Együtt megint

Orbán Ottónak Együtt megint, mint régen, zöld időnkben! S ha másutt nem, hát a fehér lapokon. Együtt a betűkben, a versben,   a lefelé hulló égdarabban. Veszett körfűrész sikong az erdő felől. Őrült, őrült, pedig csak azt szeretné ismételni, amit a dögtanyáktól a fertőtlenített akadémiákig   loholva te ordítsz folyton, hogy bűn ez a század, hulla-fejezet; egy rohadt száj, mely saját nyelvébe harap. Én nyögök, nyüszítek ettől, te sírsz és vihogsz   s az alvadt vért is nevetve köpöd ki. Húsz év? Harminc év? Száz év van mögöttünk? Pesttől New Yorkig lebegő fényszalagok s nők, nők, kik merész és édes anarchiájukban   csak a mi rejtekező szemünkben látták egymást? És az a finn tangó is! Az a korai haláltánc fönn, északon! Ott lejtettem a zenére én is veled. Költők ölelték a tengert magukhoz csukott szemmel,   mintha egy elhurkásodott nősténnyel járták volna. Nyár van megint. Sorvasztó béke süt a fákból s a bokrok alatt meddő fatojások. Ha meggondolom: néhány évszakot még tán megérdemelnénk,   mint az a vörös és az a fekete macska ott a kertben.