Egy költészet holdudvara

Csoóri Sándor talán a kortárs magyar líra legtalányosabb alakja. S a legmegfejthetetlenebb is? Azt azért nem mondanám. Rejtélyessége abból fakad, hogy a mára már jól megkülönböztethető arcvonásait a magyar irodalmon századok óta áthúzódó bajvívó szellem – a Zrínyitől idáig világló honvédelem példája – éppúgy alakította, mint a nyugatosok artisztikus létimádata. Aki etikáját hangsúlyozandó, Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára. Nem tett különbséget érték és érték között.

Ami izgatta, annak oltárán elégett. Naiv hite már-már ünnepet látott a habzsolásban: fölgyűjteni mindent, ami ész és ideg, forma és szokásmód, érzés és tapasztalat. Ösztönösen is egy cél vezérelte: hogy személyisége gazdagodjék. Ha ehhez a közelről megélt forradalmi láz élménye kellett, egészen Kubáig utazott, ha elég volt a széki keserves szemnyitogató, a hegedű vonításával százados fájdalmakat fölpanaszló, szemérmes történelmi leckéje, akkor Erdély felé vette útját.

Kóborlásaiban megcsalta a falut a várossal és a várost a faluval, s hazája különleges sebzettségét tudva, de attól meg nem nyomoríttatva olyan hercegnek képzelte magát, aki nemcsak amaz égi Úr vendége lehet, hanem – még előtte – a tündökletes természeté is: a Napé, a Holdé, a csillagoké, s nem utolsósorban az Ady Oceánját is magában foglaló Tengeré.

Vonulásában, amely sohasem valami elől való megfutás, ott van a vándormadarak méltóságos röpte éppúgy, mint a nyugodni sohasem tudó láb hódítása. Miközben Sinka István balladáit s vele együtt az annak is alapot adó magyar népköltészet sötét izzású, gyakran szürreális képekben jelentkező fájdalmát a halállal csaknem minden szavában kacérkodó García Lorca tájaira vitte, a Folyóba hulló égi kék káprázatában megjelenő „kozmikus paraszt”, Jeszenyin emlékének is áldozott, és – nem kevesek megbotránkoztatására – a 20. század vagányát, a „költészet megszökött fegyencének” nevezett Gregory Corsót ugyancsak üdvözölte. Ezek a külön-világok: Csokonai Vitéz bársonyos beszéde és Corso lángszóró szája egyként vonzzák. Ha botrányhős kell a világnak, aki a bámész fejek különlegesség iránti érdeklődését kielégíti, odaáll ő maga: Közép-Európa és a világ tánctermeinek padlóját ugyanolyan intenzitással tapodja, mint bármely parasztház szobájának döngölt agyagját.

Ebben az őrült, szinte az utolsó lélegzetig tartó táncban benne van minden – értéket óvó féltése, hűsége, kitárulkozása. Mintha a szilajságukban is megfegyelmezett, ám azért szabad és vad mozdulatokkal megmenthető volna a haza, elfeledhető volna zimankós történelmünk és a bukott szabadságharcok utáni megvesszőzések. Ha bibliai példával él, csak azért, hogy minél jobban kifessék sok részből összetevődő igazsága. Az elégikus hangoltság ellenére a líráját jellemző lázbeszéd – annak legalábbis egyik rétege – ha keserűen vádol is, a meglopottak panaszát egészen az égig tolmácsolva, tele megbocsátó gesztussal, hótisztaságú gyöngédséggel.

A kortárs magyar költészetben külön út az övé. Bár a fényes szellők nemzedékével indult – így az alulról jöttek töretlen hite, a bartóki példát idéző honfoglalása stb. az ő lírájában is föllelhető –, hamar rátalált az egyéni hangra. Elsősorban két fényes névtől: Juhász Ferenctől és Nagy Lászlótól, az ő sodró erejű versbeszédüktől kellett különböznie. Mindkét nemzedéktársa, nyilván Adytól is véve a példát, már a kezdet kezdetén zúzmarás lélekkel, örök megfeszítettségben élte a költő (és a magyarság) sorsát. Kozmoszi szavaiknak, melyet a vers látomásos szerkezete: a metafora mint átvilágító lámpás közvetített, súlya volt. Egy-egy nagy vers külön is ráirányította a figyelmet a váteszként is működő lángoszlop – idejétmúlt a szó, de nincs pontosabb – társadalmi hatékonyságára.

Csoórit a lobogó hit éppúgy kalandokba vitte, mint nemzedéktársait. S ha nehezen tápászkodott is föl egy-egy botlás után, hamar talpra állt. Mi segítette magára eszmélését? Valaminő megnevezhetetlen, a túlcsorduló tisztasággal elemi erejű örömöt sugárzó naivság. Verseinek ez adott különleges csillogást. Líradarabjait, jóllehet nem egy kivétel sorolható, a feszesen végigvitt forma helyett a természetes versbeszéd uralja. Amikor a költő rácsodálkozik a valóságra, egy pillanat alatt színessé válik az. Mintha egészséges lelkülettel megálmodott tündéri tájai fölött mindig aranyfácánok szállnának. Mintha megszelídített női – halhatatlan szerelmei – olyan kútba, a lobogó mélység mellett gyakran fekete gyászba vetnék, ahonnan alig van menekvés, az el- és el nem követett bűnök alól pedig szinte nincs is föloldozás.

Éli és álmodja magának a terepet, azt a líra-terrénumot, amelyet hite szerint meg tud hódítani. Úgyszólván nincs is szerepverse, harlekini maszkja. Minden szerepben ő maga. Ő, a legkisebb fiú, idézi meg – jelentéses időben: Virágvasárnap – Szent István királyt, hogy magyarság-élményéről, erről a térítő-megtartó csodáról vallhasson. S az ő látomásaiban válik a próbák elé állított Lengyelország „villámsújtotta Krisztus-szoborrá” (Senkid, barátod), érzékletessé – vádolóan érzékletessé – téve egy testvérnép szenvedését. S a bolyongó lírahőst, akit a politika kései ugyancsak összevissza szabdaltak, ki más mosdatná meg őszi esőjében, mint Isten. Aki a hajdani zsoltáros fiára, a bűn nélkül is bűnnel megbélyegzettre a megnyugvás palástját teríti.

Látványtól a látomásig feszül a csaknem öt évtized költészetének íve. S ha a fejlődésnek észlelhetőek is a fokozatai – jobbára a hetvenes évektől lesz egyre markánsabb, letisztultságában ugyancsak fölkavaró, a lét teljességét drámaian megélő s azt fölmutatni igyekvő ez a líra –, szinte minden pályaszakasz megtermi a maga nagyversét. Ebből a szempontból az Anyám fekete rózsa s a Virágvasárnap közeli rokona A kifestetlenül maradt szemek elégiájának vagy a Keserű, pünkösd előtti éneknek, noha születésüket tekintve több évtized a köztük húzódó szakadék. Csoóri köz- és magánügyei, a balladás szerkezetet szétfeszítő fájdalma s nem kevésbé a politika bakugrásai és a nemtelen támadások során csak mélyülő, mérhetetlen keserűsége minden korban értékhozadékok. Főképp ha érvényes líradarabok közvetítik az élményt: az elíziumi mezőkön, legalábbis a költő víziójában hatalmas kráter tátong, amely az üdvözülni akarót magába szippantja.

Győzelem, vereség? Szerencsére a bukásoknak és a megpróbáltatásoknak is megvan a mitológiájuk. Gyakran az ünnepi díszletezettség, a szürrealitástól sem idegenkedő plasztikus kép árulkodik kedélyvilágáról. Nincs az a tragédia, ami után ne lehetne fölragyogtatni a veszteségeket. A legegyszerűbb, hétköznapian metszett képe is valaminő emelkedettséget sugall. Méltóságot. Szeretetigényében megejtően gyermeki. Mintha meghódított szerelmével, élettársával együtt visszaszerezhető volna a Trianon által elorzott város is. Közép-Európa kedélybetege ő, aki gyönyörű esszékben barangolta be – s tette láthatóvá – a múltat, s idegrángásos történelmünk nem egy véghetetlen hómezejére, dacolva a fölengedni nem akaró faggyal, ültetett virágot.

A Csoóri-vers varázslata is innen – a tartásból – ered. Részegíthette „mediterrán mámor: narancsos meztelenség”, sújthatta hideglelős félelemmel az orvlövészi gyilkos indulat, páncélja a makulátlanság. Ha mágikus köreit újra és újra bejárjuk, találkozhatunk versbe invitált hőseivel is; azzal a Kodály Zoltánnal, Sarkadi Imrével és Nagy Lászlóval, akik példaerővel bizonyították: a magatartás hatalom. Ám a tisztaság, a megtisztulás iránti örök igény költészetében másutt is ott van. Leginkább a szállingózó vagy egy katedrális vakolataként hulló hóban. A költő amikor „kőnek, csillagnak, a tél gyémántos oszlopának” ütődik, egyben alázatos lesz, törvénytisztelő.

Fejet hajt a nagy fehérség előtt, s gesztusával tudatosítja: ha valami, talán ez megmenthetné a koromban fuldokló világot.

 

Szakolczay Lajos