Ilyenkor januárban
amikor kinyitott borotvával |
rohangálnak a szelek az erdők között |
négykézláb vonszolja magát a Nap is, |
mindig a télben elesett katonákra gondolok. |
Ott feketednek egymás után |
az összegyüremkedett fehérségben, |
Nem kellenek már senkinek. |
Nem kellenek már a kárhozatnak sem. |
s a haza helyén egy irgalmatlan bombatölcsér. |
|
mikor a keletre szálló varjúk |
recsegő jégcsapoknak röpülnek neki a láthatáron, |
az elbitangolt halottak útján. |
ágyúlövések és Oroszország, |
a katyusa-golyókkal átluggatott levegőben, |
melyekhez agonizáló szemek menekültek. |
|
mikor meghosszabbodnak az utak |
de bent lerövidülnek a halál felé, |
mindig elfelejtem, hogy valaha éltem is, |
hogy húsom elevenebb volt, |
elevenebb, mint a karmoló fáké |
s fejemen, a jégrücskös katonapokróc helyett, |
még nyári lombok is csuszkoráltak. |
|
|
|