja össze a szívét, mikor ihatna, elmerülhetne az évet-temető vidámságba; a másik meg csak kering, mint ha most is börtönudvaron volna, ahol nem volt se fű, se fa, se virág, s dobszó ha volt is, az nem az örömé volt. Miért ez az örökös feszültségkeresés? Költő és majompofa? Mért ezt veszik észre? A vizet és a tüzet, Északot és Delet? Mért nem egy nevető egészséges arcot és egy másikat, amelyik boldogan visszhangozza a nevetést? Mindig mást akarnak, mint ami van? Nekik mindig más volna jó: szárazföld helyett a tenger, kocsi helyett hajó, s amikor verset ír az ember, nem írni volna jó?

Mi ez a kimeríthetetlen nyugtalanság? Az igazság megszállott keresése? Vagy éppen az örökös egyensúlyra való törekvés, hogy a mérleg másik serpenyője sose maradjon üresen?

Ülök az üvegfal előtt, s magam se tudnék ezekre a kérdésekre válaszolni, de érzem, hogy M. A. kóválygásától szép igazán ez a szilveszteri kavargás; az én honvágyamtól szépülnek meg a narancsszörpöt szürcsölgető nők. A költőarc és a majompofa közé, mint valami csodálatos jelentés, odaszorul az egész emberi faj történelme: a szellem eltörölhetetlen izgalma és a szabadságé.

Az én honvágyam pedig attól, hogy nem is beszélek róla, akkorára nő, mint maga a világ. Ha nem ezt érezném, hiába fújnák körülöttem a papírsípokat, nem jönne belőlük hang; hiába szórnák a papírpelyheket, nem gondolnék szerelmes havazásra; hiába emlékeznének a kubaiak épp szilveszter estén fölszabadulásuk évfordulójára, nem volna igazi az ünnep, s a csapódó tömeg, mint valami árnykép lebegne előttem időtlenül és értelmetlenül.

A képek ereje

Két lány ment át a Margit-hídon, s mire a pesti oldalról Budára értek – kitavaszodott.

Utánuk néztem: kissé jobbra fordultak, Óbuda irányába. A Lukács-fürdő sárga épülete úgy izzott föl mögöttük, akár egy szalmakazal. Még a szalmaszálak félálombeli pattogását is hallottam. De csalódva kaptam föl a fejemet: az érzékcsalódást nem titokzatosan működő költői hajlamomnak köszönhettem, hanem egy közönséges darázsnak. Ott röpködött a fejem körül, s túlzümmögve a másfél milliós várost, villamosokat és betonszaggató fúrók zaját, erőszakosan elém hozta gyerekkorom április végi délelőttjeit. Feléje csapkodtam a kezemmel, de oda se neki! Mintha ribizlisövény volnék, mindenáron rám akart szállni.

És ettől az lettem: ribizlisövény. S belül a fejemben már nem egyetlen darázs döngése szédített, hanem egy hadosztályé. Akárhová néztem, ha a Rózsadombra, ha a levegőbe, mindenütt ribizligátak zöldelltek, szilvafák, bodzaerdők. A Duna pedig vadvizes rétté változott: minden percben arra vártam, hogy valamelyik utcából, akár a Pozsonyi útról is, bivalyok cammognak elő és meglábolják. Azon se csodálkozom, ha a koromszínű állatok után gyerek nagyságú madarak ugrálnak, s a vadribizli virághoz hasonló trombitát fújnak jókedvükben.

Gyakran rajtakapom magamat efféle képzelődésen. Gondolatok helyett képek rohanják meg az agyamat, polgárjogot és állandó letelepedési engedélyt követelve. A világ egyre kevésbé akar, vagy egyre kevésbé tud eszmévé válni bennem. Mintha nem hinne eléggé önmagában.

Vagy én nem hiszek benne eléggé?

Régebben még egyoldalúsággal is vádolhattak volna az ellenkezőjéért. Az élet rajzos állapotai: kézmozdulatok, arctorzulások, test- és fejmerevedések mögött is rögtön az izgató eszmét kerestem: az általános érvényű jelentést. A végösszeget kívántam látni, nem a folyamatot. Jobban elragadott a gondolat, mint ami megszülte. Sejtosztódással így nem a képek, inkább elképzeléseim szaporodtak. Elképzelések politikáról, szerelemről, irodalomról, erkölcsről és így tovább.

Újabban viszont minden logikánál jobban érdekel a kép. Jelen esetben az erőteljes kép a két lánnyal, a Margit-híddal és a kitavaszodással. Egyszerűen azért, mert a kitavaszodásnak ezt a formáját én találtam ki. Ezt a természeti képtelenséget én erőltettem rá a természetre. Holnaptól kezdve, ha a Margit-hídon megyek át, sűrűn eszembe jut ez az áprilisi délelőtt. Havazásban és novemberi esőben egyaránt.

A kép tehát nemcsak villanás, amit rögtön el lehet felejteni, de esemény is. Esemény, ami a híddal és ugyanakkor velem is megtörtént. Ereje nem abban van, hogy igaz, hanem hogy elképzelhető. Más szóval, hogy a bonyolult valóság körébe tartozik. Az elképzelhető kép semmivel se kevesebb, mint a végiggondolható gondolat. „A kép a szellem alkotása” – írja a költői képről Reverdy. Csak a szellemé? A képet legtöbbször nem a szellem erőlteti a világra, hanem fordítva, a világ erőlteti a szellemre.

Nemrég cigánytelepeken jártam. S életem egyik legbibliaibb képe ott vésődött belém. Négy évvel ezelőtt a pápai járásban egy tisztiorvos elrendelte: tetűtleníteni kell a cigányokat. Mit számított neki, hogy a különféle féregirtószereket már rég föltalálta a tudomány? Harminc-negyven rendőr, négy-öt borbélysegéd, és el lehet kezdeni a civilizáció nevében meghirdetett hadjáratot.

Egy csóti cigányasszonynak gyönyörű, csánkig érő, kékfekete haja volt. Egyetlen nyisszantással úgy vágták le, mint a lófarkat. A gyerekek másnap botra kötötték és durrogtattak vele, úsztatták a pocsolyákban, odacsapkodták a fákhoz, élvezték, hogyan tekeredik a törzsükre. Az asszony pedig hetekig ki se mozdult a szobájából. Ült az ablak mögött kopaszon, mintha gázkamra ajtaja előtt kellett volna várakoznia.

A gázkamrás kép ez esetben is több, mint bármilyen gondolat: maga a sors. Egy fejezet a cigányok történelméből. A képet nem a szellem találta ki, a szellem inkább csak megkísérli fölmutatni. Az emberiség történelme teli van ilyen sűrű, robbanó erejű képpel. A helyén maradó pompeji katonától kezdve a sebesült szovjet híradó-katonáig, aki tudta, hogy meghal – s foga közé szorította mégis a távíródrótot, mert halálon túli kötelességének érezte, hogy ne szakadjon meg az összeköttetés a parancsnokság és az első vonal között.

A gondolatok, hacsak nem a világ természeti törvényeire vonatkoznak, elég sokat veszítenek erejükből, elhalványodnak. A képek viszont, ha egyszerűek is, változatlanul tovább élnek, mert befejezettek. A bennük fölhalmozódott erő többé nem pocsékolódhat el.

Ezért hajszolom, gyűjtöm, keresem a képeket? Világunk, melyben a szellemi cselekvés eléggé hatástalan, jobban megborzong tőlük, mint a gondolatoktól?

Két lány ment át a Margit-hídon, s mire a pesti oldalról Budára értek, kitavaszodott. A vallomás, amit e kép indított el bennem, játékösztönből fakadt, teljesen céltalanul. A végeredmény viszont, ahová eljutottam, már nem játék.

Természetesen a kép, a jelkép nagyhatalmi szerepét emlegetni a gondolkodással szemben, enyhén szólva elfogultságnak hat: a sokat emlegetett intellektualizmus tagadásának. Én azonban vállalom ezt az elfogultságot. Az egyszeri helyzet, az egyszeri kép azzal ébreszti föl a végtelenség képzetét, hogy lezárt és öntörvényű, mint maga a világ. A huszadik század költészetében a kép, a mítosz azért is kaphatott újra nagy szerepet, mert a tizenkilencedik századra oly jellemző élményszerűség, a csattanókkal és fordulatokkal élő szellem alkalmatlanná vált az újfajta összegezésre. A petőfis, a heinés, a puskinos poénok szerepét az apollianaire-i, a József Attila-i, a lorcai képek vették át.

A költői kép, a mítosz nem utánozza a világot, hanem legsűrűbb jelentését közvetíti. Megszünteti az ábrázolás szükségét, kiindulópontját, hogy minél gyorsabban bekapcsoljon bennünket a legegyetemesebb tevékenységbe: a kifejezhetetlen világ átélésébe.

Márciusi nap

Az első verőfényes nap márciusban.

Tág égbolt, felhők nélkül.

Szélárnyékban már nekivetkőzhet az ember, és napozhat.

Másfél órája ülök a kertben, és szinte eseményszerűen élem át testi újjászületésemet.

Nincs hétköznapibb csoda a napnál. Nincs bujtogatóbb, mondhatnám, szellemibb élmény az első tavaszi napsütésnél. A föld rögtön megérzi: taraja, bőre megpirkad. A fák rögtön megérzik: alig hallhatóan ropognak. A madarak pedig, felejtve a tél cenzori szigorát, pillanatok alatt olyan szabad és jó közszellemet teremtenek a levegőben, érvelnek, buzognak, feleselnek, hogy aki hallja őket, megirigyli.

Könnyű nekik – vallják a moralisták.

Ami más oldalról nézve azt jelenti: nehéz a moralistáknak.

Valóban nehéz – magam is gyarló és ostoba moralista vagyok. Mert hiába élek napok óta a saját fennhatóságom alatt, hiába engedélyeztem magamnak egy kis lazítást, szabályos lelkiismeretfurdalás gyötör. Minél föloldóbb, lebegtetőbb a nap, annál kínosabban érezem: lopom az időt.

Hogy éjszaka is dolgozhatnék?

Az érvet csak az agyam fogadja el – a lelkiismeretem fütyül rá.

A lelkiismeretnek nem napsütésre van szüksége, hanem oroszláneledelre. Állandóan etetni kell, hogy nyugton hagyja az embert. Most is morog, zsémbel, pirongat, hogy micsoda értelmiségi vagyok: többre becsülöm a testi, mint a szellemi pillanatokat. Pedig tudhatnám már, hogy az ilyen parányi megalkuvások öblén siklik át észrevétlenül az ember az árulásba. Egy kis hátradőlés, ötpercnyi törökbasáskodás, és a hajszálrepedéseken máris szivárog be a kényelem. Aztán már kevés a húsz perc, a harminc perc, kevés a tavaszi nap, a tavaszi égbolt, kellene az egész nyár, Földközi-tengerrel, hajókkal, nőkkel mindenestől.

Hát nem nevetséges ilyen kettéhasított emberként élni? Kifeszítve állandóan a kötelességtudat és az örömvágy közé? Ha némi verőfény éri az arcot, már várjuk rögtön az árnyékot is. A kicsikart jókedv után a menetrendszerűen megérkező bűntudatot. Mért élünk úgy, mint akiket örökös mulasztás terhel? Soha a jelen – csak a múlt vagy a jövő! Soha a maradéktalan perc, mindig a járulékai is: salakja, szemetje. Annyira elszoktunk tán a testünkre szabott, jó örömöktől, hogy ha váratlan ajándék gyanánt kapunk belőle valamit, már gyanúsnak és lekenyerezőnek érezzük az egész világegyetemet?

Helyesebb persze, ha csak magamról beszélek. Ha nem dolgozom, vagy ha nem görcsösen kell odafigyelnem valamire, máris kétségbeesem. Sőt, arra gyanakszom, hogy valaki titokban lóvá akar tenni. Gyűlölöm a fogaskerekek csikorgását agyamban, de ha leállnak, magamat gyűlölöm. Ki fejti meg, mért érezzük folyton adósnak magunkat ebben a szűk ketrecben, amit hazának nevezünk? Mért fizet hadisarcot az idegrendszerünk akkor is, amikor látszatra senki se követeli tőle? Csak nem a hetedízigleni lelkifurdalásról lehet szó? Erről a sokunkat benyálazó szörnyről?

Ady sorslátó fölismerése, hogy mi mindig, mindenről elkésünk, beárnyékolja legszemélyesebb óráinkat is. Mint örökölhető balsejtelem, itt úszkál a vérünkben, s ha mocorgunk, velünk mocorog, ha napozunk, velünk napozik.

Időnként már-már azt is föltételezem: azért hiszünk olyan kitartóan és makacsul föladatainkban, hogy ne kelljen szembetalálkozni velük. És kötelességtudásunkat is azért súlyosítottuk annyira el, hogy „terheit” cipelve, ne kelljen valóságosan is a vállunkra venni.

Mert hát nem nagyképűség-e szakadatlanul arra gondolni, hogy minden pillanatban fontosak vagyunk a világnak? Fontosak egy fűszálnak, egy krumplibokornak, egy nemzetnek, s ha mi elmulasztunk valamit, akkor az el is múlik. Lehetséges, hogy épp fontoskodásunk a legbonyolultabb szerkezetű fékezőrakéta, mert annak az elmúlását is késlelteti, akadályozza, aminek már rég el kellett volna múlnia. Nézzünk csak nyíltan a tükörbe. Homlokunkat ráncoljuk akkor is, amikor legyinteni kellene. Elfelejtettük – vagy tán meg se tanultuk? –, hogy a könnyedségnek, sőt a léhaságnak is megvan a maga erkölcse! A megrögzött szélhámos, a szívós csábító gyakran hazudozásai közben talál rá nemcsak önmaga valódi lényegére, de a legpőrébb létigazságokra is. Ha csak egyszer tudnánk legyeket fogdosni, mikor a magunk megmentésén fáradozunk! Ha csak egyszer mernénk ostobák maradni, amikor az ostobaság messzebbre röpíthetne, mint a szárnyaló kétségbeesés!

És mindezt nem jellemtelenségből!

Ellenkezőleg: az értelmiségi ember hivatástudatából. Mert tévedés azt hinni, hogy a szellem fejlődését, gazdagítását kizárólag szellemi eszközökkel: világos okfejtéssel, tündökletes filozófiákkal szolgálhatjuk. Megesik, hogy egy új magatartás és viselkedésmód kialakítása, amely legalább annyira gyakorlatias, mint a hasfelmetszés, fölibe kerülhet az értelem teljesítményeinek is. Egyszerűen azzal, hogy a szellem kritikáját nem szellemi eszközökkel végzi el. Kilép a körből, hogy erőt abból merítsen, ami eddig akadályozta.

E törvény nem új keletű tapasztalat. A szabadság kimunkálásához is mindig valamiféle kötöttség szorításából indult el az ember. Magyarán szólva: a kötöttség megtagadásából.

Süt a Nap, egyre istentagadóbb módon érzem, hogy ijesztően természetes vagyok. Ha a sütkérezés hasonló lenne az iszákossághoz, ezennel elzüllenék. Csöppet sem izgat már, hogy félbemaradt a munkám. Itt futkos bennem valamiféle édes bűntudat: abbahagyni valamit meglepetésszerűen fontosabb néha, mint befejezni. Biztatásul, mintha csak ezt hallanám: az örömöt nem kitalálni kell, hanem megtalálni.

Könyörgés agyonveretésért

Mióta írófélének nevezhetem magamat, jó néhányszor vádoltak már, és dicsértek jogtalanul, cirógattak vagy rágalmaztak, megértettek vagy félreértettek. Kisebb-nagyobb agyrázkódással mindezt elviseltem, mert tudtam, amit bírálóim nem tudhattak, hogy eddigi írásaim csak torokköszörülések, hangpróbák, folyóba dobott kövek, melyek a vízgyűrűk terjedésével mutatják számomra is képességem határait.

Az első lesújtó bírálat tegnapelőtt csapott belém. Az egyik szerkesztőség fölkért egy húsz év körüli kritikust, írjon a Kubáról szóló útinaplómról. A legfogékonyabb korban levő fiatalember elolvasta a könyvet, széljegyzetekkel látta el, összegezte a véleményét, s közölte a szerkesztőséggel, hogy a kötetet érdektelennek tartja: gondolati fejtegetéseit laposnak, a szerző önvallomásait magánügynek, s Kubához való vonzódását pedig kamaszkori romantikának. Ha mindezt gátlástalanul megírhatja, hazamegy, és máris nekiül a cikknek. A szerkesztőség egyik munkatársa, akinek bár tetszett a fiú makacs és erőszakos ártatlansága, azzal hűtötte le, ha olyan pőrén írja meg, mint ahogy elmondta, nem közlik. Kizárólag azért, mert nem értenek vele egyet.

Ez eddig rendben is volna. Minden szerkesztőségnek joga van ekkora elfogultsághoz. Az ügy szépséghibája csupán az, hogy a fiút lecsillapító szerkesztőségi munkatárs legközelebbi barátom. Cimborám, cinkosom, megedzett csatártársam az irodalomnak nevezett futballpályán. Ha ő gáncsolja el a könyvemre támadó bírálót, annyi, mintha a szabálytalanságot én követném el. Ilyesmiért pedig nemcsak a labdarúgásban, az irodalomban is büntetés járna.

Két nap óta másra se gondolok, mint arra hogy egy akaratlanul elkövetett igazságtalanság résztvevője vagyok. És ez nyomasztóbb, mintha ízekre szedte volna szét valaki a könyvemet. Bármilyen képtelenül hangzik is, az írók igazi hiúsága nemcsak önmagukra vonatkozhat, hanem a révükön megfogalmazott igazságokra és igazságtalanságokra is. A szenvedélyes írónak nemcsak más kudarca, de saját írói kudarca is élmény lehet, új kiindulási pont kedvezőbb vállalkozásokhoz. Egyébként aki győzni akar, annak egyszer-kétszer bele kell szeretnie saját vereségeibe is, hogy hiteles legyen a kiábrándulása.

Úgy érzem, ezt a lehetőséget vesztettem el. A jó szándék, a barátság, az irodalmat bepárásító udvariasság megvédett a nyilvánosság előtti vereségtől, hogy annál kiszolgáltatottabbá tegyen magam előtt… Két nap óta esik a hó, betemeti a várost, s én egyre idegenebbül nézem. Semmi közöm nincs hozzá. Elképzelem, hogy az ismeretlen, húszéves kritikus, aki épp egy állóbüfében bablevest eszik, ő is üres szemmel bámulja a havazást, és közben kimondhatatlanul utál, mert létem, elképzelt szerepem, számomra fabatkát sem érő árnyam megakadályozza abban, hogy önmagát megfogalmazza: közérzetét, keserűségét, lappangó, de még kipróbálatlan indulatait. Mert ha igazi kritikusnak vagy írónak készül, nemcsak meggyőződését akarja papírra vetni, hanem azt is, ami még nem válhatott meggyőződésévé, de amit azért kell leírni, hogy ő maga ellenőrizze: érdemes-e benne hinni, vagy fütyülni kell-e rá. Aki nem így kíváncsi tévedéseire, előbb-utóbb igazságtalan lesz másokhoz, sértődékeny és gyanakvó.

Általában ez a sorrend, holott épp fordítva kellene lennie. A gyanakvást, az ő korában, húszéves korban kell elkezdeni, szabadon s nagyarányúan. Ilyenkor kell kétségbe vonni minden értéket, hogy ami fönnmarad a rostán, abban kitartóan lehessen hinni. Mi más a jövő, mint munkánk és beismert kudarcaink eredménye? Az, amivé mi már nem tudunk válni. S ha már ilyen örökös meghasonlás jár együtt nemcsak az író, hanem minden jövőt alakító ember munkájával, miért ne lehetne igazodni hozzá? A föladat nem volna más, mint az udvariasságot és az illemet fölcserélni a dialektikával.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gyötörne meg egy kritikusi megvesszőzés, de ugyanúgy hazudnék, ha letagadnám kíváncsiságomat: mennyire tudnám elviselni. A veszély nemcsak ejtőernyősök és berepülő pilóták mesterségéhez tartozik hozzá.

És a kíváncsiság se.

Az író kíváncsisága ugyanolyan eszköz, mint az anyanyelv. S mert kíváncsiságával folyton a jövőt kutatja, tehet-e mást, mint hogy hátranéz? Maga mögé, hogy kik futnak, kik nyüzsögnek a háta mögött. Azokról, akik előtte járnak, már fölismerte múltját, amivel mint kész dologgal számolhat. Éppen ezért egy húszesztendős kritikus vakmerő és sújtó ártatlansága is többet segíthet, mint azoké, akik megfontoltan dicsérnek, vagy megfontoltan marasztalnak el.

Útszéli dolog a vértanúság, főként, ha elkerülhető volna, én mégis önként vállalkoznék a kísérleti áldozat szerepére. Az ütésektől – remélem, nem meghalnék, hanem fölélednék, s ocsúdás közben még vigaszom is lehetne: látnék egy másik embert, hozzám hasonlót, aki olyan megható makacssággal akarja mondani a magáét, hogy még a koponyacsontomat se sajnálja.

Kérdőjelek

Egyik bírálóm, még régen, szememre vetette, hogy prózai írásaimban sok a kérdőjel. Elbeszélés és gondolkodás közben egyaránt úgy támaszkodom rájuk, mint rossz lábú ember a kampósbotjára.

Szellemesnek és érzékletesnek találtam akkor ezt az észrevételt; meg is szorongattam érte a kezét.

Ma már üres ötletnek tartom.

Főként, mióta fejemet kidugva saját bokraim közül, látom, hogy nemcsak az én írásaimban, de másokéban is egyre kevesebb a görcsbe rándító kérdés. Közömbös vesszők, pontok, pontosvesszők s panaszos felkiáltójelek száműzték a kérdőjeleket.

Egyúttal mintha mást is száműztek volna. Mindenekelőtt azt az izgatottságot, feszültséget, melyet csakis életbe vágó kérdések válthatnak ki, és tarthatnak izzó állapotban. Mert kérdezni, rákérdezni, sőt kételkedni a legritkább esetben jelent tudatlanságot, inkább azt, hogy a kérdező számtalan helyről várja a válaszokat. A lenézett, a meggyanúsított kérdőjelet ezért én a legdemokratikusabb írásjelnek tartom. Aki kérdez, számít mások részvételére, bízik bennük, olyannyira, hogy még a segítségüket is igényli. Aki kérdez, összefogásra buzdít, tanácskozásra; össze akarja kötni a múltat a jövővel, a titkot az értelemmel – épp a kiegyenesített kérdőjeleket fektetve le hídpadlónak.

Van valami megrögzött egyoldalúság történelmi s társadalmi gondolkodásunkban. A nagy kinyilatkoztatásokat, szónoklatokat, hitvallásokat, vagyis a cselekvést látványosan előkészítő mozzanatokat hűségesen följegyezzük napra, órára, percre, de a velük egyenértékű kérdéseket vagy kétségeket, mint a gyávaság s a tehetetlenség titkos iratait, félrelökjük, vagy jobb esetben átutaljuk az irodalom számlájára. Túlzás nélkül szólva: olyanok a történelmi reflexeink, hogy hamleti módon kérdezni csak színpadon merünk, holott a hamleti kérdések sem a történelemben, sem az egyén életében – nem színpadi válaszokat várnak. Hallom máris az ellenvetéseket, az ismert közbeszólást, hogy az irodalmi tudat is beletartozik abba a bonyolult „szövetségi köztársaságba”, amelyet emberi tudatnak nevezünk – vagyis a színpadi kérdések áttételek révén történelmi válaszokat csikarnak ki.

Jóllehet, ez az igazság, de ez az igazság gyakran nagyon is megtévesztő. Mert amire a színpadi kérdések történelmi válaszokat csiholnak ki, addigra idő telik el, az idő pedig külön nagyhatalom, külön erő. Mindennek más hangsúlyt, értéket és távlatot ad.

A kérdéseknek és a válaszoknak is.

Időben kérdezni tehát azt a makacs és zaklatott igényt is jelenti, hogy ne hátrafelé éljük a történelmet, folytonos nyakmerevedésre ítélve, csontokon rágódva, hanem előretekintve. Jól kérdezni pedig azt, hogy megelőzzük a rossz válaszokat.

Vannak korszakok, mikor a vezető szólam nem a vakhívőké, és nem is a csöndes kiegyensúlyozottaké, hanem a kérdezőké. Ők a fölzaklatók, a kihívók, akik egy magasabb rendű tárgyilagosság nevében egyik oldalt is, másik oldalt is egyforma szenvedéllyel vallomásra kényszerítik. Legvakmerőbben persze önmagukat. Ők azok, akik az átmenetet nem engedik állapottá merevedni…

„Föl, föl, hazám, előre, gyorsan. Megállni félúton kívánsz?” Petőfi izgága és veszedelmes kérdezőnek hathatott nemcsak Kossuthékhoz, a forradalmi néphez viszonyítva is. Az erőt nem ő képviselte, de ő segítette legtisztábban kibontakoztatni. Tanulságos volna egy indulatos leltárt készíteni a negyvenhétben és negyvennyolcban írt nagy verseiről. Könnyen kiderülne, hogy az ide-oda csapkodó kérdőjelei vágták a forradalom előtt a legszélesebb utat a társadalom sűrűjében. Ezt bizonyítja a Nemzeti dal szónokian ható kérdése: „Rabok legyünk, vagy szabadok?”, ugyanúgy, mint a Mágnásokhoz írt vers fenyegető kérdészuhataga. A nép nevében című versében ezt írja: „Nem hallottátok Dózsa György hírét?” A kérdőjel itt is olyan szélesre tárja a történelmet, amilyen szélesre csak a forradalom képes.

Nem kell sokáig visszafelé gyalogolni a mi időnkben sem, legfeljebb csak az ötvenes évek elejéig, és máris láthatjuk, hogy a kérdőjeleket száműzetésre és szabadságvesztésre ítélni, egybeesik a személyek elítélésével.

Az igazi haladásnak tehát mindig szüksége van kérdőjelekre, hogy igazolhassa önmagát, és hogy folyamat és megújulás maradhasson. Az egyeduralkodó királyok „eleven kérdőjelei” az udvari bolondok voltak. Ők vonták kétségbe uralkodójuk bölcsességét, ítéletét, igazát, döntéseit. Hitelüket azonban már eleve csökkentette bohócsipkájuk, törpeségük, de legjobban tán a szabadszájúságuk. A szabadszájúságnak, azt hiszem, sokkal kevesebb köze van az igazmondáshoz, mint a kételkedőknek vagy mint a kérdezőknek. A szabadszájúak dühítenek vagy megnevettetnek. Hatásuk csak rövid távon érvényesül. A kérdezők, a kételkedők viszont mindig a legnagyobb ellenállás irányába kényszerítik az elmét, az emberi akaratot és hűséget. A kérdezők kitartást követelnek. A kérdőjelek mögött sosincs nyugalom, füllesztő csönd; sosem lehet aluszékony a világegyetem, sem egyértelmű, sem végleges. A kérdőjelek mögött mindig várakozás van; robbanékony dialektika: múlt és jövő egymáson áthasító parabolái, jónak és rossznak helycserés drámája, örökös hiányérzet, mely szabadságvágyat szül, és sóvárgásból építkezik.

A kérdőjeleket leginkább a bonyolult csillagvizsgáló távcsövekhez tudnám hasonlítani. Szemünket meghagyják szemnek – csupán látásunkat tágítják ki a természetes határokon túlra. Hiányuk éppen ezért azt a tudóst juttatja eszembe, aki szabad szemmel kutatja az ég titkait.

A fájdalmak ürügyén

Fogfájás, epegörcs, nyilamkodás a gerincben, törés, ficam s ki tudja, hány és hány fajtája még a fájdalomnak!

S ezek csak a testiek!

A lélekre ugyanennyi leselkedik. Csalódás, csalás, szembeköpés, egyedüllét, hiábavaló harc, szorongás, bűntudat, lángszóróval és kifent késekkel közeledő.

Hogy van-e közöttük rangsor?

A fájdalmak hierarchiája áttekinthetetlenebb, mint a hűbéri rendszer. A gúla csúcsára hol ez, hol az a fájdalom kerül. Néha a fogfájás, néha a féltékenység. Egyetlen lüktető, hasogató fog nemcsak a szájban – a világban sem fér el. S a féltékenység egyetlen áramütésétől a fák, a kerítések, a házak, az egész világ elszenesedik. A fájdalmak gyakran erősebbek, mint a hadseregek tankostól, rakétástól. Nagy Sándor és Napóleon közönséges őrmester lehetett volna csak a fájdalom világhódító tisztikarában.

Az öröm sose nő túl az egyénen; a fájdalom szinte mindig. Mit ment a helyzeten, hogy a fájdalmakat is túl lehet élni? Hogy az epegörcsön segíteni lehet, a féltékenységet pedig ki lehet heverni? A kínlódás pillanataiban semmit. Aki mégis vigaszt talál reménykedő magyarázatokban, a fájdalmat csak egyetlen tartozékától fosztja meg: az időtől. A tartósságától, de nem a lényegétől.

Hogy mi a lényege? Ugyanúgy nem lehet mondatokba foglalni, mint az élet értelmét.

A fájdalom a világgal és az élettel együtt született meg. A világfájdalom – megtisztítva a romantika divatjától – összetartozásukat elemi fénnyel világítja meg, sőt a nagyságrendet is, amelyben a világ és a fájdalom egyenrangú társ lehet. A nyelv ezúttal is törvényt fejez ki, mert ha a kifejezés egy bizonyos korhoz kapcsolódik is, nem azt jelenti, hogy a korszak elmúltával érvényessége is elmúlik. Világfájdalom volt a tizenkilencedik század előtt, s van ma is, csak mi másképpen hívjuk: csömörnek, kiábrándultságnak, dögunalomnak, ginsbergi üvöltésnek…

Van fejfájás, gyomorfájás, idegfájás, lelki fájdalom, világfájdalom. Csak én-fájdalom nincs, holott minden szaggatást, hasogatást, ájulásba döntő szenvedést az egyén visel el. „Fájok, tehát vagyok” – írja Illyés egyik verscíme alá, átalakítva Descartes jelmondatát. Tudom, hogy sem a descartesi, sem az illyési nem kizárólagos igazság, de számomra Illyésé a súlyosabb. A gondolat lehet akkora, mint a világ, de a fájdalom még nagyobb is lehet. Az igazi éleslátók tehát nem a logikus elmék, akik agyukkal, hanem a szenvedők, akik egész létükkel gondolkodnak. Önismeret nélkül a világ homályban marad. A legnagyobb önismeretre pedig a fájdalom tanítja meg az embert, mert átháríthatatlan.

Ha bárki azt hinné, hogy a szenvedést magasztalom, téved. A fájdalom csupán cáfolhatatlan ürügy, hogy a személyiség világ- és sorshordó szerepét az elfogadottnál erőteljesebben hangsúlyozhassam. A jót, a gyönyört, az örömöt – ha természetes – az egyénnek nem kell vállalnia, a fájdalmat, mert ellenünk való, mindig kell, s vele a világot ellenséges tárgyaival, politikai, történelmi s egyéb megterheléseivel együtt. A fájdalom – vagy a fájdalomig sodró eszme – az a tűzpróba, melyben az egyén legegyértelműbben kerül szembe a léttel, s választani kényszerül a belenyugvás vagy a cselekvés, a szemlélődés vagy a lázadás között. Ezek nélkül az egyéni választások nélkül nem volna világ, és nem működhetne semmi.

Botrányos igazság, mégis kikerülhetetlen, hogy a legnagyobb erő nem a teremtéshez, hanem a szenvedés elviseléséhez kell. Az egyénben rejlő erők mennyiségét tehát még mindig a fájdalmak földrengésingája jelzi legérzékenyebben. Még mindig a szenvedés leplezi le legútszélibb nyíltsággal az ember határtalanságvágyát; azt a be nem vallott sóvárgást, hogy mindent saját akaratának rendelne alá. A szenvedés: cselekvéshiány, léthiány; vagyis a szabadság elfojtott jelenléte.

A kereszténység a földi lét alaphelyzetének tartotta a szenvedést. Szabadságnak pedig a síron túli világot. Kétezer esztendeje tartó dramaturgiai vétséget követett el, mert a drámát mesévé oldotta. S az egyént, ahelyett hogy önmaga felé fordította volna, isten felé fordította, holott az egyént megkerülni annyi, mint megkerülni a cselekvést – ide illőbb szóval: a megváltást.

Bálint György azt írja József Attiláról, hogy nemcsak a költészet zsenije volt, hanem a fájdalmaké is. Azzal, hogy így különválasztva beszélt költészetéről s fájdalmáról, a csodálat mellett nem keresztényi részvétet akart ébreszteni iránta, ellenkezőleg, pontos és tárgyilagos akart lenni. A József Attila-i fájdalom ugyanis nem az egyén erőtlenségét, sötétlátását, hanem teljességvágyát mutatja. „A mindenséggel mérd magad” eszméje és „a világ vagyok – minden ami volt, van” nem költői program volt, hanem emberi. Személyes, magánérdekű. S ehhez az eszméhez – ha nem valósulhat meg – csakis mindenség méretű fájdalom fogható. Fájdalom, mely szenvedő cselekvés, lemondani nem tudás, s melynek arányai nemcsak azt fejezik ki, amire vonatkoznak, hanem magát az egyént: egyszemélyes kapcsolatát a világgal, sóvárgásának hatalmát. A József Attila-i eszmélet a lehetőségeket tárja föl, a József Attila-i fájdalom a lehetetlenségeket – vagyis ami a legnagyobb erőfeszítésre készteti a szellemet, s a legkimerítőbb kalandba sodorja.

A találkozások vége

Évekkel ezelőtt hetente kétszer is találkoztunk: festők, írók, filmesek, közgazdászok. Három-négy óra, kiszakítva az estéből vagy az éjszakából, elég volt ahhoz, hogy külön-külön értelmesnek érezhessük létezésünket. Viták, veszekedések, ugratások. Gondolat- és képzeletszabadság. Kirepülés az űrbe, séta a föld körül, a föld alatt, titkos határátlépések az erkölcs és a politika területén – egyszóval szellemi embernek való kalandok. Találkozásaink munkához hasonlítottak: magunkat alakítottuk.

Mindez észrevétlenül elmúlt.

Az értelmiségi horda szétesett, mintha láthatatlan rendőrség oszlatta volna föl. S már nemcsak egymáshoz, még a kávéházhoz is hűtlenek lettünk. Elkerültük, mint franciák a waterlooi csatateret.

Mit veszítettünk el?

Egymást?

Magunkat?

Vagy együtt a kettőt?

Ha pontosan válaszolhatnék rá, megnyugodnék. Férfiak, akik kitartóbbak egymással, mint nőkkel kötött kapcsolataikban, máról holnapra szó nélkül, csak úgy elmaradoztak. Kedden még hiányzott nekik, hogy eszmét cseréljenek, hogy lemarházzák egymást az európai műveltség nevében, pénteken viszont már nem. A következő kedden pedig úgy emlékeztek csak a találkozásokra, mint ifjúkori tévedéseikre.

Az a magyarázata, hogy felnőttünk? Két-három magára talált barátunktól eltekintve, arra kell gyanakodnom, hogy az ellenkezője. A harmincas évjáratúak nemzedéke, amelyhez zömünk tartozik, mind a mai napig nem nőtt fel. Nem kiskorú már, de még nem is érett. Se a múlttal, se a jövővel nem számolhatott le. Egyenlő teherként hordja magában mind a kettőt.

Ez a legférfiasabb sors – mondhatná bárki.

Ez a legcéltalanabb – vágnám rá azonnal, mert mozdulatlanságra kárhoztat bennünket. A hosszúra nyúlt ifjúságunk miatt, nekünk még értenünk kell a húszéveseket, akik farmernadrágban járnak, vállig növesztik a hajukat, bolondulnak a beatzenéért, megemésztették az egzisztencialista irodalmat, akik szívesebben olvasnak abszurd drámát, mint országot és világot érintő politikai határozatokat. És ugyanígy meg kell értenünk a negyven-ötven éveseket, akik nem farmernadrágot hordanak, de súlyos emlékeket a háborúról, a hadifogságról, az ötvenes évekről, akik nem túlságosan rajonganak az abszurd drámákért, mert a valóságban cifrábbakat éltek át, s ez eléggé eltompította érzékenységüket; akik csak akkor képesek kicsiholni magukból izgalmas szellemi állapotokat, ha önigazolásukat keresik, kínlódásaik keserű vigaszát az elmúlt negyedszázadra visszavetítve.

Ez a kettős megértés, ez a megosztott, kétirányú vonzalom lehet a mi megrekedésünk alapja. Nemzedékem olyan regényhősre hasonlít, aki azért hagyta életben azt, akit el kellett volna tennie láb alól, hogy bizonyíthassa szeretetét, nagyvonalúságát, mivelhogy ártatlanságát így tudta csak maradéktalanul megmutatni.

Nemzedékem javarésze tehát egy lélektani tévedés áldozata.

Azért beszélek ilyen kendőzetlenül erről, hogy az okait magam értsem meg legelőször.

Az ember attól lesz a társadalomban nagykorú, ha valamire rámondhatja: ezt én csináltam, ezt én döntöttem el, ez és ez az én akaratom. Mi volt a mi rövid fejlődéstörténetünk? Hittünk és csalódtunk jó néhány dologban. De a csalódást kiváltó okokkal mi sose számoltunk le igazán. Otthagytuk a politikát, mert hívatlan vendégként sokáig ácsorogtunk az ablaka alatt. Otthagytuk ostobán és sértődötten, ahelyett, hogy részt kértünk volna belőle. De ha már otthagytuk – választottuk volna helyette a szerelmet, a magánéletet, a kicsapongást, kezdtünk volna el tornacipőben járni, csíkos dresszben, tengerésznadrágban. Így valójában senki se tudja, mit szeretünk, mit gyűlölünk egyértelműen. Hogy más nemzedékek se tudják, nem ment fel bennünket semmi alól. Mert ha legalább azt mondhatnák rólunk, hogy a harmincasok kitűnően csárdásoznak, istenien boxolnak, remekül értenek a nőkhöz és a csillagászathoz, lenne valami mentségünk.

Amíg nem ébredtünk rá erre, a nemtudás tartott össze bennünket? Most pedig ez porlasztott volna szét?

A huszadik században nemcsak az egyén személytelenedik el, de elszemélytelenednek nemzedékek is. Homályban maradnak, vagy bemaszatolódnak. E folyamat elleni tiltakozás a világon mindenütt zajos, sőt, eszelős lázongásokkal fejeződik ki. Nem hiszem, hogy akadt volna hasonló korszak a történelemben, amikor nemzedékek ilyen kétségbeesetten hívták volna föl magukra a figyelmet. Ilyen magukmutogató szemérmetlenséggel. Romnemzedék, megvert nemzedék, kisemmizettek, dühöngők nemzedéke és így tovább. Önsajnáltatás és kihívás, igazi cselekvésvágy és zűrzavar többnyire együtt kavarog ezekben a reklámértékű elnevezésekben.

Az ellentmondás, a kettősség nem véletlen. A történelem és a lélektan összeszikrázására utal. Ha egy nemzedék nem csinálhatja a jót, akkor általában a rosszat csinálja: sír, dühöng, kiharcolja magának az utálatot, mert ösztönösen is érzi, hogy rosszat cselekedni is hasznosabb néha, mint nem csinálni semmit.

Szerepek és kérdőjelek

Az elmúlt két hétben jónéhány író-olvasó találkozón vettem részt. Jók voltak? Rosszak? Volt ilyen is, olyan is. De mindegyik komoly tanulsággal szolgált. A sok tanulság közül most csak egyet emelek ki: a legszemélyesebbet.

Mintha csak összebeszéltek volna Ajkán, Csongrádon, Veszprémben és Budapesten, mert mindenütt ugyanarról faggattak: hogyan tudom összeegyeztetni magamban a versírást a prózaírással, a tanulmány- és a cikkírást a filmírással. Más szóval, mért nem döntöm el, hogy költő vagyok-e vagy prózaíró, újságíró-e vagy csak ötleteket és költői mondatokat szállító irodalmi munkás filmesek szolgálatában.

Ha azért faggatnak, mert jó lenne már végre egy írói arcélt tisztán és fölismerhetően látni, fejet hajtok a kérdezők előtt, és azt mondom: csakugyan. Csakugyan jó lenne látni és láttatni abból a szándék- és akaratgubancból, ami vagyok.

De sajnos, a faggatózásokból mást kellett kihallanom. Valamiféle angyali egyértelműséget kértek rajtam számon. Egy bőrben hordani a költőt és a prózaírót, az újságírót és a forgatókönyvírót – az olvasónak nemcsak érthetetlen, de gyanús is. Mert ha a költő prózát is ír, nem elhivatott költő, és ha a prózaíró verset, nem igazi prózaíró. Keverednek a szerepek, egymásba mosódnak a műfajok, és az olvasó nem tudja, melyikhez pártoljon. Némi túlzással szólva, a közönség egy prózával is bajlódó költőről becsületszóra se hinné el, hogy képes lenne meghalni a csatatéren, mellében egy kozák dárdával, vagy ha nincs csatatér, akkor hát nők ágyában vagy vonat kerekei alatt. Egyértelmű halálnem csak egyértelmű hivatáshoz illik.

Tálán világosabb, ha hivatás helyett szerepet mondunk. Miért? Mert a szerepek látványos hókuszpókuszait még ma is többre tartjuk a kevésbé látványos gondolkodásnál, az értelem szívós, hétköznapi partizánharcánál. Tapasztalatból mondhatom, hogy a viselkedés tudománya gyakran nagyobb sikerrel kecsegtet, mint a valódi tudomány. Egy-két jól időzített nyilatkozat, kiállás fontosabb néha, mint egy könyv vagy bármilyen műalkotás. Az Akadémiát alapító Széchenyi pénzfelajánló mozdulatára, amit később saját maga már-már szélhámosságnak nevezett, ma is jobban emlékezünk, mint gyötrelmeire, önmarcangolásaira, pedig ezek nélkül még annyi önismeretünk se volna, mint amennyi van.

Az okok ismerősek. Általában szent és drámai pillanatokban éltük át a történelmet, amikor már nem lehetett másként, mint epilepsziás hősként cselekedni, vagy elbukni hősiesen. A sorssal folytatott párbeszédeinket gyorsan és hebehurgyán (mert mindig későn) elszavaltuk, hogy minél előbb jöjjön a kard, amibe, ha nincs más mondanivalónk, beledűlhessünk.

A szellemet így pótolták az eget ölelő mozdulatok, a szívós, emberkoptató munkát a szerepek. Kétes sikereim közben ébredtem rá magam is, hogy a pózoknak és a hősködéseknek elkötelezett költő szerepe mindig hatásosabb, mint az egész lényével és személyiségével küzdőé.

Messzire kanyarodtam a témától?

Inkább közelebb jutottam hozzá. Nem érdekel semmiféle szerepfelosztás. Már régóta csak az erőfeszítés érdekel. Mert a szerepekkel el lehet játszani, a föladatokkal azonban meg kell birkózni. A szerepek jövőjét mindig meghosszabbíthatja az idő, mert az ember alkalmazkodó képessége tág. Ha a föladatokét hosszabbítja meg, ez sajnos azt jelenti, hogy nem volt, vagy hogy nem voltak alkalmas egyének, akik elvégezték volna a föladatot.

Író vagy költő? Újságíró vagy filmíró? A kérdésekre végül illemtudó vállrándításokkal feleltem. Ez is, az is. Ahogy a vers csak részben fejez ki, a próza is csak egyik felemet mutatja.

Válaszaim csalódást okoztak, ahelyett hogy elgondolkoztatták volna a kérdezőket. Felemásságom lehangolta, ahelyett hogy felzaklatta volna őket. Nem azt akarták tudni, hallani, amire törekszem, hanem szerepek alapján fölosztva külön a költőt, külön a prózaírót, aszerint, kinek melyik műfaj a fontosabb. Pedig az osztályozhatónál izgalmasabb néha az osztályozhatatlan. Nem a személy, hanem a probléma, amit képvisel. Az el nem dőlt vagy az el nem dönthető dolgok – akár az irodalomban, akár egyetlen személyben is – a legnagyobb feszültségek hordozói lehetnek. Ha mást nem: a legdörömbölőbb titkot: kik vagyunk, mik vagyunk, mivé kellene válnunk, tetten érhetik. „Az önismeret akkor is nagy áldás – írja Németh László –, ha korlátainkra tanít meg.”

Nincs szellemi közélet addig, amíg az olvasókban nem ilyen természetű kíváncsiság él. Mert az író és az olvasó közti munkamegosztás nem azt jelenti, hogy a költő verset ír, az író prózát, ő pedig elolvassa, hanem azt, hogy az író a lényeges problémákat fölidézi és megnevezi, de a kidolgozásban már együtt kell működniük. Máskülönben az irodalom észrevétlenül átcsúszik a gondolkodás és a dráma világából az emlékezés és a szórakozás világába. Az író és az olvasó együttes Janus-arc, és nem különválasztott szerep. Mihelyt elfogadjuk ezt, rögtön megszűnik a műfaji finnyáskodás, a szerepek romantikus dédelgetése, s mindegy lesz, hogy egyik vagy másik szerző versben, prózában vagy éppen kukorékolva akarja-e közölni mondanivalóját.

Tűzhalál kisbetűkkel

Tűzhalált halt?

Miért?

Őrült volt?

Gyógyíthatatlan megszállott?

Három esztendővel ezelőtt még a fogalmat sem értettük világosan. A máglyahalálról, az elgázosításról, a hamvasztó-kemencékről volt némi fogalmunk, de a tűzhalálról vajmi kevés.

Mára viszont közönséges halálnem lett. Híre alig rendíti meg jobban az embereket, mintha arról olvasnának az újságban, hogy valaki szerelmi bánatában leugrott a tizedik emeletről és szörnyethalt.

Az első eset még végig lúdbőröztette a világot. Mert az ismeretlen buddhista szerzetes, mint rendkívüli lángelme, föltalálta – illetve újra föltalálta – azt a halálnemet, mely a szokványos halálfajták ranguralmát elsöpörte. Olyan halált talált föl, amelybe összesűrűsödött a golyó által kivégzetteké, a lángszóróval fölgyújtottaké, a szabadságért minden időkben meghalók halála. Tisztaság, világméretű szeretet, reménytelen gőg, emberiség erejű gyűlölet egyetlen végzetté összegyúrva és fölmutatva.

Még tán az is, aki őrültet látott a szerzetesben, az ijedtség első másodpercében végigtapogatta saját magát: nem parázslik-e az inge, a mellénye, a nadrágja, s az ismeretlen szorongás, mely forró hullámokban önti el testét, nem benzintűz első harapása-e már?

Annyi bizonyos, hogy a halál tízezer voltos feszültséggel cikázott át mindannyiunk ideghálózatán.

A második, a harmadik, a negyedik eset már csak erkölcsi tudatunkat pörkölte meg egy pillanatra. Nem tört ránk se szorongás, se iszonyatélmény.

Az amerikai Norman Morrison mintha újra visszaadta volna az egyéni tiltakozás megrendítő hitelét. Tűzhalála a fehér ember világképében erkölcsi atomrobbanáshoz hasonlított. De ez is csak pillanatnyi föllángolás volt. Három napig tartó csoda.

Minél többen választották azóta tiltakozásul ezt az önpusztító halálnemet, az újságok annál parányibb betűkkel adják hírül. Sőt, már az áldozatok statisztikáját is elkészítették. Ezt olvasom az 1966. június 5-i lapokban: Újabb három tűzhalál Dél-Vietnamban. Az AFP megállapítása szerint egy hét alatt annyian tüntettek halálukkal a Ky-kormány ellen, ahányan 1963-ban öt hónap alatt a Diem-rendszer megbuktatása előtt… Igen, igen. Ha már leltározni lehet a halottakat, nem is olyan ijesztőek. A szörnyűség növekedésével nem a gyűlöletünk növekszik, nem az ellenállásunk – inkább csak a közömbösségünk. A nagybetűk helyett már a kisbetűk is megfelelnek. Kevesebb helyet foglalnak el, és nem is szúrnak úgy a szemünkbe. Lassanként egy kétfejű borjú születése nagyobb érdeklődést kelt, mint a szaporodó tűzhalált halók drámája.

Vagy ez csak a fölvilágosult s művelt Európára érvényes? Az értéket, a pénzt istenítő Amerikára? Csak a polgáriasult világ nézi le a vakbuzgókat. De hát a vakbuzgók, akiknek nincs ágyújuk, gépfegyverük, anyahajójuk, kobaltbombájuk, mit találjanak ki az értékek rendjét elsöprő tűzhalálon kívül?

Az éhhalált?

Már volt! Ha nem önkéntes is, de milliószámra volt. Vietnamban és másutt is.

Húzzák egymást karóba?

Ilyesmi is volt.

Fölnégyelés, kaszakútbadobás, meszes gödör szintén.

Vagy temessék el magukat elevenen?

Ez még nem volt. Legalábbis önkéntes nem, amelyről filmhíradók, tévék és képes újságok tájékoztatták volna a világot. Ennek az új halálnemnek a föltalálása ismét megrázná az emberiséget néhány órára. De ha az első öntemetés után jönne a második, a harmadik, a tizedik, ismét el lehetne kezdeni a leltározást és a legyintést. Nemcsak a nagyhatalmak, a kisemberek se rendülnének meg.

Így hát minden hiábavaló ebben a világban? Még a legtudatosabban fölépített őrültség is? Mert a vége unalom és hamu? Ásítás és újságcafat?

A kérdés egyáltalán nem szónokias. Már csak azért se, mert a választ nem másoktól várom.

Kamaszkoromban ezt olvastam valahol: nincs halál, főként erőszakos halál, amely ne lenne egyszer számon kérő. Korunkban ez a fenyegető jóslat is elvesztette hatását? Hát csak az anyag nem veszhet el véglegesen? Az élet is, a halál is elveszelődik?

Lehet, hogy így van.

De az is lehet, hogy csak mi gondolkodunk ezekről fáradtan, érzéketlenül.

Gondolattársítások

Naponta hallom a keserű kifakadásokat: hiába minden, nem tudunk élni sehogy, annyi a zűrzavar, a mocsok, bele kell dögleni. Társadalom? Munkahely? Civilizáció? Emberiség? Csapdák, félelmek, árulások. És még az ember magánélete is! A kapcsolatok, a viszonyok! Folyik a harc az idő mindegyik pillanatában. Folyik nyíltan, fölszaggatva, föltépve az önérzet utcakövezetét, s folyik a föld alá kényszerítve kiszámíthatatlanul, mitológikus árnyak segédlete mellett.

Ha csak az ellenfelek közt folyna, még volna rá valami mentségünk, de folyik az egymást tisztelők között is, a szerelmesek közt, a barátok között. A szétszakadó kapcsolatok lógó cérnaszálai s pőrén maradt idegvégződései tanúskodnak erről leginkább.

Mit szolgálnak ezek a miniatűr háborúk s ezek a hangyaszorgalommal pusztító parányi katasztrófák?

Az egymás elleni harc a lét természetéből ered? Mondják: a tigris se nem jó, se nem rossz, mégis fölfalja a gazellát. Igen, de az ember, az más. Tudatosan cselekedheti a jót vagy a rosszat. Ösztönei mellett – vagy éppen azokat szolgálva – tudata irányíthatóan működik.

Az ösztön és a tudat?

A ragadozó ösztön helyett a ragadozó tudat?

Vajon mi a különbség?

Az állat fönn akar maradni, szaporodni akar, s ezért mindent elkövet. Az ember mindezen túl mást is akar. Az egyén legszívesebben egyedül csinálná azt, amit az egész emberi faj a cselekvés legszebb pillanataiban elért. Utazna, földrészeket hódítana, irányítaná a történelmet, rakétákat lőne föl, és a saját ízlése szerint rendezné be a világot: e rendkívüli dolgozószobát, hálószobát, száguldó vasúti fülkét. Csakhogy az ötödik, a tizedik, az ezredik egyén szintén a saját ízlése szerint szeretné berendezni. A személyiségek zárt világa éppen ezért ritkán találja meg a termékeny s a teljes összhangot. És ha megtalálja is, egy időre – barátságban, szerelemben, munkában, küzdelemben – fokozatosan megbomlik az összhang, mert a másik fél vagy többet, vagy kevesebbet akar, vagy másként akarja ugyanazt.

A világforradalomról másként gondolkodott Trockij és Lenin. A szabadságharcról Kossuth és Petőfi. Mindegyik saját elképzelésének a megszállottja volt: megszállottja, szerelmese valamilyen önmagán túli célnak.

A valamit akarók közti feszültség – akár árnyalati, akár világot szétválasztó – előbb-utóbb kirobban. S ha nyilvánosságra kerülhet, lehet hozzá igazodni: elfogadni vagy elvetni, dolgozni érte vagy meghalni. Tiszta helyzeteket azonban még a történelem is csak akkor teremt, ha az ellenfelek már lőnek egymásra. Az ide vagy oda tartozást sosem érvekkel igazolhatjuk, hanem cselekedeteinkkel. Döntéseink ereje nem az „igazság” erejével mérhető, hanem azzal, hogy mit tudunk megvalósítani belőlük.

A választás, a döntés – mert nagyobb erőmezők taszítják-vonzzák az embert – a történelemben néha könnyebb, mint az egyének világában, ahol két egyforma önzés néz farkasszemet egymással.

A harc – ha közérdekű – mindig igazolhatóbb, mint az egyéni önzés. Ez utóbbi – Szabó Lőrinc szavával élve – mindig titkos párbaj. S mert titkos, sokkal nagyobb erőt köt le, mint ami nyílt. Régóta sejtem, az emberi kapcsolatok gyakran több villanyáramot fogyasztanak, mint a közösségiek, többet, mint a társadalmi hovatartozás, elkötelezettség. Számtalan ismerősöm van, aki erejének, képességének, kitartásának csak töredékét tudja hasznosítani, mert kapcsolatai zűrzavarosak, megoldatlanok.

Régebben többféle erkölcs: vallási, társadalmi és osztályerkölcs segítette az egyént, hogy válságait előregyártott szabályok szerint vagy megoldja, vagy egyszerűen eltemesse. Ha csak a férfi és a nő közti kapcsolatokat tekintem, a változás napjainkban e téren szembeötlő. Egyre kevesebb külső erő segít az egyénnek: egyre, kevesebb szabály, szokás és törvény. A törvényt lassan mindenkinek magához kell igazítania, vagy magának kell megteremtenie, méghozzá úgy, hogy egyéni megoldásaival ne a társadalmi zűrzavart növelje.

A közösségi eszményt kereső világ tehát épp fordított előjelű magatartást vár az egyéntől, mint amit a népszerűsítő szónokoktól eddig megtudhatott: nem alkalmazkodást, hanem önállóságot; nem magasrendű hűséget máshoz, a közösséghez, s alacsonyrendűt önmagunkhoz, hanem szívós munkával megteremtett önismeretet.

Szememben Sziszüphosz a legközösségibb alkat, akit hiába hagytak el az istenek, nem hagyja magára a világot, mert örökké vele marad a feladata. Sziszüphosz képtelen a hűtlenségre, képtelen az árulásra, ami emberfeletti erejéről tanúskodik. A világhoz fűződő kapcsolatát nem az ide-oda guruló kő jelképezi, hanem világosan látó agya, mely fölismerte és elfogadta sorsát egyetlen lehetőségnek.

Egyetlen lehetőségnek? Van ilyen a hétköznapokban is, nemcsak a mítoszokban? Az egyénnek számtalan lehetősége van, de igazán csak egyet tud szolgálni vagy diadalra juttatni. Sajnos, többnyire csak azután ismerjük föl lehetőségünket, miután elmulasztottuk vagy elvesztettük őket. Föloldhatatlan ellentmondás, de uralkodni csak azon uralkodhatnánk, amit már értünk – vagyis a múltunkon. Aki teljesebb életre vágyik, legtöbbször e miatt az ellentmondás miatt él át katasztrófákat, vagy bukik bele drámáiba. Igazság szerint a jövőhöz ugyanúgy kellene értenünk, mint a múlthoz, a holnapi tévedésünket ugyanúgy kellene ismernünk, mint a tegnapiakat.

Ez persze képtelenség. Akkor hát mi lehetséges?

Állandó előkészületben élni? Várni ezt vagy azt a lehetőséget?

Kétféle várakozás közt mindig nyitott szakadékba tekinthet az ember. S mi van – kérdezhetné bárki –, ha elsőnek a szakadékot pillantanánk meg mint egyetlen lehetőséget. Azt hiszem, ez a legnyugtalanítóbb s mégis az egyetlen védelmet nyújtó állapot: a vég felől közelíteni önmagunkhoz nem más, mint szigorú tárgyilagosság; meghatódás nélküli próbatétel. Tudni, hogy majd a veszteségeimmel leszek egyenlő: nemcsak reménytelenséget szülhet, hanem vágyat is, hogy minden elveszteni való dolgomon ott legyen a hamisítatlan aranypróba. Elragadtatottan beszélni egyébként is csak a csecsemők jövőjéről lehet, mert nekik még nincs sorsuk. A felnőtt elragadtatottan csak arról beszélhet, amit a sorsától elragad. Ezért tekintem én eleve gyanúval s ellenszenvvel a jövőt. Kétségbe vonom, hogy utána annál jobban tisztelhessem. Minden új gondolatban, eszmében is, először a kalandorvonásokat keresem, hogy tudjam, a tartós értékeket mitől kell megszabadítani.

Az embert nemcsak az istenképtől, de saját ábrándképeitől is el kell tépni, mert az illúziók, a sejtelmekből sarjadó remények egy elvont istenfogalommal azonosak. Másként szólva: nem reménykedni, de előbb csalódni tanítanám meg az embert. A gyerekek emlékkönyvébe se jóságos nagybácsikák, nagynénikék, okos felnőttek intelmeit tartanám figyelemre méltónak, hanem a csavargókét, gonosztevőkét, akik nem bárgyú ötletecskékkel játszadoznak, de kínnal, vérrel, halállal; akik azzal segítenek, hogy ellenállásra kényszerítenek.

Minden felnőttben a félrevezetett gyerek csalódik. Legtöbbször jóvátehetetlenül, mert mire megpróbálja kiheverni csalódásait, elfogy az ereje, s megtörik.

Már régóta képzelődöm az emberi kapcsolatok újfajta forradalmáról. Mi történne vajon, ha nem erényeinkkel s ártatlanságunk gondolatával közelednénk egymáshoz, hanem bűneinkkel s kudarcainkat elősorolva. Bűneink felismerhetőbbé tesznek bennünket, mert nem utólag kell másnak leleplezni őket, amikor már előidézték a katasztrófát, de mikor még jó időben le lehet velük számolni. Sőt, bűneink még erényeinket is kiemelik. Fordítva már nem így van. Erényeink tiszteletet parancsolóak, lefegyverzőek. Nem a cselekvést erősítik, inkább a csodálatot, Ábelnél ezért érdekel jobban Káin, mert nem nyugodott bele abba a hamis helyzetbe, hogy az is emberi erény, ha valaki születésétől kezdve jó. Legfeljebb szerencsés. Káin talán nem is Ábelt, csupán a gőgöt, a beképzeltséget, a csodálni való erényt és tisztaságot akarta megölni. Szándéka hatalmasabb s emberibb volt, mint Ábelé, aki csak ajándékaival kérkedett.

Káin, mint véglet, ismét csak kiindulási pont; példa arra, hogy a rossz felől közelíteni az erény felé mindig nagyobb világosságot vagy tisztaságvágyat szül, mint fordítva. A hiányérzet minden kultúra alapja.

Nem tudunk élni? Valóban nem. Legfeljebb csak úgy, ha csaláshoz, a képmutatáshoz, a hazugsághoz folyamodunk. Tartósabb kapcsolatainkat ezeknek a rozsdája futja be. Kezdetben túl sok az illúziónk, túl nagy a bizalmunk, s mikor csontvázra vetkőzik előttünk a világ, elsápadunk, kapkodunk levegőért, kezünket szemünk elé kapjuk, védekezünk. Védekezünk, ahelyett hogy valamilyen módon az igazságot keresnénk.

Lassan az a keserű gyanú önt el, hogy a folytonos védekezés tesz bennünket tönkre. Sáncok, lövészárkok, drótakadályok közöttünk. A barátságos szavak fedezéke mögül is rohamsisakok emelkednek. Van cáfolhatatlan példám arra, hogy nem ártana feje tetejéről a talpára állítani látásmódunkat, életszemléletünket: lángelméit az emberiség előszörre bemocskolta, megkövezte, máglyára küldte. Aztán pedig úgy akart élni, ahogy ők. Holott a lángelmék mindig „rosszabbak, erkölcstelenebbek” voltak, mint az állampolgárok.

Erkölcstelenebbek? Inkább szabadabbak. Főként attól, hogy erejüket nem önvédelemre fordították, hanem önismeretük megszerzésére. Tudták, hogy ezzel kezdődik minden önálló élet.

Vallomás a magányról, két tételben

Nők, füzetlapok, keresztrejtvények

Ha cukrászdába, ha kávézóba vagy ha más nyilvános helyre ülök be dolgozni, mindig akad egy-két magányos nő a vendégek között. Nem olyanokra gondolok most, akik csak úgy sebtiben befutnak egy kávéra, szörpre, tortára, fél konyakra, s tíz perc múlva már futnak is tovább. Hanem azokra, akik hosszasan, néha órákig is ott üldögélnek, vagy azért, mert hiába vártak valakire, vagy pedig nem szeretnek egyedül lézengeni a világban, s egy szörp, fél konyak mindig jó ürügy arra, hogy magányukat zajban, cigarettafüstben és zsongító tereferében föloldják.

Az ilyen nőknek külön természetrajzuk van…

Illetve épp azt kellene kideríteni, csakugyan van-e? S ha igen – miért?

Egy férfi, saját tapasztalatomból tudom, látszólag mindenütt otthonosan érezheti magát. Kávéházakban, kocsmákban, futballmeccseken, mozik előcsarnokában, repülőtereken. A világ alkalmazkodik hozzá, kiszolgálja, ha mással nem, azzal, hogy nem csomósodik meg körülötte, s magányát észrevétlenné és természetessé teszi.

Egy nő mentegetőzés nélkül sosem lehet magányos.

Különösen nyilvános helyeken nem.

Magányossága vagy kihívás, vagy pedig saját vereségének eleve beismerése. Egy nő, ha egyedül van, azonnal homorúvá válik körülötte a világ, bizonytalanná az egyensúly, ritkábbá vagy sűrűbbé a levegő.

Ezt nemcsak abból következtetem, hogy fölszabadult, értelmes nők se szeretnek egyedül beülni sehova, hanem abból, hogy akik mégis beülnek, mintha otthontalannak éreznék magukat. Feszélyezettebbek a kelleténél; jelenlétüknek mindig megpróbálnak valami különös igazolást találni. A legtisztább menlevél még a könyv, az újság, a képeslap, a folyóirat. Ha statisztikát készítenék róluk, ők volnának kisebbségben. A többség keresztrejtvényt fejt, agyongyötört naptárban lapozgat, belejegyez ezt-azt, vagy ír. Bármit csináljanak is, elfoglaltságukon látszik az ideiglenesség zavara; az a suta igyekezet, amivel a körülöttük levő természetellenes csöndet természetessé szeretnék változtatni.

Hányszor oda akartam volna menni hozzájuk, s megkérdezni, mit lehet öt másodpercnél tovább nézni egy naptárban? A napokat? A heteket? A holdtöltéket? A piros betűs ünnepeket, mint a reménykedés föl-fölvillanó lámpáit? Mit lehet, amikor a naptár még az emlékezést is elszürkíti, mert hiába jelöl meg valaki x-szel vagy köröcskékkel a szerelmet és találkozásokat idéző napokat, ha ezek már kiüresedett csigahéjak. A közömbös hétfők, keddek, szerdák azt is eltakarják, amit a lustán ide-oda pillantgató szem, a külvilág tárgyai közt botladozva, fölidézhetne.

De a naptárak, a keresztrejtvények még hagyján, azok túlságosan is átlátszóak. A mentegetőzés bonyolultabb műfaja az írás. Írni valamit – nem levelet, nem cikket, nem naplót, csak úgy valamit.

Kezdetben, mikor még egyedi esetet láttam egy-egy papír fölé hajló nőben, irigykedve nézegettem feléjük. Én órák hosszat ülök a szigorú s legyőzhetetlen papír előtt, és semmi, ők pedig kirakják maguk elé a füzetet, a kockás vagy sima lapokat, és írnak, írnak, mintha egy képzeletbeli mezőn ámokfutóként szaladgálnának föl-alá.

Ha négy-öt éven át ugyanazokat látom papír fölé hajolni, mi mást gondolhatok, mint hogy nekik az írás a rögeszméjük, hogy azért írnak olyan csodálni való szorgalommal, mert így mindenki láthatja, nem naplopó kis csajok, se szánni valóan magányosak.

Ha kissé eltúlzom s fölnagyítom is ezt a tapasztalatomat – tudatosan teszem. Az igazság lényege néha a túlzásokban fejeződik ki emlékezetesen. Ameddig egy nőnek bárhol és bármilyen módon mentegetőznie kell jelenléte miatt, vagy igazolnia fölszabadultságát, addig nem fölszabadult. Az sem szépít a körülményeken, ha a mentegetőzés kényszere nem az agyból, hanem az ösztönökből csírázik ki. Az állapot annál elszomorítóbb.

Ha nem a nők viselkedéséből indulnék ki, hanem az írás természetéből, akkor is ugyanide jutnék. Írni – csak úgy bele a vakvilágba, anélkül hogy az életemet tenném föl a mondatokra, pusztán öngyógyításból lehet. Az igazi múzsa ilyenkor a kisebbrendűségi érzés; ama bizonyos állapot, amelyben az embernek meg kell magyaráznia bizonyítványát.

A második nem – ahogyan Simone de Beauvoir nevezi a nőket – még most sem a másik nemet jelenti, hanem a sorrendiséget.

A házassághirdetés föltalálója

Az egyik megyei hírlapban olvasom, hogy 241 évvel ezelőtt jelent meg a világon az első házassági hirdetés. 1727 februárjában egy angol leány az alábbi szöveget közöltette a Week of Manchester című lapban: „Isten feleséget adott Ádámnak. Én hajadon vagyok, és hű élettársat keresek. Írjatok Ellenborgy Morrisonnak.”

A hír magyarázója szánakozva jegyzi meg, hogy e vakmerő és talpraesett ötlet, amely a maga nemében semmivel se jelentéktelenebb, mint a nehézkedési erő newtoni megfogalmazása, nem hű élettársat, hanem életre szóló keserűséget szerzett Ellenborgy kisasszonynak. A puritán Anglia epét hányt a megrökönyödéstől. Előbb szajhának, magát kellető ribancnak kiáltotta ki a lányt, ki a fél világ férfiai előtt lebbenti föl egyszerre a szoknyáját. Nemsokára pedig őrültnek bélyegezte. Mert lehet-e épelméjű egy nő, ha nem a jóisten, nem a nagynénikék s nem is a sok szomszédasszony, hanem egy közönséges újsághirdetés révén óhajt magának férjet keresni.

A hajsza, a vád, a rágalom tökéletesen fölmorzsolta a lány idegrendszerét. Ment volna már a szerencsétlen víznek, tűznek, pokolnak, csak hagynák. Ment volna tán a máglyára is. Anglia merő kíméletből inkább börtönbe küldte. Természetesen elmeorvosi bizonylattal.

Én pedig, merő rokonszenvből, Ellenborgy kisasszonyt ezennel magánszentjeim közé sorolom. A hétköznapiak, a dicsfény nélküliek közé. S miután egyéb nem telik tőlem, méregerős cigarettára gyújtva idézem meg nyomorúságos kis alakját.

Első számú erénye, amiért főhajtással adózhatunk neki, talán nem is az, hogy nyakon csípte és leleplezte a „szív legbenső üregeiben cseleit szövő fondor magányt” – mert ezt előtte is leleplezték már jó néhányszor. Inkább az, hogy megsejtve egyet és mást az emberi kapcsolatok ficamairól, a társadalom létellenes működéséről – nem fordult be a fal felé szipogni, sírni, nem lett belőle holdmenyasszony. Ahelyett hogy a szomorúságok számát szaporította volna a földön, a remek ötletekét szaporította. Azokét, melyek az emberi fölszabadulások ígéretét is magukban hordozzák. Azzal, hogy választani akart egy olyan világban, amelyikben a nő csak elfogadhatta a választást, semmivel se vállalkozott kevesebbre, mint akármelyik társadalmat újító forradalmár. Számítsuk hozzá azt is, hogy merész lépéséhez erőt és buzdítást csakis önmagából meríthetett. Szövegéből egyértelműen kitetszik, hogy nem volt földbirtoka, kastélya, nem csaholtak körülötte agarászó kutyák. Lehet, hogy még bájai sem értek annyit, mint egy busás bankbetét, mint egy földbirtok, mint egy aranybánya. Legalábbis nem hivatkozik rájuk. Ellenborgy kisasszony egyszerűen csak nő volt; társra és szeretetre vágyó. Az se jutott eszébe, hogy rendességét, végtelen szolídságát, műveltségét, melegszívűségét, szeme színét, csípőméretét közölje.

Aki manapság az ő találmánya alapján reméli hálóba fogni a szerencsét, egy világért se mulasztaná el a fönti részletezést. Önkelletés? Magamutogatás? A kisasszonyt puszta ötletéért meghajszolták, és börtönbe tessékelték. Ma egy igazi házassági hirdetésből nem hiányozhat az áru fölmagasztalása. Vonatkozik ez a szívbéli értékekre és az anyagiakra is. Egy kertes ház a zöldben, kiskapujával hatalmas távlatokat nyit a szerelemnek. A jóság, a tisztesség, a háziasság megpendítése pedig kötelező, egyébként föl sem izzik a másik fél társ után sóvárgó szíve.

A furcsaságokat kedvelő agy, a kisasszonynak kijáró hódolaton túl, jó néhány gondolatot tudna megszellőztetni csak úgy mellékesen.

Az első rögtön a lényegre mutatna. Tábornokok, betörők, honatyák, királyi ágyasok, csatanyerők, szektaalapítók nevét szorgalmasan följegyzi az utókor. A vértanúkét mindenekelőtt. De azokét, akik az emberi kapcsolatok nehézkes kőtömbjét próbálták előbbre hengergetni, ha följegyzi is, csak a felejtés könyvébe. Pedig meggyőződésem, hogy semmilyen csatatéren nem hullott porba több erő s koronás büszkeség, mint ama másik, láthatatlan csatatéren: a szerelemén, a házasságén. Az áttörési kísérletek, mivelhogy itt is a szabadság volt mindig a tét, ugyanúgy vérhullással, megrokkanással vagy teljes megsemmisüléssel végződtek. Ellenborgy kisasszony is egy ilyen áttörési kísérlet hősnője. Szinte iskolás könyvbe illő módon. Mert alighogy becsukódott mögötte a börtönajtó, felfedezése, világraszóló találmánya előtt megnyílt az út, a szabadalmaztatás lehetősége. Szinte bizonyos vagyok abban, hogy a kisasszonyt először azok értették meg, akik elítélték. A vizsgálat lefolytatása közben ugyanis nekik kellett aprólékosan és tüzetesen végiggondolni, valójában mi is a bűne és bűnének milyen következményei lehetnének. Hajlandó vagyok azt gondolni, hogy a házassághirdetés közérdekű és haszonnal járó gyakorlására is valamelyik ítélőbíró hívta föl az újságtulajdonosok figyelmét. Újabb példát szolgáltatva ahhoz a gyakorlathoz, hogy a mindenkori hatalom, legyen az egyházi vagy világi, ha csak kicsit mozgékony és szemfüles, azokat követi, akiket félreállít, börtönbe csukat. Szellemi kizsákmányolás ez a javából, mert ötletet, eszményt s jövőt is azért lop el áldozataitól, hogy továbbra is maga uralkodjék. A megkaparintott eszmények alapján még ahhoz is lesz erkölcsi alapja, hogy a haladás nevében uralkodjék.

Ellenborgy kisasszony, ugye, te ártatlan voltál, és nem gondoltál soha ilyesmire. Neked csak egy másik ember kellett volna, aki hasonló lett volna hozzád.

Jegyzetek útközben

Bár tudom, hogy az utazás, mint a pénz, mindennek más értéket ad, mégsem éreztem semmiféle meghatódást, mikor átértünk az olasz határon. Sütött a nap; Triesztnél föltárulkozott a tenger, természetes volt az ég, természetesek a sziklák. Valami olyasfélét jegyeztem le, hogy aki személyes titkot visz magával, jövővárást vagy szenvedést, szerelmet vagy készenlétet, annak soha és sehol, semmilyen határon átlépve sem kell meghatódást éreznie, mert bármelyik „titok” lehet olyan jelentős és fontos, mint amit útközben lát, hall, megérint. Aki nem visz magával semmit, annak minden csak látnivaló és megélnivaló. Utazni igazán az tud, aki szobájából ki se mozdulva, képes volna változatosan végigélni az életét.

Az utazás minden – legkevésbé önmaga. Az utazás: gondolkodás és képzettársítás; a tér és az idő kifaggatása, összekeverése, álarcos bujkálás a történelemben, állandó búcsú és azonosulás. Zene, melyet belülről hall az ember; amely láthatóvá válik.

A világ teli van utakkal, az utak teli vannak turistákkal. Turistákkal vagy újkori zarándokokkal? Nincs ráírva senkire, ki milyen réteghez tartozik, ki milyen titkot, milyen szenvedélyt, kíváncsiságot vagy hitet cipel magában. Aki folyton összehasonlít: utakat, városokat, házakat az otthon hagyott utakkal, városokkal, házakkal, többnyire turista. Aki viszont mindazt, amit lát, önmagából kiegészíti vagy önmagával azonosítja, az a személytelen világot teszi személyessé. Meghosszabbítja az utakat, mert az utak nemcsak sziklákat hasítanak át és tengerpartokat, hanem az embert is, aki utazik.

Ahogy a stílus, ugyanúgy az utazás is maga az ember.

*

Bárhova érkezem, rögtön otthon szeretnék lenni. Érteni szeretném a nyelvet, ismerni a szokásokat, a történelmet, a pletykákat, a nőket. Magyarán szólva, telhetetlen vagyok.

Valóságéhségem van?

Vagy a valósághiányom?

Van, aki gyerekes sóvárgás helyett módszeresen közeledik egy idegen országhoz. S. P. barátom például az ivást tartja az ismerkedés legalkalmasabb s leggyorsabb eszközének. Ahova megérkezik, rögtön az első napokban szerét ejti, hogy két vagy három embert leitasson a sárga földig. Szerinte így bukkannak elő legpőrébben a nemzeti tulajdonságok. A kedvesség, a gőg, a düh, az önérzet, a butaság, a féktelenség és így tovább. Módszerére annál is inkább esküszik, mert véleménye szerint egy népet nemcsak a lobogója, himnusza, költészete, nagyipara és vérmérséklete, hanem nemzeti itala is jellemez. Egyiket a sör, másikat a vodka, harmadikat a pálinka. S a nemzeti italok valóban nemzetiek, mert egészen más hatású, mondjuk, a lengyel vodka, mint az orosz, másféle gátlásokat söpör el, másféle derűvel borítja el az agyat, más vaksággal vagy más reménnyel.

Kár volna tagadni, hogy barátom elmélete alapos és kidolgozott. Nyilván sok tapasztalat van mögötte. Egyedüli baj az, hogy nem vehetem át. Mert ha megpróbálnám, lehet, hogy az idegenek előbb megismernék a sajátos magyar természetet, mint én az övékét. Mivelhogy az ilyen nyers, célratörő elméletekhez mindenkor szükség van gyomorra is.

*

Velence-római gyors. Első osztályú kocsi, zsúfoltság. Ketten utazunk S. P.-vel, de csak egyetlen szabad helyet találtunk, az egyik párnás fülkében. S. P. kint marad a folyosón, mert ott szellősebb, és a tájat is jobban látni. Én ülök le egy amerikai lány és egy előkelő japán férfi közé. Szemben velem két másik amerikai lány ül.

Ül?

Ez így kissé szemérmes és pontatlan. Érthetőbb, ha azt mondom: hever, nyújtózkodik, vonaglik. Ha nem kattognának a kerekek, s ha nem töredezne darabokra a kinti olasz ég, nyugodtan gondolhatnám, hogy nem is vonatban ülök, hanem egy berendezett szobában, ahol heverők vannak, kényelem; ahol lerúghatja az ember a cipőjét, fölkuporoghat az ágyra, olvashat, cigarettázhat, bekapcsolhatja a zsebrádióját, odateheti füléhez.

Mert a két amerikai lány így csinálja.

Végigszalad a szemem a fölöttük levő polcokon. Bőröndjeikről látni, hogy gazdagok, hogy jóházból való úrilányok. Hirtelen az a képzetem támad, hogy ennek a két lánynak nemcsak ez a fülke, de az egész világ berendezett hálószoba. Minden mozdulatuk otthonos, gátlástalan. A könnyű, laza nyári ruha is csak jelkép rajtuk. Semmivel se szemérmesebb, mintha szétnyíló köpeny, fölcsúszott hálóing vagy pongyola volna.

A meleg miatt viselkedtek így vagy amiatt, hogy idegenek? A reflexek egyik esetben sem álmosodhattak el annyira, hogy a testet tökéletesen kiszolgáltassák a külvilágnak. Nyilván megszokták ezt a viselkedést, illetve amit takar: az otthonosságot.

Végigpörgetem magamban hazai nőismerőseimet. Egyikről se tudom elképzelni, hogy külföldön, egy első osztályú kocsiban ugyanúgy elheveredne, mint fűben, tóparton vagy egy ágyon. S ez nem az erkölccsel vagy az erkölcstelenséggel van egyszerűen kapcsolatban. Lehet, hogy ez a két amerikai lány semmivel sem erkölcsösebb vagy erkölcstelenebb, mint azok, akikkel összehasonlítom. Azt viszont sejtem, hogy számukra eleve más dolgok voltak lehetségesek. A kölni illatánál jobban érződött rajtuk a pénzszag. Reflexeik attól voltak lazák, hogy sohase kellett vagy legalábbis már rég nem kell feszengeniük a modoruk miatt. Megengedhetik, hogy az „erkölcsiség” súlyosabb ólompénzét a viselkedés könnyebb, csillogóbb aranyára átválthassák. Valaki megvette nekik a világot, tehát az övék. Akár egy ház, egy autó, egy hajó. Mért ne mozognának benne otthonosan? A pénz így nemcsak az áruk értékét jelzi, de az erkölcsét és a magatartásét is. Addig tágul néha az ember belső világa is, ameddig a pénze engedi. Mivelhogy a pénz mindig új erkölcsi állapot a pénztelenséghez viszonyítva. Mit tagadjam, tetszett a két lány könnyedsége – de a gondolat, hogy a viselkedést is, akár a divatot, mindig azok irányítják, akik az első osztályon utaznak, nem hagy nyugodni.

Nem magát a tényt, hanem az előnyt éreztem erkölcstelennek.

*

Bologna után sok az alagút. A vonat kilátástalan percekre elveszik bennük. Percekre? Azt éreztem gyakran, hogy órákra. Sötétség, kafkai időtlenség, elviselhetetlen csattogás. Az eszemmel tudtam, hogy a kerekek zaját az alagút lefojtott akusztikája növeli ezerszeresére, de mégse erre gondoltam. A vonat dobhártyát repesztő zajából én a sziklákat széthasító fúrók zaját hallottam kisüvíteni. Azokét, melyekkel az alagutat fúrták. Pedig hol voltak már azok a hegyomlasztó szerszámok, azok a sikítozó, remegő, ugráló vésők? Rég semmivé foszlott a hangjuk. Vagy csak én gondoltam, hogy semmivé foszlott? s közben ott lapult megbújva, összepréselődve, robbanásra készen az alagútban?

Nemcsak a halottak emlékezete tér vissza tehát, hanem az eltemethetetlen hangoké is. Üvölt a vonat az alagútban. Én a zaj emlékművét érzem megszületni a koponyámban.

*

A félelmet nem téphetjük ki magunkból, miként a szívünket sem. A félelem nemes szerv: nem élhetünk nélküle. De akárcsak az agyvelőnkön, ezen is ott van a természet, a történelem minden rejtjeles ékírása. Ki tudná megszámolni, hányfajta félelem van, hányfajta korszaka a félelemnek s ezeknek milyen viszonya, sorrendje, ranguralma! Lehet félni a villámlástól, a jóakaratú emberektől. A bombázásoktól és a svábbogaraktól. A szerelemtől és a hiányától. Egy undok varangytól ugyanúgy, mint a helyrehozhatatlan jövőtől. A félelem tehát bonyolult, réteges, mint maga a világ…

Többen azt állítják, hogy a nyugaton élő ember sokkal nagyobb idegrettegésben él, mint a keleten élő. Az atomrémülettől a világvégi hangulatig mindenfajta ijedelem megperzseli. Vajon mi lehet az oka? A jólét? Akinek sok veszítenivalója van, természetes, hogy jobban fél, mint akinek kevés van? Vagy talán akik nem szenvedtek annyit háborúktól, nélkülözésektől, a névtelen veszélyektől is előbb nyüszítenek?

A sok kérdőjelre sokféle választ lehetne adni. Kazimierz Brandys, lengyel író, Levelek Z. asszonyhoz című könyvében fanyar szemtanúként számol be erről a nyugati félelemszövevényről, alattomos félelemdiktatúráról. A rettegésfajtákból kiemel egyet s fölmutatja: „A Lancia és a Peugeot színvonalán élő, ötven év feletti nők páni félelemben fiatalítják magukat: az öregség itt ugyanolyan kísérteties rémkép, mint másutt az éhség…”

Elém úszik hirtelen egy hajó. Kapri szigete felé tart. Fedélzetén gazdag turisták. A korlátnál egy ötven év körüli nő támaszkodik. Eleven ékszerüzlet. Villognak arany karkötői, nyakéke, fürtökben lógó drágagyöngy fülbevalói. Arcát szinte álarcként takarja sötét szemüvege. Bőre csokoládébarna, vagy még talán annál is sötétebb. De neki mindez kevés! Kevés a napsütés, a tenger. Egy húsz év körüli olasz fiú udvarolja körül. Szorongatja, nyalja-falja, mindenki szeme láttára rágja a fülét, ahol hozzáférhet a drágagyöngyöktől. A fiún látszik, hogy dolgozik, hogy napszámért csinálja.

„Az öregség itt ugyanolyan rémkép, mint másutt az éhség?…”

A félelemnek micsoda lépcsőzete! Micsoda rétegei és végletei!

De ki merne ugyanazon a hangon beszélni a kétféle félelemről?

*

Kis, félreeső étterem Rómában. Kifőzde – ez illene rá. A tulajdonos ceruzával rajzolt arcképe ugyanolyan barátságosan mosolyog ránk a falról, mint a valóságban. Az arcképet egy idejárogató festő rajzolta. Itt mindig otthon érezhette magát. Nemcsak a makaróni volt jó, a fogadtatás is.

A tálalóasztalok, a konyhazaj s a zümmögő, nagy hűtőszekrény ellenére is tökéletesen meghitt a hangulat. A tulajdonos családjával s alkalmazottaival együtt a vendégek közt ebédel. Nyilván nem reklámból, hanem mert így érzi jól magát. Természetes a fesztelenség, az asztalok között úszkáló lárma. Nyugodtan belenézhet az ember a szomszédja tányérjába, s taszító pillantások helyett legföljebb egy cinkos pillantás pörköli meg: ez talán jobban ízlene?

Eszembe jut a gyerekkori intelem: magyar ember evés közben nem beszél. Gyanítom, hogy az olaszoknak sose jutott eszükbe ilyesmire tanítani a gyerekeiket. S ha nemzeti tízparancsolatuk közt szerepelne is egy ehhez hasonló parancsolat, bűntudat nélkül szegnék meg. Tízen ebédelünk csak, de olyan nagy a zsivaj, mint egy százlétszámú étteremben.

Azaz csak volt. A közös lárma helyett most két asztalszomszéd heves szócsatáját figyeljük. Egyetlen mondatukat sem érteni tisztán, de a töredékszavak, a városnevek emlegetése, a berzenkedés azt sejteti, valamiféle vetélkedés folyik. Nem tévedek. A régi téma gyutacsai robbannak: Róma és Nápoly.

A rögtönzött kakasviadal résztvevője két pocakos öregúr. A római: fekete ruhás, gyűrt arcú, nyak- és tokarándulásai olyan erősek, mintha egész életében trombitás lett volna egy vándorcirkuszban, vagy körhinta-tulajdonos a Tevere-parton. Mély, rekedtes hangon beszél, de sose néz ellenfelére, a másik nagyhasúra: a mellényes, fityegő óraláncos, kecskeszakállas nápolyira. Helyette ránk néz – közönségére, igazi hallgatóságára.

A nápolyi is ugyanezt csinálja. Háttal ül római vetélytársának, s pulykavörös képével, ugráló kecskeszakállával, foghíjas szájával kizárólag minket akar meggyőzni igazáról. Kacsingat, izzad, vén szatír módra fölvihog egy-egy dantoni körmondat végén. Szusszan, bekap pár falatot, s fél füllel hallgatja a római „cirkuszigazgatót”.

A futballról, az ételekről, a politikáról, a nőkről folyik e kétszemélyes világháború. A tulajdonos ahelyett, hogy rájuk ripakodna, s csitítaná őket, jóízűen nevet rajtuk, pedig már nem is egészen barátságosan folyik a hadművelet. A római már föl-fölugrál a helyéről, s hevesen hadonászik. Épp azt a mozdulatot játssza el, ahogy a nők elöl és hátul fölhúzzák a szoknyájukat. Természetesen a nápolyi nők. Kimennek, ugyebár, este csapatostul a sztrádára, és az autók fényszórói csupa-csupa női combokon pásztáznak végig. Na tessék! Ilyen minden nápolyi. Erkölcstelenek, szajhák, fuj!

A villámló mondat végén a rómainak van egy szenátori mozdulata: most ön következik, uram. A gazdag, kereskedő alkatú nápolyi azonnali válasz helyett vékony fejhangon vinnyog. Kivörösödik a képe, rázkódik a pocakja, az aranylánca. Aztán ő is fölugrik, s gyors váltással önérzetes szónoklásba kezd. Rendben van, a nápolyi nők ilyenek, de ez azért van, mert a nápolyi férfiak – mutatja is a karjával – igaziak, szerelmes fajták. Ezzel szemben a rómaiak? Legyint. Nem mondja végig az érveit.

A legyintés, akár egy övön aluli ütés, kihozza sodrából a rómait. Ettől kezdve a szellemes ugratás vad sértegetésbe csap át. Vértolulás, düh, hadonászó, fenyegető kezek. Ilyenek volnának az olaszok? Két pillanat múlva már Mussolinit, a fasizmust és a kommunizmust hallom emlegetni. A baloldalit, a jobboldalit, a pápát, a szűzmáriát. Ha valami csoda folytán a rómainak s a nápolyinak is hadserege támadna a porból, már rég romokban heverne Róma s Nápoly. A romokon gyújtó plakátok: halál a nápolyiakra – és viszont.

Ameddig volt érvük, szellemesen és élvezetesen hadakoztak. Mihelyt kifogytak az érvekből, legszívesebben egymás belét látták volna kibuggyanni. Elszomorodva néztem rájuk. Valamit megértettem: nemcsak a tények szülik az igazságot vagy az igazságtalanságot, hanem a képzelet, a vérmérséklet, az önérzet, s ki tudja, még mi minden.

*

Szerettem volna megnézni Velencében a biennálét, legyen valamiféle képem a kortársi festészetről, szobrászatról, grafikáról. De csak néhány órát tölthettem el a városban, s épp olyan napszakban, mikor már zárva volt a kiállítás.

Sajnáltam, hogy le kellett róla mondanom. Ketten is vigasztaltak, hogy nem vesztettem semmit. A kiállítás nagy része – mondták – csupa nyakatekert ötlet, a negyven év előtti avantgarde fölbüfögése, játék az anyaggal és a képzelettel; az eszközök világa, nem az emberé.

S ha én erre is kíváncsi lettem volna?

Ismerőseim sajnálkoztak, de meghátrálás helyett a legkülöncebb műalkotásról kezdtek beszélni, hogy kiábrándítsanak.

A műalkotás – egy japán művész munkája – nem kép, hanem szoba.

Vagy legalábbis egy szoba képzetét kelti. Elvont, amennyire egy falakkal körülhatárolt helyiség látványa elvont lehet. De tárgyias is, mivelhogy falai tapinthatók. Sőt, igazi különcsége épp a falakon túl kezdődik: a művész a falakat jó néhány helyen átlyukasztotta. Talán azért, hogy a furcsa rendben elhelyezkedő lyukak a megszokott tömör falak áthatolhatatlan képzete után valamiféle új otthonosság élményét keltsék? Valamiféle új kapcsolatteremtés lehetőségét a falakon túli világgal?

A lyukak kizárólag a műalkotással való kapcsolatteremtést szolgálták. A látogató átdughatta rajtuk az ujját és átszellemülhetett. Férfi és női nemiszerveket fölidéző formák nyújtották a rendkívüli műélvezetet. „A húsok s a nedvek részegült paradicsoma”, s állítólag oly tökéletesen, hogy a látogatók nem kiállításon, inkább nyilvánosházban vagy a nemiség profán misztériumainak szentélyében érezhették magukat.

A beszámoló így már kissé fölborzolt. És nem az álszemérem megsértése miatt. A nemiséget és a művészetet is jobban tisztelem, mint hogy a kamasz ösztönök színvonalára lökjük vissza. Sőt, a sikamlósságot is jobban, mint a művészetet, amely a sikamlósságot szolgálja.

Milyen szándék dolgozhatott a művészben? A végső absztrahálásé? Hát ennyi maradhatott csak meg a gyönyörű női aktokból? Botticelli, Tiziano, Correggio, Raffaello, Manet és Modigliani aktjaiból?

Lehetséges, hogy a szellemnek sincs több köze az esztétikumhoz, mint a nemiségnek. Éppen ezért az utóbbit tenni kizárólagossá, nem egyéb, mint a művészet tagadása.

A botránkoztató művész nem is akart mást? A művészet és az élet közti szakadékot akarta megszüntetni? Fölégetni a hidat, amely az érzékelhető valóság s a valóság érzéki átélése közé feszült? Ha ilyesmire törekedett, akkor már szellemesebb volt az a szobrász, aki Párizsban saját magát állította ki. Egy személyben ő maga volt a művész és a műalkotás. Sajátosan megtervezett ruha, inkább balett-táncoshoz vagy Harlekinéhez hasonló, tükörsimára borotvált koponya, kifestett szemhéj. Kezében madárkalitka s a kalitkában egy emberi kézfej, gipszből.

Önnön megtestesült szürrealizmusa volt.

Egyben szépreményű kísérletének azonnali cáfolata is.

Meg akarta szüntetni azt a feszültséget, amely a valóság és a valóságot folytonosan kiegészítő eszméink közt szikrázik? Emiatt, ha nem is röhejessé, de mulatságossá vált.

*

Jugoszlávokkal utazom. Beszélgetünk. Emlékezés a háborúra. Az volt. Igen, a háború mindenütt: Jugoszláviában, Magyarországon, Olaszországban… Hegyek, sár, vigasztalan esők, tankok, vigasztalan halottak. Rettenetes. Összemosódott az idő: nem voltak hétköznapok, keddek, csütörtökök, péntekek. A háborúban csak háború volt…

A szaggatott párbeszéd úgy hat rám, akár egy vers. Íme, a költészet elemi ereje.

És a valóság?

Az még kíméletlenebb.

A háborúban igenis voltak hétköznapok: keddek, csütörtökök, péntekek, s a szörnyű az, hogy mégis háború volt.

*

Minél kisebbre összeszűkül egy dologgal kapcsolatban a világ, annál többen szemlélhetik.

Ilyen alkalmak a labdarúgó-világbajnokságok is. A mérkőzések napjaiban a Föld egyetlen lelátóvá változik, világméretű stadionná. Az izgalom, a szurkolás, a játék gyönyörétől fölszaladó vérnyomás, egységesebbé és nemzetközibbé teszi az emberiséget, mint bármilyen jobb sorsra érdemes eszme.

Megszoktam már, hogy nagy meccsek idején egyetlen kitágult pupilla az ország, képernyőre meredő; egyetlen ordító száj, hogy góóól, vagy hogy nem gól – de furcsa volt ugyanezzel az élménnyel szembetalálkozni külföldön. Perugiában, Spoletóban, Rómában és Velencében hajszál pontosan viszontláthattam az otthoni jeleneteket. Még a hangyanyüzsgésű turisták is megszakították népvándorlásukat, s a műemlékek, kutak, dómok s áruházak lenyűgöző ormai helyett az áruházak és az üzletek kirakatában vibráló televízió képernyőjére tapadtak. A rejtélyes „mezőnyt” bámulták, a vesztés vagy a nyerés hazárdjátékosai gyanánt. A labdajáték az emberiség közügye lett. Az olaszoké ugyanúgy, mint azoké a németeké, akik két évtizede nem éppen turistaként jártak Olaszországban.

Van-e a labdarúgáshoz mérhető, egyetemes érdeklődést kiváltó alkalom?

A diplomaták mérkőzéseit, sőt a hadseregekét se kíséri az emberiség ilyen figyelemmel. Azért van így, mert a játék bevon, beavat? Az előbbiek viszont csak a tárgyalások végösszegét közlik vagy rosszabb esetben a halottak számát? Pedig – a látszat ellenére – a társadalmi s politikai mérkőzéseknek semmivel sincs kevesebb szurkolója, mint a labdarúgásnak.

Grúzia kövei

Kövek – megszámlálhatatlan változatban. Feketék, vörösek, rozsdabarnák, fehérek. Aprók, mint a vérrög, gömbölyűek, mint a borsószem. Nyersek, kimunkáltak, lecsiszoltak. Egyik meglepően könnyű, mint a szivacs; a másik kerek, lapos és tompán cseng, mint ókori pénz. Pattintott dárdahegy alakúak, csipkézett krokodilfogsorok. Kövek, a legkisebbtől a legnagyobbig. Grúzia kövei. Morzsalékok, sziklák, hegyóriások. A fölfoghatatlan Kaukázus.

Eddig nekem a tenger volt a köznapi csoda: a világ kezdete és a világ vége. Most odakerültek mellé a hegyek. Az óceánok szomszédságába a hegyláncolatok. Hegyek. Grúzia hegyei. Lermontov, akit a cár ide száműzött, abban a gyalázatos reményben, hogy majd a szabad hegyilakók elleni harcban elesik, a Démont látta fölöttük elröpülni. A természetfölötti lényt, az égi száműzöttet.

A természetfölöttit?

A legvalóságosabbat! A borzongást, a szédületet, a meghatódást, az emberi arányoktól elszakadó képzeletet, amely a fölfoghatatlant fölfoghatóvá akarja tenni.

Aki látta a Kaukázust, aki a Démon szárnycsapásait követve már átrepült fölötte, nemcsak a lermontovi romantikát érti meg, hanem a költészet indítékait is. A vágyat, hogy hasonlítsunk rá.

A nagyság sóvárgása mint ösztön, vagy mint rejtetten működő önkívület minden költészet mélyén ott van. A természet monumentalitása a költőktől mindig hatalmas énekeket kívánt. A kövek nem tűrik a selypegéseket, a szakadékok az érzelgősséget, a kegyetlen sziklák a tündérmeséket. A hegyekkel átszabdalt Grúzia példával szolgál ehhez. A legújabb kutatások kiderítették, hogy az emberiség egyik legtöbbet szenvedő mitologikus alakja, Prométheusz, régi grúz népmondából vándorolt át a kiművelt görög mitológiába. A grúzok Amiráninak hívták. Amiráni, a vadászistennő fia, az istenektől lopta el a tüzet az emberek számára. S a nép ahelyett, hogy legalább a mesében megjutalmazta volna ezért, s igazságot szolgáltatott volna neki, ugyanúgy odakötözteti az istenekkel a Kaukázus legmagasabb csúcsához, mint Prométheuszt. Nem azért, mert a nép képzelete kegyetlen, inkább mert bölcsességgel átitatott. Tudja, milyen következményekkel jár, ha valaki mennyei hatalmak ellen lázad.

Nem ismerem töviről hegyire az ősmondákat, de föltételezem, hogy ilyen eget földúló forradalmár nem születhetett sík vidéken, édenkerti tájon, csak ott, ahol az elemek botrányos harca – jég, víz, szél edzi a szellemet. Tüzet lopni az égből egyébként is csak ott lehet, ahol ég és föld érintkezik.

Mint Grúziában. Az országot átszelő ezerkétszáz kilométer hosszú Kaukázus csúcsait csak a hegymászók és a repülőgép utasai láthatják. Más halandó szeme elől eltakarják a felhők, elnyeli az ég.

Egy országot nemcsak a lobogójáról, de a köveiről is meg lehet ismerni. Mások a hegyek és a kövek Jugoszláviában, mások Olaszországban, mások Magyarországon. Nemcsak az alakjuk, a színük, de még magatartásuk is más. Másként koptatja meg őket a víz, másként tereli össze a folyómedrekbe. Akármerre jár az ember Grúziában, Tisza-szélességű medreket lát. Nyáron és ősszel ezekben nincs víz, csak tavasszal. De akkor semmivel se kevesebb, mint a Tiszában áradáskor. Borzsomi felé menet láttam olyan holtmedret, amelyben két-háromszáz méter hosszan ökörfej nagyságú sötét bazaltkövek hevertek apokaliptikus zsúfoltságban. A kövek tatárhordáit láthattam fenyegetően gyülekezni.

E képzettársításban nincs semmi erőltetettség. Grúziában nem egy, legalább tizenkét tatárjárás volt. De volt arab, mongol, perzsa és török dúlás is.

Ha semmit sem ismernék Grúzia történelméből – a hegyekből és a kövekből nem volna nehéz kitalálni a múltat. Azt is, amely a természetre vonatkozik, azt is, amely a történelmükre.

Egy nép, amelyiknek ilyen hegyei vannak, örökös védekezésre és ellenállásra kényszerül. Ha nem az ellenségtől kell védenie magát, akkor a természeti csapásoktól: kőlavináktól, lepattanó sziklák ágyúgolyóitól, a magaslatokról zúduló víz háborújától. Ilyen országban csak akkor maradhat fönn a nép, ha összefog. Összefog a támadók ellen és a kövek ellen. Kelet-Kahétiát bejárva, jó érzéssel állapíthatja meg a vendég, hogy ez az összefogás milyen eleven ma is. Nemcsak a szőlőkről beszélek, melyek országrésznyi völgyeket lepnek el, hanem a csontozatukat mutató kopár hegyoldalakról. Több száz kilométeren át utazva sem látni hegyoldalt, meredek kaptatót, amelyet ne ültettek volna be fiatal facsemetével. Nőjenek erdők a sziklákon is, ne porlassza őket tovább a szél, a víz, az idő…

A kő, mint a tenger, egyetértésre is oktat. Hasonlót sugall mindenkinek. Férfiasságot, kitartást, keménységet. A kőben bízni lehet, mint az istenben.

Ezt példázza Vardzia sziklaváros is, melyet a tizenharmadik században elképesztő magasságú hegyoldalba vájtak a grúzok, akár fészkeit a vaddarázs löszpartok oldalába.

A várost a legendás Tamara királynő apja építtette kolostornak, bevehetetlen erődítménynek. Afféle végvárnak. Ostrom idején több tízezer lélek is elfért kőtermeiben. Később maga Tamara királynő is élt ebben a sziklacsodában. Nem legenda, hanem történelem, hogy amikor Rukn ed Din arra akarta kényszeríteni a grúzokat, hagyják el a kereszténységet, és térjenek át a mohamedán hitre, Tamara királynő e sziklaváros legmagasabb pontjáról áldotta meg kétszázezer főnyi, hadba induló seregét. A csata Grúzia sorsát döntötte el, legalábbis hosszú időre. Nem hiszem, hogy volt a világon trónszék, királyi emelvény, amely olyan méltóságot adhatott volna egy uralkodónak, mint Tamara királynőnek ez a sziklafal.

Rusztaveli, akit nyolcszáz esztendő után megünnepelt az ország, nem is lett volna költő, ha nem szeret bele sziklás hazájába és Tamara királynőbe.

Apostoli saruk

Tegnap este különös izgalom hullámzott végig a Váci utcán. Két amerikai fiatalember, két valódi beatnik tűnt föl az előkelő üzletsorok között, a jól öltözött sétálók tömegében. Se kerékpározó kenguruk, se hóbortos marslakók nem robbanthattak volna ki nagyobb érdeklődést. Még a tartózkodó járókelők is közel akartak férkőzni hozzájuk, hallgatni a beszélgetésüket, megcsodálni a szerelésüket, azaz a ruhájukat.

A kíváncsiság engem is elragadott. Előszörre nem tudtam eldönteni: csavargókhoz hasonlítanak-e inkább, vagy sáskán s fakérgen tengődő remetékhez; macedón kecskepásztorokhoz vagy hittérítő apostolokhoz, az időszámításunk utáni első századból. Mindegyiket szakáll- és hajbozót fedte; összeragadt, csimbókos haj, göndör, kunkori szőr. A legújabb divattal kérkedő utca egy másodpercre összeborzongott láttukon. Ha még csak összeborzongott volna! De kirakataiban, mint dollárérték a tőzsdén, veszedelmesen zuhanni kezdett a legszebb ruhaköltemények értéke is, a szöveteké, a selymeké, a vakító ingmelleké. A nyakkendők, a hegyes orrú lakkcipők egyszeriben egy messzi kor esendő találmányaiként hatottak. Múzeumi kacatként. Az elpuhult Európa gyémántgombos divatdiktátorai visszavonulhattak a leereszkedő alkonyat mögé. Az újmódi, az Európát legyőző, az igazi előkelő viselet az övéké volt. Elnyűhetetlen vászonnadrág, nem a cowboyokét utánzó, annál sokkal egyszerűbb, barbárabb. S mivel a szárát sokkal szűkebbre és rövidebbre tervezték, lábuk úgy kandikált ki belőle, mint gázlómadaraké. További ruhadarabjaik: barna csíkos nylon ing és fekete bőrmellény. Ez is jóval rövidebb volt a hagyományosnál, épp csak a bordamezőt takarta el, s a derékmezőt szabadon hagyta. Na, és az apostoli saruk! Bibliai topogók, zokni nélküli használatra. Nyilván azért, hogy a csupasz lábfejen látni lehessen a nagy utak porát, a vándorok örökös ismertetőjelét.

Valóban látni lehetett. Nemcsak por, de komoly koszréteg, sőt retek is virított világjáró bokájukon.

Az igazság az, hogy ezzel együtt irigyeltem őket. A haj- és szőr-apokalipszis közül elővillanó kamasz tekintetük valamiféle önfeledt szabadságról árulkodott.

Vagy inkább világmegvetésükről? fölényükről?

Ehhez nem voltak elég komorak. Lazaságuk, kötetlenségük fölszabadultabb érzelmeket sugárzott. Megálltak egy-egy kalap- és cipőkirakat előtt és nevettek.

Gyors váltással arra gondoltam, ha valaki rájuk ijesztene, mit csinálnának? Elfutnának vagy elkezdenének verekedni? A kalandorok jövője és egyetlen lehetősége a kockázat. Lehet, hogy ők is ezt keresik a világban? Kockázatot, mely minden rend és rendszer fölé emeli az egyént? Követtem őket. Betértek a Nárciszba narancslevet inni. S amilyen hanyag sztárokként forogtak ott a rájuk vetülő szemek fényképező lencséje előtt, látszott, hogy boldogok. Boldogok, mert valamit egyértelműen eldöntöttek: viselkedésükkel és viseletükkel nem alkalmazkodnak a közízléshez. Ha megveti őket a világ, hát vesse, az ő dolga; ha csodálni akarja, hát csodálja. Ez is az ő dolga. A szabadság első feltétele, hogy az ember néhány dolgában képes legyen dönteni. Például kiszakadni egy zárt életformából, mely ha gumi gyanánt tágítható is, akkor sem ad alkalmat akkora szabadságra, mint ha újjal cserélné fel. Aki egyetlen mozdulattal képes lehántani magáról a hófehér inget, a szépen vasalt nadrágot, az a világrendet, a mosott és vasalt kultúrát, a jól szellőző civilizációt is fölényesen félredobhatja. S új ruhájával új magatartást, új erkölcsöket ölthet magára. Minden átváltás óriási erőt szabadít föl az emberben. Nem a beidegzett szokásokra, nem is az emlékezetre irányítja figyelmét, hanem a képzeletre. Arra: mi új dolog lehet még a nap alatt.

Ismerem és megvetem az állampolgárt, aki fél és alkalmazkodik, és soha semmit se mer kockáztatni; aki nagybetűvel emlegeti a rendet, a hatalmat, a történelmet, s a történelmi felelősség nevében – mentegetőzve bár – de elmenekül személyi felelőssége elől is, hogy védettséget szerezzen. S mivel nekem nem védettség kell, hanem alkalom a munkára, szabadságteremtésre, önmagam megalkotására, szinte idegbajosan vonzódom azokhoz, akik a tehetetlenség állapotát akárha különcséggel is fölcserélik. Különcséggel? Miattam retkes lábbal is, ha az út végén kötetlenebb lét, használhatóbb szabadság ígérete vár.

De mi várhatja az efféle világjáró apostolokat? Veszély? Izgalom? Jóra fordítható kaland? Halál? Vagy egyszerűen csak megvetés?

A század kedvez a hóbortosságnak, inkább csodálattal aranyozza körül, mint megvetéssel. Lehet, hogy a beatnikek korunk lázadói? A viselkedés forradalmárai? Gyanakodva tekintek az ilyen elméletekre. A forradalmárok mindig sűrítik és összpontosítják az erejüket. A beatnikek épp fordítva csinálják: szétszórják magukat; szétszórják a változatosságba, nagy utakba, valódi vagy látszatveszélyekbe. Figyelemre méltó elméletet is teremtenek hozzá: ha az egyén amúgy is kívül marad a történelmen, legalább a saját csoportjának, az új hordának a történelmét teremtse meg.

S mi van, ha megteremti? Kialakul egy életforma a történelmen kívül, amely ellentétekre épül ugyan, hely, idő, szerelmek, undorodások végleteire, de amelyet a változatosság állandóan fölold. Nem nehéz fölismerni, hogy az ilyen életforma-változtatás mélyén a menekülés ösztöne bujkál. Aki dráma nélkül szakad el valamitől, célnak csak az elszakadást láthatja. Épp ezért naponta kell valamilyen új célt keresnie, hogy igazolhassa a szakítás szükségszerűségét.

A legjobb igazolás mindig a kaland.

De az örökös végletek közt mi más születhet meg, mint a tehetetlenség vagy a kétségbeesés, ami ellen föllázadt. Az élet változatossá válik, de fölszabadító tevékenység helyett büntetések, bűnhődések s a váltakozó örömök leltárja lesz.

Könnyedségükért, fölényükért igen, de jövőjükért már nem tudtam irigyelni a két apostolt. Akik ennyire kívül hordják az új vallást, az új erkölcs vagy valamilyen forradalom ismertetőjelét, azok általában csak a külsőségek megváltoztatására törekszenek. S ha többet nem, azt mindenképpen elérik, hogy rövid távon ne kapjanak idegösszeomlást.

És ez is valami ebben a mai világban.

Önarckép, oldalszakállal

Egyre kevesebbet járok társaságba.

Unom a műfajt.

Mindig ugyanazok az arcok, mindig ugyanazok az eltévelyedések. Még a meglepetések is ugyanazok. Akár egy tartós, hosszúra nyúlt kapcsolatban. Ha történnének csodák, talán még a csodák is ugyanazok lennének.

Dicsekednivalóm persze nekem sincs, mert egyre észrevehetőbben mosódom bele én is a dombormű hátterébe. Ha nem tévedek, ismerőseimet akkor leptem meg utoljára, mikor rajtaütésszerűen növeszteni kezdtem az oldalszakállamat, le, egészen az állkapocs alsó pereméig.

Ma már ez sem újdonság. Az első alkalommal még eszükbe juttattam Puskint, a dekabristákat, a göndör, torzonborz lángelméket, a szabadságeszmék és a pisztolypárbajok korát, az egész tizenkilencedik századot. Akadt nő, aki a találkozás után Anyeginnel álmodott. Anyegin moziba vitte, és megkérte a kezét.

Második alkalommal már csak egyik ismerősöm nagyapjának – egy hetven év körüli múzeumőrnek tűnt föl szőrújdonságom, mert a trónörökösre, Ferenc Ferdinándra emlékeztette: délelőtt 11-kor még saját szemével látta a hadgyakorlaton, délután öt órakor pedig már halott volt.

Oldalszakállam ürügyén így válthattunk néhány szót a világháborúkról, a hadifogságról, a vérhasról, a forradalmakról, a tetvekről, ahogy született értelmiségiekhez illik.

Azóta is egyfolytában töröm a fejem, mivel lehetne az egykor oly élénk társaságomat ismét fölpezsdíteni. Vágassam kopaszra a fejemet és szivarozzak? Vagy növesszek mózesi, jeremiási szakállt? Olyat, amilyet Csontváry festett marokkói tanítójának?

A század, láthatóan, a tudomány és a szőrzet forradalmát éli. A gondolatok hiábavaló tüntetése után a test anarchista lázadozásaiét. A sima arc lassan kicsúszik a szemből. A képzelet elfordul tőle, mint az egyhangú, higgadt víztükörtől. A sima arc folytatásokat ígér. A nyakkendők, a fehér ingek mellé szépen kivasalt megoldásokat.

A világ átalakítását kezdjük tehát a magunk átalakításával?

Az idő sürgetéséből ilyesmire kap ösztönzést az ember. Mert kinek van türelme kivárni, hogy a láthatatlan gondolatok a hivatalos utak tisztítótüzét megjárva, évek múlva váljanak csak láthatóvá. Váljanak azzá máris. Árulja el őket a haj, az oldalszakáll, árulják el a vad, rikító ingek, a szem alatti árkok, a nyelv utcai tüntetései.

Hogy a viselkedés, magatartás még nem eszme?

Igaz, de cáfolata a tegnapi viselkedésnek és a tegnapi magatartásnak.

S ettől máris a szellemi harc terepfelverőjévé válik. Ha nem is a forradalom, de a forradalmi logika ébrentartójává. Ami már önmagában is rendkívül jelentős. Mindenekelőtt azért, mert az eddigieknél jobban agyunkba kell vésni, hogy az emberiség fölgyűlt problémáinak csak töredékét lehet – ha lehet egyáltalán – fegyverekkel megoldani. Jó részét szellemi, politikai s egyéb eszközökkel kell. Egy államformát könnyebb megváltoztatni – írja visszaemlékezéseiben Ehrenburg –, mint az embert.

Ezért is éreztem talán mindig kísértést, hogy kibújjak a bőrömből. Játékba, különcködésbe, kalandba ugyanolyan tiszta sóvárgás sodort, mint a legkomolyabb és legtisztességesebb munkába. Korán megadatott értenem, hogy az emberi élet java része egy zárt alaphelyzet korlátain belül zajlik, vagyis azzal múlik el, hogy e zárt alaphelyzeten belül a nagy kitörések lehetőségeiről képzelődünk. Ez a legláthatatlanabb tragédiánk, mert nem a helyzetünket, csak érveinket változtatjuk. Ezt a végtelenségig.

Ki ne szomorodott volna el, már jó néhány értelmiségi társaságban attól, hogy mindenre hallott értelmes magyarázatot. A semmire is. Az ellenkezőjére is. A gondolkodásnak ez a társaságbeli formája – ne legyünk elfogultak – ugyanolyan szórakozás, mint a kártya, a dominó vagy a sakkozás. Szűrt gyertyafény mellett pedig az éjszakai mulatók hangulatát idézi, színpadi vetkőzések föl-fölparázsló, de hamarosan kihagyó érzékiségét.

Mi lehet ennek az eredete? Talán az, hogy a közéletben eléggé megszoktuk: gondolataink jó részét nem hajtó, lendítő, hanem fékező erőként használjuk. Úgy értem ezt, hogy több gondolatot pazaroltunk arra, mit nem szabad, mit nem tanácsos gondolnunk, mint arra, hogy mit kell. Társasági összejöveteleinken viszont az ellenkező végletbe zuhanunk. Az elfojtott ötletek vásári bemutatójára kerül sor. Tűzijátékra, amely semmire nem emlékeztet, hacsak egy másik tűzijátékra nem. Ettől unalmas igazán.

Így még a legegyszerűbb oldalszakáll is több képzettársításra ad alkalmat. Hát még ha jeremiásit, tolsztojit növesztene az ember, vagy sűrű, fekete csavargószakállt, amely nemcsak az unott és sima arcoknak lenne bírálata, de az unalmas, sima gondolatoknak is.

Fénykép

Fénykép a verseskötetekbe, az antológiákba, az irodalmi múzeumok falára, hadd lássa az olvasó, milyen is az ő szerzője. Komor-e, nyúlánk-e, kopasz-e, vagy egyszerűen csak merengő, amilyennek kezdettől fogva képzeli.

Az olvasók kíváncsiságát meg lehet érteni.

Sőt, teljesíteni is kell!

Rendben van, jöjjenek a fényképészek.

Vagy fordítva: írók, költők, gyerünk a fényképészekhez. Műtermekbe vagy ki az utcára. Háttérben a Duna, a királyi vár, egy elégikusan vedlő falrészlet, szüzike akác, sokat sejtető árnyékkal.

A kín sajátos műfaja születik meg ezekben a pillanatokban. A fényképezés művésze nem ismeri igazán a költőt, az írót, s az író, a költő nem ismeri a fényképezés művészetét. Túl sok idejük nincs az ismerkedésre, gyorsan átesnek hát a szertartáson. A fényképész megkéri a toll mesterét, viselkedjék természetesen, mintha ő ott se volna. Ez rendjén való dolog is, mert például a költőt mégse lehet úgy fényképezni, mint a balett-táncost, ahogy épp úszik a levegőben, keze diadalmasan súrolja az eget, lábával pedig ollózva hasogatja szét a tájat. És úgy sem lehet, mint a súlyemelőket, bár a jó költő leginkább rájuk hasonlít.

A fényképész tehát beszélteti a költőt, hogy ellessen valamit a belső titokból.

A költő titka azonban a vers.

És a legtöbb vers olyan titok, amit csak magának vallana be legszívesebben. Igen ám, de a verset lehetetlen fényképezni a költő helyett. Szerencsére azért mindig adódik egy pillanat, amit elcsíp a fényképész, és rábiccent: ez az! Mondjuk: összeráncolt homlok, távolba tekintő szem, fej, kéz és könyök valamilyen összehangolt változata.

A kép hasonlít, mehet a nyomdába, az olvasó rálapozhat majd a megjelenő könyvben.

Ezek az egyszerű esetek.

Akadnak cifrábbak, nehézkesebbek is.

E cikk szerzője egyebek közt verseket is ír. Róla is készítenek tehát antológiaképet, reklámfüzetbe valót. Ha kezdetben nehezen is, ma már egészen tűrhetően viseli a fényképezéssel járó hercehurcát. Közismert rossz tulajdonságaiból viszont elég sokat megőrzött. Minden írását, de különösképpen verseit, a szokásosnál nagyobb gyanúval ítéli meg, s ezt nemcsak barátaitól és olvasóitól várja el, hanem az őt fényképező művésztől is, azért, hogy közös kiindulópontjuk legyen. Fanyar igényessége a fényképészek számára azonban zavaró körülmény. Mindenekelőtt szakmai szempontból. Tudniillik nincs gyanakvó lencse és nincs kétséget vagy kételkedést rögzítő fényképszalag. S ha volna, akkor se fényképeznének rá, mert a kép nemcsak azt ábrázolja, akiről készült, azt is, aki készítette.

Szerzőnket a napokban fölhívja egy rokonszenves női hang. Bemutatkozik, ez és ez vagyok, szeretnék önről arcfotót készíteni. Szerzőnk nyöszörög valamit, de másnap fölöltözik sötét ruhájába, fölveszi kedvenc fekete ingét, és elmegy a műterembe. Meleg, barátságos fogadtatás, pálinka, feketekávé, beszélgetés. Vagy inkább beszéltetés. Mi a véleménye a filmről, a női divatról, az abszurd színházról, Budapestről, a ködről, s ki a példaképe a régiek közül, és kicsoda a kortársak közül?

Szerzőnk finoman, de fáradtan válaszolgat, mintha idegorvosok faggatnák.

Váratlan kattanás, és kész egy ellesett pillanat.

További érdeklődés, további kattanások. Nyolc-tíz is egymás után, megnyugtató gyorsasággal.

Szerzőnk már-már föllélegzik, hogy vége van, de rögtön kapja a hideg zuhanyt a tarkójára. „Ne haragudjék – mondja a művésznő őszintén és mentegetőzve –, most csak azért fényképeztem, hogy megszokja a gépet, egyébként egyik felvétel se jó. Nem aludt, vagy sokat dolgozott? Látszik magán, hogy túlságosan fáradt. A szem, az arc, minden. Úgy érzem, nem ez a lényege, nem ez a fáradtság, több élet… nem akarok hamisan fogalmazni. Jöjjön el holnap vagy holnapután.”

Holnap vagy holnapután? – tűnődik szerzőnk. Holnap vagy holnapután ugyanilyen fáradt leszek. Évek óta ilyen vagyok. És különben is? Hátha ez a fáradtság fejez ki engem legjobban? Ez a legyőzhetetlen ernyedtség, ez a világba való belemosódás? Az olvasó láthatja, hogy megtisztelem, sötét ruha van rajtam, mintha valóban találkozóra mennék vele. De vidámsággal, fölénnyel nem tisztelhetem meg, ha nem vagyok se könnyed, se fölényes. Vagy az olvasónak mindig a kellemes vasárnapi csalódás kellene? Mert ha végigolvassa hétköznapi csikorgásaimat, a beledöglés énekeit, s utána odalapoz a képre, megnyugodhat, hogy túléltem?

És önmagát is megnyugtathatja, hogy minden túlélhető?

Nem, én udvariasabb akarok lenni hozzá: nem akarom becsapni. Tudja meg, hogy amibe belefogtam, nem sikerült; amibe belekeveredtem, politikába, szerelembe, s erőmet megosztó emberi kapcsolatokba, még nem éltem túl. Ha nem kíváncsi nyüglődéseimre, ne időzzön velem, lapozzon át rajtam, de legalább tudja meg, mit hagyott maga mögött. Fáradtságom egyébként sem az én kizárólagos magánügyem. Annak a nagyságát és összefüggését is mutatja, ami elfárasztott. Ha kell, még kérkedek is vele, mert legbensőségesebb pillanatomban mutat meg – útközben. Megyek valahová, de még nem érkeztem meg. Csinálok valamit, de még nem értem a végére. Ha netán megérkezem, vagy ha a végére érek, bizony isten, nevetni fogok. Nevetni? Vigyorogni! S ha kell, szemérmetlenül és fölényesen is lenézem ezt a fáradt, rejtegetni való alakot, aki most vagyok.

Kábítószer

Miért gondolod, hogy nincs okom panaszra? Mert nem vagyok beteg? harmincöt kilós csontváz? Egy erősebb léghuzattól is a halál közelébe sodródó?

Vagy inkább amiatt, hogy sokat dolgozom? Hogy nincsenek üres óráim, mert alig süt föl a nap, én már ülök az íróasztalom előtt, a világegyetem nevezetű intézmény kishivatalnoka gyanánt, és zsibbadó aggyal is gyötröm magamat?

Hát persze, az írás, a munka! Te is, mások is úgy képzelik, hogy aki ír, már boldog is. Ha éppenséggel nem pénz dől is be ablakán – dől a siker. Utánafordulnak az utcán, összesúgnak mögötte: nicsak, itt megy a híres X., kár, hogy levágatta a haját. Ne hidd, hogy a közönség egyszer is azt mondaná: nézd, ott megy az az író, aki olyan rengeteget dolgozik.

Ilyesmit csak a bennfentesek jegyeznek meg. Többnyire ők is rosszallóan: irigységből, kárörömből. Annak ellenére, hogy nincs munka, de főként végeredmény, amely sok lehetne. Még a képzeletet túlszárnyaló munka is csak szalmaszáltologatás, portörlés, jelentéktelen mutatvány az emberi vágyhoz képest – nemhogy a föladathoz viszonyítva.

De ezt most hagyjuk! A sokat dolgozóról senki se higgye, hogy boldog. Akik sokat imádkoztak, azokról még jobban elhiszem, mert az imádság nem hiányt és kielégületlenséget szül, hanem békét és megnyugvást. Az elvégzett munka mögött azonban szükségképpen ott leselkedik a kudarc, mivelhogy semmi sem örök érvényű, megnyugtató, semmi sem befejezhető.

A legbefejezhetetlenebb maga az ember.

A munka megszállottjai ismerik is a kudarc ólálkodó természetét. Talán ezért is dolgoznak állandóan, kiüresedve és telítődve robbanó reménytelenséggel, a bokszolók súlyos ütéseinek izgalmát hordozva izmaikban. Az igazi munka olyan, mint a lét: minél élesebben rajzolódnak elénk határai, annál világosabban mutatkozik meg fogyatékossága. Minden hűséggel végzett munka új hiányérzetet fakaszt.

Vagyis önmaga megszüntetését készíti elő.

Aki naponta átéli a sikernek és a vereségnek ezt az egyidejű jelenlétét, nem merném zavar nélkül boldognak nevezni.

Igaz, boldogtalannak se.

Ez is, az is leegyszerűsítés lenne. Én – akiről az a mendemonda járja, hogy sokat dolgozom – a munkát gyakran kábítószernek érzem. Részegségnek, morfiummámornak. Ha vigasztalhatatlan vagyok: írok, írok. Ugyanazzal a megátalkodottsággal, mint ahogyan az alkoholista iszik. Ha örülök valaminek, akkor pedig az örömtől dolgozom, mint ahogy a megrögzött alkoholista is iszik jókedvében.

Mert tisztelem a munkát, azért beszélek róla ilyen kendőzetlenül. Kedvem volna még közönségesebben beszélni. Ami gyerekkoromban az ágy volt: a dunyhabarlang, a dunyhavilág, a mindenüvé elkódorgó hajó: az lett felnőtt koromban a munka. Pihentetőm és kifárasztóm. Képzelődésem hazája és hazátlansága; becsapóm, elárulóm – de jövőm kulcsai is nála zörögnek. Szeretőm, szajhám, ittasságom, de kijózanító zuhanyom is. Pőrén fogalmazva: a szabadságom. Veszélyes eszközöm, kockázatom, lehetőségem.

Hogy nincs okom panaszra?

Beláthatod, hogy van. Mert az írásban mint munkában találni meg a szabadságot, enyhén szólva – ellentmondás. Tehetetlenségem, bezártságom arcpirító beismerése. Ami vigasztaló van ebben a beismerésben, az, hogy a kultúra egyik tápláló forrása buzog föl a mélyéről. Hisz az igazi műveltség alapja: tisztán látni lehetőségeinket és korlátainkat.

Ezért ülök le naponta kishivatalnok módjára dolgozni. A munka egyet jelent nekem a műveltséggel. Nincs szükségem hozzá semmiféle ihletre, félek, hogy megzavarna. Az igazi bódulat nem az, ami megelőzi a munkát, hanem ami munka közben önti el az embert. Ha jól meggondolom, a munka annyiban különbözik csak a morfiummámortól, hogy ez utóbbit mesterségesen elő lehet idézni, a munka közben megszerezhető kábulatért viszont keményen meg kell izzadni.

A fölszabadultság, a lebegés élménye mindkét állapotban azonos, de azonos a kijózanodás utáni levertség is. A keserű szájíz, a kiüresedés gyomorfacsaró görcsei, a másnapos bizonytalanság, hogy amit csináltam: jó-e, igaz-e, és tudok-e még csinálni valamit – aztán az új munka utáni szomjúság.

Alkalmatlan lennék az iszákosságra és a morfinizmusra is, de munkasóvárságásom miatt senki se értheti meg csökönyös szenvedélyüket nálam jobban. Őket is a szabadság kísérti, engem is. Hogy ők a zökkenőket mesterséges gyönyörrel akarják áthidalni, én pedig elsöpörni szeretném az akadályokat, már ez is elegendő érv ahhoz, hogy káromkodásra és panaszra mindenkor legyen okom.

Jó idegállapot

Igen, a napot így is lehet kezdeni: bekapcsolni a rádiót, és nem figyelni oda, aztán elhúzni az ablakról a függönyt, kinézni a háztetőkre, a fegyverben álló kémények kivégzőosztagára, s nem törődni azzal, micsoda pusztító unalom húzódik meg mögöttük.

Igen, a napot folytatni is lehet így. A borotválkozást, a reggelizést, mindent. Nem kérdezni soha, mit, miért kell.

Esendő evőeszközök az asztalon: kés, teaszűrő, fakanál, bádogcsésze. Köztük a sovány sótartó, fekete kalapban, mint aki gyászmisére indul. Igen, ezt is lehet: érintetlenül hagyni a tárgyakat, bent hagyni őket a nevetségesség kelepcéjében, mit sem törődve a nevetségesség görcsoldó hagyományaival. És a tükröt, azt se kell bántani. Nem kell bezúzni, leköpni, lelökni. Hadd fényesedjék csak a falon, mint valami szentkép. A tükör a világ iránti udvariasságunk záloga. Megfésüljük benne magunkat, hogy jól érezze magát a környezetünk: a szomszédunk, a barátunk, a házmester, a kalauz.

Jó sors és semmi más – hajtogatta Zrínyi. Én már csak ezt hajtogatom: jó idegállapot és semmi más. Az ember védekezésre rendezkedik be, ez a legkorszerűbb harcmodor. Esik az eső? Beázik a mennyezet? Semmi! Kivirágzik a falon a salétrom, és békák költöznek a konyhaszekrény alá? Semmi. A mikulások tojásgránátot cipelnek csokoládé helyett a puttonyukban? Ó, semmi, semmi! Mért is akadnánk fönn ilyen csip-csup huncutságon, mikor a láthatatlan légtérben hidrogénbombákat cipelnek Repülőgép-Mikulások. Minek ide képzelet, gonosz játék! Minek ide a látomások! Már rég nem ijedek meg semmiféle gondolatomtól se – a valóság sokkal ijesztőbb! Jó idegállapot és semmi más! Aki elviseli önmagát, el tudja viselni a világot is.

Az életről végeredményben úgy is lehet gondolkodni, hogy a háború: háború, a béke: béke, a politika: politika. Továbbá úgy is, hogy ami elkezdődik hétfőn, lehet, hogy be is fejeződik, de az is lehet, hogy csak a hétfő múlik el.

Aki olyasmiben reménykedik, hogy az idő helyrehoz mindent, begyógyítja a sebeket, csalódik. Az idő nem mulaszt el semmit, nem gyógyít be semmit – az idő bennünket pusztít el. Ez a valóság, de az időben így is lehet élni.

Nagyra voltunk a huszadik századdal, hittünk benne, döngettük a mellünket. A csodák százada! A nagyarányúságé! Gyönyörű volt a mese, hatalmas távlatú. Csak egyről feledkeztünk meg, arról, hogy az arányok növekedése nemcsak a jóra vonatkozott, hanem a rosszra is. Hazudni például a huszadik században nem érdemes kicsit, mert ezt senki se veszi észre. Hazudni csak nagyot lehet, híven a megnövekedett arányokhoz. A hazugság így válik egyetemes értékké. A diplomáciai tőzsdén naponként jegyzik is az árfolyamát.

Együtt élni, persze, a hazugsággal is lehet. Van, és kész. Aki hazudik, erőszakosan akar élni, s aki elfogadja, az is. Az ártatlanok – egyének és nemzetek –, akik még nem ismerik ezt a törvényt – hősök lesznek és megrokkannak.

Az emberiség nagy eszméi mindig a jövő irányába hatoltak előre. Útjelző tábláik a forradalmak voltak. De, sajnos, manapság a jövő már jó hosszú időre elkészült, függetlenül a jövőt alakító eszméktől. Szabadság? Igazság? Jog? Satöbbi? Ezekhez az eszmékhez ma már nem az erősek mérik magukat, hanem a gyöngék. Igazságra épp azért van szükségük, mert erőtlenek.

Fölkelek reggel, s tudom, hogy ilyen a világ. Minek gondolkozzam másképpen róla? Megveszem az újságot, elolvasom, de nem figyelek oda. A legtárgyilagosabb újság is csak tárgyilagos. Semmitől se véd meg. Legfeljebb hamarabb kiábrándít. Amelyik pedig nem akar kiábrándítani, becsap. Íme, így zárul be a gonosz kör. Vagy talán a magánélet, a szerelem? Ott nincsenek kormányok, nagyhatalmak, újságok? Ezt nincs erőm folytatni. Jó idegállapot és semmi más. A tej, az tej, a kenyér, az kenyér. Föltámad a vadember, körülnéz újra a világban. Ami ehető, megeszi, ami megfogható, megfogja. Első lángelméjű gondolata ennek a vadembernek az, hogy a természettel, a tárgyakkal még talán tudna valamit kezdeni, de az emberek társadalmával nem. Ez a vadember az én első számú barátom. Mindent úgy csinál, mint más, de irántam érzett barátságból ő sem figyel oda. Tudja, hogy van tükör, s azt is, mire való. Ismeri a kémények mögött meghúzódó unalmat, de hidegen hagyja. Sőt, még a rádiót is bömbölteti, holott nem érdekli, ami bömböl. Ő a jövő embere, mert az ő idegállapota az enyémnél is romlatlanabb.

Levél egy Jóakarómhoz!

Kedves Jóakaróm! Bocsásson meg, hogy felnőtt korom ellenére ilyen bárgyú megszólítást tudtam csak kieszelni az ön számára.

De ön valóban a jóakaróm. Érdek és viszonzás nélkül szeretné, ha életemet egyre nagyobb fényességbe borítanák a hétköznapok, a munka, a siker, továbbá, ha az Idő nem fölmosórongyként maszatolná el lábam nyomát a kövezeten.

Ha nőnemű volna, bujának tartanám. Bujának, aki közben félénk, szánandó, megkoronázhatatlan szűz, és évek óta csak vár, vár, visszafogottan, hogy egyszer úgyis eljön majd élete nagy pillanata.

De hát férfi. Homo Sapiens. Kicsinyes pletykák és gyöngyöző ábrándok helyett a világmindenség izgatja, a sugárzó űr, tengerek párnája, melyre – úgy vettem észre – esténként szívesebben hajtaná le a fejét, mint lószőrrel kitömött vánkoskára.

Mindezt abból következtetem, hogy titkos radarként engem is az anyatermészet felé fordítana. A világmindenség magánya felé, hogy ne érezzem magam egy pillanatig sem árvának a földön.

Három évvel ezelőtti levelében szó szerint ezt írta: „Ismeretlenül hívom föl figyelmét a május 21-éről 22-ére forduló éjszakára. Ezen az éjszakán legkedvezőbb a csillagok állása. Boldog a világegyetem, s ezt a pillanatot önnek, akire nagy föladatok várnak, nem szabad elmulasztania. Töltse idejét szabad ég alatt, ahol fák vannak, füvek, hatalmas égbolt. Természetesen egyedül. Adja át magát a mindenség láthatatlan sugárzásának, és bízzék benne, hogy újjászületik. Higgyen abban az ősi igazságban, hogy a természet az embert köldökzsinóron át táplálja.”

Ennyi idő után most már bevallhatom, hogy a köldökzsinór kifejezés aláhúzása előszörre gyanút ébresztett bennem. Ahhoz az őszinte jóakarathoz képest, ami soraiból kicsordult, kissé keresettnek hatott. De szerencsére hamar rádöbbentem, hogy az én választékosságra hajló stílusigényem pedig goromba szőrszálhasogatásnak.

E fontos fölismerés után már csak a levél lényegére gondoltam: támadt egy ember, egy jóakaróm, egyenesen a porból, a semmiből, aki elhivatottnak vél valamire, ismeretlenül is bízik bennem, méghozzá nem is akárhogyan, hiszen nem a saját segítő kezét ajánlja fel, hanem a világegyetemét: fákét, csillagokét, holdakét.

Hazudnék, ha azt mondanám, ön volt az első, aki hosszú, nyúlánk karókat vert le önbizalmam számára, hogy magasra kúszhasson, akár a futóbab.

Akadtak mások is.

Olyanok persze, akik csak azért biztattak, hogy ne önmagukat kelljen. Sőt, azért, hogy a későbbiekben legyen erkölcsi alapjuk kihasználni. Ütőkártyájuk? Inkább összekuporgatott reményeik takarékkönyve voltam.

Bevallom, még ezek voltak a jobb embereim. Önzésük, ha sarkantyúzott is, többnyire jó irányba. Sajnos, szép számmal akadtak olyanok is, akik nemes és kevésbé nemes dolgok véghezvitelére csupán azért ösztökéltek, mert eleve tudták, hogy veszítek. Nem engemet – a hullámat akarták bearanyozva látni. Káröröm? Igen, az. A csöndben elhúzódó szájak mámora, a sunyiság ünnepei! Higgye el, rengeteg nyálat kell letörölni magunkról, míg szakszerűen megtanulunk kételkedni és undorodni.

Ha nem ért félre, elmondok egyet és mást védekező ösztönömről – még önnel kapcsolatban is. Hiába tudtam az eszemmel, hogy aki a csillagok alá küld engem megtelítődni, a mindenséget nem állíthatja föl rókacsapdának – a gyanakvást nem tudtam teljesen kiszellőztetni magamból. Legjobb, ha nem dőlsz be semmiféle jó szándéknak – sutyorogták az ösztöneim. A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. S egyébként is, mit tudja az ártatlan agy, mi minden megtörténhet az ő világos körein kívül. Mi minden megtörténhet sötétségben. Mert ha az emberi gonoszság határtalan, akkor az emberi találékonyság is az. Lehet, hogy az egész levél se más, mint közönséges cselvetés. Május 21-éről 22-ére forduló éjszaka? Kell ennél ravaszabb körültekintés? Mondjuk, babonás pasas vagyok, megfogadom a levél intelmeit, s kimegyek telítődni a csillagok alá, füvek fanyar illatát áramoltatni orromba, mellkasomba, közben a levél írója simán kirabolhatja a lakásomat, megerőszakolhatja a feleségemet.

Remélem, érti a baljós fölvillanások közti összefüggéseket, és remélem, nem vet meg miattuk. Mert ha átfújt is rajtam ez a világvégéről érkező gyanú, mégse tántorodtam vissza. Ellenkezőleg, ettől lettem elszánt. Ha valaki ilyen szellemesen akar kifosztani, megérdemli, hogy sok sikert és sok szerencsét kívánjak neki.

Lopás? Betörés? A bennem virrasztó ördög súgta a további változatokat is. Hátha arról van inkább szó, hogy az ismeretlen levélíró egyszerűen csak bosszút akar rajtam állni, megles, utánam jön a fák közé, a kihalt ég alá, és leüt. Leüt, mert féltékeny rám az irodalomban vagy a nők körében elért sikereim miatt. Becsületszóra, volt egy töredéknyi pillanatom, amikor már hallottam is az elképzelt bunkósbot csattanását a koponyámon, és éreztem, hogy forog velem a körhinta ég, és gyöngéd vércsík indul meg a tarkómon lefelé.

És mégsem erre a vércsíkra gondoltam. Föltámadt bennem valamiféle régi és előkelő gőg. Zrínyi, a szigetvári hős is tudta, hogy a kapun túl már a halottak országa kezdődik: szablyák, nyilak, handzsárok pokla, de mert tisztelte magát, halála után is ellenfelei fölé kívánt emelkedni. A száz aranyra gondolok. A vérdíjra, amit nem a szultán ajánlott föl katonáinak, hanem amit Zrínyi maga tűzött ki saját fejére. Alig van példa rá a történelemben. Ez a nemzetet fölragyogtató hajdani gőg minden kicsinyes szorongásomat eltüntette. S ha nem is száz arannyal, de 270 forinttal vágtam neki az éjszakának.

Esküszöm, izgalmas volt. Mint aki utcai harcokban vesz részt, és a legveszélyesebb kiszögelléseket keresi, úgy kerestem én is a Rózsadomb, a Guggerhegy legsötétebb zugait. Elhagyott házhelyek, s tömör orgonasövények mellett vonultam el rezzenetlen arccal.

És csak másnap, amikor izgatottan vártam a hatást, akkor villámlott át rajtam a fölismerés: hiába volt minden. Hiába voltam egyedül, a kitakart égbolt alatt, hiányzott a tökéletes önfeledtség. Nem a világmindenséggel voltam kettesben, hanem magammal. A pénzemre, a kifosztásomra, a bokrok alá lökött hullámra gondoltam, és arra, hogy hősiesen viselkedem. Gőgöm odaállt a világegyetem közé és közém.

Elmúlt a másnap, a harmadnap, az ötödik hónap, a tizedik, s valóban nem éreztem semmiféle megújulást. Ugyanolyan zűrzavarosan éltem, mint az emlékezetes éjszaka előtt. Nem írtam meg a korszak remekműveit; nem tudtam dönteni két rám szabott szerelem közül, mert a választás egyenlő lett volna a lemondással. A megőrülés vagy a lázadás helyett így a léhaság útját választottam továbbra is. Mindenki boldognak hitt – holott a léhaság a szerencsétlenek menedéke.

Őszintén szólva, rég elfeledkeztem már önről, arról a reménységgel átitatott éjszakáról, mikor a következő évben is megérkezett a levele. Ezúttal Weimárból. „Ne feledkezzék meg a május 21-éről 22-ére virradó éjszakáról. Aláírás: Homo Sapiens.”

A képeslapon az ismert ikerszobor: Goethe és Schiller. Örökkévalóságra szólóan fogják a babérkoszorút. Első gondolatom az volt, hogy bizonyára zugíró, titkos lángelme lehet. Saját magát Goethének, engemet pedig Schillernek képzel. S lelki szemével talán már látja is babérkoszorús szobrunkat magasodni, mint új ikerpárét Budapest valamelyik terén, szerelmespárok feje fölött, galambok örökös havazásában.

Azt hiszi, gúnyolódom a zugírókon?

Téved.

A nagyság iránti vágy, a tökéletesség bűntelen megkívánása senkiben sem növeszthet nagyra akkora sóvárgást, mint bennük. Mert az igazi nagyság közege is nagy. Ha szenvedve alakítja is a világot, kínlódásai közben visszahat rá a föladata, s ez segíti. Segíti, előrelöki, újabb és újabb lovakat ad alá.

A műkedvelőknek viszont csak a sóvárgásuk nő – nem a sóvárgásuk eredménye. A zugnagyságok épp ezért ugyanolyan megindítóak, mint az örültek.

Más talán vihog az egész történeten, szemétbe dobja a képeslapot, én azonban meghatódva forgattam. Külföld, ismeretlen városok, távolság és a távolságokon is áthatoló figyelmesség.

Szó se lehet itt betörőről, vetkőztetőről, erőszakos csábításról.

Mellékgondolatok nélkül készültem a második éjszakára.

Kint, a Hármashatár-hegy alatt egy kis vityilló kertjében ütöttem fel – jelképesen szólva – a sátramat. Minden szükséges kellék ott volt körülöttem: erdők, hegyek, csönd, égbolt, csillagok. Tudtam, hogy ön ilyen nyílt, négyszemközti állapotot képzelt el számomra a világmindenséggel.

Ültem egy diófa alatt, s mélyeket lélegeztem. Se tücsökszó, se bagolyhuhogás. A város távoli morajából még egy szilánknyi nesz se pattant oda hozzám. Annyira sikerült ellazítani magamat, hogy éjfél után, úgy két óra tájt, már-már a halhatatlanság unalmas kísértését éreztem.

Röviddel ezután pedig álmosságot.

De még csak el se bóbiskoltam. Makacsul hittem a jóslatában. A sötét, loboncos diófa, mint virrasztó oroszlánfej, moccanatlanul meredt fölöttem. Mintha neki is megírta volna valaki, hogy töltse szabad ég alatt az éjszakát. Kitárulkozva, megtisztulva vártam második alkalommal a telítődést. Ön előtt semmiképp, de mások előtt se szégyenkezem hiszékenységem miatt. Mert babonás nemcsak buta és ködös agyú ember lehet. Hiszen értelmünk gyakran csak fölidézni képes a dolgokat, megnevezni, sorba rakni, szembeállítani egymással, de megoldani már nem. Ilyen esetekben a legértelmesebb agy ugyanúgy erőszakra, túlcsordulásra, véletlenre vagy csodára vár, mint a vakbuzgó.

Ezen az estén értettem meg, hogy természetünk mélyén valamiféle kárhozatos kettőség van. A gondolkodó elmék, életük döntő pillanataiban, legszívesebben lemondanának az eszükről: az történjék, amit ösztöneik akarnak. Mert nagyon jól tudják, ha más történik, eszükkel úgyis a meg nem történt dolgok csomóit bogozzák hiábavalóan. Fordított a helyzet az ösztönlényeknél. Ők pedig a megvilágosodás ritka és nagy pillanatait várják, az értelem eléjük csobbanó mentőövét.

Hajnalodott, mire azon kaptam magamat, hogy ismét bűnbe estem. Most nem a szorongás, nem a kétkedés bűnébe, mint először, hanem a filozófálgatáséba. Kezdeti önfeledtségem észrevétlenül engedte át helyét a töprengésnek. Ez a ravasz helycsere föltűnés nélkül zajlódhatott le, mert még azt se vettem észre, hogy hideg van, és fázom.

Másnap annál inkább észre kellett vennem: csupa nátha lettem, folyt az orrom, s mind a két mandulám parázslott.

Így aztán másodszor is becsapottnak éreztem magamat.

Egy rendkívül lényeges összefüggés azért a második kudarcom után is megvilágosodott. Megértettem, hogy hinni valamiben nem egyetlenegyszer kell, hanem folyamatosan. A hit: erő; s az erő a visszafordíthatatlant is visszafordíthatja. És még egy észrevétel: nem az hisz vakon a csodában, aki kitartóan és sokáig hisz benne, hanem az, aki korán lemond róla, mivelhogy nem lassú eredményként, de csodaként óhajtja a csodát. Vagyis anélkül, hogy megfizetne érte.

Úgy érzem, félbe kellene szakítanom a levelet. Nem azért, mintha az események is ezzel a végkifejlettel zárultak volna, de az ön szemérmes titokzatosságához az én szemérmes titokzatosságom illenék. Ikerszobor helyett így máris elkészülne egy kettős rejtély.

Nem, mégsem hagyhatom abba. Bántana, ha nem tudná meg, hogy harmadszori figyelmeztetését is megkaptam. Igen, a táviratot. Az utolsó percekben adhatta föl, mert 21-én estefelé hozta csak a postás.

Kedves Jóakaróm! Ilyen mindent elsöprő csökönyösség másokat is földre terítene. Ekkora hit – gondoltam – még akkor is segíthet, ha már sem a csillagok, sem az atyaúristen nem segít. Történjék bármi, legyek akár nevetséges, az éjszakát harmadszor is kint töltöm. Csak azért is!

Most már van elég tapasztalatom hozzá. Nem engedhetem meg, hogy önfeledtségemet elsöpörje a töprengés, hogy bekormozza a filozófia. Elhatároztam, fordított sorrendet erőltetek magamra. Töprengésekkel kezdem, hogy megtisztulva minden hordaléktól, moszattól, eljuthassak a tökéletes önfeledtségig.

Este tíz óra tájt vágtam neki a Rózsadombnak. Rögtön az első, torkomon akadt gombócot kellett kihánynom: mitől is lesz babonás az ember?

Csakis attól, hogy halandó.

Ha nem lenne az, bármit elképzelhetne jövőjéről: rosszat, jót, kalandot, miegyebet, tudná, hogy mindent túlél. Tudná, hogy emlékezete segítene felejteni vagy elrendezni a dolgokat. De így, a fölényes tudás ajándékától megfosztva, sejtések, félelmek, remények, babonás előérzetek diktatúrája alá kényszerül. Az igazi babona tehát nem más, mint a világ összes lehetőségének egyetlen borzongásba való sűrűsödése. Gondolja csak el, ha ön pontosan közli velem, hogy május 21-én a csillagok állása ezért és ezért a legkedvezőbb, van módom választani. A jóakaratú, de homályos jóslatokat azonban csak elfogadni van módom. A szakszerű magyarázat kimeríti a témát; a pontatlan: lehetőségeket hagy szabadon, s beindítja a képzeletet. A babona: a jövő elképzelése egy szélsőséges dramaturgia szerint, más szóval: szellemi torkoskodás.

Ne higgye, hogy ezzel önt sértegetem. Magamat nyugtattam meg, mert ettől kezdve tiszta tudattal vállalhattam babonásságomat, ami egyenlő volt a hagyományos értelmű babona megszüntetésével. A tudat, a tudat nagyon fontos. Folyton új fölismerések felé sodor. És a fölismerések vagy megszabadítják az embert a végzetesnek ható igazságoktól, vagy segítenek előkészíteni a drámát. Mindenképpen a szabadság irányába hatnak.

A tudat azzal, hogy önmagát is képes szemlélni, megkettőzi erejét. Egyszerre válhat gondolattá és erkölccsé. Erkölccsé úgy, hogy végiggondolja, mi akadályozta eddig a cselekvésben, és kimondja, hogy az okok elavultak. A tudat: rugalmas alkalmazkodás. Veszteségeinket nyereséggé, új kiindulóponttá csakis a tudat teheti. A tudatát kiművelt egyén végérvényesen csak az életét veszítheti el. Semmi mást. Íme, még a babonái is arra valók, hogy a jövőjét tegyék láthatóbbá.

Kedvem lett volna az Óbuda fölött emelkedő kopár dombtetőre kiülni, s rögtön belekezdeni egy könyvbe. De mély lélegzettel gyorsan kiadtam magamból az átforrósodott vágyat. Nem ronthatom el harmadszor is az éjszakát.

Elrontani? Lehet, hogy a rám törő munkakedv már a jó hatás eredménye.

Vagy még csak a magányé?

Minél elhagyatottabb helyekre tévedtem, annál kevésbé éreztem magamat egyedül. Nyomult utánam a világ, mint dagálykor a tenger. Önteltség nélkül mondhatom, azt éreztem, nemcsak én vagyok kiszolgáltatva neki, de ő is nekem. Annyira engedem közel magamhoz, amennyire akarom. Járhatok lábujjhegyen, s megleshetem a sündisznók nászát a bokáig érő gazban, futkosásukat, prüszkölésüket, vagy kiválaszthatok egy bokorral körülvett tisztást a József-hegyi kilátó környékén, s elképzelem, hogy egy új Médea éppen oda költözött ki gyerekeivel, s várja szerelme visszatérését. Megfogalmazhatom a médeai átkokat, a végzetes médeai gyűlöletet. A mondatok háttérbe szorítanának minden esetlegességet, s uralmuk alá hajtanák a csöndet, az éjszakát; az eltévedt kutyavakkantásokat. Minden kő, bokor, zaj az emberi szenvedély nagyságához igazodna.

Ne gondolja, hogy ezek önteltségem pillanatai. Az egyén csak olyasmivel tudja hátrálásra kényszeríteni a világegyetemet, ami az egyén számára maga a világ: élete, halála.

Mindezt a teljes önfeledtség világította meg számomra. Minél inkább nem akartam gondolkodni, annál nagyobb rajokban törtek rám a gondolatok. Az egyedüllét, úgy látszik, nagy kerítő. De furcsa módon e telítődés nem nehezített el, mert amilyen mértékben zuhogtak rám a gondolatok, olyan mértékben üresedtem ki, hogy szállást készíthessek magamban a világnak. Múltnak, jelennek, jövőnek. Hajnalfelé a Vérhalom térre érve még az ötszáz év előtti lépések zaját is meghallottam. Hunyadi László véres tetemét hozták át lopva a hajdani Szent György térről, hogy ideiglenes sírba temessék. A föld beitta a vért, az emlékezet még ma sem itta be.

Levertem cipőmről a port, s mikor épp azon tűnődtem, hogyan kellene megköszönni a biztatást, valamilyen ismeretlen forróság ömlött el rajtam. De úgy éreztem, ez nem az égboltról sugárzott rám, hanem a földből, ahol Hunyadi Lászlóéhoz hasonló emberi csillagok izzanak.

Tanulmány egy rémtörténetről

Mindenféle történet érdekel: legyen bár szomorú, visszataszító vagy ijesztő. Repedéseiken bekukucskálva olyasmit élünk át, mintha kulcslyukon keresztül leshetnénk meg a világ hálószobatitkait. A kíváncsiságot leginkább az csigázza, hogy ami mással megesett, velünk ugyanúgy megeshet – ma, holnap vagy holnapután. E lappangó babona miatt még a legtávolabbi események hordalékát is küszöbünk elé rakja le a világ. Egy tizenhetedik századi japán szerelmi dráma fordulatait ugyanolyan izgalommal követjük, mint a barátunkét.

Nincs két egyforma tojás?

Nincs két egyforma történet se.

Annál hitelt érdemlőbben, minél végérvényesebben lezárult.

Egy gondolatot megcáfolhatunk, leronthatunk egy másikkal, de egy történetet nem cáfolhatunk meg egy másik történettel.

Hogy a valóságos történeteknek milyen erejük és hatásuk van, legjobban a „kitalált” történetek mutatják: a mesék, a regények, a drámák. Mert szemléltetően példázzák, hogy az emberrel a leghajmeresztőbb dolgok is megeshetnek. A paradicsomi kiűzetés történetét egyszerűen ki kellett találni, méghozzá aprólékosan, hogy egyszer s mindenkorra fölismerhessük az emberi sors folyton ismétlődő helyzeteit: a kiűzetések, az elszakadások ránk leselkedő veszélyeit, a hátunk mögött fölhangzó ítéletet.

*

A tudomány rég tisztázta már az anyag megmaradásának az elvét. Anyag nem vész el soha, csak átalakul. Érdemes lenne ugyanezt tisztázni a szellem, az idegrendszer, az érzelmek vegyi folyamatával kapcsolatosan is.

A nagy elemi hatású történetek a fönti tételt mindenkor igazolják: a cselekvésre fordított erő sem vész el soha, legföljebb átalakul.

Ami egyúttal azt is jelenti, hogy mesterségesen át is alakítható.

*

Válasszunk ki kísérleti példának egy rémtörténetet.

Előszörre ormótlan csizmákat látunk. Fáradt, nehéz lépéseket a kiégett birkalegelőn. Aztán egy lelógó kézfejet fakó vászonnadrághoz súrlódni. A bandukoló csizmák előtt szöcskék pattannak föl, s ugranak térdmagasságban oldalt előre. A kinagyított láb hátterében szalmaszál vékony láthatár. Körös-körül, egészen a láthatár széléig, tanyák – a harmincas évek Magyarországáról.

Ki lehet ez a tanyák közt kódorgó alak? Koldus? Őrült? Munkát kereső napszámos? Vagy netán maga a végzet?

Megáll, hátranéz, lustán, egykedvűen. Sötét, csontos arcát árnyékba temeti a kalap. Szemével mintha nem ember, hanem egy meddő tehén nézne körül a jégverésben. Idegenség, árvaság, tompa részvétlenség, minden együtt van ebben a tekintetben. Sőt, még valami rejtőzködő lágyság is. Pipát vesz elő. Rágyújt. A bajusztalan, sima szájba azonban sehogy sem illik a pipa. Megindul lomhán, himbálódzva. Köhög. Köhögése nem férfiköhögés. Másként rázkódik a mellkas, másként visszhangzik a mellüreg. S valóban, a fakó férfiruha alatt eltorzult női idomok arányai bontakoznak ki. Taszító, erős csontozat, lappadt mellek, sivatagi ágyék.

Mit keres ez a férfiruhába öltözött nő a tanyák között? Hogy kerül a szájába a pipa? Miféle kísértetjáték tanúi vagyunk?

Vagy szó sincs játékról?

A fölnagyított arc rögtön elárulja, hogy egy valódi gyilkos arcvonásait látjuk. A Pipás Pista néven ismert hírhedett nőét – a Szeged környéki tanyavilágból. A szoknyát, a kendőt nadrággal s kalappal cserélte föl. Férfiakkal járt napszámba. Trágyát terített, kaszált, kubikolt. De főfoglalkozása mellett volt még egy mellékfoglalkozása is. Ahogy mások kemencetapasztást, késköszörülést, fazékfoltozást – Pipás Pista úgy vállalt pénzért, természetbeni járandóságért gyilkolást. Ha a tanyavilágban egyik-másik asszony szívesebben szerette volna kiterítve látni urát a ravatalon, mint maga mellett a hitvesi ágyban, megegyezett Pipás Pistával. Nemcsak a fizetségben, de a láb alól eltevés apró részleteiben is. A ciánkáli- és a nikotinitatás kezdetleges módszere helyett Pipás Pista kitűnően fölépített dramaturgia szerint dolgozott. Egyik ilyen bevált módszere az volt, hogy éjfél körül besurrant a kiszemelt gazda istállójába, s elkezdte ostorral abriktolni a lovakat. A feleség bent, a szobában, már lélegzet-visszafojtva várta a nyihogás, a dobrokolás jeleit. S Pipás Pista rendezői utasítására halálos ijedtséget színlelve keltette álmából a férjét: úristen, valaki jár az istállóban, lopják a lovakat. A férj kábán, félhülyén kirohan, s alighogy belöki az istállóajtót, nyakában már ott van a hurok. Egy reccsenés, néhány hörgés, utolsó kalimpálások a levegőben, és Pipás Pistának nincs is más dolga, mint szakértelemmel eltüntetni a nyomokat: hadd higgye a világ, hogy a férj az éj leple alatt lett öngyilkos, hogy saját maga kötötte a kötelet a nyakára, és a fejőszék is akkor borult föl, amikor elrúgta magát az árnyékvilágtól.

Megcsikordul az istállóajtó. A kutyák csöndesek; berúgtak és elszenderültek a pálinkás kenyértől. Egyedül csak mi látjuk távozni Pipás Pistát. Indul hazafelé a vaksötétben. Aztán látjuk másnap vagy harmadnap sírt ásni, látjuk a temetésen, a halotti toron, majd újra láthatjuk ólálkodni a birkalegelőn, a kazlak közt; várakozni az istállóhomályban, kuporogni a padláson; láthatjuk, amint unottan épp annak a kenyerét eszi, pálinkáját issza, a kapadohányát füstöli, akit majd éjszaka segít át a túlvilágra. Egykedvű, lusta pillantásokkal nézegeti az áldozat ádámcsutkáját, hogyan fordíthatná félre a legegyszerűbben. Végül azt is látjuk, amikor már félrefordította. Kilép az istállóból. Kalapja szalmás vagy pókhálós, leveszi, hogy megtisztogassa. A kalap alól vállára buggyan fésületlen boszorkányhaja.

*

Hogy miért éppen rémtörténetet választok szemléltetésül? Mert a rémtörténetekben szerintem minden történetfajta összetalálkozik. Ha szélsőséges formában is, de ugyanúgy megtalálható bennük a szörnyűség, a komorság, a megrendülésre méltó dráma elemei, mint a kalandé vagy a csődbe torkolló őrületé.

És ráadásul még valami!

A rémtörténetek szereplői ugyanúgy nem bíznak semmit a véletlenre, mint a lángelmék. A cselekvéshez, még a legsimább esetekben is, legalább háromféle elképzelés alapján készítenek haditervet. Először is saját maguké szerint, másodszor a kiszemelt áldozat ismeretlen – tehát szövevényes és feltételezett – logikája szerint és harmadszor a bűnüldöző szervek agyafúrt sakkhúzásait is végigjátszva.

Ekkora odafigyelés nagy erejű égési folyamatokat kényszerít rá az idegrendszerre. Óriási szellemi, lelki hő termelődik és szabadul föl. Az égés következtében lerakódó hamurétegek így a gondolkodás és cselekvés újabb és újabb mélységeire utalnak; újabb és újabb képzettársításokra, érzelemosztódásra adnak alkalmat.

E fönti történet is legalább három kiterjedésben éledhetne újjá. Mert legalább háromféle példázat hatalmát hordozza.

Nézzük az első lehetőséget.

Pipás Pista történetét meg lehet írni izgalmasan, hátborzongatóan, ahogy a valóságban lezajlott. Különös tényregény kerekedhetne belőle. Aztán meg lehetne írni úgy is, hogy a történet alapzatára egy lélektani-társadalmi drámát építenénk föl olymódon, hogy az eseményeket csak részben hagynánk meg a lúdbőröztetés, a beteges izgalomhajszolás állapotában – helyette a paraszti társadalom rongáló nyavalyáiról készítenénk látleletet: a magántulajdon szecskavágó-világáról. A történet, e második változatban, talán nem lenne annyira fölcsigázó és izgalmas, de tanulságos és leleplező lehetne.

A szórakoztatóipar nyilván az első lehetőséget, a politikai, a célzatos, a fölvilágosító szándékú pedig a másodikat ragadná meg.

Mindkettő komoly sikerre számíthatna.

A legkorszerűbb – tehát a legigazabb lehetőségnek azonban a harmadik elképzelés ígérkezik. A harmadik, mely a történetet előszörre is megfosztaná rikító díszeitől. Letépne róla mindent, ami egyedül csak rá jellemző.

Azaz: megkísérelné közhellyé változtatni.

Minél jobban sikerülne ez a kísérlet, a történet annál általánosabb érvényűvé válna, mert a közhelyek nemcsak hogy mindenki számára világosak, de mindenkit érintenek is.

Kérdés, hogy egy ilyen rémtörténet, amely első és utolsó mozzanatában is egyedi, átalakítható-e közérdekű történetté?

Szerintem igen.

Mégpedig úgy, ha a történet szereplőit, a tájat, a kort, a körülményeket puszta keretté, formává változtatom. A történet izgalmas menetét pedig izgalmas gondolattá.

Hogy eljuthassunk ehhez, Pipás Pista alakját személytelenítenünk kell. Vagyis mitologizálnunk. Nem megerőltető feladat, hisz semmivel se hajtott végre silányabb szörnyűségeket, mint a közismert mítoszok bikafejű vagy disznófejű lényei. Csontos, férfiruhás, pipázó alakját ha kiragadom az eredeti történet sodrából, bármelyik mellé odaállíthatom. S mivel a mítoszok, Camus szerint, úgy vannak megalkotva, hogy a képzeletnek kell megtölteni őket élettel, a továbbiakban nem az érdekel, hogy P. P. milyen bűnöket követett el a valóságban harminc év előtt, hanem hogy milyen bűnök lappanganak a létezés mélyén, amiket egyáltalán elkövethetnek. Ami azt jelenti: a bűnöket nekünk kell megtalálnunk és megneveznünk. Beavatkozásunk így nemcsak képzelőerőnket teszi próbára, hanem felelősségtudatunkat is. Mert amit kitaláltunk, egyszerre leleplez bennünket és a világot is, amelyben ezek a bűnök lehetségesek.

P. P. története az első két változatban – ha bűnügyi regényt vagy ha társadalmi regényt írnánk belőle – energiát adna le. E harmadik változatban viszont energiát venne föl. Annál többet, minél alkalmasabbá tennénk arra, hogy olyasmi előtt adja meg magát, ami egyetemesebb nála, ami nincs kötve sem egy körüljárható tájhoz, sem a körülhatárolt időhöz.

P. P. történetéből végül egyetlen alapmozzanat maradna meg: az, hogy a gyilkos együtt él áldozataival. Együtt jár velük napszámba, lakodalomba, együtt hallgatja velük a pacsirtaszót, a mennydörgést. Ugyanúgy pipázik, harákol, köp, mint ők; ugyanolyan fáradtan nevet. Ha házuk körül ólálkodik, nem sejtik, látogatóba megy-e vagy terepszemlére. Mindenki tudja róla, hogy gyilkol, de senki se mer föllázadni ellene, mert ha netán elvét valamit – egy arcrándulást, egy tekintetet –, számíthat rá, hogy ő lesz a következő áldozat. Ahhoz, hogy együttesen emeljenek rá kezet, fejszét, vasvellát, hinniük kellene egymásban. De azzal, hogy egy felelőtlen pillanatban tudomásul vették a Gyilkos jelenlétét, elfogadták az idomtalan női testen lötyögő férfiruhát, a kóchajat takaró férfikalapot – elfogadták a végzetet. Mert ahol nincs ember és ember közt kapcsolat, ott minden megtörténhet. Nem kell erősnek lenni a gyilkosnak, hogy uralkodjék, csupán a természetét kell követnie. Tenni a dolgát. A többiek gyöngesége kezére játssza úgyis a sikert.

*

Áldozatok és gyilkosok személytelen együttélése? Együtt a munkában, a lakodalmakban, a sportünnepélyeken, az utcai fölvonulásokon, a megrendezett országos temetéseken, a tévé ernyőjén, a fehérházakban, a parlamentekben? Együtt a tudatban, az emlékezésekben?

Minél szenvedélytelenebbül boncolom föl a tanyasi rémtörténetet, annál szenvedélyesebb és kimerítőbb fölismerésekig jutok el. Az alaphelyzet döccenők nélkül s erőltetés nélkül tágul egyetemes alaphelyzetté. Az egyén lélektani torzulásai helyett a huszadik századét kényszerülök átélni. Akarva-akaratlanul a személyi kultuszra, a Rajk-perre és a Kennedy-gyilkosságok hátterére kell gondolnom. Eltérést csak a méretekben és a hatásban fedezhetek föl.

A politikai példázódások ellenére se higgye senki, hogy politikáról beszélek. A történet ilyen átalakításával csupán az írói műhelytitok bujdosását, fejlődését próbáltam nyomon követni. Ha elfogadható T. S. Eliotnak az a korszerű költészettani javaslata, hogy nem a nagy érzelmeket kell kifejezni, hanem az érzelmek vegyítéséből, sarjaztatásából kell új érzelmeket fölnöveszteni, elfogadható ez a történetek új történetekké való átalakításával kapcsolatban is. Annál inkább, mert az új érzelmek és az új történetek kiválasztódása olyan szellem jelenlétéről tanúskodik, amely a létrehozott új szerkezetben minden érzelemnek értelmi kiterjedést is kölcsönöz, és megfordítva, minden gondolatnak új megfelelő és feszített érzelmi szerkezetet.

Egyszerűbben szólva: ha íróként vagy olvasóként beleavatkozom a történetbe, megváltoztatom a menetét, magam is cselekvővé válok. Részese leszek a folytatásnak, s az ítélet így vagy úgy a továbbiakban már énrám is vonatkozik.

Születésnapi följegyzések

1969. február. Kint maszatos idő van. Se-hús-se-hal idő. A nyirkos levegő zsúfolásig tele korommal és füstcafatokkal. Igazán csak jólneveltségből nem köpköd az ember. Minden köpése fölérne egy szerényebb gyászjelentéssel.

Ma lettem harminckilenc éves.

Ez is azok közé a hazugságok közé tartozik, amelyek ellen nem védekezhetek. A naptár lapjait valakik titokban tépkedték le a hátam mögött.

Ha tehették, úgy kell nekem. Igazuk volt. Hisz vakságukért csak a vakok nem felelősek, és hülyeségükért csak a született hülyék.

*

Nemsokára rám csöngetnek a barátaim, és köszöntenek: öregem, hát ezt is megértük. Lapogatják a hátamat, s koccintunk majd a harminckilenc fababára, amely így vagy úgy, mégiscsak állva maradt az időben. Esik majd szó az őszülésről, a kopaszodásról, a fésülködés ravasz módozatairól, s a keskeny árokról, amely a negyventől elválasztja az embert.

Legszívesebben magamra zárnám az ajtót.

*

Olyan az életünk, mint ez a születésnap. Menetrendszerűen megérkezik, vidáman vagy nyavalyogva eltöltjük, s másnapra vége.

S amit újrakezdünk, másnapra annak is vége. Nem ragadnak össze a napok, csak összekoccannak. Nem ragadnak össze az események, csak egymás mellé rakódnak. Reggel még világos tervvel s álmokkal ébredünk, de az első telefonhívással, az első fölzaklató újsághírrel a meghasonlás is bekopogtat.

*

De miért beszélek én itt többesszámban? Nincs itt körülöttem senki, akinek a szószólója lehetnék. Talán azért, hogy ártatlanságom látszatát keltsem? Attól, hogy a „mi életünket”, a „mi nyavalyánkat” emlegetem, már csak egy hajszál választ el, hogy a mi cipőnkről, a mi tyúkszemünkről, a mi könyökünk sajgásáról beszéljek.

*

Legszívesebben az ablakomat is elfüggönyözném.

Az én ablakomat, az én függönyömet, saját akaratomból.

Igen, ez a hülyeség talán segítene. A nevetségesség mindig megfosztja az embert a látszatoktól.

Eszembe jut Sartre önéletírásának egyik remek példázata.

A Szent Anna-elmegyógyintézetben azt kiabálja egy beteg az ágyában: „Én vagyok a király! Azonnal csukják le a nagyherceget!” Valaki odamegy hozzá, és a fülébe súgja: „Töröld meg az orrodat!” A félkegyelmű összerezzen, s megtörli. Aztán azt kérdi tőle: „Mi a foglalkozásod?” „Cipész” – feleli csöndesen a beteg, majd újra kiabálni kezd.

*

Néha erre a cipészre hasonlítok én is.

Holott szó sincs semmiféle megháborodásról. Tudok gondolkodni, következtetni, árnyalni. De minden megnyilatkozásom mintha csak pillanatokig volna érvényes.

*

A gondolatok úgy szakadnak le rólam, mintha csak az inggombjaimat veszíteném el. Azt gondolom például ebben a másodpercben, hogy a korszak, meghitten szólva, a mi korunk rengeteget tud, de nem volt még idő, mikor ez a tömérdek tudás ilyen keveset ért volna. Rögtön utána meg azt, hogy e nagynak nevezhető kor összevissza tördelte az emberek jellemét, és sokan épp ezért képesek túlélni bukásukat.

Zavarba ejtő mindkét gondolat, mert önmagába tér vissza. Az elsőben és a másodikban is olyan kikezdhetetlen a bizonyosság ereje, mint amilyen hatalmas bennünk az ellentmondás.

Megtagadni a nagy és kilátástalan gondolatokat – ez jelentené ma a forradalmi gondolkodást? Kiszakadni a vonzásukból?

Sajnos, a nyúltenyésztők, a bélyeggyűjtők, a mindenkori őrmesterek és tábornokok ugyanezt teszik a maguk módján.

Marad végül a viselkedés forradalma? A viselkedem, tehát vagyok alkalmazható eszméje?

*

Három esztendővel ezelőtt ismerkedtem meg Olaszországban Gregory Corsóval, az egyik legjelentősebb beatköltővel, Ginsberg és Kerouac barátjával. Szertelen, változékony egyéniség. Mintha harminchat évesen jutott volna csak el a serdülőkorba. Fehér fémselyem ingén azonban nem a fáramászás hagyott föltűnő bűnjeleket, hanem az éjszakai kicsapongások. Cigarettaparazsak fekete-sárga nyomait hordozta elöl a kabátján is. Szép, kerek lukakat, mintha érdemrendjei volnának.

Lehetséges, hogy annak is tekintette őket?

Menotti, a világhírű zeneszerző délutánonként fogadást adott spoletói villájában író és művész vendégeinek. Kiöltözött urak és hölgyek, mutatós nők, milliomos vagy legalábbis félmilliomos csinibabák is fölvonultak. Corso minden alkalommal tornacipőben jelent meg, s világjáró, fehér farmernadrágban, „harctéri” ingben. S ha fennkölt dolgokra terelődött a szó, rögtön félrevonult tüntetően biliárdozni.

A meghívott vendégek közt volt egy százhúsz-százharminc kilós fiatal lány is. Valóságos elefántbaba. Többnyire egyedül ácsorgott, félrehúzódva, vagy egyedül sétált a gondosan megnyírt kertben. Mikor Corso észrevette, hogy a társaság elhúzódik a lány mellől, nyomban mellé szegődött, s mint egy kamasz-Rimbaud, sziporkázóan szórakoztatta. Udvarolt neki, viháncolt vele, mennybe vitte. A lelkes kékharisnya-nőket törte közben a rossznyavalya.

*

Pár nappal később Rómába érkezett. A pályaudvaron néhány olasz költő fogadta. A bizottság egyik tagja, egy jámbor tanítóképű férfi is ott ágaskodott, várta az elbitangolt, tékozló olasz szülők fiát. Corso a megérkezés pillanatában rögtön őt pécézte ki:

– Te is költő vagy? – kérdezte tőle rámenősen.

– Igen – felelt neki a jámbor üdvözülten.

– Stupid vagy, barátom, nem költő.

Ismét megtörtént a nyers, mellbevágó kihívás, de válasz nélkül maradt.

A történtek után szinte mellékes is, ami a későbbiekben kiderült: anélkül, hogy tudta volna, Corsónak volt igaza.

*

Hogy tetszik nekem az ilyenfajta támadókedv?

Mi tagadás: tetszik.

Igen ám, csakhogy ez nem vívás, hanem nyegleség. És mi köze a nyegléskedésnek, a bolhacsípéseknek a forradalmi gondolkodáshoz?

Nagyon sok – felelem rossz kedvvel, de egyértelműen.

Egy világban, ahol kikezdhetetlen erejű gondolatok keringenek a fejünk körül, megszületik a logika elleni lázadás. Megszületnek a fintorok, kirobbannak az idegrendszer apró és érthetetlen felkelései. A magyarázatkeresés kudarcaiból vicsorogva, röfögve, káromkodva igyekszik föltápászkodni az ember. Inkább trombitát fújna meztelenül a sugárúton, mint ugyanezen a sugárúton öntudatlanul vagy képmutatóan menetelne. Inkább belemar óráról órára valakibe, mintsem hagyná elmerülni fölösleges álomba. Ismertem egy húszéves fiút, aki a lányok fülébe nem a szeretem lehetséges szavait suttogta, hanem azoknak a politikusoknak az újságokból kiírt jelmondatait, akik folyton a jövőt udvarolgatták körül.

*

Már megint a zűrzavar dicsérete, hallom a gyanúsítást. A vádat nem utasítom vissza, s fölöslegesen nem is magyarázkodom. Főként azért nem, mert engem mindig lefegyverzett azoknak a kísérlete, akik a saját válságba került életük révén próbálták megismerni az adott világ vagy tágabb értelemben, az emberi lét lehetőségeit.

*

Magyarországon most csönd van, béke van. Azt mondják, a legkisebb zűrzavar is árulás. Közép-Európa legnyugalmasabb szigete vagyunk. Azt mondják, ez a szerencsénk. Az építés zajtalanabb, de értékesebb évei következnek. Minden bizonnyal. Az érem egyik fele tehát kezd megfényesedni.

Félek, hogy a gyakorlat emberei és a politikusok ettől máris világosnak látják a másik oldalt is: a szellemit.

Csakhogy a szellem mindig másként építkezik, fejlődik, mint az ipar. Gyakran akkor képes a legnagyobb erőfeszítésére, amikor a bizonytalanság vagy a megrázó üresség szakadékperemére érkezik. Azért van szüksége a veszélyre, hogy ne vehessék el tőle a felelősséget.

Mindig összerándulok, ha azt hallom, hogy az elmúlt évtizedekben a szocializmus a közismert törvénysértések ellenére is fejlődött. Önmagával ezt a valóságos tényt se lehet ilyen egyszerűen igazolni. Önmagával egyetlen tettet se lehet igazolni. Ismerjük a fölépült ház példázatát, amelyben a tulajdonos éjszakáról éjszakára rosszat álmodik.

Talán a múltja miatt?

Talán a jövője miatt?

*

Régóta küzdök, hogy a tökéletes bizonytalanságot kiharcoljam magamnak. Sajnos, csak részben sikerült. Mert még mindig találok elég érvet és magyarázatot ahhoz, hogy rosszkedvem, nehézkességem és unalmasságom miatt másokat hibáztassak. Valamikor – s nyilván észrevétlenül – abba az irányba indultam el, ahol az út végén a tehetetlenség nemhogy megalázná, de fölmenti az embert a felelősség alól. Erről az útról négykézláb nagyon nehéz visszamászni.

*

Minden igaz, ami megtörtént velem harminckilenc esztendőn át, mégis érvénytelen, mert csak a történtekről tudnék beszámolni. Születésemről, iskoláimról, a háborúról, szerelmeimről, ötvenhatról, egy-két könyvről, amit elolvastam, vagy amit szerettem volna megírni. De ezeknek a történeteknek a mélyén legföljebb csak sóvárgás lakozik, nem a történelem. Semmi, amitől fölismerhető volna akár ez a mai nap is.

*

Egy harminckilenc éves férfi várja tőlem, hogy kifaragjam, hogy megteremtsem. Kezdve a koponyájától a lába ujjáig. A hanghordozásától az orra szimatáig. Valamikor forradalmárnak készült, de a folytonos belátások láthatatlanná tették még a testét is. Érvénytelenné a jelenlétét. El nem mondott szavaitól az eddig elmondottak is jövőtlenül szédelegnek.

Egy harminckilenc éves férfi várja születésnapján a barátait.

Szalmavirág

Először a kecskéket pillantottuk meg. Fönt legeltek a rozsdásodó hegyoldalban: egy… kettő… három.

Aztán a KECSKÉT, külön egy bokor mögött. Három kölök a fejét fogta, kettő a tőgye alatt hasalt. Szavak nélkül is érteni lehetett viháncolásukat.

– Menj már arrébb, hülye, eleget szoptál, most én akarok.

– Jól van, te ló, nem az anyád köcsögéből iszom.

– Cigányok – mondta a gépkocsivezetőnk. S hosszan, erőszakosan rájuk dudált.

A gyerekek fölneszeltek a hangra, abbahagyták az őserdei, nomád játékot, s nézték nagy, fekete filmgyári autónkat.

A kecske mekegve, bukdácsolva faképnél hagyta őket, s mint duhaj férfiak csapdájából kiszökő tisztességes családanya, futva futott lefelé a lejtőn, be a telepre.

Lassítsunk.

Cigányfalu. Egy szeletnyi Ázsia; vagy inkább Afrika? Kongó? Dahomey, Kamerun? A látvány mindenképpen a „bennszülöttek világára” emlékeztet. Az egyik ház küszöbén két döcögő, tipegő korú gyerek ül. Mindketten kenyeret esznek békésen. Falatozásuk társa egy hatalmasra nőtt anyadisznó. Két mellső lába bent van a szobában, a fara meg kint az udvaron. S mivelhogy az ajtókeret eléggé keskeny, a küszöbön hárman úgy férnek csak el, hogy a gyerekeknek össze kell húzódzkodniuk. Tíz év múlva bizonyára oldalba vágnák egy lapátnyéllel (hüccs, a pokolba!), de egyelőre szent a béke: a disznó uralkodik.

Képzeljük el ama híres és sokat emlegetett Paradicsomot.

Ne úgy, ahogy keresztény festők elképzeltették velünk, hanem így, ilyen nyersen, ilyen álcátlanul. A disznó röfög és zabál, ontja magából az iszapszagot, szőre a gyerekek arcába hull, akik maguk is kis állatok még, kócosak, mezítlábasak, folyik az orruk.

– Csinálj néhány felvételt erről a vakarék-Édenről – mondom a Barátomnak. Tudom, hogy fanyalog az ilyen „csuda érdekes” dolgoktól, magam is fanyalgok, de végül is a kíváncsiságunk szokott győzni. Megnézzük a szerencsétlenségeket, meghallgatjuk a pletykákat; s a romantika rojtos szárnyaival körberepülnénk a világot, ha lenne rá módunk.

Már el is kattan a gép.

Gauguin fekete disznóit látom hirtelen magam előtt, s zöld pálmafáit. Tahiti ehhez a hegy alá szorult telephez hasonlítva, a boldogság térképén található.

Újabb kattanások.

Madzagra kötve egy tyúk.

Megérkezik a megdézsmált kecske is. Feketén ásít rá egy tapasztott ól. Ez a pillanat is megérdemel egy celluloidkockát.

Indulunk, már megyünk, mikor utunkat állja egy váratlanul leereszkedő női ének sorompója. Mély, buja hang az oltári szerelemről. „Gyere rám, ha jó neked.”

Vajon ki énekel, és kinek?

Sehol a hang tulajdonosa.

A küszöbön továbbra is ott szoronkodnak-esznek a gyerekek s a disznó. A másik ház ajtókeretében két soványka lány jelenik meg. Az ének csalta ki őket is. Néznek ide-oda. És megvan. Nem a hegyről, s nem a házak mögül, hanem az egyik ház nyitott padlásterének a homályából göngyölög eléfelé az ének. Egy fiatal cigányasszony jelenik meg fönt, a följáróul szolgáló létra felső fokán.

– Énrólam is csinálnak képeket?

– Csinálhatunk – kiáltja oda neki Barátom.

– Közelről is?

– Ahonnan akarja.

– Akkor még ne! Várjanak – mondja szinte parancsolóan.

Talán fésülködni akar? Beszaladni előbb tükörért? Vagy átöltözködik ünneplőbe? Nem. Jön le a létrán, s kapcsolja le derekáról a szoknyát. Aztán a blúzából is kibújik. A két bámész lány, s nyomukban a két kenyeret majszoló kölök is ott áll szájtátva a létra alatt. Nézik az anyaszült meztelenre vetkőző nőt. Melleit, ágyékát borító szőrzetét, arcán a diadalmas nyugalmat.

Kiáltások: cigány szavak és magyar szavak gránátjai robbannak.

A telep egy szemvillanás alatt megbolydul. Fejek jelennek meg előbb a tenyérnyi ablakokban, aztán az ajtókeretekben. Az oldalba rugdosott disznó visítva kotródik el a küszöbről.

Az övéi közt lépked, vonul a nő felénk. Mintha most tért volna haza valahonnét, hogy amit elveszített, visszahódítsa.

Alattunk, a magas országút alatt húzódó árok vizében a lábára ragadt hideg sarat mossa le egy öreg cigányasszony. Egyedül ő istenkedik hangosan.

– Ó, te gyalázatos, ó te, szégyentelen, hozod ránk a bajt, hát az hiányzik? Te, te utolsó ribanc, nem ismerek rád, szűzanyám, majd megfeketedsz, megállj!

Sárcsomó röpül a nő felé.

Rezzenetlen. Ügyet sem vet a sápítozó, rekedt hangokra. A koránál, láthatóan, nyolc-tíz esztendővel idősebb. De nő így is. Az érzékek túlsó partjáról közeledő.

– Hová álljak? – kérdi már-már a beavatottak hangján. – Tetőtől talpig rajta akarok lenni a képeken. A hajam is, az arcom is, a mellem is. Ha elmennek is, lássák, milyen vagyok. Cigány vagyok, de nő vagyok, nem igaz?

Előrelép, s az október végi gazok közül letép egy szalmavirágot. S hirtelen ötlettel a két combja közé tűzi.

– Te szemérmetlen, te átkozott!

– A megfeketedő hangok elröpülnek a feje fölött, s a bokrok levelét megpörkölik.

Nem értem. Semmit se értek. Részeg? Őrült? Idegbeteg? Magamutogató? Senki se szalad hozzá, hogy lefogja. És egyébként is úgy viselkedik, mint akinek semmi baja nincs, csupán az ő pillanata jött el. Az a pillanat, amire eddigi életében várt: hogy a körülményeit legyőzze. Hogy szoknyájával, ingével együtt az egész tájat levesse magáról; a cukrosládákból összetákolt szekrényeket, az ideiglenes pléhkályhákat, a kikericsszínű őszi hideget.

Micsoda erőteljes és feledhetetlen egy meztelen női test a világ előterében! Megelevenedik minden körülötte, s örök marad. Néhány méternyire a vihogó asszonyarcok. Odébb a süketnéma ólak. Amott egy teknő, egy hanyatt lökött vashordó, s a madzagos tyúk. Távolabb a világ valamennyi mozdulatlan és mozgó aktja. Vénusz húgai, barátnői. S még távolabb elhajított, fehér harisnyakötők, melltartók, selymek, nyomorúságot távoltartó fénykorlátok, Amszterdam kirakatban ülő lányai, hóágyakon heverő filmcsillagok, a pénz, a pénz borzolódó tollpihéi.

A nő kiveszi combja közül a zörgő szalmavirágot, s úgy tartja jobb kezében, mintha jogart tartana.

– Most még így vetessenek le – nagyon kérem magukat. H. Ernőné vagyok, az életem ideköt, Kopasz utca 39.

Kattanás.

A szalmavirág izzani kezd. Néhány idevaló madár a bokrokba menekül. A kecskés gyerekeket fölkapja valami gyötrelmes szél, s ott röpköd velük a ragyás házak fölött. Sóvárogva nézik a srácok a nőt, behorpadt hasa vidékét, farát, melleit, a combja körül suhanó faleveleket, s mintha csak arra várnának: emelkedjen föl hozzájuk.

De a nő mozdulatlanul lent marad. Ott áll mezítelenül, kezében a nyomorultak, a bűnösök sérülékeny virágjával.

A kézmozdulat

Ismeritek a kézmozdulatot.

Álltok a csíkos átkelőhely előtt a járdaszélen, topogva, türelmetlenül. Orrotok teli benzinfüsttel, teli a fölzavart utcapor finom szennyével. Mennétek át a túloldalra vagy csak a villamosmegálló betonszigetéig. De autó autó után. Mintha ló nagyságú szilánkok suhognának arcotok előtt. Mintha egy kellemetlenkedő késdobáló pengéi álmotokban. Már léptek le a járdáról, de ösztönösen visszahőköltök, mert újabb szilánk röpül felétek. Ó, gyásztalan kis halál rémképe a kerekek alól!… és ekkor fékcsikorgás. A szélvédőüveg mögött előredűlő test: váll és fej, másodpillanatra rá a test visszaálló egyensúlya, s utána rögtön az ismerős kézmozdulat. Nem szelíd, hanem az a másik:

a csuklóból behajló,

a terelő,

a sürgető, a hessentő, a fapofa mozdulat, a királyi, a főnöki, a gépesíthetetlen; a vérmérséklettől, a helyzettől, a pillanatnyi idegállapottól függően gyorsabb, lassabb vagy épp a fölénytől kenetteljes.

Látszatra persze semmi: pusztán csak jelbeszéd. Célszerű csuklómozgás, amit mindenki ért: én, te, ő, mi, ti, ők; a németek, az angolok, az arabok, a pápuák, a süketek, a bölcsek, a csepűrágók, bárki. Tessék, tessék, embertársaim, át lehet menni veszélytelenül. Szabad a pálya, szabad a tér. Gyerünk, gyerünk minél gyorsabban (tetűk)!

Közmegegyezéses jel – mégis micsoda más tartalom és jelentés az egyik félnek és a másiknak is. Egyiknek víz, a másiknak tűz. Netán az autó miatt? Netán amiatt, hogy az autóslét a lépcsőzetesen fölépülő társadalmi lét magasabb állapota? Isten őrizzen attól, hogy ezt az elsőül fölkínálkozó gondolatot elfogadjátok. Egy látszatot fogadnátok el, s már a következő percben ömlene is a nyakatokba a szennyvíz: irigyek vagytok, lusták, élhetetlenek, tehát gyűlölködők. Kinéznétek mások feneke alól a kocsit, mint Katiból a gyereket, bezzeg, ha titeket is négy kerék röpítene! Az már kinek is jutna eszébe, hogy esetleg ti szívesen gyalogoltok, szívesen ültök a városban villamosra vagy földalattira; hogy a döglesztő csúcsforgalomban százszor inkább utaznátok griffmadár hátán vagy közönséges seprűnyélen, mint folyton leálló, megtorlódó sor közepén egy zárt kocsiban. Se előre, se hátra, se oldalt. Innen is, onnan is hasonló szörnyek: a hevesen letekert ablakon át kihajló sárkánypofák: jöjjön rám, maga barom! Nem lát a szemétől?! A járókát ajánlom, apafej! A mama majd gügyög odahaza a kis erőszakosnak. És így tovább.

Hogy a nevetségesség is ugyanúgy szedegeti áldozatait, mint a közlekedés? Hogy egy-egy ilyen dugó közbeni összeszólalkozás után rákvörös hullákkal, darabokra tépett áldozatokkal rohannak tovább az autók – ugyan kit érdekel? Legkevésbé tán azokat, akiket érint, mert a legközelebbi átkelőnél máris feltámadnak a lepocskondiázott és helybenhagyott hullák; ők lesznek újra a nagyok, biztonságukat helyrebillenti az ismerős kézmozdulat: nem a szelíd, a visszafogott, hanem az a másik:

a csuklóból behajló,

a terelő,

a sürgető,

a látszatra semmivel se bántó, sőt, amely ha meggondolom, még előzékeny is: tessék, lehet menni, várok türelemmel, eddig önök vártak, most én várok, ha kell, jövő tavaszig is, mire elolvad a hó, mire lebabázik a néni, mire új kormányválság robban ki Brazíliában vagy Peruban, várok, pedig rohannom kellene, hajt az idő.

Aki csak tudomásul vette eddig, de még soha nem gondolkodott el ezen a kézmozdulaton, ezen a civilizáció szülte jelbeszéden, ne mulassza el a jövőben. Bent van ebben a mozdulatban a legelső „napsütésre” kicsírázó felsőbbségtudat s hatalom kínálta ösztön, amely, tisztelet a kivételnek, ott lapul mindenkiben, aki egy villa, egy autó, egy főnöki díszhely tulajdonosaként följebbállónak hiszi magát a létrán. Sőt, bent van ebben a mozdulatban a felemás előzékenység is, amely úgy ismer el, hogy közben sért. Tartja magát a szabályokhoz, de kérkedik vele. Még világosabban: törvény szerint cselekszik – miközben megengedhetetlenül pimasz. Mert nézzük csak ezt a terelgető kézmozdulatot. Ami előzékenység benne, egyúttal akadályoztatás is. Hiszen ha veszélytelenül vonul is át az ember a zebrán, a csuklóból mozgó kéz fölényét magával viszi. Az autók már rég felszívódtak, eltűntek, már kimentek a divatból is, de a kényesen mozgó kézfej még mindig ott ugrál, ott hetvenkedik az orrunk előtt, s nyelv előtti nyelven közli velünk, hogy útban vagyunk, hogy fölöslegesek vagyunk, persze nem általában, csak most. S világért se lennénk fölöslegesek, ha mozdulatlanul ott maradnánk a járdán, vagy ha lent a csatorna mélyén közlekednénk szépen, békésen, onnan figyelnénk csak a motorzajt, a fönti száguldást. Ez a jelbeszéd olyan mélyről jön, hogy – nem kutatva a mélység alját – már-már célszerűnek, azaz ártatlannak hihetjük. Vagy egészen másnak. Az egyre inkább elhidegülő korunk nyelvén közmegegyezéses jelnek.

A kiáltvány

Ha Zólyominak nem megy az írás, dührohamokat szokott kapni. Gyűlöli az irodalmat, a nagyképű olvasót, az asztalt, amelynél ül, a szállodát, amelynek első emeleti karzatán bérelt helye van évek óta. Van, aki elveszettséget érez ilyenkor, Zólyomi legszívesebben verekedne valakivel. Például a szálloda igazgatójával, kinek jó liszteszsák képe van, puffadt ujjain pedig akkora aranygyűrű, mintha ő volna Mátyás király. No de másból se áll az ember élete, mint önfegyelemből és lemondásból.

Zólyominak, úgy látszik, ez a mai napja is könyörtelen lesz. Ül csak a szakálla mögé behúzódva. Arcán megjelenik a sárgaság, a vérben szétszivárgó epe következményeként.

Ez az a pillanat, amikor szokás szerint fölkel a helyéről s elkezd vándorolni a hatalmas épület útvesztőiben. Le a presszóba, eljátssza, mintha keresne valakit. Be a mosdóba, vizelni, vagy kezet mosni, ha kell, ha nem. Megáll a tükör előtt és szívből fakadó undorral nyelvet ölt saját tükörképére. – Hülye! – teszi hozzá elfogulatlanul.

A mosdó után a folyosók következnek. A szállodabeli bazárok, souvenir-kalitkák. „Áruk csak dollár értékben”! S végül az igazi dühöngő hely: a dísztárgyakkal megtömött üvegszekrények. Zsibvásári bőség a polcokon: porcelán-huszárok, porcelán-Lédák, porcelán-Toldik, földre kényszerített bikával. A nemzet hajdanvolt csalogányai: Blahalujzák, Dérynék rózsaszínű krinolinban, gitárral. Porcelán-kutyák, porcelán-lovak, meztelen amazonokkal. Fodor fodor hátán, csipkék, érzelmek porcelánból. Porcelán-zene, porcelán-csönd, porcelán-bűz. A hullakamrákban is szabadabban lélegezhet az ember.

Zólyomiban lassan megy föl a vérnyomás. Szédül, ösztönösen is arra gondol: mennyi fáradságot, munkát, anyagot, pénzt pocsékolnak a világon szemétre. Itt van például a porcelán is. Előbb kibányásszák a földet, aztán elszállítják, keverik, dúsítják, pépesítik, formálják, kiégetik, festik, mázazzák, s mikorára elkészül a csecsebecse, óvatosabban kell vele bánni, mint a nagybeteggel vagy a terhesanyával.

Milyen agytorzulása az emberiségnek – görgeti tovább a gondolatot Zólyomi. Azt, hogy az ízlésünket nyíltan sértegetik, megszoktuk. Felnőtt korára hozzáedződik az ember az ilyesmihez. De amikor az önérzetében alázzák meg, vagy amikor a szegénységében nevetik ki, mert eszébe juttatják, hogy vannak nála különb emberek, akiknek a hulladék-pénzéből is telik ilyesmikre – ezt ki szokná meg?

A hulladék-pénzből?

Zólyomi gyors fejszámolást végez.

Csak az egyik szekrényben negyvenezer forintnyi szemét hever. Sem az örömeinek, sem a fájdalmainak nem volt ennyi pénzben fölmutatható értéke soha.

Harminc forinttal a zsebében s azzal a bizonyossággal a koponyájában, hogy holnapra se lesz gazdagabb földlakó, ellépeget a csecsebecsés szekrény elől, vissza a helyére. És mint az a gyűjtögető vadember, ki napi táplálékát megszerezte, s átadhatja magát a szellemeknek, Zólyomi is fölparázslik. Egy kiáltvány szövege kezd megformálódni képzeletében. Rendel egy kávét, megissza, vár, ujjaival végiggereblyézi szakállát, aztán szokása ellenére, nagy, nyomtatott betűkkel fölírja az üresen feszülő fehér lapra:

A festő levele barátjához

Öregem, ez már hajmeresztő! Ez a mai volt a huszonötödik éjszakám. Huszonötödik éjszaka gyötör az álmatlanság. Már mindent végigpróbáltam, de hiába. Sétáltam lefekvés előtt, zenét hallgattam óraszám hanglemezről és rádióból; számoltam százig, aztán ezerig. Elképzeltem a patakcsobogást, a novemberi esőt, vonatok, tengerek ringatását, a bölcsőét, mert engem még abban döcögettek; függőágyakat árnyékban, szélben. Elképzeltem azt is, hogy valaki ott fekszik mellettem, és álmosítóan szuszog. De semmi. Sőt, már a tökéletes, a végleges, a mindent legyőző unalmat is elképzeltem: vakító fehérre meszelték be a kínai falat, s a vakító felületen elindul két hangya. Megy, megy, megállás nélkül. Sehol egy repedés, fölhólyagzás, mészbuborék, ami útjukat állná. Már húsz napja mennek, már ötven napja, már száz éve. Nincs más mozgás a világban, csak a két hangyáé. Azt hiszed, segített? A fejem változott kínai fallá…

Csak legalább tudnám, mi rohasztott le ennyire és ilyen észrevétlenül. Nincs semmi látható oka. Nem halt meg az apám, nem vágta le a lábamat a villamos. Lánykereskedő se lettem, ki hivatalosan „énekesnőket” és „táncosnőket” szerződtet, mondjuk, Líbiába, s reszket, hogy lebukik. És hát hullamosónak se képeztettem át magam titokban. A munkám? Arra se panaszkodhatok különösebben. Ugyanúgy dolgoztam, mint eddig. Festettem az Alapnak és magamnak is. Viharos gyorsasággal kenek valamit mindig eladásra, többnyire tájképeket. Domboldal, ház, előtte három koronátlan fa – kubista eszközökkel. Vagy egy bányabelső, vörös bauxitfal, az előtérben két fekete csille – kissé cézanne-os fölfogásban. Tehát nem is a pénz. Olyannyira nem, hogy mielőtt rám tört volna ez a nyavalyakórság, ötvenezres szerződést kötöttem egy külkereskedelmi vállalattal, naptárra. Mindegyik hónaphoz egy rajz, a magyar borászat világából, kiszőrözve tök-naturalistán, mintha Rembrandt mester bütykölte volna. Karácsonyi és újévi ajándéknak küldi a vállalat külföldre. Még megérhetem, hogy Szász Bandi után én leszek a nagymenő! Rajzolni kell tudni, semmi mást. Tudom, te máris azt kérdeznéd, hol itt a művészet? Még szorongatóbban: hol az én művészetem? Kérdésed, persze akkor lenne jogos, illetve jogosan számonkérő, ha a művészetemből én ugyanúgy megélhetnék, mint te abból, hogy nyelvtanár vagy. De művész létemre én is csak a készségemből élhetek meg, nem a tehetségemből. Kezdetben még sisteregtem emiatt, köpködtem dühösen a parázsra, de hol van már az a parázs! Rám sütheted, hogy megalkudtam, hogy belefásultam, hogy észrevétlenül elvéreztem. Nem, nem erről van szó. Az igazság inkább az, hogy hajszálpontosan fölismertem a hazai lehetőségeket s ezen belül az én lehetőségeimet. Nem akartam, s nem akarom senkinek beverni a fejét. És azt se akarom, hogy az enyémet verjék be. Nem akarom, és nem akartam romokban látni a Műcsarnokot, természetesen magamat sem. Harmincnyolc éves koromban épp akkora nevem van, amekkorával már különbözhetek másoktól. Ha nagyobbat akarnék, meg kellene feszülnöm. Mert manapság vagy jó hírű árutermelő az ember a művészetben, vagy önmagát fölemésztő aszkéta. Csak egy példát kapásból. Ott van Zoltai, aki makacs és hajlíthatatlan. Van egy ötödosztályú műterme, dohánypajtának se lenne jó, beesik hozzá az eső, hol ide, hol oda rakosgatja a képeit, és már óceánmélyi nyomásnak kell ránehezedni, ha nagynéha fölajánlja egy-egy képét az Alapnak, vásárlásra. Öt-hat éve még irigyeltem is, de látom, hogy egyre inkább megmerevedik. Belezápul saját tisztességébe. Én jártam azóta Párizsban, Olaszországban, Moszkvában, el akarok menni Lengyelországba és a görögökhöz. S amit ő egyhelyben kotolva ér el, én azt az élményeimmel pótolom. Őt a mozdíthatatlansága – engem pedig a mozgás gazdagít, de mindkettőnket csak annyira, hogy ugyanazon a szinten mozoghassunk. Láthatod, nem a becstelenséget, csak a harcmodort tanultam meg. Ami mindenkor kötelező volt. Száműztem a drámát, a remegéseket, a kétségbeesést, a betonfalakon is átlángoló hiszékenységet. És ha, öregem, te most azt hiszed, hogy a kispolgár magyarázza előtted a bizonyítványát, sajnálatosan tévedsz. A kispolgár azért húzódik vissza, mert fél. Én azért gondolkodom így, mert semmit se találtam, ami méltó volna a félelemre. Nem gyávaságból, nem helyezkedésből, de megfontolásból álltam középre. És tíz éven át ez tartott életben. A tárgyilagosság volt az erőm. Tudtam tőle élni, tudtam aludni, érted! Lenéztem a nagymenőket, akik legföljebb úri anarchisták voltak, és ugyanígy lenéztem a kis ágaskodókat, nyüzsgőket is, akik csak azért lettek forradalmárok, mert ebbéli képességük kipróbálására úgyse kerül sor, tehát ugrálhatnak. Nyugodtan mondhatnám, hogy tisztánlátásom őrzött meg a fölösleges habverésektől. És tessék! Egyszer csak fütyülnek ennek is. Fekszem éjszakánként, mint a siralomházi elítélt. Semmim se fáj, egyszerűen csak a szemem nem csukódik le. Ég belülről, mint a szalmakoszorú. Irigy és gonosz vagyok. Nem tudok ránézni jóízűen egy nőre, mert a legelső mellékgondolatom az, hogy bizonyára remekül alszik, és mikor fölkel reggel, nyújtózkodik, nyávog, mint a kendermagos macskák. Lehetséges, hogy épp az árult el, amit mások mint emberi értéket számontartanak: a belátás, a helyzetfölismerés, a tárgyilagosság? Ha igen, akkor azt mondd meg nekem, mire való az ész? Mire való az értelem? Arra, hogy nagy ívben kikerüljük, mint valami veszélyes szakadékot? Vagy, hogy altatókkal hülyítsük és kábítsuk el? Gyakran elképzelem Van Gogh levágott fülét egy levélborítékban, ahogy elküldi barátjának. Mást se csinálok hetek óta, mint képzelődök. De hiába gondolok ki ezt-azt éjszakánként: fekete rőzsekazlakat a Tisza-parton, sárgán hullámzó éggel; vízsugarakat, mint egymáson áthasító szivárvány-parabolákat; állatfejeket a bokrok mögött; földből kinövő karácsonyfákat, melyeken a gyertyák kivilágított városok; mire nekikezdenék, hogy megfessem valamelyiket, a fáradságtól teljesen megsemmisülök.

Utálom a panaszkodókat. Ha sír valaki: legyen legalább Jeremiás. Ezt a levelet se tekintsd könnyhullatásnak. Írtam csak úgy, bele a vakvilágba.

Az újságíró levele barátjához

Egyszem barátom, Tyukodi pajtás, belémesett a féreg. Belémesett, és nincs senki a közelemben, akivel szót válthatnék róla. Kissé magamnak is homályos az ügy, de te majd tisztába teszel.

Arról van szó, hogy elegem van ebből az egész hétszentségből. Hogy mért éppen most? Én is ezt kérdeztem magamtól ma hajnalban, hiszen az alatt a hat esztendő alatt, amióta itt dolgozom a mezőgazdasági rovatnál, legalább kétezerötszázszor is becsavarodhattam volna. És nem! Sőt, amiért te mindig kiröhögtél, fülig sárosan, nyakig marhaganyésan lótottam-futottam mindenfelé: riport riport után, tárca, cikk hetente három is. Mondd meg, mi történhetett velem? Egyszerűen elnyűvődtem? Vagy leengedtem, mint égető napon a bicikligumi? Jó, jó, de hát mért nem láttam ezt előre? Értelmes, sőt okos élőlénynek tartanak, s néha magam is elismerem ezt magamról, tehát elég lett volna két-három hónappal előbb kihallgatást kérni Borostól, a főszerkesztőmtől, a fülébe duruzsolni, hogy végre helyezzen át engem a művészeti rovathoz, könyvekről, színházról, filmekről akarok írni, mert én már kész vagyok, tökéletesen kész. A régi témámat és magamat is többszörösen kimerítettem. A földeket legalább százötvenszer fölszántottam, bevetettem, learattam, szemveszteséggel vagy anélkül; a téesz-lovak tomporát ugyanannyiszor megcsodáltam; beszélgettem körülbelül százezer csősszel, súlyos, gőzölgő kazlak között; ötszáztizenkét brigádvezetővel, pocokirtás közben a búzamezőn. És hát köszönöm, ezekből elég ennyi. Elég a zárszámadások, a közgyűlések „forró hangulatából”. A vízágyúkból is a kertészetben. A víztoronyavatásokból is – hát nincs igazam?

Lehetséges, hogy Borosnak két hónappal ezelőtt is leesik az álla. Na és, leesik! Azóta már ötször visszarakhatták volna a helyére, viszont most mind a ketten túl volnánk már a nehezén.

Csak az első emeletre kellene lebaktatnom, s rajtaütésszerűen berosálni a titkárnővel, aztán egy-egy lóugrással sakk-matt helyzetet teremteni ott benn a Főnöknél.

A csuda tudja, mintha diákkoromban több merszem lett volna az ilyen lerohanásokhoz. Újságíró is így lettem hetedikes gimnazista fejjel. Azt se tudtam, milyen belülről egy szerkesztőség: a tanári szobákhoz hasonlít-e jobban, vagy egy nyilvánosházhoz, mégis úgy nyitottam rá a p.-i néplap szerkesztőjére az ajtót, mint akit erre neveltek a történelemórán. A szerkesztő, százharminc kiló körüli pók volt, azóta meglépett, épp disznósajtot falatozott.

–Tessék, mit óhajt? – kérdezte.

– Újságíró szeretnék lenni – mondtam határozottan.

– Újságíró? Szervusz. Légy szíves, tegezz, Baranyi Antal vagyok, ülj le, kérlek, megkínálhatlak egy kis disznósajttal, a vágóhíd igazgatója jó haverom, mindig küld egy kilóra valót… És mért akarsz újságíró lenni?

– Csak – mondtam még az előbbinél is határozottabban.

Baranyi elkezdett nevetni.

– Te jól és gyorsan osztod a lapokat, pajtás. Milyen származású vagy?

– Szegényparaszt.

– Az jó. És írsz is, vagy csak a bogár dönög még a füledben?

– Írok.

– És miket?

– Verseket.

– Megbuktál, pajtás. A költők kivétel nélkül használhatatlan élőlények. Képtelenek megírni egy ötsoros hírt egy halálos balesetről, mert fogalmazás közben elbőgik magukat. Sok bennük a részvét, jobb ha átváltasz, és prózát írsz.

– Miről írjak? – kérdeztem, mintha máris a lap belső munkatársa volnék. És ess hanyatt, másnapra megírtam életem legelső tárcáját: két kosár beszélget az új forint megjelenése utáni napon. Jópofa kofa-szöveget recseg az egyik, a másik meg egy levitézlett nagysága szövegét nyikorogja. A témát is, a formát is én találtam ki. Istenien bevált a lélektani pillanat.

Most is hasonló bomba kéne! Persze, nem egyszerű. Boros nyolc éve került a lap élére, de nyolc esztendő óta sem ismert meg bennünket igazán. Azt, hogy egyikünk-másikunk jóval szabálytalanabb lángelme, mint amennyire cikkeink szövege sejteti, talán elképzelni se tudja. Pedig Boros nem buta, sőt átlagon felül értelmes… Csakhogy úgy értelmes, mint ahogy vannak rendkívül tehetséges Sóvárgók, nagyképességű ábránd-Toldik. Remekül vitatkozik, cselez, váratlanul tud gólt lőni, de ha egy mélyebb áramlású tanulmányt kellene megírnia – miről is? –, mondjuk arról, hogy a történelemből ismert kisember mért nem jut el soha az öniróniáig, fogadom, hogy öt mondat után alámerülne az iszapba. Miért? Azért mert nem cselekvő alkat. Szikrázni tud – dönteni nem. Tudom, te erre most fölkapod a fejedet, és fölüvöltesz, hogy nyertünk, mert aki nem cselekvő alkat, ahelyett, kis agyafúrtsággal, mindig lehet cselekedni.

Ne hidd, hogy ilyen egyszerű a leányzó fekvése. A lehet épp most kezd múlt idővé átlényegülni.

Boros ugyanis leszokóban van a dohányzásról. Pontosabban, már a harmadik hete nem dohányzik. És nem orvosi utasításra vagy tanácsra hagyta abba, hanem saját elhatározásából. Fejgörcsei voltak? A ráktól félt? A felesége rimánkodott neki, vagy a szeretője? Nem tudom, nem tudhatom. Dolgozik a rovatnál egy volt mezőgazdász, aki ötvenhat után ugrott ki a trágya-rendből, s így lett belőle újságíró; szerinte Boros hiúságból mondott le a dohányzásról.

Lehetséges, hogy a mukinak igaza van. Figyeld az érveket. Boros az idén múlt ötvenéves. Az ötvenedik esztendő pedig olyan egy férfi számára, mint a figyelmeztető, komor gongütés: készítsd el a számlát. És hát mit csinált eddig Boros. Nem sokat. Főként az az utolsó nyolc esztendeje ment veszendőbe, amit itt a lapnál töltött. Mert mi a szerkesztői munka lényege? Az örökös egyensúlyozgatás – nem sziklák, hanem csak fölfröccsenő tajték-habok között. Nehogy vizes légy egyszer is, az istenért! Vagyis most erre ügyelni, most arra. Minden látszat ellenére: negatív létezés. A szerkesztő állandó öncsalásban él, mert azt hiszi, hogy dolgozik, holott mindig más cselekszik helyette. Nemcsak úgy, hogy más írja a cikkeket, hanem úgy is, hogy másféle dolgokról írják, mint amikről kéne. Bocsáss meg a többesszám harmadik személyért – írjuk. Én, te, ő, mi, ti, ők! Föltételezhető, hogy Boros legalább az ösztönei mélyén érzi ezeket az ellentmondásokat. Annál inkább érezheti, mivelhogy volt idő, mikor a földalatti pártnak ő volt az egyik legvakmerőbb és legvagányabb alakja. Még Szálasi színrelépése után is hol csendőrtisztként, hol karszalagos „nyilasként” szaladgált a városban, s élete kockáztatásával mentett meg jó néhány letartóztatott értelmiségit, zsidót, katonaszökevényt. Többen is mesélik, akkor volt igazán elemében.

Persze nem ő az egyetlen, aki akkortájt átlépte a halálos veszedelmek küszöbét és utána nemsokára egy iroda küszöbét, ahonnét már csak a gyászkocsi gördül ki vele méltósággal. Korok, korszakok, jellemek, ellentmondások. Tudjuk, ismerjük, unjuk a magyarázatokat. Más küzdeni, és más átvenni a hatalmat. Közhelyek. Mi lenne, ha fölfejteném a múltat, és megkockáztatnám Borosról, hogy vagánysága és vakmerősége sem utal igazi cselekvőképességre, mert egyikben is és a másikban is sok a kalandorvonás, a szívósság nélkül élő emberek – tiszteletre méltó, de ideiglenes – veszély-sóvárgása. Sok a rögeszme-keverék.

Jó, hogy rátaláltam a rögeszme szóra, mert elképzelhető, hogy Boros valóban a fejébe vette, hogy férfikora legvonzóbb éveiben semmit se csinált, ami erőfeszítést követelt volna tőle. Erőfeszítést, ami egyértelmű. S ha a világ nem, hát majd ő maga magát teszi próbára. Békés években mi másra lehet vállalkozni, mint lemondani a dohányzás káros szenvedélyéről. Abbahagyni, és kész. Egyik percről a másikra, mint ahogy kigyulladt repülőgépből ugrik ki a pilóta.

S három hét az már nagy idő! Három hét után nem gyújthat rá, ha belekékül is, mert akkor vége a becsületének. Nincs mese, pajtás, ha komolytalan dolgot művel az ember, a látszatra kétszeresen is vigyázni kell. Szappanbuborékfújásban kifáradni, és meghátrálni, egyenlő a halállal.

Nyilvánvaló, hogy Boros ezt is tudja. Tizenkét öngyújtó áll az asztalán, s ha valaki belép a szobájába: no, gyújtsunk rá, mondja a belépőnek, de ő minden kínálást fölényesen elhárít: köszönöm, nem dohányzom. Csak tüzet ad. Képzeld, tizenkét öngyújtó, mint tűzvonalban az aknavetők! Végigcsettintgeti időnként őket, s a láng fölé papírt tart, kefelenyomatot. Ha Néró korában már dohányoztak volna Európában is, minden magyarázat közül azt az egyet tudnám elképzelni, hogy Néró azután gyújtotta föl idegességében Rómát, miután leszokott a dohányzásról.

El kéne ezt az ötletet sütnöm Borosnak. Mindenki hiú annyira, hogy ha szellemes dolgokkal hozzák kapcsolatba, nem orrol meg érte.

Én, állat, tudván-tudva tocsogok a sekélyes pocsolyákban. Dohányzás, lópikula, ugyan kit izgatna, ha nem a taktikázgatás volna az életformánk. De hát alkalmasság helyett az alkalmas pillanat a döntőbb. Látod, nem arra alapozok én sem, ami két embert összeköthetne, hanem arra, pajtás, ami különb időkben éppenséggel szétválaszt. Boros hiúsága a fő kérdés. A módszer csínja-bínja, amivel jelenlegi erőfeszítését elismerhetem, s ezáltal előnyös helyzethez jutok. Az már eszembe se jut, hogy pont azzal nem használhatok, amivel tudnék – a saját példámmal. Én már negyedik éve nem dohányzom. S ugyanolyan kínnal hagytam abba én is, mint ő, s ugyanúgy egyik pillanatról a másikra. Csakhogy az én leszokásom nem vált ennyire közüggyé. Engem lehetett ugratni azzal, hogy biztosan azért mondtam le e férfias szokásról, mert kocsira, házra takarékoskodom, vagy egy nő kedvéért rakom élükre a forintokat. Szabadság, egyenlőség, testvériség, érted? Én nem ő vagyok. Az én helyzetem nem hasonlítható az övéhez. De különös ellentmondásként Boros ügye e pillanatban mégis az én ügyem is. Az ő idegállapota az enyémet egy életre vagy legalábbis hosszú időre eldöntheti. Mondjuk, bemegyek hozzá, és szóba kerül a dohányzás, a leszokás gyötrelme, és én a magam módján nyilatkozom. Elég, ha átlátszóan dicsérem meg kivételes akaraterejét, végem lehet. De ugyanígy végem lehet, ha saját leszokásomra hivatkozva, erőfeszítését nem méltányolom kellőképpen. A gyanú így is, úgy is megszülethet. Hiába fogadta el hat éven át – kisebb-nagyobb átalakításokat nem számítva – cikkeimet, a gellert kapott pillanattól kezdve nem az lennék a szemében, aki valójában vagyok, még inkább akivé lenni szeretnék. A film, a színház, az irodalom iránti gyors föllángolásomat egyszeriben művészkedő hóbortnak tekinthetné. Mért éppen most? Mért minden előzmény nélkül? Átsüvíthet rajta még a rosszindulat is: ha én hat esztendeig nyomtató ló voltam, béketűrő, fáradhatatlan, mért akarok egyik óráról a másikra vadászó sólyom, énekes pacsirta vagy kritikus bagoly lenni? Ki tudja, nem volt-e hazugság minden eddigi szusszanásom? És ha az volt, mi a biztosítéka annak, hogy a jövőben nem az lesz? Ezt pedig már a személye elleni orvtámadásnak is gondolhatja.

Különösen ebben az állapotában.

Tudnivaló, ha védtelen az ember, már eleve gyanakszik. Minden idegszála megfeszül, s azt figyeli, honnan zörren a bozót, hol lángol föl egy sárga tigrisszem.

Boros pedig most védtelen. Egész személyisége pőre, nyitott. Ki van szolgáltatva az akaratnak és a biológiai terrornak. Bármi hozzáér, fájdalmat okozhat neki, és szégyent. És valami olyasfélét kell neki bizonyítania – magának és másoknak is –, amiben senki sem segítheti. Hogy nem segítheti, az még a legkevesebb, de mindenki akadályozhatja. Néha a puszta létével is: azzal, hogy a szeme sarkából fürkészi, nem adta-e még be a derekát. (Tanulmányt írni a történelem és az egyéni szenvedélyek gubancáról.)

Ha Boros keresztényi alkat volna, az más. Akkor talán a saját tusakodását, belső gyötrelmét szívesen elfojtaná a kedvemért, s alázatos főhajtással ezt mondaná: Csergő barátom, megértem magát, amiért ki akar bújni a bőréből. Nemhogy megértem, tetszik is nekem, mert hasonlít a föltámadáshoz, az újjászületéshez… és így tovább.

De Boros nem keresztényi alkat. Önző, mint más. Mint például én is. Neki e pillanatban az a fontos, hogy legyőzze önmagát, nekem meg az, hogy meggyőzzem őt. E kettős diadal semmiképpen se születhet meg egy időben.

Azt gondolod, túlzott óvatosság? Lehetséges. Magam is észreveszem időnkint, hogy farmernadrágban, oroszlánysörényes frizurával olyan vagyok, mint a leírásokból ismert jobbágy, aki azt lesi, még ha gyűlölködve is, ráng-e hűbérurának az arcizma. Vagy azt, milyen felekezethez pártolt, hogy követhesse. Mi ez? Az idegrendszer feudalizmusa?

Minél többször meghentergek a pocsolyában, annál világosabb, hogy mi lenne a megoldás. Rányitni az ajtót, és sarokba szorítani. Megfogalmazni kristálytisztán a lelkiállapotát. Azt, hogy amit csinál, legalább annyira pótcselekvés, mint amennyire saját egészségét tekintve hasznos. Igen, ütközzék csak neki az agyamnak, hátha a saját maga ellen fordított dühét ellenem tudná fordítani. S anélkül, hogy az irányváltást észrevenné, beleszerethetne föllángoló indulatába. Ilyesmi még a szenvedélyt is pótolhatja.

Vagyis Borost újra cselekvővé kellene tenni. Hagyja a papírégetést, a néróskodást, foglalkozzék inkább az én ügyemmel. Ha közben kirúgna is az ötleteim miatt, vakmerőségemért belém szerethetne. S ha pedig belém szeret, egyenrangúakká válunk.

Nincs mese, ezt kell elérnem. A stílus maga az ember – emlegetik jó néhány százada. A stílusváltás ezek szerint az ember megváltása is lehet.

Tévednék, pajtás?

Várom százlóerős válaszodat.

Egy leszerelt katona levele

Kedves barátom, ha kinevetsz is, az az igazság, hogy én eddig nemigen törtem a fejemet olyasmin: jó-e az ember? rossz-e? buta-e? szörnyeteg-e? Szabad időmben csavarogtam, udvaroltam, nézelődtem, meghallgattam a történeteket, nevettem rajtuk, vagy legyintettem, és ezzel el is volt intézve a világ. Élveztem mindenféle tarkabarka társaságot, haverokét, lányokét, de személy szerint általában mindenkiről komolytalanul ítélkeztem: ez meg ez a tolató-jancsi hülye, az a nő belevaló, emez átlátszó, mint az ablaküveg, amaz pedig görbe, mint a kályhacső, s belül ugyanolyan kormos is. Pedig lett volna időm elmélyülni vagy ahogy a magadfajta ember választékosan fogalmaz: tornáztatni az agyvelőmet. Istenem, három év azon a bauxitot szállító szerelvényen! Szerelvényen? Kávédarálón! Tizennyolc kilométer a bányától a főállomásig, tizennyolc vissza, közben két-három lejtő, illetve emelkedő, amikor be kellett húznom vagy ki kellett eresztenem a féket. Ezenkívül semmi, csak rétek, szőlőhegyek, erdők, egy katonasír a marhalegelőn, felhők, mozdonyszuszogás és rengeteg üresjárat belül a koponyámban.

A nagy fordulat a katonaságnál következett be. Azóta szinte csak egy hajszál választott el – választ el ma is! –, hogy nem lettem filozófus. Nem maga a katonaság hatott rám ilyen földrengésszerűen. Nem az ottani kacifántoskodás, a türelemiskola tapasztalatai vagy ehhez hasonlók. Kis, jelentéktelen ügy pörgette be az agyamat. No de jobb lesz, ha sorbaszedem a dolgokat.

A szokásos hatheti kiképzés után szakácsnak jelentkeztem. Nem volt bennem semmilyen agyafúrt szándék. Eszembe se jutott olyasmi, ha netán háború lenne, engem akkor se küldenének ki a tűzvonalba, vagy más efféle korszerűtlen marhaság. Inkább azért sakkoztam ki az egész szakácskodást, mert semmit se szerettem úgy, gyerekkoromtól kezdve, mint a húslevesbe főtt sárgarépát és a velős csontot. Azt gondoltam, a katonáskodás miatt két vagy három évig kár lenne lemondani róluk. Ha nem vádolsz meg, barátom, hazaárulással, bevallom: a velős csontot és a sárgarépát tekintve jól számítottam.

Gondolkodói pályafutásom mégsem ezzel a ravasz kis önzéssel kezdődött. Ez csak a körülményt teremtette meg hozzá.

Hallgasd inkább magát a történetet.

Volt egy demokratikus lelkű parancsnokunk, egy nagykanizsai vasutas származék, aki elrendelte, hogy a főszakács mellé hetenként mindig két kiskatonát is ki kell jelölni ételkóstolónak. Ők képviselik a tömeget, a tömegízlést. Ők mondják meg, eléggé puha-e a lencse, a hús; sós-e a főzelék, vagy sótlan-e. A főszakács, akit az első időben még sértett ez a cirkusz, ez a fölösleges népi ellenőrzés, később annyira megszokta, hogy fütyült rá. A saját szája íze szerint készítette el a bakaeledelt, s csak azután engedte kondérközelbe az ellenőröket. Egyik nap – véletlenül vagy készakarva – két olyan kiskatonát jelölt ki a parancsnokunk, akik civilben sofőrök voltak. Terherautó-sofőrök. A szeplős, vörös képűt Lánginak hívták, és a másikat, az alacsony homlokút, Solymárnak. Aznap fejeztük be épp a döglesztő nyári nagygyakorlatot, s ünnepi ebédre húslevest főztünk. Emlékszem, én már túl voltam a velős csonton, a sárgarépán, s ültem egy fatuskón, vártam a fejleményeket. A főszakács Solymárnak is, Lánginak is kanalat adott. „Bajtárskáim, csak tárgyilagosan” – mondta nekik takargatott gőggel.

Lángi megkóstolta a levest.

– Sós – mondta kerekperec.

Solymár lassan, megfontoltan szürcsölgette. Töprengett, várt, föl-fölhúzta a vállát, míg végül kibökte.

– Nem sós.

Lángi újra merített, fújta, hadd hűljön, aztán egyszerre lenyelte az egészet.

– Nagyon sós.

Solymár szintén merített, szintén megfújta, és egyszerre engedte le ő is a torkán.

– Szerintem nem sós.

Lángi lenyalta a kanalat.

– Hihetetlenül az.

Solymár is lenyalta.

– Egyáltalán nem az.

Lángi köpött egyet.

– Az öreganyám szokta így eltolni a háztól a löttyöt.

Erre Solymár megtörölte a száját.

– Nem is volt öreganyád, azt mesélted, hogy zabigyerek vagy.

– Vagyok, ami vagyok, de harmadszor is azt mondom, pocsékabb, mint a hering. Egy bakkecske öt hétig nyalogathatná utána a szája szélét, én, ha isten segít, kihányom.

Solymár begorombult, szeme dühösen villant Lángira.

– Apuskám, ha csakugyan olyan sós, mint ahogy itt legitározod nekem, gyere, menjünk, beszélgessünk egy kicsit a dolgok állásáról.

Lángi letette a kanalat egy kőre, s elindult Solymár után. Nem akartam hinni a szememnek, mikor az egyik bozót mögött egymásnak estek. Előbb csak dulakodtak, lökdösődtek, hogy így az anyád és hogy úgy az anyád, a végén azonban olyan istenesen elagyabugyálták egymást, hogy Solymárnak a szemhéja repedt föl, Lángi pedig egy fogát köpte ki a helyszínen. Lihegtek, fújtattak, maszatosak voltak, mikor abbahagyták. És mintha semmi se történt volna, visszajöttek, megmosakodtak, s kanalat kértek újra.

Lángi kóstolta meg most is elsőül.

– Sós – mondta ridegen.

Solymár kétszer is merített, s a leghatározottabban kijelentette, hogy:

– Nem sós.

– Rémisztően sós, de azért kioszthatjuk.

– Egyáltalán nem az, de osszuk – mondta keményen s hajlíthatatlanul Solymár.

Az ebédet természetesen úgy osztottuk ki, ahogy megfőztük. Vizet se löttyentettünk hozzá, és meg se sóztuk. A zászlóalj ez alkalommal se panaszkodott a konyhásokra.

Ócskaságok

Hónapok óta tataroznak egy magas villaházat a lakásommal átellenben. Födémcsere, palacsere, kéményjavítás, vakolás, párkányfestés, lépcsőpótlás – egyszóval komoly fiatalító műtét tetőtől talpig.

Ötvenméteres körzetben alig látni mást, mint a „műtéthez” szükséges anyagok és szerszámok sokadalmát: betonkeverőt, kátrányos hordókat, létrákat, alágyújtható katlant, tégla- és gerendahalmokat.

Kint az utcán pedig három deszkakarámot.

Egyiket a megoltott mésznek,

a másikat homoknak

s a harmadikat a hulladéknak ácsolták, hogy addig is, amíg el nem szállítják valahová, ne csúfoskodjék mindenki szeme láttára.

Az első napokban csakis hivatalos és törvényes szemét került a deszkafalak mögé: vakolatpiszok, döglött betondarabok, falból kirohadt kábelek, csövek, csempezúzalék.

De valaki, valamikor, „titkos órán, az árnyak segédlete mellett”, egy lukas lavórral koronázta meg a törmelékhegyet.

Nem volt ebben semmi célzatosság.

Az ismeretlen tettesnek inkább a lavórral lehetett célja: örökre meg akart tőle szabadulni.

És másnap reggelre egy roggyant lábú karosszék is fölkerült a halom tetejére. Családi trónféleség, cudarul megtépázva. Mikor megláttam, az első gondolatom az volt: ha egy körmös bogár végigsétálna rajta, a meglazult bársony úgy hasadna végig, mint rianáskor a Balaton jege. Fölrepedne, és dőlne belőle az afrik, a por, a század eleji Budapest nagypolgári világának orrfacsaró szaga. Az Adyt fojtogató pacsuli illata.

Ennyi előzmény, ennyi ösztönző jeladás elég volt, és lassan elkezdődött a környék öntisztulása.

A pincék megborzongtak, és kivetették magukból, ami a gyomrukat eddig megfeküdte. A padlások, a zugok szintén. A poloskás édenkerteket fölbolygatta, fölkapta, és sodorni kezdte ki az utcára egy takargatott s idejétmúltnak hitt szenvedély. Ötvenesztendős matracok, bőrcsizmák röpültek ki a forgószél tölcséréből. Horpadt kézitáskák, esernyőcsontvázak, lenge rongyokkal.

S ahogy időről időre kiürítették, úgy telt meg újra és újra ez az utcai szeméttelep.

Egyik reggelre omladozó hajóbőröndöt hagyott ott valaki rejtélyesen. Tengerész? Amerikás magyar? Távolról ideszakadt idegen – ki tudja? Volt abban a bőröndben minden, amit a legszürrealistább képzelet is csak ritka pillanataiban tudna kitalálni: menyasszonyi fátyol, első világháborús katonasapka, viaszvirág, trombitanyak, egy írógép betűkoszorúja mint cápáknak készített műfogsor, egy kopott kézimeszelő, keret nélküli szentképek, selyempapír. Egy bazárra vagy egy kegyszerboltra való ócskaság.

A környékbeliek mintha csak az alkalomra vártak volna. Mindenki egyszerre akart megmenekülni fejére dohosodó kacatjaitól.

Hogy mért nem dobálták ki eddig?

Haszontalan kesztyűt még igen, de haszontalan varrógépet, mosdóállványt, rézgombokkal díszített vaságyat, éjjeliszekrényt mégse gyömöszölhet bele senki egy kukába.

Vagy hordták volna el egyenként a MÉH-gyűjtőkbe, a roncstemetőkbe?

Ha nyíltan és könnyülő szívvel vállalhatná ki-ki a lim-lomjait, akkor még talán. De végigtolni a városon egy túlvilági gyerekkocsit, csecsemő helyett kiszőrösödött, penészes nagykabáttal – inkább a fölnégyeltetés. Vagy még inkább az eburafakós legyintés: ott egye a fene a kocsit, a kabátot, ahol eddig ette. Csúfot magamból szántszándékkal mégsem űzök!

Éljen tehát az alkalom! Ez a kacat-kidobáló verseny! Éljenek, akik fölismerték, és nem engedték elszalasztani. Egyszerűen megpendül az ember, s ha katolikus, ha nem, kedve támad a gyónáshoz:

– vétkeztem, Uram, a természet örök rendje ellen, mert aminek veszni kellett volna idejében, hagytam, hogy halmozódjék. Itt van, nézd, ez a rohadt papagáj-kalitka is. Fölemelem, és még most is teli van a rég megdöglött papagáj utálatos rikácsolásával, iggenis, iggenis, uggy a jó! Én mondom, berci, uggy a jó. Itt van aztán ráadásul a kisebbik fiam járókája, fürdőkádja, megvakított hintalova. Magunk közt szólva már vagy harminc éve a por és a rozsda farsangol rajtuk. A pokolba velük, a francba! Már a börtönt is megjárta a Lelkem, már egyetlen valamire való hajszál sincs a fején, ugyan minek érzelegjünk a múlt időkön?

– ne csak a szomszédot hallgasd, hallgass meg engem is, Uram. Engem, akiről mindenki azt állítja, hogy szilárd vagyok, hogy hajlíthatatlan jellem, lásd, még én is eltűrtem magam körül a sok lába-tört, füle-nincs, nyele-sincs holmit. Eltűrtem, hogy zsíros hátú tökalsókkal lakjak egy fedél alatt. Pedig azt se tudom, kicsodák kártyáztak velük, azt se, honnan és mikor kerültek hozzám, de valahogy a nyakamon maradtak. Egyik fiókból át a másikba, abból a harmadikba, jó szokás szerint. Szörnyű, hogy mi mindent megtűr maga körül az ember. Íme, a lelkét kilehelt kályha csövei! A megtaposott gitár nyaka vagy micsodája. Mentek le a pincébe, ahelyett, hogy száműztem volna őket a csudába. Pedig hányszor végigszánkázott agyamon az a gyötrelmes gondolat: mi lenne, ha egyszer házkutatást tartanának nálam, és szégyenszemre semmi gyanúsítható dolgot se találnának, csak a sok vicikvacak, málladozó holmit. Vagy például ha kínos helyzetemben, mondjuk, nőt kellene a pincén át kicsempésznem a lakásból, mi mást gondolhatna rólam ő is! Csakis azt, hogy bort prédikálok, miközben vizet iszom; hogy vérbeli jellem helyett valójában jellembohóc vagyok, mert hogyan lehet valaki egy személyben feddhetetlen, szúrós tekintetű férfi, mikor úgy gyűjti az elvásott, csámpás cipőket, mint más a bélyeget? Hogyan lehet, ha lakása titkos zugaiban nem a legfontosabb dolgait őrzi, hanem a semmirevalókat. Jó, fütyülök a görögökre, akik kitalálták azt a kisiskolásszintű marhaságot, hogy ép testben ép lélek, de azért fészkelődhet abban valami igazság, hogy ki mit takargat, és ki kinek falaz, azonos vele. A tudatalatt mindenképpen. Itt az alkalom, elkezdem hát, Uram, a nagytakarítást! Pusztuljon előbb a vastagabbja: az elsüllyedt tengeralattjárók távcsövére emlékeztető kályhacsövek. Püff nekik! Püff a föltámadásra váró gitárnak is! Hadd jöjjenek aztán az összevissza kevert kártyák: makkdisznók, bubikirályok, mifenék! S az ördögbe a húsz év előtti nyakkendőimmel is! Ha akkor nem akasztottam föl rájuk magamat, mért hagyjam meg őket emlékeztetőül? Szeretem Villont, hallgasd meg, Uram, a neki ajánlott négysoros versecskémet:

Naphiány

Homályos, párás az ablakom. Vízgyöngy-gördülések csíkozzák.

Könyörtelenül ősz van.

A szemközti ház bádog csatornájában, mint előretolt lövészárokban, föl-alá járnak a galambok, ázottan, behúzott nyakkal. Épp csak a fejük látszik.

Füst, füst. A nedves levegő leszorítja a földig.

Ilyenkor ősszel mindig megbetegszem. Ingerlékeny és veszedelmes leszek, mint a titokban eltemetett halottak.

Az egyik orvos azt mondja: naphiány.

A másik, hogy idegrendszeri védtelenség.

A harmadik, hogy semmi, egyszerű kényeskedés. Nem kell odafigyelni rá. Lehetséges, hogy nem is a test, és nem is az idegrendszer inog, hanem a szépérzékem tiltakozik az összemaszatolt ablakok, csöpögő fák, csöpögő egek ellen. Nyilván utálom másban is a homályt – kacsint rám, hogy világosan értsem, mire gondol.

Nem kacsintok vissza: a felületes célzásokat sose szerettem.

Ősszel és télen el kellene utaznom.

S csakugyan, miért ne ülhetnék most Szicíliában? Miért ne szakíthatnék fáról narancsot vagy nyers fügét? Miért ne csavaroghatnék áttüzesedett kövek közt, áttüzesedett városokban?

D. I. újvidéki költő egy szép napon eldobta töltőtollát Stockholmig, aztán fölkerekedett, hogy megkeresse. Éveket tölt el a kereséssel odafönt Északon. Közben lát, hall, illeszkedik, elvegyül, kiválik, átszúrja magát a hazátlanság tüskéivel, mert szüksége van a fájdalomra, de mielőtt megsápasztaná az északi fény, szedi sátorfáját és más égtájak felé indul. Miért ne indulhatnék magam is észak helyett délnek?

Az első érv, hogy se időm, se pénzem.

Csakhogy ennek a többszörös szegénységnek vajon nem én vagyok-e leginkább az oka? Az általános szegénységen belül saját, különálló szegénységemet nem én teremtem-e most is szorgalmasan?

Lássunk hamarjában egy hevenyészett leltárt az időbeosztásról.

Sorolom, ahogy a tények eszembe jutnak.

Túlzó udvariasság – félismerősökkel, félbarátokkal, hívatlanul betoppanó vendégekkel, legalább napi háromnegyed óra. Az utolsó húsz-huszonöt évben ez hozzávetőlegesen is kétszázötven, háromszáz nap.

Cserkészkedések, csipcsup közügyekben.

Jófiúcselekedetek a haza nevében: vad vodkázások lengyelekkel, ismétlődő hasfölmetszések franciák előtt, románok előtt, csehek előtt, szlovákok előtt, örmények előtt, magándiplomáciai vállalkozások erőn felül – szűken számolva háromszorosa is lehet az előbbieknek.

Utána a szégyen elviselése, hogy csak lohol az ember egyik csődből a másikba, gyanúsítgatásból a nevetségesbe, s ha mégis történik valami említésre és elismerésre méltó, akkor a dicsérgetések elviselésének a szégyene. Rengeteg természetellenesen elmúló idő.

Aztán a mondjam? ne mondjam? hamleti kérdései. Ha mondok valami fontosat, bár egyelőre még tisztázatlan: szavam a körülöttem ülők óvatossága miatt, visszhangtalan marad. Könnyen rám süthető tehát a bélyeg, hogy zavarosfejű vagyok, hogy felelőtlen, hogy kiskorú, hogy túlzó, hogy hordószónok. Viszi a drága időmet ez az önmagam körül való keringés is, mert, ha nem szólok: mélyülök csak, mint a gödör, s gyűlik bennem az idő.

De hol maradnak ezeken kívül a csakazértisek! A csakazértis végigolvasom könyvek. A csakazértis végignézem filmek. A ködbe burkolódzó újságok, a csakazértis befejezett verseim, cikkeim. A gombkereséseim! Az asztalfiók-háborúk egy érdekesnek hitt följegyzés miatt. A legkisebb sértés következtében kirobbanó és végigmondott védőbeszédek és önigazolások. Hiába érzem útközben, hogy csillagra kellene akasztani az egészet, képtelen vagyok leállni, abbahagyni. Mert bujtogat belülről egy másik betegség is: mi csak a kezdésben vagyunk nagyok, csak az első lélegzetvételben istenek, aztán mindent félbehagyunk. Az utolsó cérnaöltéseket már a szélre bízzuk. Hát csakazértis csináljuk végig! Kicsinyesség ide, kicsinyesség oda, égjünk tövig, mint a csillagszóró.

S ugyanígy a várakozások ideje és a bizakodásoké. A hiszékenységek semmibe futó ideje. A ne szakítsunk el minden köldökzsinórt viták ideje, mert hátha épp, mert hátha most, mert hátha, hátha… Kizöldülnek a hivatali asztalok, belepi őket a moha, de másokkal együtt hányszor ott kuksolok, ott toporgok, ott hasalok mégis a mohában.

Vagonok viszik hiábavalóan eltöltött perceimet. És viszik a ravasz telefonálgatások, cselezések, fortélyok, az egyenes beszéd helyett a világot körbefutó mondatok. Viszik a holnapra röhejessé váló aggodalmak, összeköttetés-hajszák.

Lenne hát időm élni. Lehetne bőven. Eltávolodni ezektől az esőcsurgásos ablakoktól, itthagyni ezt a ködöt, ezt a füstpárás várost. A kézhez odaragadó nyálkás kapukilincseket. Itthagyni a naphiányban szenvedő utcákat, házakat, tereket, fölravatalozott kertek ázott madarait, a szipogó orrok gyarmatát.

Igenis, lenne időm. Lenne… lehetne.

És másnap reggel

Tegnap este még semmi. Sehol egy repedés, hasadás, sehol egy szivárgó lék. Sehol egy dörögve kinyíló kapu. Gyanútlan világ. Isten éltessen bennünket, fiúk! Isten éltesse a sötétséget, fiúk! Ezt a tetőtlen éjszakát! Pálinkából egy-két pohárral? Ugyan, ki hallott már ilyen rémtörténetet a Viharsarokban? A kutya belenyal a lakodalmi levesbe, és arrébb kullog? No még csak ez hiányzik! Majd a tizedik pohár után nézzünk magunkkal farkasszemet.

Addig pedig hadd jöjjön, ami szilvából van, fiúk!

Újabb pohár – újabb lángömlés a gyomorba! Kigyulladt gerendavégek zuhannak le odabent. Hát, egészséget! Egészséget! Éljen a jobb kezünk, fiúk! Éljen a bal! Ez a kaszált-fűillatú este!

És másnap reggel, mosakodás közben megjelenik a vér. A véred. Ki tudja, miért és honnan? A szádból? A gyomrodból? A tüdődből? Annyi bizonyos, hogy valahonnét bentről. Az idegen szoba idegen mosdójában ott a nyoma. Friss, meleg, vadonatúj és lenyűgözően piros. Apró gyöngybuborékok a tetején. Kint nyár van. Kora nyár. Talán a legelső napsütéses idő készülődik a Körös-parti fák mögött. No, egészségünkre, fiúk! És váratlanul rá a visszhang: egészségünkre. De mintha a mosdókagyló gégecsövén át recsegné ezt valaki másnaposan. Valaki, aki a vízvezeték csőhajlatában éjszakázott. Lekiáltanál neki: vigyázzon, húzódjon félre, elindult felé a vér – de nem remegnek be a hangszálaid.

Megnyitod a csapot.

Előbb fölberreg, mint a motor, aztán nyüszít. A kiömlő víz sugárban mossa el a vért. Mintha ott se lett volna. A nyomokkal együtt így kellene eltüntetni a bajt is. Lehet, hogy rák. Lehet, hogy csak egy megpattanó ér gátszakadása az egész. Lehet, hogy egy tizenöt éve rád lőtt rágalomsorozat egyik golyója, és csak most ütötte át hártyáidat, húsodat.

Lehet… minden lehet. A titok azonban most is föltöretlen marad. Pedig nem először kerülsz szembe a testeddel. Kiszámíthatatlansága nem először szorít sarokba. Számolod, hányszor árult el? Hányszor sodródott veled a halál közelébe? Ne számold! Voltál már bodzaszagú, dögszagú, kénsárga. A nővérek élesre vasalt köténye már-már örökre megtorpant szakálladat borotválta.

Újabb melegséghullám – újabb vér. Szép, habos. Mégiscsak szólnod kéne valakinek. A könyvtáros lányok apja állítólag belgyógyász. Igen, de hol lehetnek a lányok? A tetőtlen éjszakában ugyan hazaértek-e? Csak ne lettek volna olyan ártatlanok!

Legjobb, ha felöltözöl, és kimégy az utcára – összeesni.

Ez mégsem külföld.

Itt, ha föléd hajolnak, ha fölszednek, ha kigombolják nyakadon az inget – anyanyelveden nyöszöröghetsz. Nem úgy, mint Kubában, mikor Santiagótól húsz kilométerre, egy tengerparti villában T. S. helyett neked kellett volna nyögnöd, sóhajtanod, segítségért kiáltanod – de hogyan? és kinek? Ki-kiszaladtál az éjszakába, hátha föltűnik valaki, aki rémült hadonászásodból olvasni tud, és intézkedik. De csak az Óceán futkosott föl-alá mennydörögve. Akkor lúdbőrözött át rajtad először: milyen pocsék dolog lehet idegenben meghalni. Beleélted magad T. S. helyzetébe: a család átvesz a repülőtéri vámhivatalnál egy nevetséges urnát – abban vagy te. Elmentél könnyű, nyári öltözetben, két nagy bőrönddel, megbámultad a Bahama-szigeteket körülfogó korallpartokat, amiket Kolombusz is látott, és három hét után megérkezel, mint hamu – test nélkül, bőröndök nélkül.

Borotválkozz meg, szedd össze magadat, és tűnj el a „tett” színhelyéről. Úgyis azt mondták: a kulcs az ajtóban maradhat. Sőt, a legokosabb az lenne, ha visszautaznál Pestre. Persze, ha állna valaki a hátad mögött, és biztatna: hagyj itt nyugodtan mindent, szerzői estet, előadásaidat; mennél is lelkifurdalás nélkül. De így? Szökésre gondolhatna bárki. Rád süthetnék, hogy gőgös és szeszélyes vagy. Pökhendi és hanyag. Mert azt mégsem teheted meg, hogy a vérnyomokat, mint ékesen szóló bűnjeleket, otthagyod a mosdóban, s egy papírlapra fölírod: vért köpök – elmentem. Már csak azért sem, mert a brutális igazságokat hiszik el legritkábban. S egyébként is saját vérével nemigen tanúskodhat senki. Mindig más vére kell ehhez.

De már megint a latolgatás, a visszahőkölés: mi lenne, és mit szólnának! Már megint a kötelességtudat nedvedzése. Ez a kicsinyes mámort okozó lé. Ez a pompeji kiskatonát is megkótyagosító ital: állva maradni, kitartani vigyázzállásban; nyelni a hamuesőt, nyelni, és alája temetkezni példamutatóan.

Hát nem!

Az első, igazi nyarat indító napon döntsön a test. Ha vérezni akar, vérezzen; ha félni, féljen; ha szökni, szökjön. Piros a vér, mint gyalogátkelőknél a lámpa? Menj át tilosban. Menj, de ne hagyj hátra üzenetet, hogy elmentél, és ekkor és ekkor visszajössz. Gondold el: hány út marad bejáratlan – visszafelé. És ezek az utak ettől válnak igazán fontossá. Csak semmi megbánás! Semmi vacillálás! A könyvtáros lányok kicsit izgulnak majd, nem miattad, maguk miatt. Összeomlik, amit erre a néhány estére építettek. Átkozzák majd a pálinkát, állhatatlanságod előzmények nélküli kirobbanását. De ne aggódj, ha nem jössz vissza, úgyis kitalálnak valami mentséget számodra: betegséget, halálesetet, hasonlót.

Menj ki a Körös-partra, majd gondolkodik helyetted a víz. Kötelességtudatodat szétnyirbálja egy tücsök, eljátszik vele, és újra összerakja. Majd súg a fű, a vadsóska, a szerbtövis, a sás. A vízből kiálló nádtövek körül, mint szörnyek elvágott nyaka körül, csibor szaladgál. Majd gondolkodik és súg a félelem, az undor; egy másik tudás, mely ugyanabból a forrásból tör elő, ahonnét váratlanul és rejtélyesen a véred.

Az ablakkal szemközt két erőteljes jegenye. A jegenyén túl az utca. Az utcán túl a folyó. A folyón túl valami orrcimpatágító feszültség. Valami, részegségnél is bolondítóbb veszélyérzet, öröm és reszketés a levegőben.

Levelek

Fölkelsz, és egyszer csak eszedbe jut ez is: nemigen írsz már levelet senkinek. Se zöld tintával, se feketével.

Mintha kipusztultak volna a barátaid. Vagy mintha hó alatt élnének évek óta, és szemük nagy ólomgomb már, s hiába is írnál, olvasatlan maradna minden sorod.

Nem írsz, és nem is kapsz – hacsak hivatalosat nem. „Kérjük, szíveskedjék ezt meg ezt, erre meg erre…” Az írógép olajszaga néha hányingert okoz.

Oda tehát a nagy nekiülések izgalma is: a fontoskodás, a készülődés. Kisasszony, egy feketét, jó erőset! És azután elő a tollat, a papírt, a varázspálcát, elő a kalapból a nyulat. Elvégre minden igazi levél valóságos szemfényvesztés. Rögtönzés; kiszakadás térből és időből; áthatolás egy másikba; kapcsolatkeresés és kapcsolatápolás a pillanatba sűríthető képességeink alapján. Mert ugyan ki ír előbb piszkozatban levelet a barátjának, a szerelmének, a szüleinek? Ki ír szuszogva, szöszmötölve, fényesítgetve egy-egy szót, jelzőt, mint a kézelő gyöngyházgombját?

„Z. hülye, akár egy fatehén. Úgy cipeli férjét mindenhová, mintha kolomp volna a divat. Égek a vágytól, hogy a legközelebbi állatkiállításon röhöghessünk rajta. Ölel, stb, stb.” Hát igen, ilyesmit élőszóval, ilyen jóízűen, a kijelentő mondat egyszerűségét s ugyanakkor rejtett fennköltségét is őrizve, beszélgetés közben nem nagyon enged meg magának az ember, mert jobbik esetben hajótörött írónak nézik, rosszabbik esetben pedig modoros papagájnak – levélben viszont gátlástalanul.

Azt mondják, a levélírás az elmúlt századok műfaja volt. Aranyat érhetett egy-egy szép gyöngyvetésű üzenet a sár fölé, az Isten háta mögé. (A szegények, persze, ebből is kimaradtak.) A sürgős üzeneteket futár vitte vagy postakocsi. Szilágyi Erzsébet levelét holló. A szerelmesek levelét csácsogó madárkák. Halálba hajszolt lovak s lenyilazott galambok megpattanó szemén át hatoltak előre az emberi sóvárgások.

S ma?

Föl kell emelnünk a kagylót, és tárcsáznunk. Zámolyt kérem, Tokiót kérem, Chicagót kérem. Tenger alatti kábelek s fönt didergő műholdak továbbítják lecsupált szavainkat, örömünk vagy sírásunk töredékét. Többnyire magát a tényt, nem pedig azt, amit jelent.

És különben is! Mi a csudának kellene annyit irkafirkálni bárhová és bárkinek. Nincs olyan fontos hír a világon, amit előbb-utóbb meg ne tudnánk. Bemondják a rádiók; ha egyik nem, akkor a másik; megírják az újságok, közvetíti a tévé. A régebbi világban nagynéha befutott egy-egy levél. Korunkban reggeltől estig képeslapokat kapunk, vagy nyílt leveleket. Levél a vietnami háborúról. A háború esedékes befejezéséről. Levél a bőrgombásodás gyógyításáról. Az amerikai csoportházasság fölbomlásáról. Levél Istenről, a Hazáról, az alkalmazkodás előnyeiről és hátrányairól. Tömegsírból előkerült levelek, levél a pokol gázkamrái mellől. A pápa levele a világ népeihez. A kormányfőké egymáshoz. De, ha úgy tetszik, hozzád. A vajas kenyered mellé és a szeretőd mellé az ágyba.

Joggal megfogalmazhatja az ember, hogy a világ személyessége és bensőségessége ugyanúgy veszélybe került, mint a légkör tisztasága, mint a természet ősi egyensúlya. Egyre több ügyről, eseményről hallunk és tudunk, sőt, egyre több gondolat görögtüzét is megcsodáljuk, ugyanakkor egyre több gondolat meghittségét érezzük szétfoszlani. A sok egyidejűség elveszi az egyetlen idő távlatát. A tömérdek bánat az egyetlen bánatét. Így szüntetik meg a vagonszámra érkező csodák a csodálkozást. Lehetséges, hogy holnap a világ valamelyik egyetemén föláll egy filozófus-fizikus, s képleteket róva, nagy, fekete táblákon bebizonyítja: a személyes és személytelen világ termékeny kettőssége megszűnt; bebizonyítja, hogy magánügyeink oly kendőzetlenül hagynak faképnél bennünket: időnk is alig van föleszmélni a testi-lelki erőt fogyasztó kábulatból. Megfogannak, világra jönnek, és máris a közügyek, a közpanaszok csörlőire tekerik idegszálainkat. S mi csak hápogunk, sziklák közé vetett halak. Levél? Levelek valamiről? Kifejtve, mondjuk, egy sajátos elképzelést a beteljesülések hiányáról korunkban? Netán világhírű gondolkodókéval párhuzamosan? Netán az övékével vitázva? Ugyan, kinek jutna eszébe ilyesmi?

Legföljebb a levelezés őrültjeinek, akik levelet írnak a rendőrkapitánynak, a szerkesztőnek, a házmesternek, Zsukov marsallnak, a közért vezetőjének, a szomszédnak, a svéd királynak.

Mi, akiket magával sodort a kor, a gyorsan futó idő, szinte kivétel nélkül rossz levelezők lettünk. Megfájdul a hátunk, ha le kell ülni a tiszta papír elé. A tényeket, igaz, még csak-csak megírjuk azoknak, akiket érintenek, s ezzel vége is a dolognak. „A két hízót eladtuk, amit láttatok, mert mi már öregek vagyunk ahhoz, hogy öljünk. Csak ránk kukacosodnának a sonkák, apádnak már csak három foga van, nekem meg öt. Mondták, hogy szerepeltetek a tévében, de mi nem tudtunk róla.” Vagy egy másik levél: „Z. Jóska, szegény, öngyilkos lett, a héten temetik, fölakasztotta magát a körtefára. Utoljára két hete volt nálam, tetszett neki az a parasztikon, amit hatszáz forintért vettem, tudod, az az erdélyi. De a viselkedése semmit se árult el arról, mire készül.” Valóban. De később megtudtad, hogy annál többet elárultak el nem küldött levelei. Ötvenoldalas levele fiához, melyet csak úgy írt, mint aki magában beszél egy ablak nélküli, egy tükör nélküli szobában. Aztán hozzád írt levele, amit nálad létekor nem említett. Egy eszmefuttatásféle a kisemberről. „Fölfedeztük a kisembert, hogy ne kelljen az igazi nagyokra gondolni. Azokra, akik megértették, hogy a lehetőségeket a szemfülesek, az ügyesek már megkaparintották. Tehát, aki ember akar maradni, arra kell törekednie, ami még lehetetlen. Ami még nincs lefoglalva.”

A legszebb és legizgatóbb üzenet, amit mostanában hallottam. Mért nem küldte el? Talán szégyellte, hogy az egészet ennyire személyes ügyének tekintette? Vagy talán remélte, hogy egyszer mégiscsak összeakadtok, és kibeszélitek magatokat?

Melegégövi karácsony

Melegégövi tél. Nyitott ablakomban könyökölök. A szemközti háztető kéménypadján galambok sütkéreznek. Szét-szétcsapódó szárnyuk alól tavasziasan villog ki fehér ingecskéjük.

Azt mondja a rádió: soha még ilyen bőrcsiklandozó december Magyarországon! Soha még ilyen gyöngéd „márciusi karácsony!” Melegebb van mint a Földközi-tengerre néző városokban. Melegebb, mint Athénben, Rómában, Tuniszban.

A völgyek jászola fölé most hiába hajoldoznának háromkirályok, mert jézuska-hó helyett legföljebb papírrongyokat ha találnának. Eleven, áradó kékséget odafönt s rozsdabarnákat idelent.

Épp tíz esztendeje annak a másik télnek. Vége a hetekig tartó vesztegzárnak, s utazom Kubába. Idegfeszültséget, ködöt és százezer tonna kormot hagyok itt Európában. Finom, szemcsés, láthatatlanul pusztító, fekete lisztet. Ólomba ragadt rigószárnyaktól tépem el magamat egyetlen rántással. A Szabadság-hegy cseppfolyós magaslatától. Elmarad Prága; csatakos utcáit végigköhögöm. Elmarad London; szőke légikisasszonyai a túlfűtött várótermekben végigúsztatják angyalhajukat, de a velünk utazó kubai táncosnők fekete sörénye előtt letérdelnek. Irigyek és sóvárak. Jégcsap-ikrek. December didereg lenhajukban. Elmarad végül Shannon is.

Az Atlanti-óceán télikabátban hánykolódik alattunk egész éjszaka.

És másnap, elhagyva New Fundland szigetét s a hófújató gépek repülőtéri bűvészmutatványát, elhagyva Kanada befagyott, tundrás tájait, a nagy marhacsordák hófedte csapásait, megéreztem, közeledik az én világom.

A szürke ködhályogok fölhasadtak.

A csöpögős, taknyos réteket egyetlen forduló madártest eltakarta. Szivárgott szét a kék, szivárgott szét a sárga. Az Óceán kitakaródzott. Lent, a hajók olyanok voltak a testén, mint apró anyajegyek. Hatezer méter magasságban egyszerűen rühellni kezdtem, hogy télikabátot cipelek magammal. Havannában pedig már olyan nevetségesnek éreztem meleg alsóneműimet, mintha páncélingben érkeztem volna meg.

S a megérkezéstől kezdve három teljes hétig az a titkos viszony a decemberi nyárral! Kigombolt ingben egy országon át! A világot is fenyegető vesztegzár viaszpecsétjei még föltöretlenül ott vöröslenek a városokon. Ott a gyűlölködő szemekben is, melyek a felhőkarcoló-szállodák tetejéről bámulják a láthatáron lehorgonyzott amerikai hadihajókat.

És engemet ott, akkor egyszerre gyújtott föl a nap és a gyűlölet. A tíz méter magasra felszökő tengervíz és a politika. Hajszálnyin múlott, hogy jöhettem, hajszálnyin, hogy a gáton megtörő hullámtarajt most vőfélykendőnek láthatom. Hát ennyire késélen táncol a világ? Az út verőfénytől a romokig csupán egyetlen milliméter? De hagyjuk a szónokias dörmögést! Che Guevara átizzadt katonaingének vadtorma illata van és erdőszaga. Ő az a vőfély, aki magabiztos, és tékozlásra született lényeket hív meg a lakodalomba. Mellém szegődik a kísértés: ilyen haza, ilyen évszak, ilyen lények felelnének meg leginkább érzékeimnek.

Bár itthon könyökölök az ablakomban, cáfolhatatlanul ott utazom. Mindenütt pálmák és tengeröblök. Ernyő alakú, bibliai fák, keselyűk, tehéncsordák, sasok. Viharos száguldások egy amerikai gyártmányú Cadillacban. Édenkertrészletek, futólag. Soha-nem-látott szép nők tengeröble és hullámzása. Néger Évák, félvér Máriák, fekete Magdolnák. És a szegénység országos kirakodó vására is ugyanakkor. Nyilvános szél lebegteti a rongyokat. Átröpít bútor nélküli szobákon, földre vetett ágyak fölött. Beterel parasztházak udvarára is, hol hullott narancsot ropogtatnak a disznók. Mintha Gauguin fekete disznait látnám. Elámulok. Folyik a sárga nedv. Viadalra szánt kakasok csőrrel megütött nyakából pedig a vér. Végig a szigeten. Manzanillótól Santiago de Cubáig. Ott fut az autónk előtt. Oresztész, a görög névre hallgató néger gépkocsivezetőnk folyton meg akarja előzni.

De nem sikerül.

A vér gyorsabban száguld a hőgutás decemberben. Vadul nevetünk ezen a kierőszakolt kudarcon. Úgy esik jól minden, ahogy megtörténik. Mert velünk történik. Oresztész rekedten, változatosan s olyan földöntúli jókedvvel nevet mindenen, ami szemünk elé kerül – legyen az bóbiskoló ló, szalmakalapos gyerek –, mintha armstrongi trombita lapulna a torkában. Istent és világot kísértő hangszer.

Melegégövi tél. Karácsony előnapja. Itt-ott már elkezdték díszíteni a fákat. Ezüst ingben verítékező szaloncukrok hintáznak a szobákat átvilágító napsütésben.

De én csak könyöklök tovább.

Az én fám már réges-rég földíszítve. Alatta Oresztész autója rohangál. Ágai közt Oresztész csillagszóró tekintete szikrázik. A szegényes, a kijátszott, a túlfűtött ország szabadság-akarása és narancsbombái. Látom, ahogy a háromkirályok jó messzire elkerülik ezt a fát. Talán, mert a haragos, a mellbevágó tenger is ott hullámzik körülötte: Kuba tíz év előtti, karácsonyi ajándéka.

Kerekasztal-beszélgetés a békákról

– Ha arra kíváncsiak, mi a véleményem a békákról (nekem, az úgynevezett kisembernek), megmondhatom. Őszinte legyek? Csúnyák, undorítóak! Lepcses szájúak, papucsszájúak, nyakuk-fejük egybenőtt, nem beszélve arról, hogy olyanok, mint az ernyedt gumi. Iskolai végzettségemmel nemigen dicsekedhetek, de annyit azért tudok, hogy hiába sorolták be valamennyi fajtájukat a gerincesek közé, nincs semmi tartásuk, ott lottyadnak be, ahol megnyomja őket az ember. Ezt saját tapasztalatomból mondhatom, mert megboldogult faluvégi gyerekként sokat halásztam a Császár-tóban – így hívnak nálunk egy kiöblösödő folyót, persze kézzel halásztunk, és sűrűn megesett, hogy hal helyett brekusz került a markomba. Bocsánat: béka. Nemcsak külsőre, de tapintásra is micsoda különbség! Halat fogni, higgyék el nekem, mindig izgalom volt. Az ember gyereke megmarkolta, kiugrott vele a vízből, háromszor körülfutotta vele a parti fűzfát, és csak azután merte megnézni, mint az utcai sorsjegyet vagy zsákbamacskát: no, lássuk, ponty-e? keszeg-e? naphal-e? A békától pedig ott helyben hidegrázást kapott az ember. De a víziek, a lápiak meg leveliek még csak-csak. Hanem a varangyok, a rücskösek, a lusta mászóbékák, azok aztán… – jobb, ha nem is emlegetem őket. Tizenkét éves koromra már megéltem egyet s mást, de mikor egy böhöm nagy varangy lehúgyozta a lábam fejét, azt hittem, vége mindennek, és holnap már temetnek is. Mentem ki korán reggel a kertbe, megtojózni a krumplibokrokat, és az egyik bokor alól, zsupsz, rá a lábamra. Talán szopósegérnek nézte a nagylábujjamat. Nem estem volna kétségbe, de odahaza én folyton azt hallottam, hogy valakinek béka nőtt a hasában, meg hogy a varangy vizelete mérgező. Igaz-e ez az utóbbi, vagy csak szóbeszéd, nem tudom. Volt harminc évem, hogy utánabogarásszak ennek a föltevésnek, de mi a fenének törje magát a magamfajta kisember békaügyben, amikor azt nem tudhatom meg, ki ölte meg Kennedyt, vagy hogy…

– Bocsánat a közbeszólásért, de úgy gondolom, hogy itt kell torkon ragadnom a témát. Ugyanis mély meggyőződésem, hogy az úr, illetve jelen pillanatban kedves kerekasztal-szomszédom valami lényegi dologhoz szolgáltatott fölbecsülhetetlen adalékot. Igen, igen: az emberi érdektelenséghez. Tudniillik ő a béka-ügyet és a Kennedy-ügyet szétválasztja, ahelyett hogy összekapcsolná. Mert kérem, az az ember, aki a környezetében élő, szaporodó, berendezkedő békákról annyit sem tud, hogy váladékuk csak akkor okozhat kellemetlen, hánytató érzést, ha szánkba vesszük, és szopogatjuk őket – az, kérem, hogyan is ismerhetné ki magát a fésületlen természetnél sokkal ravaszabb környezetben: a társadalomban. Megelégszik itt is, ott is a babonákkal. S előbb a mendemondákat hiszi el, aztán a mendemondák magyarázatait, s innen már csak egyet kell lépnie, hogy a politika mítoszait is elhiggye – ha egyáltalán szabad ilyen nyers és félreérthető kifejezéseket használnom a nyilvánosság előtt. Egy szó mint száz: teli vagyunk előítéletekkel. Előítélet, előítélet, előítélet – ez a mi sírba eresztő kötelünk. Mert nézzük csak közelebbről és főképp a szokatlanabbik oldaláról ezt az egész béka-ellenességet. Undor és borsódzás az egész vonalon: üsd, vágd, nem apád. És ütik és verik és kővel bombázzák a nyomorultakat, ahol rájuk bukkannak. Ezzel a balkáni viselkedéssel ellentétben Angliában a kertészek például szabályosan körüludvarolják, kényeztetik, babusgatják őket. Elsősorban épp a varangyokat. Mert őket tartják a kertek jótevőinek; költőien szólva, ők a legképzettebb szúnyogvadászok, a legyek ellen folyó kereszteshadjárat önkéntesei. Szerény kutatásaim szerint népszerűségük és a klasszikus angol demokrácia fejlettségi foka között mély összefüggés állapítható meg. Mit kerteljek? Ahol pontosan ismerik a törvényszerűségeket, ott más értékrend áll össze. Babonák helyett kikristályosodik a joggyakorlat. Vagy hogy békaközelben maradjak: ahol a hasznos lényeket valamilyen végzetes tévedésből utálják, ott a hasznos gondolatokat is agyonverik.

– Rendkívül örülök az előttem megszólaló hangnak, amely nem csupán magánvélemény, élménybeszámoló és vallomás, hanem gazdagon árnyalt vitaalap is. Örvendek, mert a bontakozó beszélgetés elején – nincs bennem semmi sértő szándék – attól féltem, hogy egyedül leszek békapárti. Egyedül én, a társadalombölcsész, akiről az a hiedelem terjedt el, hogy nem lehet soha elfogult. Márpedig az vagyok, de minek az érdekében? A tárgyilagosságéban. Először is azt kérdezném: mért csúnyák a békák? És mért undorítóak? Talán, mert nem hull szemükbe csimbókos sörény, mint az állatok királyának? Vagy mert kisebb fülük van, mint az elefántnak vagy a tuloknak? Ha ilyen felszínes jegyek alapján ítéljük meg a világ dolgait: a természetét, az emberi fejlődés történetét, félő, hogy a tökéletes filozófiai gátlástalanság állapotába jutunk, ahonnét nincs visszaút. Vessünk csak egy pillantást a békasors hősibb vetületére. A békák, kérem, a tudomány vértanúi. Márpedig, ha a vértanúk esetében ízléstelen volna azt latolgatnunk: jóképűek voltak-e avagy csúnyák, van-e jogunk másként gondolkodni e szerencsétlen kétéltűekről, akik ugyancsak egy halállal halnak. S ha már kicsúszott a számon: járjuk körül a kétéltűek fogalmát. Valljuk be: hányszor megirigyeltük a szárnyasokat, mert föl tudtak röpülni a szederfára; mert a földön és égen egyaránt otthon voltak. De hogy a víz ugyanolyan fontos alkotóeleme a földi létnek, mint a levegő, sosem gondoltuk végig az egyenrangúság logikája szerint. Ezért aztán azt se véstük magunkba igazán, hogy kétéltűnek lenni egyik közbeeső csodája a létnek. Csak mostanában kísérletezgetünk az űrrel, ami az ember számára másik tér, másik idő, másik közeg. Tüdő itt, kopoltyú ott – hát majd elválik. De menjünk csak tovább. Itt van az ízletes békacomb problémája. A világ kétharmad része éhezik, tudományos szakszóval: alultáplált, és legtöbben mégis finnyáskodnak. Ha valaki meg meri enni, úgy dicsekszik vele, hogy máris várja érte a Kossuth-díjat. Pedig a békákkal mindent megoldhatnánk. Részben azért, mert mindenütt honosak, ahol ember él, kivéve az Északi- és a Déli-sarkot, másrészt, mert hihetetlen gyorsan szaporíthatók. Búzaföldek, rizsföldek, békaföldek. Ma még tán szokatlanul hangzik, de holnap mért ne hangozhatna olyan természetesen, mint az, hogy kenderföld, hogy halastó, kacsafarm és a többi. Jegyezzük meg, kérem, hogy a tömegeket csakis filléres távlatok menthetik meg. Bár ebből a szempontból mellékes, de lehet-e az iskolai boncasztalokra olcsóbb állatokat fölfektetni, gyermekeink okulására? A patkány nagyobb, drágább és büdösebb. Ugyanígy a fehéregér is… Na és mindezeken kívül a szerelmi életük sem tanulság nélküli. Ha egyszer belekezdenek a családalapításba, késsel se lehet levakarni őket egymásról. A hímbéka néha két hétig se fordul le a nőstényről. Étlen-szomjan öleli, ha esik, ha fúj. Még az is megesik, hogy ha nagyon belefeledkezik a megtermékenyítés ősi gyakorlatába, párja ott leheli ki életét alatta. A galambok és a nyulak micsoda kapkodó lények hozzájuk képest, s mégis mennyivel népszerűbbek! A legnagyobb bajt e téren is abban látom, hogy a köznépet rosszul tájékoztatják. Rosszul vagy sehogysem. Azt már a kisiskolások is tudják, hogy némely repülőgép teste a madarak vagy a delfinek testét utánozza. Attól olyan kecses és korszerű. De ki kapcsolta össze csak egyszer is a mi tudatunkban, hogy a modern kor és a békák közt is fölfedezhető ennyi hasonlóság. Igaz, egyik villatulajdonos ismerősöm dühében már eljutott odáig, hogy a békák az éjszaka huligánjai, mert akkor kezdik a kicsapongást, a ricsajt, a hancúrozást, mikor minden becsületes lény, példának okáért a ló, a disznó, a tehén pihenni tér. A rágalmak sorát igen, de a tudományos ismertetésekét ő se gyarapította. Pedig elcsodálkozhatott volna azon, hogy a hímbékának nemcsak egyszerű hangszálai vannak, hanem hangerősítői is, mint a korszerűen fölszerelt beatzenészeknek. Valóban, hol volt még a technika – a béka feneke alatt! –, mikor ők, a békák már ösztönösen éltek a hangerősítés idegekre ható lehetőségeivel… Ebből az egyetlen párhuzamból is látszik, hogy mennyi minden kizárólag csak a népszerűsítés komolyságán és mélységén múlik… Bocsássanak meg, ha többet beszéltem a kelleténél, úgy látszik, ritkán jutok szóhoz. Befejezésül azért engedjenek meg egy személyes vallomást. Nemrég jártam az Amerikai Egyesült Államokban, ahol is részt vehettem egy magasszintű békaugrató versenyen. Húsz-harminc ezer ember is összeverődik alkalmankint. Persze, sült hozzánemértés kellene ahhoz, hogy nosza, fogjunk a kert alatt mi is kecskebékát, és menjünk versenyezni. Ez olyan kelet-európai hűbelebalázskodás lenne. Másokról is tudok, de jómagam már a második éve minden szabad időmet egy béka fölkészítésére szentelem. Tornásztatom, gyúrom, dögönyözöm, csiklandozom, elviszem kirándulni, és kifárasztom, aztán tente-tente, a legmélyebb álomba zuhantatom, pihenjen. Másnap újra kezdem az egészet. Tappogok mögötte egy robajos deszkadobogón, mint János vitéz mögött az Óriás, „ugorj, komám, vagy belebökök tűvel a fenekedbe”! És nehogy azt higgyék, hogy csak én élvezem ezt a hajszát. Olyan kidolgozott izmai vannak a békámnak, mint Papp Lacinak. Most, hogy visszatértem Amerikából, elhatároztam, nem és nem! Amerika ebben a most bontakozó sportágban ne legyen csúcstartó. Elhagyni, lekörözni – ez a távlati tervem, és ez nem agyrém, mert e téren nem döntő a pénz, a hadiipar, a civilizáció magas szervezetsége. Egyedüli tőkebefektetés a türelem, a kitartás, az idomítás szakszerűsége. Semmi más.

Az abszurditások zöld mohája

Suttogások és mosolyok

Új prózakötet összeállításával bajlódom. Rövidebb-hosszabb írásokat illesztgetek egymás mellé: tanulmányt, jegyzeteket, napló-morzsákat. Holdat és üvegcserepet, madártollat és faszilánkot.

Kirakó kártyajáték ez a javából: ez azzal párosítható, amaz meg talán a másikkal. Persze, útjukra bocsáthatnám őket úgy is, ahogy íródtak: ötletszerűen, terv nélkül, jókedvem és rosszkedvem zajlása szerint. A kormányosi szerepet legföljebb a nyelvre bíznám. Mert ha fölismerhető szerkezet vagy rend nem is, a stílus mindenképpen kordában tartja az egymástól messzire elkódorogni vágyó témákat.

Itt is, ott is fölütöm, és beleolvasok az írásokba. Egy-két mondat innen, nyolc-tíz mondat amonnan. Akad olyan is, amit végigszálazok. Nagy szó. Egyelőre tehát semmi émelygés a gyomor tájékán. Semmi idegesség. Még a három-, négyesztendős szövegek se mutatnak szamárfület az idő szentivánéji bokrai mögül.

Ellenkezőleg: elönt valami nyugalomféle. Valami bőr alatt szétszivárgó erő. Sorok kapcsolódnak sorokhoz. Makacs, hegymászó gondolatok tartják kötélen egymást párban. Szögek, kalapácsok, karikák – hallani a pontos és kimért ütéseket, s a kidagadó halántékér lüktetését a mélység fölött. A sorok közti lélegzetvételekben céltudatosság és fegyelem együtt, veszély- és szabadságtudat egyensúlyban.

Tehát ismét csak a logika szuszogása, becsvágya. Ismét a szokásos agysanyargatás: az egytől eljutni a kettőig. A kettőtől a tízig, a húszig, a százig. A diófalevéltől a diófaágyig, az ágytól a koporsóig. Mintha mindig és mindenütt be lehetne járni ezeket a homályból a napfénybe vagy a napfényből a mocskos pincesötétbe vezető utakat. Mintha a kimondott és a kimondható gondolatok mellett nem lennének kimondhatatlanok is. A pontosság mellett megrázó pontatlanságok.

Mennyi csönd csak az én életemben is! Mennyi fönnakadt mosoly, végigmondhatatlan eszmélkedés. Az érvek és ellenérvek hátterében mennyi meginduló homokcsurgás a dombokról! Mennyi suttogás, motyogás, fülben maradó futam nappal és éjszaka is. Ülök néha az ágyamon, fölhúzom fejem fölé a Világ-Sötétséget, mint nagybordás esernyőt s várom, hogy elinduljon valami zuhogás. Eső vagy jég. Kőzápor, szitok-zápor.

És helyettük egy mosolygás közeledik. Gyerek vagyok és vendég Vereben. Bakos János bátyámmal, s fél tucat unokatestvéremmel szénát gyűjtünk. Én, a diák, gereblyézek. Egyetlen szénaszál se maradhat csak úgy ott veszendőben. Gyógyszertárban nem kell olyan tisztán hagyni az asztalokat, mint nekem a szénarendek helyét. A rét közepén ott éktelenkedik egy ökörfej nagyságú vakondtúrás. Rajta lekaszálatlan fű, mint boszorkányhaj. A haj közeiben szénacsomó. Gyerünk, neki a fafésűt! Alighogy hozzáérek a gubanchoz, azt hiszem, a pokol szabadul el. Karámból kiszabaduló vaddarazsak rohannak rám. Száz acsarkodó, röpülő, szárnyas veszett kutya egyenesen a fejemnek. El a gereblyét, s neki a vakvilágnak. Mint őrült szélmalom, karommal hadonászok, és védekezem. „Feküdj hasra, s ne mozdulj!” – hallom János bátyám hangját a hátam mögül. Arcra vágódom, s dobogó szívvel halottnak tettetem magamat. A kielégületlen vadbarmok kis ideig begerjedve még ott zurrognak, morajlanak fölöttem, de aztán megzavarodva visszaröpülnek rejtekükbe.

Még sose nevettem olyan jóízűt, mint aznap este, mikor dagadt képemet meglátva a tükörben, fölidéztük, hogy milyen furfanggal csaptuk be a pukkancsdarazsakat, hogy ösztöneik logikáját milyen remekül kicseleztük, s a győztesek szánalmas tudatával hogyan engedtük őket visszavonulni.

Az otthonlevőknek többször is eljátszottuk a jelenetet. A támadó darázscsordát egy felém hajított fekete pokróc helyettesítette.

Hogyan is feledkezhettem meg írás közben a hasonló nevetésekről? A bujkáló, az elpusztíthatatlan mosolyról, mely ha szamárháton is, de mindig hű fegyverhordozóként követ? Hogyan az elharapott félmondatok utáni csöndről? A jótékony pimaszságról, mely szúrós, de ugyanakkor szövetségeseket is keres. Hirtelenül eszembe idéződik egy túlontúl komoly értekezlet. A jelenlevők a civilizáció és az emberi viszonylatok kapcsolatáról elmélkednek hosszan, értelmesen, kimerítően, logikusan. Barátom rettenetesen unja a sok bölcsességet, föláll, és csak ennyit mond: „Holnaptól kezdve autó akarok lenni.” Moraj és fölháborodás a teremben. Suttogások innen is, onnan is. „N. N. ismét hülyének néz bennünket.” „N. N. megőrült!”

Mindössze egyetlen női hang vihogott föl gátlástalanul. A harminc jelenlevő közül csak egyetlen ember értette meg, amit N. N. tömören akart kifejezni: a gépekről lassanként sokkal többet beszélünk, mint az emberről, tehát én gép akarok lenni!

Játszott?

Nem. Csak a logikát kerülte ki. Csak a kört szakította át. Csak a megszokott érvelések és magyarázatok menetrendjét érvénytelenítette. Azóta nagyon gyakran ló szeretnék lenni én is, és odaülni egy nagyáruház kirakatába, hogy megtanuljatok újra csodálkozni, bolondozni, játszani, hogy kedvetek támadjon megpaskolni a nyakamat; hogy négy patámról eszetekbe juthasson a rúgás lehetősége, a kantárról, a zabláról, a sörényembe fonható sudárról, ami épp eszetekbe juthat.

Rózsa Sándor sírja

Nem neked mondom, csak úgy magamnak dünnyögöm: meg akartam nézni a sírodat, Rózsa Sándor. Föld alá süllyedt nádasodat, búvóhelyedet, végleges börtöncellád. Meg akartam nézni, mert mi, élők fölháborítóan kíváncsiak vagyunk. Kicsit zarándokok, kicsit turisták.

Látni azért is akartam, mert sehogyan se tudtam elképzelni. A helyét se, a környezetét se.

Királyok, hercegek, grófok, disznónagykereskedők márványsírokban feküsznek; négyszögletes, kicsi márványpalotákban. Nem fáznak, nem esik be rájuk az eső, a repedéseken nem süvít be hozzájuk a szél. S a halál még odalent is szertartásosan bánik velük. Megkoronázza őket, kezük ügyébe kardot fektet, s ráadásul egy darabnyi, megkövesedett történelmet.

Puszták királya, Rózsa Sándor, melléd ugyan mit is fektethetett volna a halál? Vadrigók hangját, lóhorkanásokat? Káromkodásokkal teli edényt?

Voltál bár élő, érzékeny ember, üldözöttségben, lázadásban egyaránt országos, rangot és nevet mégsem a magas történelemben vívtál ki magadnak. Hőse inkább a bírósági jegyzőkönyveknek lettél. A körözőleveleknek, kémek, besúgók, szimatoló aljaemberek, rádaygedeonok jelentéseinek.

És hát a népdaloknak, balladáknak. Mert a történelemből kiszoruló igazság mindig keserű, fojtó énekekbe menekül.

Vannak, akik életed lobbanékony fordulataitól kapnak lángot. Összevont szemöldöködtől, ólmos végű karikásostorod halálos pattogásától a szabadságharcban. Damjanich szemével egy nemzet csodálta akkor hűségedet és vakmerőségedet. S csodálja azóta is.

Magam is ezektől gyulladtam föl sokáig. De visszaparancsolva helyére a tolakodó romantikát, egyre inkább hiszem, hogy életed rendhagyó nagysága nem személyes tündökléseidből fakad. Nem a csárdai duhajkodásokból, betyáros rajtaütéseidből.

Már-már az ellenkezőjéből. Abból, hogy betyárságod bevallottan is, muszáj-betyárság volt. Akár a jónási út Ninivébe.

Sőt, még inkább abból a rejtélyesnek ható országos légkörből, amely nem csupán legendát, valóságos védőfalat is emelt személyed köré.

Két kemény évtizeden át.

Példa nélküli korszaka ez megíratlan történelmünknek. Soha olyan összefogást, s hatalmas erejű cinkosságot országos méretekben! Nem tíz, nem száz, nem ezer ember, de tömegek titkolóznak. Lovas és gyalogos dandárok, karhatalmi különítmények indulnak el sárba, nádasok közé, ingoványos tanyavilágba hollétedet fölkutatni.

És nem akad egyetlen sikeres besúgó!

Nemcsak negyvennyolc előtt, de még a Bach-korszakban sem. Pedig ha egy holtan beszolgáltatott betyárért huszonöt forintot, egy elevenért pedig ötvenet adtak, a fejedre kitűzött huszonötezer váltóforintos vérdíj szinte istenkísértő csábítással is fölért.

Főként abban a zárt világban, ahol mozogtál: tanyalakó parasztok, pásztorok, ökörhajcsárok, s egyéb vedlett szőrű szegény között. Ennyi pénzért vagyont lehetett volna venni, s megváltani az életet holtig tartó biztonsággal.

A téged védelmező cinkosságot még ez a részegítő esély se roncsolta szét. Úgy látszik, az embereknek néha nagyobb szükségük van igazságérzetre, mint biztonságra. Akik rejtegettek, pontosan tudták, hogy többnyire nem az a bűnös, aki elköveti a bűnt, hanem aki belehajszolja az embert. Pontosan tudták, hogy a törvénytelenségeket nem te kezdted – így aztán jogodat érezték a legvadabb bosszúhoz is.

Ezért is láttak mindenütt, ahol a kézrekeríthetetlen betyár alakja a szabadságra emlékeztetett, ahol a törvényszegés nyílt kihívás volt, pillanatokra kirobbanó szabadságharc.

Batthyány véres ingét egy durva mozdulattal félre lehetett dobni. S az Aradi Tizenhárom tetemét is süllyeszteni mélyen a föld alá. De magával az országos gyásszal, a nemzet jobbik felét összekötő titokkal mit kezdhetett a hatalom?

Mit kezdhetett gyolcsinged suhogásával?

A csongrádi éjben visszhangot verő betyárlovak patacsattogását nemcsak Biharban, Szolnok-Doboka megyében, nemcsak a Bakonyban hallották egyidejűleg, hanem Bécsben is. 1852-ben Kempen altábornagy, az osztrák rendőrhatóság főnöke Albrecht főherceghez intézett levelében már nem közönséges útonállót, rablóvezért szimatol benned, de a politikai ellenállás egyik nagy tekintélyű alakját; magyarán mondva: pártvezért, akit a szervezkedő hazai ellenzék kiszemelt magának.

Hogy volt-e alapja ennek a föltevésnek – mellékes. Személyedet megsokszorozó és megnövesztő legendádnak már önálló törvényei voltak. Elfogatásod után három bíróság ítél kötél általi halálra. A kötelet mégse merik a nyakadba tenni: halálodtól Bécs jobban retteg, mint az életedtől. Mert tudja, hogy az élőket be lehet mocskolni, ki lehet fárasztani. Az erőszakkal kivégzett halottak azonban a legváratlanabb pillanatokban is föltámadnak. Előlépnek egy nádszál mögül, egy szó mögül, egy besötétedő ének sűrűjéből. Kufstein császártornyában rád is jobban tudtak vigyázni, mint a temetőben.

De két évtizednyi raboskodás, megtöretés után a végső út mégiscsak oda vezetett.

A szamosújvári rabtemetőbe.

Útlevéllel a zsebemben megyek a sírodat megkeresni. Végig a városon, egy nevedben költött népdal kíséretében.

Igen, a börtön és a temető. Kálváriád két utolsó stációja.

A börtön fala ma is ugyanolyan sárga, mint régen. Az egykori rabtemető pedig olyan, mint egy kilakoltatott koponya. A tisztes polgárok sírkertjéhez képest hepehupás, kusza faluvég. Szabadjára eresztett disznók, libák ténferegnek a besüppedt sírok fölött.

Vajon melyik gyűrődés vagy horpadás alatt fekszel? A kétholdnyi temetőben csupán egyetlen, fejfára emlékeztető sírkövet látni. Nyilván az lehet a tied. Ennyit – nem az utókortól – még az ellenségeidtől is megérdemelnél.

De tévedett. A félbetört homokkőn más nevet betűzhetek ki.

Beköszönök a temető melletti házak udvarába: mutatná meg valaki jelöletlen sírodat. Értetlen arcok merednek rám. Fölhúzódó és leereszkedő vállak. Egy idegen keres egy másik idegent – mért is törnék a fejüket?

Megkérdezek egy biciklivel keringő fiút. Nem tud rólad. Megkérdezem a fagylaltost – nem tud rólad. A postást – nem tud rólad. Magyarázom, hogy olyasvalaki voltál nekünk, mint Pintye Gligor a románoknak. „Pintye Gligor tudom, Rózsa Sándor nem tudom.”

Valaki mégis tudja. Egy kövér, szederjes arcú, szamosújvári születésű asszony. De ő is csak néhány elvadult bokorról ismeri fel a helyet. Míg élt a férje, ketten gondozták a sírt. Körülkerítették, letépkedték róla a gazt, időnként megigazították a betyársírokhoz illő egyszerű fakeresztet, melyen paraszt írással ez állt: „Itt nyugszik Rózsa Sándor, a puszták királya.” Férje halála óta azonban ő is bitangba hagyta. Nincs hozzá kedve, se ereje. S fejfát hiába tűzne is föléd bárki, jobbik esetben kitúrnák a disznók.

Egyetlen kezemen megszámolom, hogy a világ emlékezete hány hozzád hasonló hajdú- vagy szegénylegény-arcot őriz. De számolni sem merem, hogy hánynak a sírja lett szeméttelep.

Mert a tied az lett, Rózsa Sándor. A közeli házakban lakók évek óta hordják föléd a szemetjüket.

Nem állhatom meg, hogy ne készítsek róla leltárt. Van itt a sírodon rossz lábas, rossz lavór, forrázott, büdös tyúktoll, orvosságosüveg, szétmállott bicikligumi, gyerekkocsi kereke, lerágott csirkecsont…

Utóirat

Halálod után a szegények közt szétfutott a híre, hogy csak a testedet temették Szamosújváron hazai földbe. A fejedet Bécsbe vitték, mert szemtől szembe akarták látni, kikkel egy élet során szembe álltál. A költött történet szerint még maga a császár: Ferenc József is látni akart.

Valamit nem értek. Nem érthetek.

Séta, esernyő alatt

Micsoda tél, micsoda téli este! Február magasából elállíthatatlanul zuhog az eső. Hószakadás helyett esőszakadás. Placcsog az utcakövezet, kopog, nyög, sziszereg a védtelen ablakpárkány, s fuldokolva ürítenek a város esőcsatornái. Víz, víz mindenfelé. A Rózsadomb bokrai víz-hajat növesztenek, s fa-kotlósok lába körül is a víz riadt csibéi sipárognak. Az is bolond… igen, az is bolond, aki ilyen időben kint kujtorog. Mi tagadás, én is csak a lassan gyógyuló sebeimet sétáltatom e vad zuhogásban, mert nem először tapasztalom, hogy vigasztalanságomnak mindig jó tesz e részvétlenség.

Esik, mint a Bibliában.

Esik, mint a trópusokon.

Esik, mintha a kivégzésemre fölkészült kritikusom veretné idegborzolóan a dobokat…

…és váratlanul nevethetnékem támad. Jó félórája csatangolok már ebben a dobpergésszerű esőben, s csak most fedezem föl kezemben az esernyőt. Egyáltalán: az esernyő létezését. A nyelet, a fogantyút, a drótbordázatra rászoruló kupola ravasz voltát. Egy úr az esőben – gondolom epésen magamról. Egy szenvelgő úr az eposzi zuhogásban. Túl a negyvenen, bőrkesztyűben, teveszőr kabátban, holdat utánzó homlokkal. Egy megtépázott tollforgató a családapákhoz, a banktisztviselőkhöz, s az esti kutyasétáltatásokhoz illő kellékkel a feje fölött. A látvány alig szelídebb, mint ha – mondjuk – Jézus legyezővel élesztgette volna magát a Golgotára menet. Katasztrófa – fúródik agysejtjeim közé az első szó. Aztán a többi: romlás, csőd, behódolás. Tíz éve ilyesmi elképzelhetetlen lett volna. Talán még öt éve is. Inkább csontig ázok, de esernyő alá nem állok. Főként egyedül nem. Fölerősödő szívdobogásom néhány régi barátnőmet kongatja elő.

Az első: Nini, esernyő! Te jó isten, csak nincs újra tüdőgyulladásod?

A második: Na, mit jósoltam, barátom? Az évek szállnak, mint a percek, s polgárok leszünk valahányan. Emlékszel? Még Villont is idéztem: Véred kiontott harmatáért irgalmazz nékünk, Jézus herceg. Hát megértük! Bezzeg, amikor Olaszországba mentél, s arra kértelek, hozz nekem egy nőit, egy összecsukhatót, kinevettél. Azt mondtad: tengervizet, polipot, cápát inkább hozol, akár a szádban is.

A harmadik: Már ne is haragudj, semmi közöm hozzád, de úgy nézel ki az esernyő alatt, mint balzsamozásra váró operaénekes. Ki hitte volna, hogy ekkorát forduljon veled a világ?

Csakugyan, ki hitte volna? Vannak „ős-finnyásságok”, amikkel élünk-halunk. Gyerekkoromban én is legföljebb csuklyának fölcsúcsozott zsákot tűrtem el a fejem fölött, vagy lapulevelet. Fa alá nem álltam, mert egy májusi zivatarban idős Böde Jánost a szomszédunk diófája alatt csapta agyon a villám.

A zsákot, a lapulevelet később, már itt Pesten, vagy az aktatáskám, vagy az épp kéznél levő újságok helyettesítették. Gyakran a kapualj. Igaz, ez a korszak még az ifjúságé volt. A lazaság ideje, a kigombolt ingek ideje, a záporoknak odatartott arcé. Ahogy hálósapkáról, hálóköntösről, házipapucsról, hónalj-illatosítóról nem ábrándoztam, ugyanígy elképzelhetetlen lett volna esernyővel végigmennem a Rákóczi úton, a Margit-hídon. Ha lovas rendőrök kísértek volna, akkor se!

Igen, de ennek az időnek vége!

Akkor meg miért hökkenek meg ennyire magamon? Talán a kenderszagú, a kamraszagú zsákok hiányoznak? Tálán a lapulevél alatt elférő gyerekkor? A meztelen bőrömet verő meztelen eső?

Ezek most lényegtelenek. Ha valami fölismerés átvillámlott rajtam, nem az, hogy megváltoztam, hanem hogy ez a változás észrevétlenül történt. Észrevétlenül, mint annyi, de annyi visszafordíthatatlan esemény az életünkben. Ma még semmi: csak egy beleegyező félmosoly, egy szemhunyás a gyalázat fölött, egy mákszemnyi engedmény a nyugvásunk érdekében, de holnap, holnapután, s később már csupán azoknak a töredékes emlékeinknek a visszfénye, amikor rábólintottunk valamire, vagy lenyeltük még jeges hallgatásunkat is… Esernyő? Ugyan kit érdekel? Elfújható fölülem bármikor, mint a gyermekláncfű bolyha – de öntudatlan idomulásom hozzá, illetve mindahhoz, amit erőteljes hasonlatként számomra összesűrít – megsápaszt. Ha harminc-harmincöt évnyi makacsság után ilyen simán, ilyen alattomban megbuktam vele, százszorosan megeshetett ez egyéb dolgaimmal is. Valahogy úgy alakult, hogy nem is tudtam, de nem is igen akartam félrehúzódni még a politika gyanús csetepatéitól sem. Már csak azért sem, mert a bőrömön éreztem jó néhányszor, hogy a következményeket nekünk kell elviselnünk. Így – míg mások titokban – én jóval nyíltabban kényszerültem bele különféle alkukba. Vajon a belátásból kötött alkuim alján időközben nem gyűlt-e össze annyi rosszhiszeműség, amely alkalmatlanná tesz nagy és gátlástalan kinyújtózásokra? Egyszóval: belátásaim nem vezettek-e el máris beláthatatlan ügyek csapdáihoz? Íme: a kérdések kulcsa! Eddig döntéseket vártam, és döntéseket elemeztem. Pedig sokkal inkább határhelyzeteket kellett volna kinagyítanom. Az átfordulások, a kibillenések életveszélyes partjait. Ahol az igenek és a nemek még egymás közelségétől idegesen és feszülten vibrálnak. S egyelőre még eldöntetlenül.

E magánjellegű gond mintha filozófiai és politikai gond is lenne egyúttal. Hiszen korunk – a háborúk, a hidegháborúk, az együttélés, a feszültségekkel terhes reformok kora –, azáltal, hogy egyidejűleg ellentétes érzelmeket növeszt föl bennünk, ott érhető leginkább tetten, ahol a kétértelműségek és a bizonytalanságok választóvonala húzódik. A szeretet és a tiltakozás határán. A nyugalom és a nyugtalanító megmerevedés övezethatárán. A félelem, az aggódás, a kockázat, a szabadság egymással érintkező gyepűsávjában. Ott, ahol még nem dőlt el semmi visszavonhatatlanul, de talán épp eldőlőben van; ahol a figyelő szemnek még földerenghet: mi az, amit a tudat ellenőrizhet, s mi az, ami már a tudatot ellenőrzi.

A famadár

A famadarat barátom japán feleségétől kaptam ajándékba. Ez is, mint annyi más faragott japán dísztárgy, a lelemény és a kézügyesség mesterműve. Készítője egyetlen késsel, egyetlen csecsemőcomb vastagságú hársfaágból bontotta ki. Ezt azért hangsúlyozom ilyen nyomatékkal, mert az első odapillantásra épp a faragás csínja-bínja marad rejtve. Maga az ötlet. Aki megcsodálja a „szerény művet”, szentül azt hiszi, hogy ügyes kezű, vásári szobrász nem csecsemőcomb, hanem egy ágyúcső vastagságú hasábot fogott, s lefaragta róla a fölösleget, mint ahogy kőszobrok esetében szokás, és így született meg a karcsú, vizslató szemű madár.

Holott a folyamat épp fordítva zajlott. Nem a fölöslegesből csinált kevesebbet, nem a vastagabból vékonyabbat, hanem a szükségesből szükségszerűt. Mégpedig úgy, hogy a henger alakú fát borotvaéles késsel, hagymarétegszerűen föllazította, fölborzolta, fölkunkorította, s ezáltal olyan levegőt kavaró szárnyakat és farktollat göndörített a madárnak, hogy a jelentéktelen hársfadarab köré valóságos erőtér sűrűsödött.

Sokáig a szekrény tetején tartottam a madarat: cserepek, korsók, s egy famozsár társaságában. Nem illett közéjük sehogy. Kicsi volt neki a tér, füllesztő volt körülötte a zsúfoltság. Gondoltam, jobb lesz neki a két ablak köze, illőbb a külvilág társasága, a jegenyék, a tetők, a felhőktől eleven ég.

De alig helyeztem el új szállásán, rögtön megbántam. Félóra se telt el, máris megjelentek ablakom párkányán a gerlék. Előbb csak tisztes távolból figyelték, sandítva, mint a szomszédasszonyok furcsa, bogaras, nagy hajú, különc vendégeimet. Aztán közelebb merészkedtek. Kurrogtak, mérgelődtek a famadár tántoríthatatlan gőgjén, nyugalmán. Vagy tán határsértőt láttak benne? Betolakodó idegent? Úgy kellett elhessegetnem őket többször is.

Délután azonban egy nem mindennapi jelenet tanúja lehettem. Olvastam, s a külső párkányra, a famadár elé, odaszállt egy feketerigó. Na ez is jön bámészkodni, villant át rajtam. S valóban, az első másodpercekben ugyanúgy szemeskedett, puhatolózott, mint a gerlék. Fejét féloldalt döntve, kicsit idegenül, kicsit bután, s láthatóan egész testében elkészülve a villámgyors fölhussanásra.

Székem csikordulására ez meg is történt.

De két perc múlva már újra ott ugráltatta a láz a párkányomon. Föl-fölröppent, mintha parázson állna, mintha rimánkodva szárnyalni hívná lusta társát. El, vissza. El, vissza. Vagy még inkább mintha a csapdából akarná kimenteni. Elkezdett érte verekedni az üveggel. Bumm, neki, kétszer is.

Ha nem látom, nem hiszem el. Azt mondom: mese. Azt mondom: az emberi képzelet hű kivetülése más lényekre. De mert láttam, túl kellett lépnem a hiten, a csodálkozáson. A mitológiák természetéről kezdtem ott gyanítani valamit. Ha igaz a tétel, hogy a lótestű s emberfejű kentaurok mítoszában, vagy a szfinxekében, összefonódva együtt él minden emberi és állati alaptulajdonság, akkor a tétel fordítottja is igaz: az állatban és a madárban is ott kell derengenie az emberi mítosz vázlatának.

Ott derengett ebben a rigóban is.

Amikor már hiábavalónak bizonyult a példaröpködés, reménytelennek az üvegbörtönből való kiszabadítás ábrándja, a rigó lekutyorodott a famadár elé. Összehúzta magát, mint akinek gyomorgörcse vagy bélcsavarodása van, s elkezdett torokrepesztően énekelni. Énekelni vagy siratni – nem tudom. A szokásos rigófecsegés, rigószónoklás helyett hosszú, cifrázatok nélküli kesergés szakadt ki belőle. Mint aki elveszített valamit. Mint aki nem érti a világot. Vagy mint aki mindent ért, csak épp abba nem tud beletörődni, hogy mért kuka az a másik. Miért olyan bálványnémaságú, mint a kocsikenőccsel összekent faluvégi szűzmária. Legalább mozdulna meg. Legalább gyulladna meg. Legalább azt a drágalátos szép, sárga szemét rebbentené a magasság felé.

Költő – gondoltam róla mély részvéttel. Lám csak, szüksége volt a kudarcra, hogy életképességét most ilyen hangerővel bizonyíthassa. Szüksége a famadár merevségére, hogy ő maga áttüzesedjen, s a nyomasztó bambaságot fölperzselje.

De hát ez ördögi kör! Disznóságok és förtelmek nélkül nincsenek örömversek, rapszódiák, fölemelkedések? Útvesztők nélkül helyes utak? A jövő rémlátásai nélkül nincs igazi tisztánlátás? Nincs fölegyenesedő fűszál? Virágzó, áprilisi meggyfa, aminek örülhetünk?

Ha ez a törvény, akkor a költők kizárólagos kötelessége: keresni a bajt. Kicsikarni a rosszat, világgá menni a tékozló fiúval, és odahasalni a disznók vályújához. Kutyakötelességünk nyitva hagyni a sebeket, s olyasmit akarni folyton, amiről tudni lehet, hogy nem sikerül: hogy nem sikerülhet. „A legnagyobb gyötrelemből lesz, hogyha válasz nélkül marad, a költészet” – jegyzi föl Ludwig Feuerbach. Irány tehát a csillagok szakadéka, a tehetetlenség pokolköre, mert a tehetetlenség újabb erőt ad az elkeseredéshez, az elkeseredés pedig a költészethez!

Van ebben is, van, tagadhatatlanul, mint minden önpusztító rögeszmében, valami melltágító és csontokat fölfűtő gyönyör. Ráadásul még szép, borongó hősiesség is. Elnyűvődni, szétroncsolódni, megejtő életrajzot hagyni magunk után.

Csak hát: hol a határ az önpusztítás és az önbecsapás között? A vér és a festett vér között? A mesterségesen gerjesztett szenvedések és a lét gyökeréig lehúzódó fájdalom között? Hol? Hiszen amit nem értünk, nem mindig hat jótékonyan egy irányba: egyszer eszméltet, másszor téveszmét növeszt föl bennünk. Téveszmét, mely – a magánélet és a történelem tapasztalatai szerint is – egyszerre szülhet őszinte, igaz megrendülést és hamis igazságtudatot. Tiszta kínlódást és tisztátalan bosszút. Egyszóval: olyan személyiséghasadást, amelyre nemigen akad orvosság. De továbbmegyek: az emberi szellem – zavarában és kapkodásában – nem agyal-e ki magának gyakran olyan mellékszenvedéseket – az alkoholtól, a kábítószerektől, a műnyomortól a megtervezett ámokfutásig mindent –, amelyektől csupán a beindulást, a kezdősebességet reméli, s a későbbiekben már nem mint gerjesztőkre, hanem mint elkerülhetetlen létbotrányokra épít? A magam példájával bizonyíthatnám, hogy a kísértés – épp az írással együtt járó hiúság miatt is – mindennapos.

Ültem az asztalnál, s hallgattam az önkívületbe esett rigót. Fújta szívdöglesztően tovább. Lenyűgöző volt, kétségtelen. Mintha nagy sebektől vérzett volna a világ, s a vért ott, helyben, rögtön neki kellett volna megalvasztania. Fokról fokra éreztem, hogy kelepcébe esem: az esztétika álcázott kelepcéjébe. Egy rigó hamleti monológját hallom, noha nyilvánvaló, hogy az indulatot kiváltó „személy” nem királydráma résztvevője.

Hirtelen dühbe gurultam: legalább egy eleven madár miatt fuldokolnál, te rigó. Vergődő, megtépett madár miatt, te balek! Vagy a gazdátlan, nagy terek miatt, mert nincs, aki veled együtt benyargalja őket.

Papírgolyót gyúrtam az előttem heverő kéziratlapból, s gorombán odavágtam az ablaküveghez.

Apám puskája

Azok voltak a nagy napok, mikor a gróf vadászni jött Zámolyra. Kétnapos körvadászat a határban: Laja-pusztától Borbáláig, Borbálától az Irtásokon át, le a réti földekig. Az árnyadozó téli csontok ilyenkor megéledtek: valami más történik, mint kukoricamorzsoláskor. Együtt, egy bandában százötven ember! Cselédek, parasztok, zsellérek. Mert az Öreg utcai kényesebb gazdák kivételével senki se akart kimaradni a hajtásból. Csatárláncba fejlődve fésülték át a bokros, akácfás ligeteket, bolygatták föl a hepehupák csöndjét. Kajdásztak, nevetgéltek, cigarettáztak, ropogott lábuk alatt a hó. A napszám egy pengő körül ingadozott, de az igazi fizetés a részvétel volt, no meg egy-egy szárkupacba lökött nyúl, fácánkakas.

A nagy napokon apámat még láncra kötve se lehetett volna otthon tartani. Ment mindig, mint akit bepaprikáztak, s mintha nem is aszott tapsifüleseket kellett volna odaterelni az urak puskája elé, hanem oroszlánokat vagy bölényeket.

A makacs szenvedély oka később világosodott meg számomra.

Apám legénykorában – három véle egyszőrű barátjával szövetkezve – orvvadász volt. Más szóval: rápsic. Ezeket a goromba jelzőket persze csak a Törvény és a Törvény Ölmann nevű képviselője: a jáger használta. Ők maguk ki se ejtették. A kétcsővű „titkos fegyvert” se keresztelte meg semmilyen névadó püspök. De egy szemvillanás elég volt, hogy ők, hárman értsék egymást: „Tehát rendben van minden, holnap hajnalban lucernázunk.” Ami magyarul azt jelentette: belefaragunk kicsit a mezőbe. Mert az nem lehet, hogy a mennybéli Úristen csak a Merániaknak meg az Esterházy grófoknak teremtett nyulat. Vagy ha mégis, hát mi majd igazítunk valamit a teremtésen.

Hajnalok hajnalán indultak ki szekereken a határba. A puska ott lapult valamelyik szekérfenéken, göncökkel leterítve. Még arra is vigyáztak, ne ugyanazon a dűlőn nyikorogjanak kifelé. Egyik a Kis utca, másik az Öreg utca, harmadik a Burga felől indult. De egy meghatározott ponton, mondjuk, a Förtési kútnál, találkoztak. Micsoda izgalom remegett végig a dombok élén, micsoda összeesküvés-élmény a legénygerinceken. S mire csakugyan lehetett kaszálni a lucernát, két-három pörköltnek való nyúl már az égi vadászmezőkön legelészett tovább, zsákokkal leterítve.

Bajt csak az okozott, hogy a puskának hangja is volt. Méghozzá otromba, nagy hangja. Ölmann jágernek pedig éles füle. Talán tíz is. A fején, a hátán, a hóna alatt, sőt stüszivadász-kalapja mellett is.

Le is bukott a három legény. Pontosabban az apám, helyettük is. Fattyazza a kukoricát az Irtásokban. A nyúl a szekérderékban szendereg. Gyönyörű szép nap ígérkezik, sehol senki. De a szomszéd kukoricásból váratlanul köszön egy németes hang.

– Tólgozunk, tólgozgatunk?

Ez csakis az Ölmann lehet, fut át apámon.

– Muszáj – feleli neki barátságosan.

– Fan-e víz, Sándor? Megszomjazni.

– Van, Ölmann úr, a csöcsös korsóban.

A jáger odaballag a szekérhez. Iszik. A korsót visszatakarja a pokróccal, aztán se szó, se beszéd, turkálni kezdi a szekérderékba felrakott kukoricafattyút. Rövid kotorászás után előhúz egy nyulat.

– Ez, mi ez?

– Nyúl.

– Hogyan kerülni a szekérre nyúl?

– Találtam – mondja apám szemrebbenés nélkül.

– Sándor, Sándor – dühösödik a jáger, és tovább kutat. – Lenni itt mé más dolog is, becsület Úristen.

És mint gyakorlott kezű szülész, egykettőre előhalássza a közös puskát a zöldkukorica alól.

– És ez, mi ez? – emeli magasba.

– A jáger úrnak jobban kell tudnia.

– A jáger úr tudni, de maga… maga börtön…

Börtön helyett azonban csak súlyos pénzbírsággal, s a puska elkobzásával büntették meg a családot. Úgy látszott, hogy a hajnali kalandoktól örökre elbúcsúzhatott a három legény.

De apám nem adta meg magát könnyen. Oda a régi szenvedély? Elkezdődött a keringés egy új puska képzete körül. Kell és kell, már csak azért is, hogy az ember ne érezze magát lesöpörhető levéltetűnek. Vadászengedélyt úgyse kaphat egy paraszt, tehát kézműves puska is megteszi. Tízéves, kemény türelem után sikerült is szereznie egy újabb kétcsövűt. Csakhogy akkorra már család is volt: a néném és én is megszülettünk. S a képzeletbeli puskával még igen, de a valóságossal, a kézbe vehetővel már nem lehetett olyan fiatalemberesen és felelőtlenül játszani. Anyám legalább annyira harcolt a puska ellen, mint a Törvény. Ha néha szóba került, úgy beszéltek róla, mint a vogulok a medvéről. Meg nem nevezték volna egy világért sem. Titok volt. Zsarolásra méltó titok. Összezördüléseik alkalmával a harag sárgás mennykövei a puska körül csattogtak legvadabbul. „Arra, csak arra a nyüves micsodára van gondja, még tán a családját is kiirtaná vele.”

Évek, veszekedések, újabb és újabb körvadászatok múltak el. A kisemmizett szenvedély újra és újra föllobbant tőlük: legyen, ami lesz, ki kell próbálni a „szerzeményt”. De a szerencsétlen fegyver egyetlenegyszer se került kézbe. Szűzen maradt, mint a jezsuiták. Olajos rongyba pólyálva ott lapult a padlás ragja alá becsúsztatva, akár egy katonaszökevény.

Szó szerint úgy, mert amikor ezerkilencszáznegyvennégy őszén közeledett a front, apámnak el kellett tüntetni a házból, el még a porszemet is, amelyik rászállhatott. „Még az hiányzik, hogy partizánnak nézzenek bennünket, és falhoz állítsanak” – mondta fenyegetően anyám.

Ezzel a mondatával véget ért az első felvonás. Egy olyan tizenöt éves háború ért véget, melyben valóságos fegyver el se dördült.

De azután jöttek, s dörögtek az igaziak. Három hónapon át a háború kellős közepén éltünk. A golyók bejöttek a kulcsluk fölött. Befészkelték magukat a falba, a galambházba. Azt hittük, ha elmenekülünk előlük, nem találnak meg. De utánunk jöttek Pátkára, Pákozdra, Baracskára. Ültünk a sarokpadon, ott se voltunk tőlük biztonságban. Ahová néztünk, fegyverek néztek vissza ránk: ágyúk, dobtáras puskák, golyószórók. Szerények, nagyok, óriásiak. Lőni, sőt lövöldözni még szórakozásból is lehetett velük. „Te, fiú, ketyeg-e még az a förtelmes vekkeróra? Kösd föl a kútágasra, lengés közben is eltaláljuk.” Rötötötö és fuccs! Imádni való kis ruszki katonalányok, csupa kék szarkaláb a szemetek alja, pisztollyal pörköljetek oda a tetőket lesodró Messerschmitteknek!

Istenem, micsoda szánalmas félelemnek tűnt már anyám félelme azoktól a vadászpuskáktól! A háború katonái csak a libák fejét vágták le a fejszével az akáctuskón, az ökörbe, a disznóba golyót eresztettek.

...... De egyszer a Nagy Vadászatnak is vége szakad. A táj kiürül, a hajtók más vidékre költöznek. A Nagy Lövöldözés után is csönd lesz.

Ilyen csöndben vágtunk neki mi is, háromhónapos hányódás után, Baracskáról a hazafelé útnak. Amink maradt: egy kétkerekű szamaras kordén elfért.

Elfért azon még nagyanyám is, szegény Gémesi Éva, aki ha lélekben cipelte volna is, de lábon már nem tudta cipelni a gyomrában elburjánzott rákot. A kordét mi húztuk apámmal. Mi hallottuk fájdalmas nyögéseit, csöndes panaszát. „Ennyi golyódból nem tudtál bár egyet is adni, Uram. Egyet, hogy meghalhassak.”

Apám néha szemrehányóan hátranézett: „Nyugodjon már, mama, nyugodjon.”

Ki tudja, őszinte volt-e a csitítása. Ki tudja, mire gondolt közben. A szovjet katonáktól még Pákozdon hallottuk, hogy Zámolynak vége van. A házak romban, a határ teli futóárokkal, ágyúállással, teli bunkerrel, tankroncsokkal, aknákkal. Teli megkeményedett halottakkal és dögökkel. Újrakezdeni? Ott? Hogyan s miből? Először talán sarat kellene taposni, vályogot vetni, hogy legyen valamilyen tető a fejünk felett. Aztán egy csibét szerezni, egy malacot, egy üszőt, egy szekeret valahonnan. Félzsáknyi búzát vetőmagnak. És néhány szál koporsódeszkát is.

És akkor az úton, az út közepén, az alcsuti kastély felé vezető út közepén ott hevert egy puska. Egy igazi, márkás vadászpuska. Úgy hevert ott, ahogy bibliai úton heverhetnek égből pottyant csuda-tárgyak. Talán a grófé volt. Talán az intézőé. De csak volt! Most senkié. Apám megbabonázva áll mellettem a rúdnál.

– Nézd, puska.

– Látom.

– Csúsztassuk be a batyuk alá, hazavisszük. Öreganyád majd ráül – mondja izgatottan, s kifogja magát a kötélhámból. Körülnéz. Az egész környék néptelen, egyetlen emberi lény se látszik. A puska tehát nem lehet csalétek.

– Jobb, mint amit anyád eltakaríttatott velem a háztól… Dobjuk föl.

– Dobjuk.

Előreballag érte, fölveszi, aztán, mintha egy lőcsöt talált volna, ami még jó lehet valamire, közönyösen lépeget vele vissza a kordéhoz. Anyám, s a nővérem, akik nyolcvan-száz méterre lemaradva saslognak utánunk batyusan, most érnek utol.

S anyám meglátja apám kezében a puskát. Kifut belőle minden csöpp vére.

– Istenem, atyám, hát még most se volt ölég?

– Mit rémüldözöl már megint? Találtuk…

– Nincs egy rohadt kanala, tányérja, csajkából eszik, de már a puskán jár az esze. De már a gyilkoláson. Azt se tudja, hol alhat meg estére kelve, de neki puska köll! Mért nem mindjárt egy tank?!

– Az köllene a te fejednek!

– Megyünk vadászni, ugye? A bunkerból egyenesen az Irtásokra! Mert most már a büdös parasztjának is szabad. Azt hiszi, azért volt ez az egész istencsapás, a milliószor millió fegyver, hogy maga visszakaphassa azt a kurva puskát, amire egész életében áhítozott…

– Azért… igenis azért! – lobbant föl apámban az önérzet. – Kinek ártok vele, ha elviszem? Egy lepkét se lehetne lelőni vele, üres…

– Dobja el, ha nem akarja a gyerekeit lepuffantva látni útközben. Honnan tudja, ki állít meg bennünket, ki kutat át?

– Hozd csak, fiam – szólal meg rimánkodva nagyanyám –, lesz, amivel megszabadíts a kínjaimtól.

A puska, az akkori világ egyetlen szelíd puskája, koccanva ütődött oda egy árokbeli kőhöz.

Ezerkilencszázhetvenhat szeptember közepe. Ülünk apámmal a képernyő előtt. A nyolcvanhárom éves szem még töretlen, még vizsla, még érdeklődő. Nézzük a Lengyelországban folyó nagy hadgyakorlatot. Az egész mező szélességében tankok nyomulnak előre. Por, füst, dübörgés és félelmetes emlékek az agyban. Egész közeli csikordulások. Aztán helikopterek, repülők, rakéták. Össztűz. Szállnak a golyók szemünk láttára fehéren, puhán a képernyő szemcsés felületén. Ott lapulok újra a pákozdi kiserdő mellett.

– Emlékszel még arra a puskára, amit az alcsuti kastély közelében találtunk? – kérdi apám váratlanul.

– Hogyne emlékeznék.

– Anyád mekkora patáliát csapott miatta, nagyobbat, mint egy békekongresszuson. Azt hittem, kettényílik a föld, ott helyben. De én kibabráltam vele. Tudod, mennyi fegyver volt itt mindenfelé, mikor hazaértünk. Kapa nemigen maradt, de fegyver, az bőven. Vadonatújak; halomban is, meg elszórva is a bunkerekben. Kiválasztottam egyet a „fegyverraktárból”, bele a pokrócba, és föl az ólpadlásra. Disznó sokáig nem volt, elfért. A csövét később kifurattam Tanárki Ferenc bátyáddal, hogy ne golyós legyen. Puskapor volt dögivel, csak ki kellett szedni az aknákból, fojtás helyett pedig megtette a kóc, de… sajnos… mégse volt vele szerencsém. Mikor a majori gyerekek igazi gépfegyverrel lövöldöztek egymásra az erdőben, kidoboltatta a Nemzeti Tanács, hogy akinél bármilyen fegyver van, szolgáltassa be. Könnyű azt mondani. Ha anyád megtudta volna, hogy én fegyvert rejtegettem a háznál, úgyse lett volna előtte maradásom. Nem adtam le. Legyen, ami lesz. Meg különben is, majd csak jönnek jobb idők, gondoltam, amikor a paraszt is lőhet egy-egy nyulat, ha éppen ez a bolondja.

De amik jöttek, rosszabbak voltak a rossznál. Jött a beszolgáltatás. A nincsből kellett volna adni valamit. A nincs-búzából, a nincs-disznóból, a nincs-tejből. Nekünk itt előlről kellett kezdeni mindent, nem úgy, mint azoknak, akiken csak átballagott a háború. Előfordult, hogy tizenhárom végrehajtó is meglepte Zámolyt. Tizenhárom kis Rákosi. Na ez az a pillanat, amikor az én vadászpályámnak is örökre befellegzett, gondoltam magamban. Mert ha azok a siska emberek két cső kukoricáért földúlják a házat, a padlást, a hidast, nekem végem. Mondhatok nekik bármit, rám fogják, hogy meg akarom dönteni a rendszert. És hát azt se akartam, hogy az én dolgomból neked valami bajod legyen a gimnáziumban. A csövet szétfűrészeltem, a závárzatot meg elástam, egye meg a föld.

Nézem a kis madárlélegzetű öregembert, akinek ennyire kellett volna a puska. Az egész pörölyös életen át egy puska. Fiatalon és vénülőfélben is. Még egy háborút idéző hadgyakorlat is azt juttatja eszébe. A sok törvényes fegyver – az ő törvénytelen, árva kis fegyverét.

Igaz lehet ez az egész igaz történet?

Vagy a puska időközben már nem is puska volt? Valami más, aminek apám nem ismerte pontosan a nevét?

Az a sejtésem, hogy egy összetöpörödött Ádám ül mellettem a televízió kékes sugárzásában, aki valahonnan kiüldöztetett.

Legkevésbé a fegyverek közül.

A haszon

Megyünk J.-vel át a Margit hídon Budáról Pestre. Vibráló, nyári este van; fülledt, párás. A délutáni zápor maradék tócsái még nem száradtak föl a betonhorpadásokból. Ide-oda szökdelve kerülgetjük őket. J. meglepetésszerűen belerúg valamibe. A gyönge világítás miatt nem látjuk, mibe. De olyan hangja van ennek a valaminek, mint a hajcsatnak: zörgő, száraz.

Megkeresem a tekintetemmel, s akkor látom, hogy egy hatalmas szarvasbogár kapálódzik hátára fordulva a lábunk előtt.

J. ösztönösen már pöccintené is lábával el az útból a gyönyörű példányt, bele a Dunába, de én ugyanilyen gyorsan váltó ösztönnel megakadályozom.

– Hasznos? – kérdi J. csodálkozó, sőt elképedő arccal, amikor megérti, hogy a bogarat gyámságom alá helyezem.

Erre én nézek rá elképedve, s kitör belőlem a nevetés. Hasznos? Hogyan juthat ilyesmi az eszébe? Hogyan juthat egyáltalán emberi észbe? Hát lehet hasznos vagy haszontalan egy szarvasbogár belehullva és beleveszve a világvárosi kavarodásba, tizenöt méterrel a Duna fölött, fű nélkül, fa nélkül, egymagában, siető vagy tócsákat kerülgető lábak szelíd zűrzavara közben?

De meg kell értenem J. kificamodott észjárását is. Elszégyellte magát, amiért első reflexmozdulásával bele akarta rúgni a bogarat a vízbe. S maga mentségéül nem tudott mást kérdezni hirtelen zavarában, mint ami a legősibb ítélkezésünk alapkérdése: hasznos-e?

Mármint: hasznos-e az embernek?

Ez a mélyen izzó önzés, ez a gyakorlatias ösztön az idők kezdete óta vérünkké vált. Támadó s védekező mozdulatainkból ugyanúgy előszikrázik, mint váratlan elszólásainkból, holott sem a hasznosság, sem a haszontalanság fogalma nem ilyen egyértelmű. Mint a világon minden: egyik is és a másik is viszonyt tételez föl – a hasznosítható és hasznosító viszonyát. Ami egyértelműen azt jelenti, hogy az érték nemcsak a hasznosíthatóban van elrejtve, hanem a hasznot kereső személyben is. Magyarán szólva: a haszon igazi értékét a viszony jellege, természete, szellemi mélysége határozza meg. Az idő és az alkalom kopársága vagy telítettsége. Ha például J. sem azt kérdi tőlem zavarában a Margit-híd közepén, hogy hasznos-e a szarvasbogár, hanem azt: hogyan kerülhetett ide – a kérdés más érzelmeknek, gondolatoknak, emlékeknek, s általuk más értékeknek nyit távlatot. A gyámoltalan bogár kapóra jön a képzeletnek, s rögtön izgatni kezd: csakugyan, hogyan röpülhetett ide emeletes házak, villamos huzalok szövevényén át? Magától tévedt ide, vagy kirándulók hozták magukkal egy fűben meghempergetett hátizsákon?

Elég ennyi a tűnődés beindulásához, máris kitárul a gyerekkor nagy csapongásaival, s barbár élményeivel. Zöld esték úsznak elém erdőalji csönddel, s a levegőben imbolyogva röpködő szarvasbogarakkal. Ott lapulok a fűben, kezemben letört bodzaággal, hogy óvatlan pillanatban lecsaphassak rájuk. Fűt a vadászszenvedély ősi izgalma, de közben mintha Dylan Thomas költő gyerekkori barátja volnék, az ő bagolyhuhogásos verseiben bóklászgatok, sőt verset írok magam is: a kezem feje harmatos, és már rég nem az foglalkoztat, hogy hogyan és miként került a hídra a szavasbogár, hanem az, hogy én hogyan kerültem föl az erdőaljai fűből ide, az elborultan hömpölygő Duna fölé, autók, villamosok nyüzsgésébe, a világ egyik legvonzóbb városába?

Íme, a „haszontalan” bogár máris hasznossá vált, mert abban a viszonyban, ami kettőnk közt a sors esetlegessége révén alakult ki, nemcsak önmagával maradt azonos, de szövetkezett az én képzeletemmel is. Múltammal, sőt a most alakulgató jövőmmel is.

A már gyakorlatias világ az ilyen „áttételes hasznot” nem tekinti igazi haszonnak. Legföljebb véletlen szerencsének, költészetnek, bolondériának, vagy hogy a kínálkozó szójáték üdeségével éljek: bogarasságnak. Aki – európai ember létére – alaposan körülnézett Amerikában, meghökkenve könyvelhette el magának, hogy mennyi, de mennyi mosoly, nevetés, fogak és fogsorok kirakati öröme villogja körül. A siker légköre fülig elhúzott szájakat kíván. Célszerűség, hasznosság, lendület, életerő – ezeket a fogalmakat nem csupán a reklámszintű gondolat ismételgeti reggeltől estig és égeti bele a tudatba, de a politikai akarat is. Európát Amerikától az Atlanti-óceán mellett még a kételyre, a kételkedésre való hajlam is elválasztja. Mi – óvilágiak – nem vagyunk föltétlenül borúlátóak de az átlagamerikai, születésétől és neveltetésétől fogva föltétlenül derűlátó; mentes az örökös latolgatásoktól. Talán még a neurózisa is a kötelező vigyorgás egyirányú utcájába tereli bele. És elhúzódik ez a kényszer a haláláig, sőt azon is túl! Láttam olyan „kicsattanó egészségről” tanúskodó halottat, akit oly üdére és sportosra maszkíroztak, mintha a halottasházban az utolsó tévéfellépésére készülne.

Mi más ez, ha nem a végsőkig csigázott hasznosságelv? Miért is legyen a halott riasztó? Kinek az érdeke, hogy féljenek vagy undorodjanak tőle? Különösen akkor, ha gazdag volt, és bölcsesség helyett igézetes összegű vagyont hagyott az élőkre. A holtak és az élők is úgy próbálják közösen kicselezni a halált, hogy elhazudják belőle a rettenetet. Nem vallás és nem filozófia segíti őket ebben, hanem a kedvező célszerűség, a megrendüléseket áthidaló gyakorlatiasság. A „rózsaszínű praxis”.

A civilizált világ minden országát fenyegeti az amerikanizálódás ragálya. Leginkább épp a technikailag fejlett államokat. Egyrészt azért, mert a tömegtermelés és a megbabonázott fogyasztás korában Amerika az a betegesen izgató maneken, akit másolni kell, másrészt azért is, mert olyan közvetítőeszközök, mint amilyen a televízió, a rádió, a video, a film ezekben az országokban képesek legelőször közölni és elterjeszteni a zene, a szórakozás, a viselkedés, az öltözködés, a gondolkodás új módozatait. De, azt hiszem, nagyot tévednénk, ha pusztán a rockzenével, a farmernadrág elterjedésével, a kocogás, az erőfitogtatás divatjával, s az üdvösségkeresés hasonló természetű formáival azonosíthatnánk az amerikanizálódást. Lappangóbb és áttételesebb formái is érvényesülnek. Ilyesminek érzem én a lecsupaszodó haszonelvűség terjedését a világban. A mának élés vigasztalan hedonizmusát: a gyorsan fölserkenő, illetve fölserkentett vágy minél gyorsabb kielégítését.

Az eredeti tőkefelhalmozás korában Amerikát még az ódivatú protestáns erkölcs kormányozta. Dolgozni nemcsak a munkabérért kellett, de a becsület, a tisztesség nevében is. Eszményi az a munkás volt, aki nem dohányzott, nem ivott, nem élt kicsapongó életet. A munkaerejével megtermelt haszon egyúttal tehát a morális értékek takarékkönyvébe is belekerült. De attól a pillanattól kezdve, hogy az amerikai gazdaság elért egy bizonyos szintet, s ki tudta elégíteni az alapvető igényeket, gyorsan átállt, s hozzálátott ahhoz, hogy a fogyasztói igényeket mesterségesen fölcsigázza. Kezdte meggyőzni a vásárló állampolgárt, hogy olyan árut is vegyen meg, amelyről eddig álmában se tudott, s talán szüksége se volt rá. A reklám mint a csábítás múzsája állandóan a jobb dolgok iránti vágyat élesztgette az egyénben. Nem a szükséges került az ember szeme elé, hanem a lehetséges. A lehetséges pedig – mint tudjuk, közegellenállás nélkül – újabb lehetségesre utal, s ezáltal illúziót szül.

Néhány esztendő alatt itt, Magyarországon, belekóstolhattunk ebbe a bódító élménybe. Mindenféle behozatali áru tűnt föl a belváros üzleteiben. Ötféle szappan helyett harmincféle szappan, s tízféle bensőséges, meghitt női holmi helyett ötvenféle kivitelű; s mi vásároltunk, mint akit sajogtató hiányérzet gyötör, vagy pénz híján, bámultuk csak a kirakati példányokat, amelyek mögött érzéki, párás vidékeket sejtettünk, tengerpartot, napsütést, pálmát, lebarnult testeket.

Haszon?

Netán a sóvárgás vagy a lázadni tudás haszna? Ha a léleké és a szellemé is volna ez az újkeletű sóvárgás, akkor könnyű szívvel rámondhatnánk, hogy még az ilyen bolondító, kéjes csigáztatás is hasznos, de amikor csupán a testre, a test kényelmére szűkül, mi mást mondhat az ember, mint hogy nem egyéb ez, mint az anyagi világ romantikája? Paul Nystrom, a modern piac egyik szakértő kutatója, éles szemmel vette észre, hogy az ipari civilizációhoz, járulékos elemként, ma már nem tartozik hozzá a fölhalmozható erkölcsi haszon, ellenkezőleg, a „hiábavalóság filozófiája” tartozik hozzá. A kimerült, a fásult, a céljavesztett ember azzal igyekszik elleplezni – maga előtt és mások előtt is – élete ürességét, hogy újabb és újabb holmikkal, árucikkekkel frissíti föl környezetét. És ha így se nyugszik meg, a hiábavalóság érzése olyan pótcselekvésekre, pótszenvedélyre vált át, mint az alkoholistáknál az ivás kényszere. A fájdalmas űrt újra és újra ki kell tölteni valamiféle ideiglenes reménnyel. Régen a közerkölcs kátéja egyértelműen arra buzdította a dolgozó polgárokat, hogy a munka: erkölcsi kötelesség. Ma szó sincs ilyesmiről. Dolgozni azért kell, hogy a munkás minél eltökéltebb, minél szorgalmasabb fogyasztó lehessen. Ezzel aztán be is zárul az az ördögi kör, amelyet jó néhány amerikai társadalomtudós már az ötvenes-hatvanas években keserűen és pontosan megfogalmazott. Megfogalmazásaik lényege az, hogy amikor a gazdasági szükségszerűség behódol a korlátlan gazdasági fejlődés szükségszerűségének, az alapvető emberi igények kielégítése helyett elkezdődik az áligények megfegyelmezhetetlen elburjánzása.

Ha nekünk itt Közép-Európában ettől a jövőtől közvetlenül nem kell is félnünk, a sóvárgás fertőzése révén számolnunk kell vele. A hiányérzet ugyanis nagy hatású erő volt mindig, már-már vallásos indítékú, s különösen azzá vált napjainkban, amikor tekintetünk úgy sétálgathat a világ szemkápráztató üzletnegyedeiben, mint ahogy egy magyar tanyasi lány vonulgat lassan mondjuk Bécs belvárosában. Legyen bármi a véleménye, megtérve a csillogó kirakatok közül, az ábrándozást, mint valami beteges szerelmet, életre szólóan hazahozza.

A társadalmak rossz közérzetét manapság – eszmék és célok hiányában – semmi más, még utópisztikus ígéret sem képes ellensúlyozni, csak a „jólét ígérete”, illetve megvalósulása. A közvetlenül fölélhető és hasznosítható haszon.

Vannak idegbetegek, akik céltalanságuk és reménytelenségük állapotában ellenállhatatlan evéskényszert éreznek. Mondjuk ki kereken: zabálnak. Az ilyen betegeknek hiába szónokolna az orvos aszkézisről, a hang nyilvánvalóan csak vadítaná őket.

Így van ez valahogy azzal a neurotikus tömeggel is, amely áttételek nélkül kívánja megvalósítani saját érdekeit. Elképedve kérdi ez a tömeg egyetlen ember szájával is: hasznos-e a szarvasbogár egy világváros kellős közepén? Hasznos-e a csodálkozás, a jó emberi szó még akkor is, amikor már veszve minden, és nincs értelme semminek se? Ezt kérdi fölhúzott szemöldökkel: hasznos-e a vers, az igazság, a művészet, a filozófia, az önismeret láza, a célszerűségek világa fölé odanyomuló szelíd emberi gúny? És netán hasznos-e az is, ami első látásra fölöslegesnek hat, és haszontalannak látszik?

A holtpontjaink

Egyre több a holtpont az életünkben, amelyen így-úgy, kisebb vagy nagyobb erőfeszítéssel át kellene lendülnünk.

Kezdjük talán rögtön a fölkeléssel. Nyomasztó, nehéz álmok után megébred az ember; nyújtózik, sóhajt, aztán lekászálódik az ágyról, éles kilincsnyikordulással kinyitja az ablakot, s kinéz. A szemközti jegenyék levele harmatosan susorászgat neki. Százezer csecsemőtenyeret képzel el magának nagy hirtelen, amint egy fölszálló üvegrakéta belsejéből integetnek, hozzá a sugaras űr, de amikor félálomszerű tekintete váratlanul az ablak párkányára téved, a látványba finoman beleborzong: vastagon feketedik rajta a korom. Föl lehet benne ismerni a gerlék lába nyomát és a feketerigókét is. Mintha vékony, hajnali sáron sétáltak volna át.

Furcsa módon nem a szememet sérti elsősorban a levegőből lerakódó széndara, korom, füstüledék, hanem a gyomromat. És a gyomromon át a közérzetemet. Mert hiába integet megszámlálhatatlanul sok levelével a jegenye, idegenül figyelem testvéri iparkodását. S nem tudok semmi másra gondolni, mint arra, hogy micsoda dögletes levegőt lélegzünk mi be gyönyörű fővárosunkban! Goromba kémények ontják a füstöt őszökön, teleken, tavaszokon át. Egyrészt azért, mert rossz a szén, és megvénültek a kazánok, másrészt mert a fűtők hatvan-hetven százaléka iszik, politikai dacból, sértettségből, vagy „munkásöntudatból”, miközben úgy tüzelnek, mintha lecsúszott bárók volnának valamennyien: ha ég – ég; ha füstöl – füstöl.

Mi, pestiek, hazaiak, valamelyest hozzáedződtünk a levegő állapotához, de ha külföldiek érkeznek hozzánk, különösképpen, ha finnek, svédek, olaszok, láthatóan szenvednek tőle. Órákon belül begyullad a torkuk, hörgőik megtelnek mindenféle csúnyasággal, s egyiknek-másiknak még a szeme is bevörösödik. Ami tetszik nekik, rögtön meg is gyötri őket. Micsoda szerencsétlen meghasadtság!

Vajon mennyi bűn terheli ebből a civilizációt, s mennyi bennünket? Gazdagabb országok föltétlenül jobb levegőt szívnak. A civilizáció mellett szerepet játszik tehát a szegénységünk is. A szegénységünk? Igen, de a kijelentés mégsem olyan egyértelmű, mivelhogy a szegénység csak részben sors, részben a mi ostobaságunk következménye. Alig hiszem, hogy kissé jobb módú demokráciák megengednének maguknak annyi tékozlást, ráfizetéses kísérletet, amennyit a szocializmus már évtizedek óta nagyvonalúan eltussol. Százmilliós ráfizetés a hozzá nem értés miatt! Másik százmillió egy-egy üzletkötő személyes érdeke következtében! Leég egy világpiacra termelő optikai üzem – a kár hárommilliárd forint. Csak a pőre kár. Amíg új épül helyette, addig az új költségekkel és a kieséssel együtt talán ötszörösére fölszaporodik a veszteség. Szegénység? Sorscsapás? Hátha inkább végzetté fajuló nemtörődömség! Ugyanis egy ország gazdagsága vagy szegénysége csak részben függ anyagi, s természeti adottságaitól. Legalább annyira függ szellemi és erkölcsi képességeitől. A figyelemtől, amellyel megrajzolnak egy hídszerkezetet, s amellyel végigkövetik egy nehéz sorsú igazság útját. A munkához nemcsak eszközök kellenek, lelkület is kell. Egyre világosabb, hogy századunkban a tárgyakba rejtett gondolatot ugyanúgy meg kell fizetni, mint az anyagot magát.

Tehát ha azt mondom: füst és politika, szennyeződés és politika, csakis első hallásra csikorítok össze egymástól idegen fogalmakat. A második pillanatban már egyre világosabb a kapcsolatuk. Gondoljunk csak a hírhedt kétütemű autóinkra! A tömérdek pöfögő Wartburgra, s Trabantra. Mint elvadított, gátlástalan utcakölykek, lökik arcunkba a füstöt. Fintorgásunkra kész a válasz: szegények vagyunk, s nekünk csak erre telik. Már a föntiekből is kiderült, hogy ez csak féligazság. Hát még ha kockáztatjuk továbbkaparni a tényeket eltakaró románcot, hamarosan kivillan egy új igazság: az, hogy a levegőt koszosító Trabantok helyett netán más autókat is behozhatott volna az állami külkereskedelem. Például finom és kecses japán autókat. Olyan áron, amely végső elszámolásban – semmivel se került volna többe a „papír-Mercedeseknél”.

De lám, az ország politikai érdeke e téren is mást kíván, mint a gazdasági érdek és a józan logika. Minket „politikai vérszerződés” kötelez a szocialista országokkal még autóügyben is! Aki szót emelne az eladónak és a vevőnek egyaránt káros üzlet ellen, ezt a szerződést támadná hátba. S vele együtt a politikát irányító erőket, a politika mögötti filozófiát. Egyebek közt azt a belénk sulykolt tételt, miszerint: a lét határozza meg a tudatot.

Ki az, aki kötözködni merne ilyen vastörvényhirdetőkkel? Pedig ideje lenne már, hogy végre a tétel fonákját is elrebegjük: nevezetesen azt, hogy néha bizony a tudatunk segíti meghatározni létünket.

Az első füstnyeléssel és az első politikai gombóccal elérkezik hozzánk az első holtpont.

De jönnek sorba a többiek is.

Becsukjuk az ablakot, hátat fordítunk koromnak, füstnek, s bekapcsoljuk rögtön a rádiónkat. Szokásból? Távlatkeresésből? A készülékből zene, zenei rikácsolás vagy bájolgás árad, közben lidérces világhírek. Frankfurtban, Londonban és Rómában pokolgép robbant. Amerika tizenegy percig tartó bombázással leckézteti meg Líbiát, illetve személyesen Kadhafit, a terrorizmust pártoló magatartása miatt. Romok és halál csak úgy mellékesen! Több szűrőn átszűrve, valamelyik távoli adó egy szovjet tudós fölszólalását ismerteti a csernobili atomerőműről. Aggodalom és figyelmeztetés szól a hónapokkal előbb elhangzott fölszólalásból, de amit a tudósi hang kiemel, az állampolgári tapintat elködösíti. Mert ki meri kimondani előre, még ha gondolja is, hogy pokolgép lehet egy-egy rosszul megépített vagy gondatlanul kezelt atomerőmű is. Méghozzá: törvényesített, állami pokolgép.

Borotválkozunk, mosakszunk, reggelizünk, s eközben csupa olyan világügy ömlik elénk, amelyhez eredetileg semmi közünk, a következményeikkel azonban, mint a legszemélyesebb dolgainkkal, föltétlenül számolnunk kell. Hatásuk úgy ér hozzánk, mint a sugárzás.

Így leszünk végül áldozatok olyan történések kapcsán, amelyekben még távoli tanúk se voltunk.

Rendkívül rontja helyzetünket az a körülmény, hogy a legtöbb esemény csonkán kerül be agyunkba, elnagyolt és tudatosan kiemelt részletekkel, de a még romlatlanul működő erkölcsi érzékünk a részleteket is ugyanazzal a mohósággal igyekszik földolgozni, mintha kerek, egész hírt kapott volna rágódásra és emésztésre. A csőbehúzásra, az önbecsapásra – mai szóval élve: a manipulációkra – ily módon nemcsak a külvilág szorít rá bennünket, hanem saját becsületünk is. Résztvevők akarunk lenni akkor is, amikor kikosarazottak vagyunk.

Valójában még el se kezdődött a nap, hisz előtte vagyunk munkánknak, a tárgyalásainknak, a döntéseinknek, s a holtpontjaink máris húznak bennünket a föld felé. Mi lesz még velünk délig, estig, lefekvésig?

A vérszomjas veréb

Azt, hogy a párduc micsoda mámoros vadsággal készül elejteni a kiszemelt gazellaborjút, már láttam. Láttam vérgőzös kutyát is, kivetkőzve magából, tilalmas vadászaton. De vérszomjas verebet eddig még soha! Úgy látszik, hogy az élet milliónyi furcsasága közt ennek is be kellett következnie.

Déli tizenkettőkor abbahagytam a munkát. Kikönyököltem az ablakba sütkérezni. Dőlt rám az akácillat, s egészen belefeledkeztem. Fejem fölött váratlanul erős szárnysuhogásra neszeltem föl, s nem akartam hinni a szememnek: egy felbőszült testes veréb árvácska nagyságú pillangót hajszol. Sirr-surr cikbe-cakkba, föl-le, mint fölényben levő macska az egérrel, s aztán hamm, bekapja.

Veréb a lepkét?

A szemem láttára.

Eddig még nem hallottam és nem is olvastam ilyesmiről. Öngyilkos bálnákról és homoszexuális kutyákról igen. Persze lehetséges, hogy ez a kivételes, mint ahogy hiszem. Ő se szokhatott rá a magok, a hulladék, az állati ürülékekben található kukorica, s búzaszemecskék után a pillangóhúsra, legföljebb annyi történhetett, hogy az a ténfergő, boldog lepke az útjába került, fölbosszantotta, s ő nem tudta másként kitölteni rajta a dühét, mint hogy fölfalta.

Valójában nem is olyan különc történet ez. Öt méterrel lejjebb, a földön, naponta végigélünk hasonló fölfalatásokat.

Ráadásul útszéli, tébolyult rikácsolások közepette.

Az alku

N. N. író közéleti ember. A taktika nagymestere. Mint ahogy vannak nagymesterek a sakkozásban is. Türelme égig ér, s kapcsolatőrző képessége lenyűgöző. Amikor egy vitában mások már rég lesöpörték volna az asztalt, vagy ráborították volna ellenfeleikre, ő ilyenkor érzi magát elevenében. Mosolyog csak tömpe bajusza alatt, és azt ismételgeti magában: maradjunk csak realisták; ugye, nem vitás, hogy hatalmon nem mi vagyunk, tehát helyzeteket és alkalmakat veszíthetünk, de az igazunkat nem veszíthetjük el soha. Különösen az igazságkeresés erkölcsét nem.

A küzdelmet N. N. sose hárítja el magától. Megszokta, mint sportolók az edzést és a versenyeket. Húsz éve nem ismerek olyan társadalmi gondot, amely az ő homlokán ne rántotta volna össze a ráncokat. Népesedésügy? Egymaga verte az asztalt a kormányzattal és a „fölvilágosult, szabadelvű” értelmiségiekkel szembefordulva. Újságuralom? Tévéuralom? A kulturális elszennyeződés támogatása állami szinten? Hazafiatlan nevelés az iskolában? A vidéki Magyarország lebecsülése? Nem folytatom, hosszú lenne a leltár.

Szorítóba lépése idején tüskés embernek hitték, teremtettek is köré olyan legendát, amely közelebb állt Drakulához, mint mondjuk Szent Györgyéhez. Szerencsére – szerencsénkre! – még a rágalmak se mérgezték meg bivalyerős természetét. Dohogta a magáét tovább, s mivelhogy nem a levegőbe beszélt, az évek során kikerülhetetlen személlyé vált; mint író, mint közéleti ember és mint író-politikus is. A goromba szélsőségek ugyanúgy nem kerülhették ki, mint a szelídek, lett légyenek bár a hatalomban vagy a hatalmon kívül.

Szerepét legérezhetőbben egyeztetőképessége növelte nagyra. Vereséggel sose távozott a küzdőtérről, de győztesen se. Mert a sikerei inkább csak félgyőzelmek voltak, soványka dicsőségek, az adott helyzetben való mellkihúzások, melyeket a kishitű hívők vagy a nagy távlatokban gondolkodók egyformán vereségnek szoktak megítélni.

A magyar írók közül Veres Péternek volt hasonló szerepe, mint N. N.-nek. Valószínű, hogy azt a bizonyos árnyaltabb „guvernamentális” bölcsességet tőle örökölte. Különösképpen a pragmatizmusát. De N. N. nemcsak Veres Péterhez kötődik erős szálakkal, de vékonyabb kötelékkel Illyés Gyulához is. Az alku és a megalkuvás értékkülönbségéről Illyés írt sokat, politikai, erkölcsi, filozófiai értelemben is. N. N. mindezt ismeri, s önállósult tanítványként a mi időnkre és a mi összegabalyodott helyzetünkre alkalmazza tételeit.

N. N. korunkat a kompromisszumok korának tartja, ugyanolyan alapon, ahogy az ezerhatszázas esztendők első harmadát a vallásháborúk korának nevezték el a történészek. Szerinte nincs egyetlen fő mozzanata se századunk második felének, amelyet ne lengne körül, ne karmolna vörösre vagy ne szőne-fonna át a kompromisszum. Korunkat, a maga nedveivel, a politika itatta, s járta át, mint a vallásosság érzése a középkort. Ebből értelemszerűen az következik, hogy még a „függetlennek” látszó valóság se létezhet kompromisszum nélkül, mert annyi feszültség, fegyver, ellentmondás, gyűlölet, sérelem halmozódott föl körülöttünk, annyi tevékeny képtelenség s célba kívánkozó harag, hogy fékentartásukat csakis szakadatlan alkukötések révén tudják biztosítani a világot kormányzó erők. A kompromisszum tehát mint létalap és létföltétel szerepel szótárában.

Kalapot emeltető álláspont ez egy olyan országban – itt Magyarországon –, ahol lappangva bár, de kurucos és szabadságharcos hagyományokat élnek, s eleve rossz csengése van az egyezkedés, a kiegyezés, az alku, a megalkuvás szavaknak. Hacsak halljuk is őket, vereségek és megaláztatások epeíze émelyeg föl bennünk azonnal. A becsapottság megemészthetetlen emlékei.

N. N. mindezt pontosan tudja, sőt érzi is, de mivel neki sokkal jobb gyomra van, mint az átlagos magyarnak, nem iszonyodik el egykönnyen semmitől: sem a jelen idő nehezen megrágható húscafataitól, sem a folytonosan fölbukkanó történelmi érzelmektől. „Ne felejtsük el – mondogatja –, nemcsak mi élünk itt, ebben a hazában, élnek itt fölöttünk mások is. Akik kormányoznak bennünket. Nélkülünk nem képesek cselekedni. Nem képesek teljesen ellenünkre sem. Mint ahogy mi se ficánkolhatunk csak úgy szabadon, nélkülük. Egyedüli esélyünk tehát a kölcsönös érdekek érintkezési pontját megkeresni, a mozgásterünk közepévé avatni.”

Legalább húsz év óta él és küzd e szerint az elv szerint. A politikai hatalom kénytelen volt elfogadni őt vitatársul, s félig-meddig ellenfélül. N. N. így lett az irodalom- és a művelődéspolitika kikerülhetetlen szakembere. Specialistája. Bármi fölbolydul az irodalmi életben, előbb-utóbb bedarázslik az ő világába is. Véleményt mond, tiltakozik, egyetért, elegyenget – mindenesetre így vagy úgy, de befolyásolja a dolgok menetét.

Ha írásban fejthetné ki ezt a hatást, odaadóbban figyelnék rá, mert megfogalmazni valamit sokkal komolyabb vállalkozás, mint csak megnevezni. „Beszélni annyi, mint cselekedni – jegyzi meg egyik tanulmányában Sartre –, mert az a dolog, amit megnevezünk, többé már nem teljesen ugyanaz, mint ami előtte volt.” Ez igaz, de a szóbeli rögtönzések, még ha gyilkos szó-ütközetbe torkollnak is bele, lehetnek egy közéleti szerep élénk járulékai, az írásban való megfogalmazáshoz azonban olyan hit kell, olyan önfegyelem és elszántság, amely túl van szerepeken és jól bevált taktikákon. Sajnálkozva mondom, hogy közvetlenül politizálni N. N. is elsősorban csak szóban szokott: fölszólalásaiban, komoly országos viták résztvevőjeként vagy a főhatóságokkal zajló tanácskozásokon.

Taktikusi megizmosodása is ezekre a gyakorlóterekre vezethető vissza. Pályáját a „fényes szelek” megindulásával kezdte, s politikusi hajlamait később is ezek a szelek bontogatták. Ha időnként aggodalommal figyelem emlékezetes szerepléseit, ógásom-mógásom eredete ugyancsak a korán kialakult szóbeli politizálás gyengeségében keresendő. Egy lírai illúzió időntúli ápolgatásában: nevezetesen abban, hogy így, „vitatkozgatva” is eljuthatunk a dolgok lényegéhez. N. N. nem hajlandó tudomásul venni, hogy módszere és politizáló stílusa – minden erkölcsi emelkedettsége ellenére is – idejétmúlt. Nem úgy, hogy ómódi, hogy nemesen konzervatív, hanem hogy áttetszően következetes. Mint ahogy utaltam már rá, N. N. teljes testbedobással vesz részt minden jó közösségi ügyben. Ezt ellenfelei is tudják róla. Sőt azt is, hogy ideológiai érvekkel meggyőzhetetlen, hisz a fejében zümmög, dolgozik az egész Statisztikai Hivatal. Éppen ezért már nem is meggyőzni akarják, hanem konzerválni saját hitében, saját fontossága szerepében. Vele bármilyen mérkőzésbe belemennek, mert előre tudják a végeredményt: döntetlen. Kissé távolabbról nézve a küzdelmet, már-már azt gyanítja az ember, mintha a taktika nagymesterét ők, az ellenfelek nem engednék szívesen veszíteni soha. Tudniillik, ha N. N. egy-egy döntéses helyzetben egyszer is veszít, fölébred Don Quijote-i álmából, és törni-zúzni kezd. Ostoba bűn volna minden hatalom részéről. Célt így nem érhetnének el, de úgy már igen, ha kikényszerítik belőle az alkut. A kor varázsszavát: a kompromisszumot. Mert így jó érzést okozva hagyhatják figyelmen kívül N. N. erkölcsi akaratát.

Nehezen írom le: a jó taktikus ilyenkor esik bele saját farkasvermébe. Ugyanis azt érezheti, hogy minden tőle telhetőt megtett a hatalmat képviselő erőkkel szemben: alkura szorította őket. Nem akármi ez, tagadhatatlan. De csak akkor, ha az alkut két olyan fél köti meg egymással, akinek egyformán fontos érdeke – azt mondhatnám: létérdeke – a megegyezés. Gyakorlatilag és morálisan is. De nálunk csak pillanatnyi érdekek kormányozzák az életünket, és valljuk be, ennek a technikájához a hatalom jobban ért, mint bárki, aki kívül van rajta. Nemcsak, hogy jobban ért, előnyösebben is élhet vele. Számtalan kedvező mellékkörülmény mellett a hatalom rendelkezik legszabadabban például az idővel is. Tegyük föl, hogy N. N. – hisz továbbra is ő a főszereplő – nehéz huzavona után megállapodott valami szellemi, eszmei vagy gazdasági ügyben a hivatalos szervekkel. A hivatalos szerveknek nem kell fölbontaniuk a megállapodást, csak egy kicsit húzni kell az időt. Csak egy hetet, csak egy hónapot, fél évet, s eközben az alkukötő úgy lehetetlenedik el, hogy előzőleg erkölcsi győztesnek is érezhette magát. Alkut valójában csak olyan felek köthetnek egymással, akik nincsenek kiszolgáltatva egymásnak. Minden egyéb alkukötés vége szomorú kergetőzés, kifáradás, jelképes szóval élve: a macska kompromisszuma az egérrel.

A műkedvelők

Tömérdek kéziratot kapok olvasásra és bírálatra fiatal, kezdő íróktól és örökös műkedvelésre ítélt, ismeretlen szerzőktől. A hasas borítékokban vagy a gondosan becsomagolt mappákban általában versek érkeznek, de érkezik bennük novella, kisregény, filozófiai értekezés, napló, önéletírás, elvétve még egy-egy dráma is.

Ha valamelyik irodalmi lap szerkesztőségében dolgoznék, természetesnek tartanám – természetes sorscsapásnak – ezt a kéziratzuhogást a fejemre, így azonban csak hápogok sokszor: micsoda balhiedelem, s micsoda tájékozatlanság kell ahhoz, hogy írójelöltek, zugírók, boldog és boldogtalan dilettánsok, támogatást remélve, épp hozzám forduljanak bizalommal: hozzám, aki végeredményben állástalan, magánzó író vagyok, befolyás nélküli tollforgató, költőibben kifejezve: olyasvalaki, aki – egyetlen folyóirat kivételével – a legtöbb irodalmi lap körhintájából önként kiszállt vagy kizuhant.

Balhit és tájékozatlanság?

Lehet, hogy rosszul ítélem meg a bizalom eredetét. A kéziratokat kísérő levelekből legtöbbször ugyanis nem a segítségkérés csordul ki elháríthatatlanul, hanem a panasz és az együttérzés. Panasz azokra a szerkesztőkre, munkatársakra, akik durván eltanácsolták őket az irodalom tájékáról, s őszinte, forró együttérzés velem, akiről innen-onnan, hazai pletykákból vagy külföldi rádiók adásaiból szintén azt kell hallaniuk, hogy bizonyos dolgok közlésében újra és újra megakadályoz a politika. Vagyis mi ugyanabban a lábat zsugorító cipőben járunk.

Ha az áttüzesedett levelek után elolvasom a kéziratokat is, többnyire magamba roskadok jó időre: micsoda nyakatekert és fonák a mi szellemi életünk! A jogosan agyonsújtott rossz íróktól több figyelmet, s jóval több nyíltan kifejezett rokonszenvet kaptam eddig, mint a hivatalosoktól, s mint az igazán jóktól. A mindenünnen kirekesztett dilettánsok – a hazudozások és a bizonytalan értékek világában – fölszabadult léleknek érezhetik magukat, a szókimondás bajnokainak, akiket már ugyanúgy nem köt semmiféle állampolgári fegyelem, mint az ellenzékieket. Túl vannak már ők is a megfontolásokon, az ügyeskedéseken, az alkukeresés szerencsétlen kis ügyletein. Hitük szerint se azért szorultak ki eddig és szorulnak ki ezután az irodalom berkeiből, mert rossz az, amit írnak, hanem azért, mert ez a mai politikai rendszer képtelen elviselni az ő veséző, bátor kritikájukat. Ezért is mondják nekik a szerkesztők a jóról, hogy silány, a szárnyalóról, hogy közölhetetlen.

Lám, lám, az önigazolás erényből ácsolt dobogója! Nyilvánvaló, hogy különböző korok dilettánsai mindig a félreértett és kikosarazott vőlegényeknek vagy faképnél hagyott menyasszonyoknak érezhették magukat, de őket is belelátom a képbe – azt hiszem, kevés rendszer hasonlított eddig a mienkre.

Legőszintébb és leghangosabb képviselői kezdetben ennek éppen a dilettánsok voltak: a közhely-harcosok, az utópia-szerelmesek, az eszme-szolgák. Ők voltak a kor lelkes, bujtogató, együgyű őskeresztényei. Gyárkéményekhez írtak inkább szerelmes verseket, s nem hús-vér asszonyokhoz, mivelhogy a jövő a duhogó, boldog üzemek méhében születik.

Az idők folyamán megváltozott ugyan a szerepük, lekoptak lassan még a protokoll-listákról is, de valami borzongásféle fut át rajtam, ha belegondolok, hogy a régiek utódai: a mai dilettánsok lélekben szabadabban viselkednek, mint például nagyon sok hivatásos író. Kiszorítottságuk és sértettségük miatt még a politika veszélyesebb területein is messzebbre merészkednek a berkeken belülieknél. Bátorságukat erkölcsként élik meg, szívdobogtató erkölcsként. Ha nem akarnám, akkor is eszembe jutna róluk Don Quijote, a búsképű lovag, akit megmosolygok, szánok, sőt megvetek, ám a tehetséges, de cinikus lovagoknál –jelképesen és valóságosan is – többre becsülök.

Az unalom

Az unalom, a megunás mint világot befolyásoló és átalakító erő stílusokat, sőt korszakokat döntött már eddig romba. Néha nagyobb sikerrel és kevesebb vérrel, mint például a forradalmak. „Ezt már unjuk, ez már a könyökünkön jön ki” – rebesgetik itt-ott az emberek olyasmiről is, amiért valaha lelkesedtek. „Túl cifrák és nyúlánkak ezek az isteni tornyok, egyszerűsítsünk rajtuk! Túl fellengzősek a szónoklatok és a versek is: a pokolba velük! Igen, igen, az eszmék is alaposan megkérgesedtek, cipőtalpnak se valók!”

Az unalom látszatra olyan, mint a víz és a szél titkos suvasztó munkája. De csak látszatra, mert valójában az alkotás folyamatába tartozik. Nem puszta kritika, hanem termékeny kiüresedés. Nem a meddőség álarca, hanem valami új igény telelőhelye.

Az európai ember szerintem azért jutott közelebb a szabadság gondolatához, mint más földrészek és kultúrák embere, mert az unalom élménye az idők folyamán ugyanúgy lelki képességévé alakult át, akár a szerelem. A változatok és a változtatások igénye mögött ez az unalomélmény mint negatív ihlető hol láthatóan, hol láthatatlanul mindig ott pislákolt. Magát az érvénytelenséget testesítette meg, amely üreges formáival új dolgok, s értékek befogadását várta. A szabadság pedig mindig átborzong az emberen, ha új változatokban próbálhatja ki erejét.

Szerb István

Az első háború közben Zámolyra is kerültek szerb hadifoglyok. Dolgoztak egy-két parasztnál, és dolgoztak az uradalomban is. Közülük egy végérvényesen ott ragadt a faluban. Iratai szerint Vukovics Istvánnak hívták. Így tartották nyilván a községházán, de a zámolyiak, kivétel nélkül, csak Szerb Istvánnak hívták haláláig. S így emlegetik ma is.

Fiatal, senkitlen legény lehetett ezerkilencszáztizenhatban Szerb Pista, az is lehet, hogy árva, családtalan, s maradni talán ezért maradt ott szívesen közepes módú zámolyi „gazdájánál”. A rossznyelvek szerint valami asszonyügy is marasztalta. Mégpedig nem akármilyen lépesmézzel. Állítólag második férjül bilincselte őt magához a család fiatal, vérmes menyecskéje. Ha igaz a pletyka, regénybe illő hűséggel tartott ki mindkét férfi a szerelemre termett asszony mellett. Egy udvarban, de külön lakásban éltek, háború nélkül.

Szerb István kőművessegédként került hadifogságba, de a mesteri oklevelet, s az iparengedélyt már azután szerezte meg, miután érvénytelenült hadifogoly-állapota.

Zámolyon éltek zsidók, hét-nyolc család, takaros imaházuk is volt, és éltek svábok, cigányok külön a maguk rendjében, de különbözésükkel is tökéletesen beilleszkedtek a falu életébe. Civakodások? Sértegetések? Feszültség? Nem emlékszem egyetlen gyűlölködő pillanatra sem. Nemcsak a zsidók s cigányok beszéltek jól magyarul, hanem a svábok is.

Ezerkilencszáztizenhatban tehát az egyetlen idegen ajkú ember Szerb István volt.

Hogy a falubeliek mennyire nem túrták ki maguk közül a más nyelvűt, a más fajtájút, a más szokások szerint élőt, mulatságosan, sőt groteszkül példázza Szerb István esete.

Mikor hadifogolytársai hazamentek, s ő maradt, az egész falu pártfogóvá, vendéglátóvá lépett elő. Mindenki úgy érezte: segítenie kell ezt az idegent. Köszöntek neki előre, barátkoztak vele, s mindig akadt egy-egy érdeklődő szavuk hozzá. De hogy értse is, amit mondanak, a lehető legegyszerűbb nyelvet találták ki a számára. A ragozás nélküli magyart, amelyben nincs igeidő, tárgyeset, nincs egyes szám, többes szám, semmi, csak alanyeset és főnévi igenév: „Menni bolt, István? Venni papramorgó, hétszentséges erős pálinka? Attól lenni jó fölálló tehetség?” Aztán a kőművesmunkák kapcsán ugyancsak így: „Jól megalapozni ház, István, ne dőlni szíre-szó.”

Aki bármit közölni akart vele, mosolyogva közölte, mert a kitekeredő nyelv őt magát, a közölni szándékozót is szórakoztatta. Olyan volt, mint a játék, mint a bohóci fintorgás. Haragudni és kiabálni ezen az egy személynek szóló nyelven nem lehetett. Ha netán valaki fölpaprikásodott volna, mégse kezdhetett úgy kiabálni, hogy: kis szűzanya lecibálni az Isten goromba ég s megetetni fekete nyüvek a hús, mert még végig se pörkölhette volna száját a káromkodás futótüze, kitört volna a nevetés valakiből. Lehet, hogy legelőször épp a tombolni kezdőből.

Lélektanilag tökéletesen érthető ez a nyelvi igyekezet, hiszen az egymás nyelvét nem tudó népek udvariasságukat csak így tudják egymással éreztetni, a kézzel-lábbal való mutogatás mellett. Míg Zámolyon éltem, annyira természetesnek tartottam ezt a külön nyelvet, hogy magam is így beszéltem mindig Szerb Istvánnal. S ő is velem.

Eszembe se jutott, hogy a megkövesedő jóindulat mit okozhat: épp a fordítottját annak, amit el akar érni. Szerb Istvánt mindenki szerette Zámolyon, de azáltal, hogy elveszített szavai helyett mi nem a teljes nyelvet adtuk át neki, hanem csak egy idétlen, jámbor használati nyelvet, a végső elszámolásban csődöt mondtunk. Hiszen teljes életet élni csak teljes nyelven lehet.

Azzal, hogy váratlanul fölidéződött bennem Szerb István alakja, személyes élményként szinte csak most élem át a vajdasági költő, Domonkos István Kormányeltörésben című versét. A csupa lét-igéből és történés-igéből összeeszkábált vers első olvasásra úgy hat, mint egy vendégmunkás kínos dadogása, vagy olyan kisebbségieké, akiket a többség lélekben is lecsonkolt. De az újraolvasás kitágítja a remek költeményt: a darabjaira szétesett világot is mutatja, s benne a saját magától is elidegenedő ember létállapotát:

Ki gondolta volna, hogy amit én gyerekkoromban Szerb István révén derűs idillként éltem meg, valamikor majd külső és belső fenyegetéssé válhat! Vacogtató lelki nyomorúsággá.

„Én kérni bocsánat tőled, Szerb István, ha lenni is jó élet ott neked Zámolyon, mégse lenni jó igazán.”

Kutya-színház

A múlt év januárjában néhány napot kint töltöttem esztergomi házamban. Hó, hó mindenfelé, s fagyon kopogó fácánok. Dolgozni húzódtam ki a dombok közé, hátat fordítva a tűnődések nélkül élő világnak. Embert még véletlenül se láttam a környéken. A fővárosban megszokott társasági életet egyetlen komoly lény pótolta számomra: Kormos, a gazdájától hozzám pártolt puli. Esténként vele indultam el kiszellőztetni fejem a Kilátódombra, ahonnét takaratlanul látni lehet a Bazilikát, a Dunát, Párkányt, a Börzsönyt, s a Garam torkolatát, mely napnyugtakor néha úgy vöröslött, mint gyulladásos gége.

Kormos jókedvű volt, boldog, szertelen, akár egy szabadságon levő loboncos tatár herceg. Előreszaladt, meghempergőzött a hóban, s ha tipródó varjakat látott bámészkodni, arrébb űzte őket, mint aki nem szíveli a naplopást, sem azokat, akik csak úgy agyalágyultan várják a csodát.

Kutyával ilyen meghitt viszonyban kizárólag kamaszkoromban voltam. Szinte sajnáltam, hogy kint kellett éjszakáznia a hidegben. Ez a sajnálat azonban csak futó ellágyulás volt bennem, hisz Kormos nem ölebnek született, nem selyempincsinek, olyannyira nem, hogy a küszöböt önérzetből sem lett volna hajlandó átlépni. Odafeküdt elé, a lábtörlőre, s minden ágreccsenésre és madárhussanásra fölneszelt.

Egyik éjszaka megveszekedett, vad ugatására ébredtem fel. Már három óra is elmúlt. Érezni lehetett a hangján, hogy uszul valakire vagy valamire. Kábulatomból ocsúdva vártam: majd kiderül, mire.

De elmúlt öt perc, elmúlt tíz, és nem csillapodott egyetlen szusszanatra sem. Úgy acsarkodott, ahogy a torkán kifért. Szinte harapdálta, tépte a sötétséget, mint aki minden erejét beleadja az ellenállásba.

Ugyan ki járhat erre ilyen későn? Vaddisznó tévedhetett be a kerítésen belülre, s azzal csatázik ilyen arkangyal-haraggal? Nem lehet! Ha vaddisznó volna, minden bizonnyal dúlna-fúlna, hörögne, sőt futásra is kényszeríthetné Kormost. Netán róka? Az meg már rég kereket oldott volna ilyen elszánt fogcsattogtatástól. Akkor pedig ki más? Betörők? Orvtámadók? Szökött kiskatonák? Magyarok vagy szovjetek? Volt már példa ilyesmire; valaki közülük kaszárnyafóbiát kapott, kaszárnyaundort, s nekivágott a vakvilágnak. Heteken át kereste a készültség, amíg megtalálta az egyik üresen álló házban, lesoványodva, koszosan, megszakállasodva. Micsoda hülyeség: épp az én házamat szemelte volna ki erre? De miért ne, amikor magányosan áll egy magas partfal tövében, távol a szomszédoktól.

Míg ilyesmi képzetek keringtek bennem, a kutya fél percre se hagyott föl a támadó, őrjöngő ugatással. Egyre nőtt bennem az ingerültség: álljon itt a sötétben bárki, bármi, kimegyek, s megnézem, kit próbál a házamtól távol tartani Kormos. Az se érdekel, ha fegyveres betörő áll a partfal mögött, s épp arra vár, hogy kinyíljék az ajtóm.

Felöltözöm; sapka, sál, nagykabát, hócsizma és zseblámpa.

Óvatosan lépek ki a vaksötétbe, anélkül, hogy villanyt gyújtanék. Lebotorkálok a lépcsőn, úgy próbálom megkerülni a házat, hogy a keleti oldalára juthassak észrevétlen. Már csak két lépés, már csak egy, s a hosszú fényű zseblámpámat elszántan fölkattantom. Végigfut rajtam a hideg. Kormos egy megtermett borzzal viaskodik, keringenek egymás körül, villogó fogsorcsattogtatva a másik felé.

A zseblámpafény nemcsak a helyzetet érteti meg velem, de mindkét állatot megdermeszti és kizökkenti vérszomjas mámorából. Utoljára a borz szemét látom foszforosan megvillanni, s ebben a villanásban ott van már a menekülés reflexcsilláma is. Kilép a fény köréből, s elvágtat az akácos felé. Kormos utána, neki azonban már némi hátránya van, s az akácosban levő üres „rókapalota” környékén el is veszíti szem elől. Gondolom, a négy vészkijáratú palota valamelyik kapuján befordulva eltűnt a föld alatt.

Kormos még jó ideig ott ugatott az akácosban, kielégületlenül nyüszített, aztán hazatántorgott gőzölögve.

Másnap, kora reggel, még munkakezdés előtt, fölcaplattam az akácosba. Jött velem Kormos is. Csupa izgalom volt az éjszakai kaland hőse. Tekintete időnként az enyémet kereste, mintha az elismerésemet várta volna. Meg-megpaskolom barátian a kobakját.

A „rókapalota” körül ott voltak még az éjszakai nyomok. A borzé is, és Kormosé is. Kormos körbeszimatolta a bejáratot, rám nézett, s mint aki legyőzhetetlen pártfogót lát bennem, zsupsz, fejjel előre befurakodott a lukba.

Jó mélyre bemerészkedett az alvilágba, mert lenti ugatása annyira hallatszott csak föl, mintha egyhetes kölyökkutya nyüszögne valahol az anyja után. Pár perc múlva azonban kifarolt, maszatosan rám nézett, s nevetésemet újabb biztatásnak vélve újra alászállt.

A borznak hűlt helye volt már az egy éjszakára kibérelt „palotában”, de Kormos, átélve a tegnapi feszültséget, izgatottan eljátszotta nekem az igazságos üldöző szerepét, aki egy határsértőt tanított meg a status quo betartására. Ötödszöri föllépése után elégedetten zsebelte be „jól van, Kormoska” dicséretemet.

Egy bonviván nem lehetett volna büszkébb nála.

Harmadnap reggel, amikor kinyitottam az ajtót, és az elmaradhatatlan dögönyözés után fürgén körülugrált, gyors farkcsóválásában nemcsak a meghajnalodás örömét fedeztem föl, valami mást is. Valami új lelki izgalmat, túlfűtöttséget. Rám ugrott, mintha jókedvében át akart volna ölelni. Aztán pedig vinnyorászva leviharzott a lépcsőn. Lent megállt. Várta, hogy kövessem. De én nem mentem. Erre lehasalt, fejét játékosan odaszorította a fagyos hóra. Huncutul esdekelt. Nem értettem, mit akar. Fél pillanatig még csalt a szemével; gyerünk, gyerünk!, de látva máléskodásomat, fölcsattogott értem a lépcsőn, s félreérthetetlen hangsúlyú ugatással közölte velem, hogy mozduljak meg, és menjek utána.

Elindultam. Hamisítatlan kutyaboldogság ömlött el rajta. Hirtelen arra gondoltam, hogy az éjszaka megmérkőzött a borzzal, az anyával vagy a kicsinyével, és most be akarja nekem mutatni az áldozatát. Megtorpantam: bármilyen állathullát találok az akácosban, soha többé nem tudok zavartalanul ránézni Kormosra.

Valamit észrevehetett rajtam, mert visszaszaladt értem, s arcomba ugatva húzott tovább.

Az előző napi jelenet színhelyére értünk. A rókalyuk előtt lehuromászott hó rosszat sejtetett velem. Kormos diadalmasan rám nézett, s már tűnt is el a mélybe ereszkedő bejáraton. Onnan hozza föl elejtett ellenfelét? Nem, nem, talán mégse, hisz lent a mélyben is ugat. Ugyanúgy, mint tegnap. Ha szájával vonszolna valamilyen élettelen kis testet, nem ugathatna. S valóban, öt pillanat se telt el, bújt ki boldogan a lukból. Nem himbálózott a foga közt semmi. Az orra földes volt, a nyelve rózsaszín.

És ekkor pillanthattam meg szemében azt a fényt, melyet ihletett lények szemében lehet csak néha látni. Átmelegedtem a fölismeréstől: a kutya színházasdit játszik! Igazi drámát! Megrázta a különös, tusakodásos éjszaka, fölbolygatta idegeit, és a megrendülést valahogy ki kell adnia magából, ki kell fejeznie.

Valahonnan a tudatom mélyéről fölgyöngyöződik Pirandello véleménye: Ezt írja: „…a dráma bennünk van. Mi magunk vagyunk a dráma.”

Az, hogy az olasz szerző az emberről beszél, egyáltalán nem zárja ki, hogy észrevételét bizonyos értelemben kiterjesszük magára a létre is.

A kutyákról, közhelyszerűen, eddig nekem is csak a hűség jutott eszembe. A ragaszkodás, az idomíthatóság. Kormos azonban most meglepett. Hogy valami ősképesség, ősigény, s hogy mennyire nem múló tehetség volt benne, már egyévnyi tapasztalattal bizonyíthatom. Ha kint vagyunk Esztergomban, minden áldott nap megkísérli, hogy elmenjek az ő színházába. Elég csak leballagnom a lépcsőn, máris követelődzni kezd, kaptassak föl az akácosba. Időnként megkísérlem becsapni. Elindulok a rókalukhoz – a szabadtéri színpadunkhoz –, de mielőtt a helyszínre érnék, sarkon fordulok, és irányt változtatok a mogyoróbokrok felé. Kormos erre utánam szalad, elém áll, szabályosan terel a megszentelt helyre, ahol játszhat nekem: hősködhet, bohóckodhat, megrendülhet, s újra és újra fölidézheti élete nagy élményét.

A hasonlítgatás kudarca

Itt-ott még ma is fölhangzanak a tegnapi érvek: a Nyugat országait a látható jólét és a takaros csillogás ellenére is körülkerítette a romlás. Nemcsak a kábítószerek, a prostitúció és a szerencsejátékok gátlástalan mámora roncsolja őket, nemcsak a nyakló nélküli szabadság, amely egyébként is a hanyatlás jele, hanem a legújabb és a legfélelmetesebb tünet: a terrorizmus. Az önbíráskodó agresszió.

Az ember bólogat némán, mert az újságízű ráfogásokban is föl-fölbukkan mindig az igazság törmeléke. Bajom ezzel az olcsó véleménnyel – mindent megelőzve – épp az olcsósága; utána pedig rögtön a jól kihegyezett és célratörő sandasága. Az úgynevezett bezzeg-logika. Bezzeg nálunk kisebb a bűnözés. Bezzeg nálunk a pornográfia nem rondít össze utcákat, városrészeket; bezzeg nálunk hírből sem ismerik a terrorizmust, a légkört megmérgező agresszivitást…

Persze, persze – bólogat ismét a jámbor lélek: nálunk csakugyan nem robban pokolgép a repülőtéren, a Nemzeti Bankban, a Parlamentben, a jegyirodákban, mint például Rómában, Párizsban, Bécsben, s az anarchikus agresszió se kelt időről időre hisztérikus félelmet, de az összehasonlítás játszmájában hamiskártyásként játszik az, aki ilyen egyszerűsítő érvekkel csapkod. Mert igaz ugyan, hogy nem lövöldöznek az utcán, nem rabolják el, s nem lövik agyon túszként a miniszterelnököket, az agresszió azonban nálunk sem hiányzik. Csakhogy egészen más formában jelentkezik: önagresszióként! A tömérdek összezavarodott ember vajon nem maga ellen hajt-e végre kegyetlen, durva támadást, amikor öngyilkos lesz? amikor szerencsétlen alkoholistaként halálra issza magát?

Bármilyen fájdalmas is, ki kell mondanunk: a nyugati társadalmak, minden bajukkal együtt, nyíltabbak önmagukhoz. Szabadabbak a bűnben, és szabadabbak a védekezésben is. Az, hogy az öngyilkosságban, a lélekszámcsökkenésben vagy a felnőtthalálozásban mi, magyarok a világelsők között loholunk, nemcsak alkati betegségünkre utal, nemcsak a történelem sokkjaitól kialakult idegbajunkra, hanem jelenkori zártságunkra is. Magától értetődőbb szabadsággal kellene gondolkodnunk önmagunkról. A félig kimondott igazságok: a középszer igazságai. Valójában hazugságnak is tekinthetők.

Monológ a telefon mellett

Rossz a telefonom. Csörrent egyet, és elnémult. Mint aki váratlanul nagyot jajdul, és elájul. A kagylóban most a világűr közömbös csöndje kavarog. Ha született gyanakvó volnék, első ijedelmemben azt gondolnám, hogy szándékosan rontotta el egy Központi Kéz. Kiiktatta a vonalamat. Nem, nem, ez egyébként is habzó képtelenség volna: saját fontosságtudatom eltúlzása. Ugyan ki akarhatna engem ezzel a kicsinyes, törpéket éltető ravaszsággal és bosszúval átmenetileg is elszakítani a külvilágtól, elszakítani barátaimtól, akikkel – idő hiányában – eléggé sűrűn szoktam dróton át is eszmét és híreket cserélni.

Bizonygatják persze többen is, hogy ilyesmi manapság bátran elképzelhető. A telefon érzékeny szervünk lett: kezünk, agyunk, lábunk, sóhajaink meghosszabbítása, éppen ezért ügyelni kell rá árgusian. Lehallgatások, telefonsorompók, falra kilőhető gumifülek és ki tudja, még milyen szemfüles technikák s módszerek terjednek a világban egyre jobban csak azért, hogy a kagylóba szánt mondatok különféle ellenőrfülekbe is eljuthassanak. Egy orwelli vagy egy kafkai Nagy Fülre gondolok önkéntelen, de gyorsan ráébredek, hogy ósdi a képzelőerőm. Tegnapi, fáradt szimbolizmus dajkálta s nevelte föl. Megpróbálok tehát valami korszerűbbet elképzelni a Fül helyett: például egy csinos, mértani idomot utánzó számítógépet, amelyen egy ország minden telefonbeszélgetése átfut, s a lángelméjű szerkezet tévedhetetlenül osztályozza a tilos, a megtűrt, a kívánatos mondatokat, sőt a hangszín és a stílus alapján még a beszélő arcképét is kivetíti egy vászonra, hogy az arcmozgás külön jelbeszédét is látni lehessen: komolyan mondja-e az illető, amit mond, vagy csak színleli. Ezenkívül a jelképes értelmű mondatokat lefordítja az egyértelműség, illetve a közérthetőség nyelvére. És hogy a csoda tetőződjék: az egyre inkább terjedő virágnyelvet időszerű politikai átiratban közli… Lázálom! Persze, hogy az! Ha volna is ilyen zseniális szerkezet, akkor is csak árnyékban burkolódzó kémek ellen használnák, nem közönséges állampolgárok ellen. Nem egyéb ez a telefon körül sustorgó szóbeszéd, mint civilizációs pletyka. Egy technikai középkor vak hiedelme. Hiszen ha igazak volnának ezek a buja mendemondák, az államok előbb-utóbb csődbe jutnának, mert jóval többet költenének polgáraik lehallgatására, ellenőrzésére, mint amennyi hasznot hajtanának nyolc-tíz-tizenkét órás munkájukkal a telefontulajdonos országlakók. Más szóval: a nemzeti jövedelmet nem az állam s nem is valami új uralkodó osztály fölözné le és tékozolná el, hanem a rossz lelkiismeret.

Igen, ha megkülönböztetés nélkül minden állampolgárnak volna telefonja! De csak a lakosság vékonyabb, városlakó rétegének van. Legalábbis a lakásában. Tehát még az is belefér a képzeletbe, hogy a telefon nélkül élő milliók azért gürcölnek, s termelik az értéktöbbletet, hogy néhány százezer telefontulajdonost szemmel tarthassanak a szigorú, elnyomó államrendszerek?

Legokosabb, ha az ember nem engedi ennyire szabadjára a képzeletét, mert a változatos lehetőségekbe csak belegabalyodhat. Rossz a telefon, és kész. Ha megkukult, hát megkukult. Annyi csak, hogy ha egy verőfényes nap után hirtelen elborul, s ömleni kezd az eső. A világ ettől még nem omlik össze.

Az első, felületes bosszankodás után én is inkább éledezem, ahelyett hogy lehangolódnék. Mi rossz történhet velem? Semmi. Legalább kimozdulok a szobámból. Fölszaladok a Felvinci utcába, vagy az Arankába, sétálok, mozgok, bámészkodom, épp kopog a gesztenye az utcakőre, s lehulló tüskés gubacsai pici rohamsisakok gyanánt hevernek szanaszét. Előbb a háborúra gondolok, átléphetetlen árok, aztán a bizsergető békére. Végül is részegítő érzés, hogy nem szöknie vagy menekülnie kell az embernek a lakásából, zigzug utcákon osonva, de kényére-kedvére elhagyhatja bármikor, s egy fák alatt sárgálló telefonfülkéből fölhívhatja bármelyik ismerősét.

Kilenc zaklatott év telt el az életemből, hogy fárasztó körülmények között tartottam kapcsolatot a külvilággal. A nap huszonnégy órájából két-három órát áldoztam telefonálgatásra. Nincs a városnak olyan kerülete, ahol ne ismerném a telefonfülkék helyét, s ne tudnám, hogy melyikből lehet már forinttal, s melyikből érmével telefonálni. Valahogy úgy voltam én a telefonfülkékkel, ahogy negyvenöt után Szabó Lőrinc a magas házakkal. Életének ebben a hajszolt, szorongásos korszakában – Illyés szerint – sokszor gondolt az öngyilkosságra. Félt a börtöntől, a megaláztatásoktól, s mivel se fegyvere, se mérge nem volt, s a Duna se arra folyt mindig, amerre éppen járt, hogy végső menedékül beléfojthassa magát – maradtak a város magas házai, amelyek bármelyik pillanatban „kéznél lehetnek”. Azt gondolta végig: ha üldözői elől nem talál kiutat, fölfut akármelyik magas épület körfolyosójára és az ötödik vagy a hatodik emeletről leugrik. Ehhez a paranoiás tervéhez azonban gondosan föl kellett térképeznie a várost: hol vannak ilyen házak. Állítólag egy kis jegyzetfüzete utcanevekkel, házszámokkal, s a környezet rejtjeles leírásával volt tele.

Én a föltérképezett fülkék helyét, hangulatát s tulajdonságait az emlékezetemben rögzítettem. Ha jártam a várost, mindenünnen beúszott egy-egy emlék: innen a fiamat hívtam, amikor visszaérkeztem Amerikából; abból Nagy Lászlót, amikor meghalt Szilágyi Domokos; amabból pedig egyik neves politikusunkat, miután haragot sejtetve üzent, hogy hívjam föl. Különös, jelképes pillanata volt ez az életemnek. Alig hangzott el az én „jó napot kívánok” köszönésem, a vonal túlsó végéről zúdult fejemre a vád: mikor nő be már végre a fejem lágya, kiküld a magyar állam Jugoszláviába, megbízik bennem, és én újra és újra méltatlanul képviselem a magyarokat, nincs diplomáciai tapintat a kérdéseimben, a válaszaimban, azt hiszem, hogy a politika is csupán egy költői műhely, ahol szabad vására van a képzeletnek. Fogalmam se volt, miről beszél a Neves Ember, megkíséreltem közbenyögni valamit jámborul, azonban sikertelenül. Szidott csak tovább egyre viharosabban, amikor egy erős morgású teherautó húzott el épp a fülkém mellett, s így a drót másik végéről rám sziszegő mondatok velejét nem hallottam. Márpedig ahhoz, hogy valamelyest is bűnösnek érezhessem magamat, a vádra őszintén kíváncsi lettem volna. Megkértem: ismételje el, amit mondott, mert egy teherautó lármájától a legfontosabb szavait nem értettem. Hosszú csönd következett erre. Elismételni egy indulatkitörést? Egy szenvedélytől áttüzesedett kioktatást? Az illető – akár egy szögbe szaladó autókerék – leengedett. Szinte hallottam, hogyan távozik el belőle a lélek. Közben talán még arra is ráocsúdhatott, hogy ő egy Magas Ház magas polcáról mennydörög felém, bársonyhuzatú széken, pamlagon, festmények közül, én viszont egy vedlett telefonfülkében állok, a cafatokra tépett telefonkönyv lehangoló látványával a szememben, és a két helyzet: a két telefonkészülék közti „társadalmi különbség” nem éppen demokratikus viszonyokról árulkodik. Vádlóm elnémulása még ma is eszembe jut néha, ha a Keleti Károly utcai fülke előtt megyek el.

De intéztem én fülkéből tragikus ügyeket is. Szerelmi haláltusákét, gyászos temetések bonyolítását, apák és fiak végzetes pörének elföldelését. Ezeken kívül árultam gyimesi és mezőségi csergét, párnahuzatokat, korsókat, csak hogy az ide érkező erdélyi parasztismerőseim ne szerencsétlenkedjenek Pesten pénz nélkül. Vitatkoztam gyakran versekről is hosszan, dicsérve egy-egy sor gólyalebegését vagy fanyalogva egy-egy vakondmozgású hasonlattól.

Annyira természetessé vált számomra a telefon, hogy már észre se vettem természetellenességét: azt a feszültséget tompító vonását, amellyel a világ dolgait és a sajátunkét is bizonyos távolságban tarthatjuk magunktól. Száz méterről például egy gázolásos karambol vagy egy vadul csókolódzó pár látványa sem ugyanaz, mint félkarnyi közelségből. A telefon is közbeiktatott távolság, finom szigetelés. Absztrakttá halványít belőlünk sok mindent. Fásultabb kockázattal lehetünk gyávábbak, ha szembesülés nélkül, dróton át beszélhetünk. Más csönd a telefoncsönd, mint amikor külön a szem is ölhet, vagy durungot kaphat föl a földről a kéz.

Volt egy költőbarátom, aki ezt a különbséget el akarta törölni. A telefonban, mint rendkívüli technikai esélyben, nagy képzelettel fölfedezte az új romantikát. A hátrányaival szemben az előnyeit. Udvarolni – érvelt a barátom hevesen – testközelből szinte már lehetetlen. Nem elpirulnak, hanem – ahogy ő mondta – elröhögik magukat a nők. A hódolásra induló szavak, mint egy elromlott rádiókészülék csavarjai, hidegen potyognak le a földre. A kagylóba susogva viszont minden vallomás elmondható. Meghitt szavak és parázna szavak egyformán. Sőt, még az érzelgősség is lábon maradhat, mert a távolság szűrője miatt a mondatokból kicsapódik a lágyság, s helyette az irónia melegsége marad csak bennük. Elméletét költőbarátom odáig „nemesítette”, hogy előbb csak telefonszerelembe bonyolódott egy ismeretlen nővel, később pedig már telefonszeretkezéseket folytattak gátlástalanul. A pornófilmek fülledt légkörét teremtették meg egymás számára telefonon át, és eszelősségig hevített sugdolózásaikban a testük külön-külön, de cinkostársuk lett szemérmetlenül.

Mint egy jámbor holdlakó, ámulva hallgattam vallomását. Aztán tűnődni kezdtem rajta: abszurditás, persze, hogy abszurditás ez is, mint annyi más korunkban. De miért ne eshetne valaki telefonszerelembe, amikor például a telefondoktor számtalan embert valóságosan is visszaránthat az öngyilkosok utolsó mélybe ugrásától! A főszereplő itt is, ott is az emberi szó, az emberi hang. Bizonyos pillanatokban a testi jelenlét szégyenérzetet is kelthetne; elzárkózást. Van, amit Isten után, vagy Isten helyett csak a telefonnak mer meggyónni az ember. Ez – akárhonnan vizsgáljuk is – súlyos lelki zavar, de tagadhatatlan tény.

Ó, koravén, jellemhibás civilizációnk! Csupa rühellni való ellentmondás minden rezzenetedben! Korunk a tudomány kora, ugyanakkor a tudománnyal való visszaéléseké is. Az emberi zsenialitás gyakran a legalpáribb emberi ostobaságot szolgálja tehetetlenül. Vagy nézzük az idő problémáját. Esztelen hajszolásával azt is elveszítjük, ami a mienk lehetne. A kezünkben levő madarat elengedjük az ágon levőért. Forró drótokat fektetünk le az óceánok mélyére, hogy közvetlen és azonnali kapcsolat köttessék az emberiség ügyét intéző államférfiak között, de ezt a közvetlenséget nem a szóértés kormányozza, hanem a világpusztulás fenyegető veszélye. A század logikája ok és okozat hagyományos viszonyába a képtelenséget, mint szerves elemet magától értetődően beolvasztotta.

Jó példa erre maga a telefon is. Készültek már olyan fölmérések a világon, amelyek a városi telefonbeszélgetések alapján azt bizonyítják, hogy a nyelvek szókincse és mondattana egyaránt kopárodik, hogy a szabványosodás e téren is érzékelhető, s az ijesztő folyamattal egyenes arányban árvízi méreteket ölt az elhangzó mondatok mennyisége. Íme a falra írható közhely: „A telefon világában többet beszélünk, hogy kevesebbet mondjunk.” A telefonszabadság: a kényelem szabadsága is.

Olvassa az ember József Attila, Van Gogh, Rilke, Tolsztoj, Csehov, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Szabó Lőrinc leveleit, s mindegyikőjükéből kicsap a közösnek mondható tapasztalat: legfontosabb leveleiket épp azért írják, hogy a személyiségük mélyrétegében lappangó tabukat megbolygassák, mert önmaguk megértéséhez szükségük van egy olyan kendőzetlen éncserére, amelyben majd a címzett is hasonlóan föltárulkozik. A teljes bizalom megteremtéséhez azonban mélységeket föltáró nyelvre van szükség. Sajnos a nagy levelező századok után mi, huszadik századi férfiak s nők egyre jobban leszokunk a levélírásról. Áttérünk a gyors közlésre és a gyors lelkizésekre. Nem küzdünk meg a mondatainkért, ami közvetlenül azt is jelenti, hogy nem küzdünk meg önmagunkért sem. Aki egy-egy áthallás révén belefülelt már ezekbe a dróton futkosó „lélekcserékbe”, tudja, miről beszélek. Szó rohan szavak után, fecsegés olvad fecsegésbe. Olyannyira hiányzik belőlük a csönd, akár a lármás utcai közlekedésből. A drámai szűkszavúságot felületes tékozlás helyettesíti: ömlik, forog, szenveleg, habzik, léhásodik a szó; a képzeld! a fantasztikus! kifejezések úton-útfélen fölhígítják a mondatokat, s gyakran megesik, hogy még a nyilvánosságra hozott fájdalom is átbillen lassan a fecsegésbe.

Nem szól a telefon? Elromlott? Vagy szándékosan elrontották? Annyi baj legyen. Legalább kaptam egy rövidke csöndet a sorstól, hogy bűntudat nélkül és kapkodás nélkül saját belső időm üteme szerint lélegezzem.

Bűntudat

Ha Németh László, Cs. Szabó, Márai vagy Illyés gondolati prózáját olvasom, a tágas és mély lélegzetvételeimet apró szívtáji szúrások kísérik. Lehetnének ezek az írói irigység sarkantyúbökdösései is, hogy egy másodpercig se felejtsem: micsoda sodró, érvelő, világos és hatalommal megáldott nyelven írtak ők négyen magyarul!

De nem; nem ez abajgat soha. Valami más. Valami stíluson és nyelven túli rongáló balsejtelem. Arra gondolok ilyenkor, szinte kényszeresen: ha én, az utód, bármi miatt, kevesebbet fejezek – vagy fejezhetek – ki saját koromból, mint ők, az előttem járók, a magukéból, máris megbocsáthatatlan bűnt követek el magam ellen, a közösségem ellen és természetesen a szellem ellen is: a romlás és a fölhígítás bűnét.

A kritikus

Kortársaim java része személyes élményei alapján élhette át, hogy a politikai hatalom micsoda árgus szemekkel olvasó kritikus! Szorgalmas, tüzetes, derűtlen.

Minden leírt mondatot mérlegel, minden szó mögé leás. Ezt a jelzőt helyesli, amazt nem. Sőt, akadnak olyan mondatok is, amelyek mögé egy madárijesztőt szúrna le riasztásul.

Viselkedésére semmi mentséget nem találtam soha. És ma sem találok. De minden bizonnyal megenyhültem volna iránta egy-egy pillanatra, ha írásaimban nem csak politikai hibákat keres és talál, hanem nyelvtaniakat is. Talán nyeltem volna egyet hökkentemben, talál elöntött volna a megszégyenítés nyomán föltámadó düh, de a többirányú figyelem ténye s a nyelvet féltő nemesség meggyőzött volna arról, hogy ítéleteiben nem teljesen egyoldalú.

Tücsökszó a viharban

A tücsökre még délután figyeltem föl. Valahol a faház faránál ciripelt irgalmatlanul, szinte erőszakosan a lombokat is elbóbiskoltató hőségben. Hangja éretlen, reszelős hang volt: egy mutáló kamaszé. Ez a kis műszaki hiba azonban cseppet sem zavarta roppant igyekezetében. Kezdő verselő koromban lehettem én is ilyen eltökélt – somolyogtam megbocsátóan magamon.

A nap hátramaradt óráiban későig dolgoztam, s teljesen elfeledkeztem a pályakezdő tücsökről.

De éjféltájt vad csattogásra ébredtem. Dörgés dörgés után, villámlás villámlás után. Mintha ágyúznának. Az ég torkolattüzeiben külön föl lehetett ismerni a ribizlibokrot, az egresbokrot, a bodzát, sőt még a pacsirtafű vörhenyes virágát is. A hangosra sikerült nyitány nyomában szokatlan éjszakai felhőszakadás vonult át – áldást és ítéletet osztva – a vidéken. Olyan sűrű és nagyszemű eső esett, majdnem kilukadt fejem körül a palatető. A terasz deszkáján is úgy vágtatott végig dübörögve, mint utcai harcban házról házra küzdő katonák.

Kint a dombok között, jó messzire minden biztonságos, polgári lakhelytől, a szó irodalmi értelmében is romantikus borzongással él át az ember ilyen fenyegető ősélményt. Hazugság volna elhallgatni, hogy a beethoveni fenség és lenyűgöző érzések mellé az ösztön táplálta félelem is odalopakszik. Mert mi történne például, ha egy istennyila nem a diófába, hanem az alpesiesen felcsúcsozott faház gerincébe csapna bele? Villámhárítója nincs. Telefon nincs. Emberi lény a közelben sehol. Elég lenne, ha csak a mennykő szele ütné meg ilyen elhagyatott helyen az embert.

Mi tagadás: a kíméletlen dörgés, csattogás, csihipuhi közben engem is megérintett a félelem.

Két ágreccsenés váratlan szünetében ekkor hallottam meg újra a délutáni tücsköt. A hangja nem javult semmit. Ráspolyos maradt továbbra is, de ugyanolyan elszánt. Dobolt a zápor a tetőn. Tükrömet kintről félpercenként kénsárga magnéziumlobbanás gyújtotta föl. Meg-megjelentek benne a nyögő és jajveszékelő fák. Be voltam zárva kísérteteim közé. Ropogtak a cseresznyefa ágai s a szilvafáké: fogtam volna be a fülemet, de a tücsök miatt nem tettem. Szemrebbenés nélkül harsogta a magáét. Hangját elnyomta néha egy-egy durranás? Rá se hederített. Folytatta tovább. Talán, ha egy nagy madár, mondjuk egy vércse, mellé állt volna együttérző visításával az éjszakában, mindennek más értelme lesz. De sehol senki. Még csak egy másik tücsök se szegődött mellé.

Bevallom, ez nyugtatott meg véglegesen. Mert hányszor tapasztalhattuk már, hogy bármilyen megszenvedett túlerővel szemben elég egyetlen hangnak is megszólalnia. Egyetlen hangnak, amely más. Ettől vége minden fajtájú egyeduralmi mámornak. Hiszen ami más: az már a remény maga. Az új ígéret, az új cél és lehetőség. Ha csak mennydörgést hall és kíméletlen villámokat lát belefúródni az ember a földbe, a rémület kapcsán akaratlanul is azonosul velük. Tűz-rácsok közé ékelődik, és így a következő gondolata is rémületbe torkollik. Vagyis: bezárul a kör.

De lám, egy tücsök hangja képes átszakítani ezt a gyűrűt. Nemcsak azzal, hogy zsongító délutánt ígér újra, tehát nemcsak távlati reménykeltéssel, hanem jelen idejű hatalmával is: történjék bármi, neki, a tücsöknek, mint a pompeji katonának, kötelessége kizengenie a magáét. Ha nem tetszik a villámnak ez, üssön oda. Ha nem tetszik a mennydörgésnek, ne hagyjon félpercnyi szünetet se arra, hogy hallani lehessen az ő jámbor cirpelését.

Tudom, így születnek, így formálódnak, véletlenül is, a szimbólumok. Félő, hogy az éjszakai csetepatéban helyén maradó tücsökben valakik a korról korra föllépő ellenzék együgyű előképét látják. Azokat az értelmiségieket, akik egy szál maguk birodalmakat is zavarba tudtak hozni. Tiltakozhatnék a silány behelyettesítés ellen, de nincs kedvem hozzá. Allegóriák, konok hasonlatok, évődő szimbólumok csak ott születnek, ahol a valóság összerakásának komoly akadályai vannak.

De ha nem tiltakozom is, a magamét azért elmondom. Ha kettősséget, ha ellenpontozást, ha dualizmust emlegetünk szóban vagy írásban, nem pusztán filozófiai szemléletre gondoljunk, ne egy „fogalmi rácsra”, amelyet ráhelyezünk újra és újra a valóságra, de gondoljunk arra, hogy a feszültséget teremtő kettősség magában a természetben s a létben is ott van, szemérmesen vagy szemérmetlenül.

A szobrász

A szobrász kint gyüszmékel szabad ég alatti műhelyében, a faragásra váró kőtömbök s fahasábok között. Körbejárja, s meg-meglapogatja őket, ahogy lóvásárban szokták a lovakat. Márványkő, mészkő, andezit, tiszafa és egy hatalmas cseresznyefatuskó, mint Szent János levágott vértanúfeje aranytálon.

Legingerlőbb közöttük talán az andezittömb. Kékesfekete szikla, zárkózott, nemes. A teremtés végső konoksága sűrűsödhetett benne össze. Elég csak hozzácikkantani a vésőt, hányja máris a szikrát. Valójában ezzel kellene legelőször megbirkóznia, fut át egy inger a szobrászon. A puhány és a másnapra elporladó érzelmek világában megdolgoznia egy ilyen követ: már önmagában is erkölcs. Évekig tartó szembeszegülés a gyors mulandósággal és a trehánysággal is. Még nem tud a kő jövőjéről semmit, de már előre érzi annak az élménynek a megszületését, amikor az emberi akarat elkezd lassan hasonlítani az anyaghoz.

Körbejárja újra a szabálytalan alakú tömböt. Volt idő, amikor Einstein fejét akarta kibontani belőle. A tudósi elme gyönyörét, amikor a mindenség rejtett működésébe belepillant, s a matematika segítségével azt érti meg belőle, ami nem matematika, nem tér, nem mozgás, nem idő; hanem a csoda maga: más szóval: a megérthetetlen értelem. De néhány hét óta – amikor egy délelőtti órán fölnézett az égre, s megborzadva látta, hogy szürke vulkánporfelhő jelent meg a láthatáron, nem, nem is vulkánporfelhő, de sokkal inkább valami fenyegető, rádiumos tüllfátyol – lemondott tervéről. Nem tudná most kifaragni a zseniális tudóst. Senkit, akinek ártatlanul bár, de mégiscsak köze volt ahhoz a kozmikus zsákutcához, amelybe a huszadik század emberisége került. Magyarázkodjon? Mentse Einsteint? Mentse a bűnbe esett tudományt? A szobrászat képtelen erre. Még a legdrámaibb is! Ismerős a tétel: a tudományban igazságot és tévedést választanak szét, miként a vallásban jót és rosszat. Csak hát a mai tudomány követi-e még ezt az eredeti törvényt? A fölfedezés izgalmában igen, de a fölhasználás gyakorlatában nem! Abban már tehetetlen vagy közömbös. Kiszolgáltatta az isteni titkot az útonállóknak, s továbbra is úgy viselkedik, mint aki jót akar. Művészet és tudomány? Évezredekig elfértek egymás mellett, egészen a mi korunkig. Ma már nem férnek el. Költészettel, zenével, az ölést fölmagasztaló drámákkal soha semmilyen korban nem értek el, még megközelítően sem, olyan pusztító hatást, mint például a modern tudomány segítségével. A zene itt bolyong körülöttünk, a templomi és a világi zene: Mozarté, Beethovené, Liszté, Bartóké; belénk lopakodik, földúl, az ég homlokcsontját hasogatja; sír, sirat, hazákat süllyeszt feledésbe, és ezzel hazákat emel ki a feledésből. Emelkedünk vele és lezuhanunk. Megfényesedünk általa, és megsemmisülünk. De a versekkel s a zenével egy időben itt bolyong körülöttünk, fölöttünk láthatatlanul ama tüllfátyol, rácsimpaszkodva porszemre, esőre, szélre, odabújva a saláták gyöngéd hóna alá, s míg mi a Duna mögötti hegyeket nézzük, a sugárzó mocsok alattomosan szervezkedik ellenünk. Ki kell mondanom: a medréből kilépő tudomány „jóvoltából”. Művészet és tudomány? Azt hallhatta az ember Európában időtlen idők óta: legyünk türelmesek és tárgyilagosak. Ez bevált sokáig, de vajon Európában élünk-e még, vagy Európa torz absztrakciójában? Az ember nézi ezt a követ itt, ezt az andezittömböt, s azt érezheti rajta, hogy elfogult. Hogy önmagában is akar valamit. Valamit, ami egészen más, mint azok a felhők és lidérces tüllök azon a délelőttön.

Június forrósága

Nyárközép. Körös-körül kitartóan tüzel június. Bárhova lép az ember, túlzás nélkül azt hiheti: befűtött kemenceszáj előtt halad tovább. És rögtön azt is, hogy nincs vége a kemencének. Mindenfelé pörkölődik a fű, az akáclevél, s a porban talált sastoll is meleg.

Sokan elátkoznák az ilyen holttengeri napokat. Behúzódnak előlük az árnyékba, isszák védekezésül a sört, a hideg fröccsöket, és hűtik magukat gyors zuhanyokkal.

Engem nem zavar, ellenkezőleg: egyenesen lázba hoz ez az idő. Akár egy hozzám bújó női test forrósága. A levegőben fasorok remegnek, s egy-egy hőgutás dongó tébolyog, aranysávos bundájában, mint valami Dosztojevszkij-álomból kizuhant, őrült bojár, aki elveszített Istenét keresi az ég alatt. Hallani, hogy sír, hogy káromkodik s abajog, és vezeklésül szórja maga mögé az aranyakat.

Ifjúságom vérmes kora nyomul elém ilyenkor a lebegő fasorokkal. Az öt-hat nyár közül különösen az egyik. A háború utáni második nyár. Pápán diákoskodom, tizenhét éves vagyok, bolondulok a lányokért, egészen pontosan a nőkért, de szegény is vagyok és félénk is, a velem egykorú „hölgyek” akkoriban még szendék, a nálam idősebbek pedig még átnéznek rajtam. Mintha késekkel dobálna körül a nyár!

Vége a tanévnek, haza kéne utazzam Zámolyra, de nem megyek, mert egyik tanárom beajánlott a tűzoltósághoz tűzőrnek, annyi pénzkereset reményében, amennyiért a háborúban elkallódott Bocskai-ruhám helyébe tán újat is vehetek.

Az első önálló nyaram, mióta a földön vagyok! Az első, titkos ígéretekkel fölhangolt évszak, mióta a végtelenséget is el tudom képzelni egy-egy pillanatra. A Tapolca vize zöld, a régi malmok helyén fürödni lehet, s nézni, ahogy a vízből kilépő nők hajából csurog a víz.

Ezt persze csak a szabad időben nyújtja a nyár, a huszonnégy órából öt-hat órát, a többit egy toronyban töltöm. A Szent Anna-templom tornyában, távcsővel a kezemben. Az a dolgom, hogy figyeljem a határt, nem üt-e tűz ki valahol.

Egy idős mezőőrrel váltjuk egymást. Van fönn, a toronyban egy ágyam is, valójában ez a „mennyei albérlet” az én igazi albérletem. Nem kell fizetnem érte semmit. Néhány nap után a harangzúgás se zavar, ott kolompolnak alattam az ércek, s hajnali ötkor már a szívemet élesztgetik.

D. úr, a mezőőr, egy első világháborús utász, kiszolgált katona, túl van minden ámulaton: a hamvasát rám hagyja. A távcső még akkor is az én nyakamban lóg, ha ő teljesít szolgálatot. Őt nem érdekli sem a napfölkelte, sem a napnyugvás. Még akkor se, ha néha olyan tőle a nyugati égalja, mintha tűzvész volna arrafelé. Nem érdekli a galambokat űző héja, a hullámzó rozstáblák közt bicikliző plébánoscsapat. Alattunk ott él, ott lélegzik a város meghitten, gyanútlanul, kiterítve, mint madártávlatból egy utcaszínház. Őt ez is hidegen hagyja. Én viszont fölneszelek minden jelenetre. Ezerkilencszáznegyvenháromban, amikor a szövetségesek elkezdték Magyarországot bombázni, a véletlen egyszer már kezembe adta a távcsövet. A zámolyi határban fölállított légvédelmi megfigyelők magaslesén egyik rokonom megengedte, hogy a félelmetes morgással Pest felé tartó bombázók kötelékeit „közelről” láthassam. Tanú voltam és beavatott. Remegtem a látványtól, de megbabonázottan remegtem. S most, négy esztendő elmúltával, túl a háború mészárszéki közönyén, fölszabadultan sétáltattam a távcsövet Kéttornyúlaktól Tapolcafőig, Pápateszér és Gyimót irányába.

Egy-egy városban régen is voltak tűztornyok, ahonnét – telefon híján – a várost és a gabonát érlelő határt figyelték. De a háború utáni megfigyelés értelme kissé megváltozott. A Szent Anna-templom tornyából nekünk a nép vagyonát kellett őriznünk. Amikor „kiképeztek” a szolgálatra, belém vésték, hogy ne felejtsem: a földosztás nem mindenkinek tetszett és tetszik, s a bosszú eszköze lehet a tűz is. A gyújtogatás.

Kezdetben rangnak éreztem a megbízatást és a felelősséget. De ahogy múltak a napok, s a gyújtogatásról szóló föltevésekből nem lett semmi, a világ ezernyi apró mozzanata átvette hatalmát meghatódásom fölött. Haranghimbálózás szórakoztatott, és rovarokra vadászó fecskék. A templomtövi házak magánélete. Ablakok nyíltak, s ajtók csukódtak alattam. Egyik udvaron szappant főztek, a másikon meg fejték a kecskét. Nevetés gyöngyözött gátlástalanul az ég felé. Egy fiatal, kontyos asszony ruhát teregetett laza ingben, nem sejtve semmit, hogy valakinek akaratlanul is megállhat rajta a tekintete.

Mondjam azt, hogy ettől az ajándékpillanattól kezdődően valamiféle csodát vártam? Csodát, csodát – és nem is hiába?

Egyik június végi délelőtt, őrködésem és bámészkodásom közepette, a templomközeli ház lugassal körülfuttatott, zárt teraszán három huszonnégy-huszonöt év körüli lány lépett ki pokróccal és könyvvel a hóna alatt. Pokrócaikat leterítették a betonra, jól körülnéztek, hogy láthatja-e őket valaki, aztán szépen hanyagul, mégis némi feszélyezettséggel vetkőzni kezdtek. Szoknya le, blúz le, melltartó le. A távcsövön át nyolc méterre ha lehettek tőlem. Meztelenül eddig csak orosz katonalányokat láttam Pákozdon, két vashordóban fürödtek a konyha közepén. De az inkább egy villanás volt. Gyors látomás, párában, gőzben beburkolva. És az aktok a festők albumában, azok is olyanok csak, mintha színes homályú ablakon át látnál valakit kirajzolódni anyaszülten! Feküsznek fehér gyolccsal leterített ágyon, egyik kezük a fejük alatt, másik a combjukon pihen, gyönyörűek, de halottak! A teraszon napozni készülő három lány combja, csípője, melle, nyakíve, lágyan mozgó ágyéka azonban egészen más volt: torkomnak ugró elevenség. Előzmények nélküli új világ. Szemem szűz földrésze, s olyan új valóság, amely semmi másra nem hasonlít.

Talán ha egy lány jelenik meg a teraszon három helyett, fullasztó kamaszábrándjaim lasszóját kivetem rá, s képzeletemben magamhoz húzom vakon, de a három együtt a megosztott és a személytelenné párolódó érzékiség érinthetetlen remekműve volt. Újra és újra nekilendülő szívdobogás és június végtelensége.

Tudtam, hogy illetlenséget, sőt tán bűnt követek el ellenük onnan föntről, mégse tudtam levenni róluk a szemem. Zakatoló bűntudatom is csak a mágneses tér feszültségét fokozta egyre jobban. Ahogy mozdultak, mozdult velük a világ. A veszprémi út fái föllebegtek elém, s nagy lapulevélárnyékok suhantak át a szememen. Megelevenedett tőlük még a temető is. Márvány sírkövei mint hatalmas fehér lepkék billegtek jobbra-balra. Néztem a sárguló búzatáblákat, s néztem őket. A táblák közt futó dűlőúton karcsú por szállt. Jó lett volna magamhoz ölelni a port is! Soha nem örültem úgy megbukott jóslatnak, mint ott a toronyban annak, hogy nincsenek alattomos, gonosz mezőtüzek. Csak ők vannak, ők hárman, az élet titkos ajándékaként szemem előtt; hajuk szabadon szétterítve a puha pokrócon. Zöld alapon fekete sörény. Igen, csak ők, akik ha fölülnek egy-egy harangütésre, mellük előredől, s megremeg, mint áramütéses versben a szavak; ha pedig visszafeküsznek hanyatt a pokrócon, magasabb lesz tőlük az ég, nagyobb helye lesz a levegőben júniusnak, a láthatatlan tűznek, mely sóhajtásokat éget porcelánra.

Mondják: mennyi hó van a verseimben! Mennyi szél, fa, dideregtető szomorúság! Valakinek föl kéne fedeznie egyszer a verseket megpörkölő forróságot, a folyónak, tengernek bemutatkozó nőket, akiket fölbukkanni ott láttam én először, azon a templomtövi, lugassal körbefuttatott teraszon.

Fecske a templomban

A zámolyi reformátusok gyülekezete fiatal papot iktat tisztébe. Az esemény ma már nem szól hét határra, de így se mindennapi. Teli a templom népekkel és virággal. Aki él, itt van, fiatalok, öregek vegyesen. Három padsor esperesek, paptársak redős palástjától feketéllik. Ha jól emlékszem, negyvenöt évvel ezelőtt történt hasonló beiktatás a faluban. A most búcsúzó idős lelkipásztort akkor láttam először fölballagni a szószékre.

Az igazat megvallva én sokkal inkább az ő búcsúztatására jöttem haza, mint az új köszöntésére. Nem, nem az eliramló idő érzelmi hatására, hanem egyszerűen tisztességtudásból. B. E. biztatása nélkül én nem hagyom el Zámolyt, otthon maradok, s legföljebb egyik presbitere vagy kurátora vagyok az egyházközségnek. De ő – Anglia híres egyetemein is megfordulhatott teológus-lelkész – valami szokatlan fénylobbanást láthatott a fiatal parasztfiú ferde vágású szemében, és önzetlenül erősködött, hogy tanuljak.

A hívek a szertartás apró mozzanataira figyelnek: az avatóbeszédre, a beszentelés igéire, a fiatal pap önvallomásnak is beillő prédikációjára a hűségről és a szolgálatról, én viszont a jelenlevők lelkületének hullámmozgását figyelem: hatnak-e még a szavak, az igék? Hatnak-e még Pál apostol intelmei a szeretet hatalmáról, ami nélkül minden cél hívságos, azaz hiúságos és haszontalan? A fehér falak közt csönd van, és áhítat, de mintha egyik sem a lélek mélyéről áradna. Úgy érzem: a kíváncsiság és a személyes részvétel fontosabb eleme az eseményeknek, mint a meghatottság. Az idők folyamán szétfoszladozott ez is.

Emlékezetem szerint a falumbeli reformátusok se voltak úgy istenigazából vallásosak. Imádkozót és szenteskedőt köztük még az öregasszonyok falkájában se láttam. De a protestálás tiszta és emelkedett ősélményét kivétel nélkül mindnyájan örökölték az elődeiktől. A fölemelt fejet, a zsoltárokat kizengő mellkast, amely minden vallásos elérzékenyülésnél jobban el tudott ragadni engem. Magam előtt látom ma is a férfiakat énekelni. Az istenfélő zsoltárokat is úgy éneklik, mintha egyáltalán nem félnék Istent, inkább csak megnyugtatnák, hogy őbenne bíznak eleitől fogva. Önérzet, büszkeség feszíti rajtuk a fehér gyolcsinget s a magas gombolású fekete mellényt. Már-már eretnek ez az éneklés, de attól, hogy szabad, és hogy nagy magasságokba indul a bizalom, olyan borzongás futkos a gerincemen, amelyhez hasonlót csak nagy színpadi drámák feszült perceiben éreztem néha.

Ebből a templomi borzongásból semmi se maradt. A régiek aránylag kevés prédikációt s kevés oktatást hallottak a vasárnapiakon, s az ünnepieken kívül. A maiak azonban előadások, szavak fertőzésétől sápadoznak. Reggeltől estig oktatják és „finomítják” a lelküket. Nem csoda hát, ha még a figyelemre méltó intelmek is útfélre hullnak, és a bölcsességek is épp hogy csak megérintik őket.

Miközben ilyesmiken rágódom, a nyitott templomajtón betéved egy fecske. A benn levő tömérdek embertől annyira megzavarodik, hogy fejveszetten röpköd ide-oda. Szinte már nem is érzékel semmit, csak menekülni akar. Az ajtón persze ugyanúgy kiszökhetne, ahogy besuhant, de ehhez lejjebb kellene ereszkednie legalább két méterrel, le, majdnem a padban ülők fejé fölé. Ekkora vakmerőségre azonban képtelen.

A papok végzik tovább a dolgukat. Fogadalmat tesznek, beszélnek, általuk természetesen a próféták, az evangélisták, sőt maga az Úristen is megszólal, de érezhetően senki se figyel oda. Az egyedüli főszereplő most a csapdába esett fecske. A mellettem ülő nő susogva fölsóhajt: nehogy szívszélhűdést kapjon a szerencsétlen, vagy nekivágódjék a gyilkos ablaküvegnek! Történt már olyan is, hogy itt pusztult el belőlük egy. Valahogy rossz irányzékkal az is bevitorlázott ide a cintermen át, csőrében szalmaszállal, s a harangozó hiába hagyta nyitva neki az ajtót, vergődött faltól falig, és három nap múlva az Úrasztala előtt találták meg tetemét.

Ha szeretne is, a gyülekezet nem tud lelket váltani. Szemérmesen bár, de lélegzet-visszafojtva figyeli tovább a boldogtalankodót. Az előbb még csak az igére nem figyelt oda, mostantól kezdve megjelenhetne személyesen akár Mózes is a híres kőtáblákkal, Jákob a létralátomásos álmával, az aszkéta Kálvin Genfből, idegbajosan, reformátori arcéllel, belépésük érdektelenül zajlana le. Minden szívdobbanás a fecskének szurkol. Netán ez az együttérzés is keresztényi bennünk? Belátásból? Önzésből? Tapasztalatból? Vagy magából a természetből olvadt ki évezredek folyamán, mint tűzbe vetett vasércből a vas? Ugyan melyik múlt, s melyik érzelem támadt föl hirtelen a jelenlevőkben? Az a mélységes mély, amelyről Thomas Mann beszél a József és testvéreiben? Vagy az, amelyiknek nyomon követhető története van, s tényei?

A szertartás figyelmét, hosszú-hosszú izgatom után, egy tíz év körüli fiú bontotta meg. Fölkapaszkodott a templom magasan honoló ablakába, és kinyitotta annak fölső négyzetét. A papok prédikáltak, a hívők fölajzva izgultak a fecskéért. Talán most kitalál! Lehet, hogy már nem is lát a félelemtől. Ott, ott te vakocska! Ott van a nyitott ablak az orrod előtt! A keletre néző a tied! A többi csukott, létra kéne hozzájuk, de az most lehetetlen!

Szárny suhog, fal csattan, esetlenkedik a fecske a mennyezeten, nekikoccan a lámpaburának, megcsendül a porcelán, kizeng, a sejtelmes hangra Isten helyett a szabadság irgalma árad szét mindenkiben, és lehetetlen, hogy ennyi irgalom ne adódjék össze. Össze is adódik, és – egy éles suttyanás – a fecske villámgyorsan kisuhog a picinyke ablakon.

Elégedett moraj hullámzik végig a padsorokon. Hatalmas megkönnyebbülés. Isten látja a lelkem, de ilyen tiszta öröm és áhítat egyetlen lélekből se csapott ki, mióta elkezdődött a papot beiktató istentisztelet.

Ha így kopárodik…

Sose akartam külön szerepet kiharcolni magamnak az irodalomban. De azt igen, hogy az irodalom szerezze vissza múlt századi és huszadik század eleji tekintélyét újra, mert a nemzet azokban a sűrű korszakokban tudott csak gondolkodni és dönteni maga felől, amikor írói korlátlanabbak, termékenyek, már-már tékozlóak voltak. Petőfiék kora, Adyé vagy a két háború közti időszak, népiek és urbánusok elkeseredett ütközeteivel együtt is, szinte szájbarágós bizonyítéka a gondolatnak. Még közelebbről: annak a történelmi tapasztalatnak, hogy az utolsó két évszázadban Magyarországon nem pattant ki olyan politikai gondolat, amely előzőleg ne jelent volna meg az irodalomban. Berzsenyi hangja a romlásnak indult magyarról Széchenyiben válik politikai látomássá és cselekvésre indító elképzeléssé; Petőfi népisége pedig pusztán stilisztikai hangváltásával a nemesi Magyarország átalakulását készítő elő a „Még kér a nép” Magyarországává.

Az irodalom és a politika szerves összetartozásáról természetesen nemcsak a történelem elnevezésű dombormű kimagasló felületei tanúskodnak, hanem a homorúak is. A mélyedések, a vájatok, a gödrök. Példának elég talán a millenniumi korszak, amelynek Rákosi Jenői és Dóczi Lajosai lehettek csupán.

S akár tetszik, akár nem, a jelenkori magyar társadalom se vonhatja ki magát a megméretés hagyományos mércéje alól. Hiába ismételgetik hangos szónokok, hogy az utolsó harminc év a magyar történelem legsikeresebb három évtizede; rövidlátó öndicséret ez, hatalmi kérdés, amit az irodalom semmiképpen se igazol vissza. Sem a termelékenységével, sem belső robbanékonyságával.

Vannak politikusok, akik épp ennek kapcsán vádolják meg az írókat azzal, hogy elszakadtak a valóságtól; hogy elkényelmesedtek, s kihűlt képzelettel csak szavakat sarjasztanak szavakból, beteges történeteket saját életképtelenségükről, és a hétköznapokat csak hagyják elvágtatni közönyösen, mint teherszállító vonatok sorát.

Érdemes megállni a vádpontok mellett egy pillanatra. Érdemes, mert az elmarasztaló véleményben komoran megkondul az igazság is. A mai magyar irodalom csakugyan elszakadt a valóságtól, ha a valóság fogalmán nem csupán a tények, a történetek, az események halmazát értjük, hanem a valóságteremtés aktusát is! A beavatkozás forró mozdulatát, amelytől – mondjuk – a közgazdaság és politika számára fontos tények a nemzet számára is fontos tényekké, azaz: lelkületté, céllá, erkölccsé, gondolattá lényegülnek át. De mivel épp a valóságteremtés titkos és drámai folyamatában a szükségesnél jobban korlátozzák az írókat, könnyű megjósolni, hogy a politikusok által értelmezett valóság nemsokára csontra vetkőzve áll elénk fölismerhetetlenül, gyászosan. S kiderülni nem az derül ki, hogy az irodalom dolgát megunva félreállt, hanem az, hogy félreállították. Hogy szerepvesztésre ítélték, hiszen az elmúlt negyven évben jobban ügyeltek minden fejfölvetésre, szemvillanásra, mint amennyire megbíztak benne. Az állam házakat épít, s elvárta volna az íróitól, hogy dicsérjék ezért. Elfeledkezett róla, hogy az írónak műveket kell építenie, s az igazi dicséret az, ha ez a műépítés megtörténhet. Sajnos a legtöbb félreértés, egészen a cenzúráig bezáróan, ebből a rosszul értelmezett szereposztásból eredt.

Nagy tétekkel játszó korszakainkban jelentős írók s jelentős politikusok ültek egy képzeletbeli asztal körül, virrasztva füstben és félhomályban. Ez a képzeletbeli asztal mára belesüllyedt a földbe. Ha így kopárodik továbbra is a sorsunk, lassan nem lesz politikusunk és korszakot jelző írónk. Akik majd lesznek, és acsarkodnak egymásra: egy közepes dráma közepes szereplői lesznek.

Cserebogárrajzás

Zöld este. A fák és a bokrok tömött lombjától zöld. Ez az a nehány ácsorgó perc a napból, amikor a hegy mögötti háttérvilágítás kihuny, szinte már nincs is, de itt maradó emléke még nem engedi összemosódni a dombok vonalát az erdőkével, a kátrányos villanydúcokat az ég tartóoszlopaival. Egyszóval: még külön él a földi sötétség az áttetszőbb égitől.

Nyáron is, de különösen májusban, cserebogárrajzáskor szeretem ezeket a pillanatokat. Olyan a kertünk fölötti légtér, mint Dózsa György tere Budapesten, ha megszállják a turisták. Húszasával indulnak el a cserebogarak portyaútra. Keresztül-kasul a fák közt, zummogva, imbolyogva, angyalkatesttartással, látszólag céltalanul.

Talán a gyerekkorom miatt vonzanak ezek a zöld esték. Lapultunk a faluvégi futballpálya füvében, s vártuk, hogy meginduljon a bogarak gyanútlan kivonulása. Fölröppent egy-kettő. Még semmi. Lélegzetünk visszafojtva vártunk tovább. De amikor benépesült a fejünk fölötti világ, elkezdődött a mámoros vadászat! Sapkával, szabad kézzel csaptunk le a szerencsétlen kis nomádokra, s ejtettük őket hadifogságba, ki tudja, milyen hagyomány alapján! Volt, aki új csodafegyvert vetett be ellenük: levetette az ingét, s azt vágta közéjük. Hulltak a földre az áldozatok és a fűvel kibélelt papírdobozok egyre telítődtek velük.

Valami atavisztikus ösztön fakadt föl bennünk ilyen esteken? Az ősök cselvető szenvedélye? A halászó, vadászó izgalom csupán, vagy már a történelem élethalálharcából visszamaradó fogékonyság is? A török elleni tőrvetések emléke, amely ugyanúgy játékká szelídülhetett, mint a „Király, adj katonát!” fölszólító történelmi parancsszava?

Könyökölök tovább házunk erkélykorlátján és bámulom a kifeszült mellel röpködő cserebogarakat. Soha ennyit nem láttam gyerekkoromban, mint az idén. Megnyugtat ez a lázas sürgés-forgás, megnyugtat ez a zöld este. Fönt, Pesten, talán ebben a sötétet beharangozó percben koccannak össze baráti társaságban az első konyakos vagy boros poharak. S csak ezután kezdődik el a vacsorával egybekötött eszmecsere. A vad és zűrzavaros politizálás. Senki nem tud semmit, de mondja. Elfelejti, hogy a következő pillanatban még a legszilárdabbnak hitt bizonyosság is föloldódik az általános bizonytalanságban. Külön-külön mindenki fölvázol valamilyen helyzetképet, megcsörrent valamilyen logikai láncot, de gyakran alig több, illetve alig más ez, mint ha valaki arany zsebóraláncával büszkélkedne villámcsattogás közben vagy árvíz idején. Mert a mi elsilányuló, hamis viszonyaink között az igazság rég nem eszköz és nem cél már, hanem hiú fényűzés. Nem gyötrő idegállapot vagy hadiállapot, hanem beteges szórakozás. Játék, amely néha hasonló gyönyört kínál s hasonló feszültséget teremt, mint a nagy pénzben folyó kártyacsaták… Ó, fülledt értelmiségi szeánszok! Italozás, nikotintéboly és buja ölelkezések az elképzelhető valósággal. Vad és zseniális hadonászások egymás ellen és a semmi ellen. Fölszikrázások, legyintések. Van, aki úgy dobja be anarchista képzeletét a magasban surrogó gondolatok közé, mint ingünket és sapkánkat mi a rajzó cserebogarak sűrűjébe. Látom a mozdulatot, az izgalom sarkantyúnyomait az arcon. Látom a füstöt, a kétértelmű remény bukfenceit a csillárfényben. Látom magamat is köztük, de csak egy másodpercre. Valahogy jobban a helyemen vagyok most itt, ezen a teraszon, fejem körül ezzel a zöld estével, gyerekkorom mulatságos harciasságával, s ezekkel a világteremtés báját megidéző, angyali cserebogarakkal.

A mentőöv-szó

Mindig voltak és ezután is lesznek divatszavak – állapítják meg kesernyés tárgyilagossággal a nyelvészeink. Húszat-harmincat-ötvenet szájára vesz belőlük egy-egy korszak, s unalomig használja őket. Ott illegnek-billegnek ezek a gátlástalan szavak az újságokban, a tanácskozásokon, a meghitt, baráti összeröffenések lármájában; be-besompolyognak a templomokba, fölhágnak a szószékre, s néha még a szépirodalom nyitva felejtett ablakán is bemásznak.

Általában nem új képződmények vagy szó-újszülöttek ezek. Ha akadnak is köztük effélék, jó részük régi, tősgyökeres tagjai a nyelvnek, amelyet a maga helyén hosszú-hosszú időn át leleményesen és célszerűen használtak, de időközben valamilyen sekélyes elfogultság, félreértés kiemelte őket megszokott szerepükből, és új föladatot ruházott rájuk. Ilyen divatszó például az elvárás, a hozzáállás, a megkeresés, a lerendez, a valós, a gyomrot émelyítő kvázi és a konszenzus. Bárki szájából hallom őket, hasonló viszolygást érzek, mint amikor vendégségben hajszálat talál az ember a szilvás gombócban vagy a túrós palacsintában.

De a számtalan divatszó között van egy, amely engem külön is bőszít: a tulajdonképpen szóalak nyakló nélküli használata. Ha bekapcsolom a rádiót: egy előadásból, egy beszélgetésből, egy-egy körkapcsolásos műsorból rövid időn belül rám köszön a szó. Léhán és felszínesen. Kétszer, háromszor, ötször, de gyakran többször is.

És ugyanez az élmény kólintja fejbe az embert a televízió képernyője előtt napról napra. Emlékszem olyan estére, amikor egy „tömegműsorban”, három-négy riporter közreműködésével másfél óra alatt huszonnyolcszor hallottam fölöslegesen kiejteni. „Tulajdonképpen itt vagyunk ebben az új szállodában” – mondja a közismert riporter. „Az a szoba, amelyet most önök látnak itt, ezekkel a faragott tölgyfa székekkel és kékfestő függönyökkel, tulajdonképpen népies szoba…” „Tulajdonképpen az” – hajol a mikrofon puha gömbje fölé a szálloda igazgatója… És így tovább, és így tovább! A megszólaltatott pincérek, az utcai járókelők, az iskolai tízpercben megfaggatott kamaszok, a minisztériumi tisztviselők szájából simán, meggondolatlanul röpköd világgá a szó… Divatszó? A nyelvészekkel együtt sokáig azt vallottam, hogy igen. Ma már kissé másként látom, mint ők. Mindenképpen egy korszakváltás szavának hiszem. Egy olyan korszakénak, amelyben a nyilvánosság hamis varázslata tömegeket érintett és hódított meg. Természetesen nem arról a nyilvánosságról beszélek, amelynek a legmélyéről fakadó érzelmek, gondolatok, kétségek, remények számára kellene teret biztosítania, hanem arról, amely ennek csupán a látszatát emelte rangra. Világunkban már az óvodások is nyilatkoznak. S a nyilvánosság fertőzete már az ő arcukat, hangszínüket is átitatta. Hát akkor a felnőttekét mennyire át- meg átszínezte! Az országlakosok hetven-nyolcvan százaléka alkalmasnak érzi magát arra, hogy a televízióban vagy a rádióban megszólaljon. De, sajnos, nem a saját hangján, hanem egy szépen kiesztergályozott, lecsiszolt típushangon. S mivel a tévészereplés a legtöbb ember számára az üdvözülés egyik formája, nemcsak a riporter vigyáz külön minden szóra, hanem maga a nyilatkozó is. Megbukni épp üdvözülés közben, a legnagyobb nyilvánosság előtt? Ugyan ki látott már ekkora fajankót. Szerintem ez az a lelkiállapot és nyelvi állapot, amikor a mondatok elején, közepén, végén megjelenik a tulajdonképpen szó. Ami talán már nem is szó, hanem álarc. Hisz aki tulajdonképpennel kezdi mondandóját, megfigyelésem szerint eleve eltávolodik saját magától. Nem a tárgyilagosság irányába, hanem a finom személytelenség övezetébe. Aki vall, aki föltárul, nem rémül meg a dadogástól sem, nem rémül meg a mondatai közé betóduló csöndtől, mert neki talán a fájdalom a fontosabb, vagy a kétség szögével átvert gondolat, de aki „véleményt” mond, vagy nyilatkozik, az folyékony akar lenni, jól fésült, talpraesett. S hogy esendősége minden látszatát elkerülje, a gondolatai közti ürességet is kitölti szóval. A tulajdonképpen szó a zseniális semmitmondás legalkalmasabb szava. Alkalmas az időnyerésre, a mondandó lebegtetésére, a pillanatnyi helytállásra. Igazi vatta-szó, mentőöv-szó. Az ütést állja, és elsüllyedni sem enged. Természetesen úszni sem. Olyan, akár a feszes autógumi az úszni nem tudók derekán: fönntartja és lebegteti őket, a fürdés képzetét ajándékozza nekik.