|
Törőcsik Irénnek és Jánosnak
| Hurrá, itt mindig nyár van! |
| Egész évben forró a fű, forró a homok, |
| s még tán a legyek is halhatatlanok, |
| nem vonszolják magukat reumásan |
|
| Jónapot, pálmák, tüzes kaktuszok, |
| Az óceánnal éled mézesheteidet, |
| dorombolsz fölöttem, mint a macskák. |
|
| Hajlottam feléd, futottam hozzád, |
| Hoztam összezúzott életem én is, |
| gyolcs nélkül, remény nélkül, |
|
| Körös-körül fullasztó városok, |
| könyökök, vállak, felhőkarcolók, fejek, |
| millió csípő ringása összevissza, |
| egymásba csúszó, csontszínű terek |
| s hajak a lámpaoszlopokon, a |
| kirakat-dzsungel tükrei között, |
| de itt a kizöldített sivatagban |
| s a Hold mellé meg egy tücsök. |
|
| És most nekem elég is ennyi, |
| mint szenteknek az egyszeregy, |
| hogy az lehessek, aki voltam, |
| mielőtt végleg más leszek. |
| Bolond, kis altatóimat is |
| eltemettem fekete ingben: |
| ne mások álmát álmodjam tovább a |
| csillagokkal körülvett ringben. |
|
| Idegen nyár, idegen ország – |
| Itt legalább a magamé vagyok. |
| Még szégyeneim is elférnek velem |
| a fák kérge alatt s a röpülő homok |
| hajában. El minden vereségem. |
| S ha lélegzem itt: szótlanul imádkozom: |
| áldassál, Föld, hazátlan messzeség, |
| felejteni és élni akarok. |
|
|