Utószó

1930. február 3-án születtem a Székesfehérvár melletti Zámolyon. Egy fogcsikorgásos, kemény tél és hasonlóan zord gazdasági válság közepébe. Szüleim szegényparasztok voltak és protestánsok. Gazdaságilag megnyomorítottak, hitükben s meggyőződésükben azonban nyakasak.

Tizenkét éves koromig boldog kis barbár voltam. Szabadon növő, természeti lény. A világról jobbára csak paraszti képzeteim voltak. A nyarat például még ma sem tudom elképzelni szalmapattogás nélkül, poros akácfák és bóbiskoló tyúkok nélkül. Megesett velem később is – épp a Mexikói-öböl partján állva –, hogy a magasba csapó tengerhabokban seregélycsordát hallottam visongani.

Felnőtté a második világháború avatott, szinte egyik napról a másikra. Felnőtté? Hadd mondjam inkább keserű szájjal, hogy „modernné”, hogy „egyetemessé”. Az ökrök harmonikázó bordája mellől egyenesen a sztálinorgonák közelébe jutottam. Az idillből a katasztrófák örvényébe. A falum 1944 decemberétől 1945 kora tavaszáig tizenhétszer cserélt gazdát.

A front elvonulása után két hétig embereket és három hétig elhullott állatokat temettünk. Utána pedig lövészárkokat és föld alatti bunkereket egész évben. Legutoljára a boszniai háború idézte föl nekem a testközeli emlékeket.

Első írásaimat a megdöbbenés és a fölháborodás szülte. Ahogy visszaemlékszem rájuk, több volt bennük az erkölcsi, mint az esztétikai érték. Időnként még ma is e kettőnek a fojtott küzdelme figyelhető meg verseimben s prózába ojtott, lírai szövegeimben.

Iskolai végzettségem: gimnáziumi érettségi a nagymúltú Pápai Református Kollégiumban, utána háromnegyedéves szédelgés az Egyetemi Orosz Intézetben. Aztán pedig szökés mindenféle dogmatizmus és erősen irányított pedagógia elől.

Rövidre fogva a szót: autodidakta, azaz: önképző értelmiségi vagyok.

Eddig huszonhét könyvem jelent meg, verses és prózai kötetek vegyesen. Ezenkívül még hat nagy játékfilm forgatókönyvét is megemlíthetem, amelyet Kósa Ferenccel és Sára Sándorral írtunk közösen. Köztük a Cannes-i filmfesztivál nagydíjával kitüntetett Tízezer napot, aztán a Földobott követ, a Hószakadást, a Nincs időt, a 80 huszárt, a Tüske a köröm alatt címűt. Idesorolhatom Sára Sándor ötrészes dokumentumfilmjét: a doni katasztrófáról készült Pergőtüzet is, amelynek megszületéséhez volt némi közöm.

A sokféle műfaj kezdettől fogva egy gond irányába sodor. Az elszemélytelenedés nagy háborújában mindenáron megőrizni a személyiség, a lírai én jelenlétét a világban. Mert hiába történnének akár csodák is a földön, ha ezek a csodák már nem érdekelnek minket. Hiába jönne el ablakomig a tenger, ha én, a vendéglátó, már semmit se tudnék magamról.

Csoóri Sándor