Álmatlanság
Hiába minden: imák, altatók, |
az egyszeregy s a csitító teák, |
a Dante pokla hátulról előre, |
a Balatont utánzó gumiágy: |
az álom így se jön és úgy se, |
s ég csak az agy, mint villanykörte, |
egy elhagyott, sötét lugasban. |
|
Két szemgolyóm: két kupálatlan |
zöld dió. Nézem velük a semmit: |
a testetlen szekrényt a falban, |
az árnnyá változott hokedlit |
s míg tűnődöm, hogy ki ült rajta |
a holtak közé, keskeny résbe, |
|
honnan nem látszik más, csak ami |
volt valaha: pupilla-ködben |
futó lovak és kitört lécek, |
tankágyúcsövek dérütötten, |
melyekről szalmaszálak lógnak, |
s lángok, lángok a disznóólban! – |
Ki küldi rám újra meg újra |
e holt tüzeket – rohamokban? |
|
Talán a horpadt, megviselt test, |
mert elfogyott már minden csöndje |
és öröme, ahogy a világé is |
elfogy lassan és átok földje |
lesz a jövőnk. Szahara-táj. |
Madár-karnevál helyett máris |
homok csapódik fölém Délről |
s velem virrasztva éjszakázik. |
|
Száműz az ágy, le a padlóra, |
mintha egy ország száműzne ki |
Tapogatok, de nincs itt semmi, |
néhány napra vagy néhány évre, |
mint a vulkánok. Csak egy szögfej |
villan bele a merev éjbe. |
|
|
|