Vers a határon túlra
| Minden nap látom azt a házat: |
| házadat, innen a dombtetőről. |
| Ablaka néha vakmerőn idevillan, |
| mint eldobott tükördarab. |
| Hirtelen arra gondolok: talán a |
|
hollók égnek ilyenkor párkányodon, |
| a hollók, akik odaszálltak őrizni téged, |
| hogy hajnaltól estig tudjak rólad. |
|
| Merthát a lefektetett kések és kaszák! |
| Merthát a kettéhasított Duna, |
| amelyet föl kellene végre akasztani egy mészárszékben! |
| Merthát a nyelved, a szavaid, az orgonáid |
| a kimért hóhérok könyöke alatt! |
| Merthát apád elveszett féllába |
| az északra tartó marhavagonok vaspoklában! |
|
| Ugye, még ma is hallod a szárnyas kerekeket? |
| Azt kérdik egyre: lesz ház? |
| Aztán a csattanás: nem lesz semmi! |
|
| Egy vándor szitakötő oldalaz felém lassan, |
| mintha levelet hozna tőled. |
| Vagy már ő is csak ripacskodik? |
| Zöld, zöld körülötte minden: |
| a bokrok, a fák, a dúcok, a kövek |
| s a mögötte tolongó földi kísértetek |
|
|
|