Ha volna életem

 

 

 

 

Szilveszteri tánc

Megint egy év. Megint tizenkét
óraütés utoljára. A kristályok
tisztulnak tovább, mint a lassan
kivilágosodó szőlőszemek. Az éjféli
szél is komolyodik, de vannak, akik
foszló papírtrombiták recsegésében
befőttesüvegek celofánján
táncolnak égő gyufaszállal.
Lobog a hajuk, a kezük, a nyakkendőjük
és szerelemtelenül is ott forgatják
maguk körül az elmúlt évszakokat.
Ha tudni akarjátok: az én bandám
ropja előttetek. Nincs az ujjukon
arany, se ezüst, kemény bokájuk körül
se pönög mélabús citerahúr,
de Magyarország minden falhoz vágott
tányérja ott robban föl újra
a halántékuk mellett. Katonatánc?
hajdútánc, amit járnak? Vagy összeesküvésre
készülő szíveké? Ugyan ki tudna
még jövendölni a hajladozó gyufalángból
s a verítékből, mely a mennyezetről is
nagy cseppekben csobban alá
a pezsgőspoharakba? S ki a trombitások
dagadó nyakeréből, mely egyre kékebb?
Szigorú kék, mint a hegyek felől közeledő hajnal.

 

 

 

A barbár

Háború utáni emlék
Talán az voltam én is – barbár!
Elszánt, nyomakodó. Hasig gázoltam
a lucsakos réten, kutyával és
görcsös, nagy bottal szövetkezve.
Törtettem, mint aki vért akar inni
napkelte előtt: nyúlvért, fácánvért
vagy csak bezúzni annyi bíbickoponyát,
amennyit tud. A Ráchalom felől,
hol összeégett tankroncsok hevertek,
hallottam néhány földi szót, sziszegő
tiltást, de a fülem teli volt fogcsikorgatással
s ágyúzás emlékével. Tele a fölrobbant
lovak utolsó nyihantásával. Ez űzött? Ez a
megszakadt hang? Állat-ima? Állat-káromkodás?
A felhők fölöttem hosszúak voltak,
mint a tömegsírok. Hosszúak, mint
idegen ének. Talán ekkor szőrösödött ki
hirtelenül a mellem, a hátam, Isten lelógó
kezefeje a foghíjas akácsor mögött,
s ekkor hallottam a szaladó kutyát is
a torkomban először fölugatni.

 

 

 

Haragos óra

Mit szoktam én meg?
Az ide-oda járkáló Napot?
Az orrlikak körül tolongó levegőt?
Kézfejemet ajtókilincseken
s disznók habos vérét
a hideg cseréptálban?
A szalmaszirének énekét otthon, gyerekkoromban,
amikor a fölforrósodott, nyári deleken
a tenger érkezett el az udvarunkig?
Vagy tán az estékre
rányíló szemeket,
melyekben fehér ingek világítanak
a halottak fölött?
A háborút, a háborút, amelyben semmi nem világít,
de minden ég: a bőr, a haj, a csont,
a nagyapás mestergerendák
s az istállóból kiúszó lósörény?
Éjjelente rekedt nótaszót hallok
a kaszárnyák felől és a temetőkből.
Ezt szoktam volna meg? Ezt a másvilági
kocsma-operettet
a magam hangja
és a te hangod helyett?
Ki az a bitang hasbeszélő,
aki itt bujkál közöttünk
s el akarja hitetni velünk,
hogy már az igaz se igaz,
a bűn se bűn
s a világ se más,
csak a mi mindennapi megszokásunk és tévedésünk?
Ki szülte és ki küldte őt ide
ingatag hazámba?
ahol, ha megjelensz,
még mindig becsukódnak a sebek,
mint este a tulipánok.

 

 

 

Túlélt halálaimmal

Hosszú idő után itt jövök megint
én, én a megtépázott ember,
hullámzó cipőmben
s túlélt halálaimmal itt jövök.
Épp csak a félig elfagyott
mogyoróbokrok kifakadását
akartam meglesni kertetekben
s a nikotinos kezek
garázdálkodását
kitavaszodó lányszobákban,
de ti rámcsaptok újra,
mint hetek óta éhező csókák,
csikogtok fejem körül
s leszálltok minden hajszálamra.
A húsom kell nektek?
Az életem?
A bőröm alatt kóválygó égitestek?
Vagy kizökkenthető csontvázam,
mely éjszakánkint
ott ólálkodik már a Farkasréten?
Ha öltem volna a nevetekben,
most kiszakállasodó szentetek volnék,
szegény és szánnivaló,
ki a Hősök terére kocsin berobogó
angyal helyett
gyalog érkezik el a szívetekig.
De én csak lángfújó szátok elé
álltam oda egy deszkapajzzsal:
az gyulladjon meg tőletek,
ne a világ
s ti csizmás, rohamsisakos hadseregnek
láttatok rögtön,
növekvő sokaságnak, amely
kelbimbóként
zsenge csecsemőöklöket zabál.
Tavasz jön újra,
hamvazó, fényes tavasz.
A hegyek megborzongnak sorban,
mint tojásfehérjétől
megcsömörlő, terhes asszony
Nekem az ő istene
és az ő borzongása kell:
a legutolsó titkát is eláruló
gyönyörű undor.

 

 

 

Olyan semmicske, varázsos test

Ki jár az erdőn? Ki motoz?
Az előbb csak egy katicabogarat láttam.
Lassan araszolgatott nyugat felé
a megrozsdásodó fűben.
Olyan semmicske, varázsos test volt
 
a szálegyenes gyertyánok alatt,
mint amilyen én voltam hatévesen,
otthon, a szérűben
a földet szúrkáló villámok között.
Mégis ahogy mozgott, mocorgált:
ment vele a fény,
mentek vele a felhők
s ment vele Isten is,
nagy októberi árnyként húzva mögötte
fájós lábát.
A páfrányok, a lapuk
mind lehasaltak előttük a földre –
én meg csak álltam ott magamban
az erdő huzatos, zöld kolostorában,
s nem tudtam, hogy az égbe
vagy a földbe kell-e mennem?

 

 

 

Ez hát az én országom?

Ez hát az én országom?
Az én népem?
Ez, ez az ide-oda lökődő,
megfakult sokaság?
Nyaranta hinták
és hosszanti lángok
suhannak el a feje fölött,
mintha elvarázsolt
cirkuszban bámészkodna.
Ilyenkor él igazán s rendületlenül.
Ilyenkor bízná rá magát
forgószélre, futóhomokra,
légtornász tüzekre
és forró áhítatában
ilyenkor tapsol meg buzgón
még egy csörgősipkás papagájt is,
vagy bika-álarcos költőt,
ki végpusztulását jósolgatja.
Nemrég még emlékezett,
hogy kiárusított szívét
kik vették meg a zsibvásáron,
de ma már csak
csonka neveket emleget
s egymásba mosódó országokat.
Így ősz felé, mikor az eső ömlik
s a jegenyék, mint züllő Góliátok,
szemérmetlenül levetkőznek,
elhúzódik lustán
a maga felhői mögé
s délceg varjakkal őrizteti
huzatos házatáját.

 

 

 

Bátortalan óda a rímekhez

Mi lett veletek, konduló szavak?
Harang-testetek széttört, meghasadt?
S ti, üveg-igék, mivé lettetek?
Halottak vagytok? Üveg-szemetek?
Ócska szilánkok kint a faluvég
bokrai közt, hol kiszolgált fazék
s lavór hever? Vagy hámló égdarab?
Villám-üszök? Hajcsat? Lányszalag?
Emlékszem: régen velem voltatok,
minden költővel hozzám szóltatok,
léphettek könnyű sárba vagy a tél
halálmenetébe – senki, senki,
csak ti tudtátok őket ölbe venni.
Ti, ti, kiket a bazsarózsa szült,
záport hozó, nagy nők és megőszült
állatok. Hol vagytok? Hol lapultok?
Nélkületek futnak a vonatok.
Nélkületek ölnek és szeretnek
s ki csöndes szent volt, mára már eretnek.
Ősz jön megint, sziszegnek rám a hidegek.
A földön, a földben kereslek titeket,
levágott mákfejekben, ködökben, tanknyomokban,
rémületes hazákban, otthonokban.
Hold süt? Hideg vasakkal fekszem éjjelente,
hátha tán megjelentek lidérces fényjelekre
a körmömön, a számon, hátha, hátha
megszólít újra hársfa és akácfa,
Éva haja tövén a rejtett, kerek szeplő,
mely, mint kis esticsillag, ma is feljő,
föl, föl a másvilágból, vak növények
sóhajtásával szállva, szállva.
Ki kopog? Ti? Az ajtóm tárva.
Kimeszelt szobám sikoltásra vár,
egy halálos, nagy ordításra…
Ajánlás
Ha jöttök újra, lopva jöjjetek,
mint titkos szeretők a lépcsőházban:
szorítsátok oda melletekhez
himbálódzó, dús nyakláncotokat.

 

 

 

Megyek s te mosdatsz engem

Isten, megmosdatsz újra
őszi esődben.
Megmosdatsz tetőtől talpig,
mintha még most is a régi,
zsoltáros fiad volnék.
Megyek a hegyre hozzád: kis, kerek
templomod körül
halott őseim beszélgetnek.
Csuromvíz minden szavuk
s kökényfa-ujjaikon is
ide-oda szaladgál sok-sok csepped.
Ki akarta,
hogy én velük és veled
egyszerre találkozzam?
egy napon, egy órában,
amikor a közelben járó fácánok szeme
az életemtől megsötétedik?
Van valahol még egy másik Isten is?
Rejtelmesebb
és akaratosabb nálad?
aki nem ígér, nem kér, nem kérdez,
nem válaszol,
de hét varjúval viteti magát
most is az égbe,
hóna alatt harang és katicabogár,
mögötte hosszan suhogó vizek,
mintha földtől az alacsony Holdig
fátyol suhogna?
Megyek s te mosdatsz engem
kívül, belül.
Nedves, zöld leveleid hűsítgetik a húsomat.
Minden lépésemre
egy-egy életet veszítek el,
egy-egy ártatlanul roncsoló bűnt –
Mintha magamat kéne
a végső életre megteremtenem.

 

 

 

Isten lépked

Cziffra György emlékére

 
Isten lépked
a zongora billentyűin,
nem sápogó kacsa.
Lekapcsolom a villanyt, hadd legyek magam –
s ha tud, hát most pusztítson el
a csúszómászó éjszaka!

 

 

 

Bűnbánó vers

A barátaimnak írom

 
Már csak magamra figyelek,
mint akit lesnek valahonnan:
padlásablakból, fák mögül,
vagy követnek egy alagútban.
Járkálok tavaszok s telek közt
s köztetek is, ha cipőm orrán
megáll kicsit a Hold pihenni,
vagy hogyha somvirágot szór rám
valamelyik ismerős szél. De
veletek is úgy vagyok csak,
mint akit egy koccanó kés
váratlanul is riadóztat.
Egy kés, egy csonka szó, egy trágár
óraütés jóslatos hangja –
Miféle bűnbe keveredtem,
hogy elveszett szívem hatalma
magam fölött s fölöttetek?
Szelídebb voltam tán, mint Isten
s ostobább, mint a tagadói?
A tüzes nyelvet csak mímeltem?
s a tetoválók hosszú tűit
is csak néztem: hogy táncolnak
mellkasokon és koponyákon
s csúfítanak el mellbimbókat?
Világokat láttam meghalni
elárvult szekerek és tankok
mellől, ülve egy lusta hanton.
De, úgy tetszik, mindez kevés volt!
Kevés a bűn s a bűntelenség.
Ezért kell most füstölgő lécek
között aludnom, fuldokolva,
háttal Istennek, Napnak, égnek.
Hétfő van, kedd van, józan szerda?
Hernyók ünnepe vagy a lassan
fölfelé szálló csontoké
a féregtelenített tavaszban?

 

 

 

Rimbaud csészéjéből

Csonka szonett
Rimbaud csészéjéből vadméhek isznak:
naplopó, szárnyas dandyk, hangos korhelyek.
Afrika faistenei csak nézik őket
s arcuk, akár egy tuskó, hosszában megreped.
A vadkölyök sehol. Csak egy nadrág a házban,
s nagy tételben a csönd, az ostoros magány.
Fegyvert árul talán ma is a sivatagban?
Lángszórót, tankot, száján és hasán
okádó ágyút, mely a versnél szilajabban
üvölti, hogy minden homokszemért
ölni kell? Minden elfutó madárért?
Meddig üzletel még a szent fiú a földön
s meddig szorítja aranyát hasához,
hogy gyulladt mája örökre lehűljön?

 

 

 

Badar vallomás a hazáról

Csonka szonett
Nektek csak szó volt, iramló beszéd,
Isten könnye egy szakadékban,
körülállható test, mely folyton vérzik,
mindegy, hogy tövissel koronázó nagypéntek van,
vagy rózsát lávázó pünkösd. Nekem
az életem volt. Csak úgy, egyszerűen, ahogy
a kezem emelem most is; ahogy a szívem
esik hanyatt a sárban. Igen, a butaságok, a sikolyok
kiégett Hortobágya volt. Egy rosszul összegyúrt
agyagasszony, kinek dombos szemhéján mindig
súlyos várakozás feszült. Talán miatta s benne
veszítettem el magam annyiszor, benne a költők
vándorarcait, melyek már régesrég szoborarcok
s csak néznek engem is, mint ráncos messzeséget.

 

 

 

A szemfényvesztő

Csonka szonett
Azt mondják: lángész ő is, mint a többiek.
Mindegyik hajszálára jut egy angyal.
Ha forog velük: szárnyas körhinta forog
fejmagasságban, farsangi ricsajjal.
Én is csak bámulom őt számat tátva:
csiribű-csiribá s kézárnyéka akár
tűzfalakra vetített óriásé
a februári égen föl-le csuszkorál,
mintha egy kihegyezett zabszemet
öltöztetne felhőbe vagy a semmi
bábjátékát adná elő… Lehet,
hogy csak a Föld szélhámosa? Tengernyi
trükk mestere, ki a hűtlen látszatokat
szaporítja, miként Jézus a kenyeret?

 

 

 

Egy erdélyi város dombján állva

Balogh Júliának

 
Város, ezer kézzel téged is megfojtottak.
Röpült zuzmarás szobraid feje
téli kertekbe
s a malomárok mocskai közé.
Régi palotáidba pedig
az élők mellé
beköltöztek a svábbogarak.
Húsz éjszakán át
ordítoztam egyedül a temetődben:
Idegen vagyok itt, Város, a sírköveid között,
de a holtaknak kiásott, sárga földed
minden érkezésemet visszajelzi.
Szólíts meg ezért engem a magam nyelvén.
Szólíts meg engem a mai havazásban.
Bárhova hányódhatok,
megkínzott zsoltáraidat
éneklem egyedül is.
Város, ha elhagylak,
első hazámban is száműzött vagyok.

 

 

 

Egy arc a tüntető tömegben

Ott állt mögöttem az émelygő tömegben,
őszen, csontosan, hajadonfőtt.
Szája bal sarkában nagy, fekete sebbel.
Először arra gondoltam: csakis egy
böhöm szarvasbogár
túrhatta föl azt a sebet vagy egy eltévedt vakond.
De később rádöbbentem, hogy kitüremkedés.
A hús rózsája,
a belső trópusok robbanó lávacsokra.
Köröskörül mindenki hangoskodott, de ő beszélt.
Egyszólamra a csődületben.
Szidta önmagát, a tipródást, az Egek Urát,
a betont szétverő kalapácsokat arrébb a Dunaparton,
a Napból potyogó, hosszú tűket,
merthogy mindent megölnek: füvet,
iramló lepkét, lovat, csak minket hagynak
még élni, minket,
a lealjasodás népét, kik az Országházat
bámuljuk órák óta, mint Isten csipkés
és ragyás szikláját
s várjuk, hogy meghasadjon. De nem hasad meg!
morogta feszes szájjal. Nem, nem,
hisz itt mindenki úgy vár a megváltásra,
mintha gulyáslevesre várna.
Aztán elhallgatott. Éreztem, forrósodik a hátam
s bőrömön piros foltok ütköznek ki,
mint áttüzesedett angyalszeplők.
Nem néztem többé hátra. Tudtam már, hogy egy
bujtogató, húsvéti üzenet keres engem.
Fölöttem az égen nagy lepedők lobogtak.

 

 

 

Együtt megint

Orbán Ottónak

 
Együtt megint, mint régen, zöld időnkben!
S ha másutt nem, hát a fehér lapokon.
Együtt a betűkben, a versben,
 
a lefelé hulló égdarabban.
Veszett körfűrész sikong az erdő felől.
Őrült, őrült, pedig csak azt szeretné ismételni,
amit a dögtanyáktól a fertőtlenített akadémiákig
 
loholva te ordítsz folyton,
hogy bűn ez a század, hulla-fejezet;
egy rohadt száj, mely saját nyelvébe harap.
Én nyögök, nyüszítek ettől, te sírsz és vihogsz
 
s az alvadt vért is nevetve köpöd ki.
Húsz év? Harminc év? Száz év van mögöttünk?
Pesttől New Yorkig lebegő fényszalagok
s nők, nők, kik merész és édes anarchiájukban
 
csak a mi rejtekező szemünkben látták egymást?
És az a finn tangó is! Az a korai haláltánc
fönn, északon! Ott lejtettem a zenére én is veled.
Költők ölelték a tengert magukhoz csukott szemmel,
 
mintha egy elhurkásodott nősténnyel járták volna.
Nyár van megint. Sorvasztó béke süt a fákból
s a bokrok alatt meddő fatojások.
Ha meggondolom: néhány évszakot még tán megérdemelnénk,
 
mint az a vörös és az a fekete macska ott a kertben.

 

 

 

Ilyenkor januárban

Ilyenkor januárban,
amikor kinyitott borotvával
rohangálnak a szelek az erdők között
s a be-beszakadó hóban
négykézláb vonszolja magát a Nap is,
mindig a télben elesett katonákra gondolok.
Ott feketednek egymás után
az összegyüremkedett fehérségben,
mint menekülő kocsikról
ledobált csomagok.
Nem kellenek már senkinek.
Nem kellenek már a kárhozatnak sem.
Karácsony elmúlt,
az óév elmúlt,
az élet elmúlt
s a haza helyén egy irgalmatlan bombatölcsér.
Ilyenkor januárban,
mikor a keletre szálló varjúk
recsegő jégcsapoknak röpülnek neki a láthatáron,
mindig elindulok én is
az elbitangolt halottak útján.
Sínek kísérnek hosszan
és Ukrajna sebe kísér,
ágyúlövések és Oroszország,
elüszkösödött szájak
a katyusa-golyókkal átluggatott levegőben,
zsákok,
melyekre vérrel írtak,
templom-kupolák,
melyekhez agonizáló szemek menekültek.
Ilyenkor januárban,
mikor meghosszabbodnak az utak
idegen alföldeken,
de bent lerövidülnek a halál felé,
mindig elfelejtem, hogy valaha éltem is,
hogy húsom elevenebb volt,
mint a dinnye húsa,
elevenebb, mint a karmoló fáké
s fejemen, a jégrücskös katonapokróc helyett,
még nyári lombok is csuszkoráltak.

 

 

 

Menjünk haza?

Testvéremnek: Cs. Juliannának küldöm

 
Menjünk haza? Mi maradt ott nekünk?
Az üres ház fölött az üres ég!
Fönt a padláson öreg csizmák
s a kamrában a vasfazék.
Szekérkerekek küllős árnya,
beleveszve hódító gazba.
Nyugszik velük már minden sürgés:
lábak, villámok riadalma.
Ha nyár volna, a körtefákra
visszajárnának most a méhek:
jó, céhbeli iparosok
s elhitetnék, hogy újra élet
költözik föl a magasba. Föl,
a lombvilágba, hol kis rigók
járnának sátras iskolába
s onnan lesnének ludat, csikót,
onnan a fejsze tükrös fokát.
De ábránd ez is, merthogy tél van:
hideg faágak zörmölődnek
s nyű didereg a dióhéjban.
Hallod? itt-ott kútkáva koccan,
fahorog, vödör, vályú, korsó.
Mintha egy pókos múzeumban
reccsenne meg az örök padló.
Régen ilyenkor lovas szánok
siklottak az egynapos hóban.
Kipirulva mi szálltunk rajtuk,
a harangokkal egymagasban.
Fiúk és lányok pántlikásan,
beleveszve egymás hajába.
Mint akiket a szekerező
Illés hívott meg tüzes bálba…
Ó, mennyi, mennyi lakodalmi
csontot nyelt el a föld azóta!
Hallok valami éneket is,
de dadog már csak az a nóta.
Dont emleget és messzeséget,
halál-szánkókat lovak húznak.
Az egyiken ott állunk mi is,
látom lelkét a sóhajunknak.
Háborúk, hazák múlásában
árva lécek parazsa izzik.
Ez a parázs lett kerítésünk,
ez vár csak haza most már mindig.
Menjünk? Induljunk? Zárkózz mellém!
Testvérnélküli ez az élet.
Legalább mi feszüljünk szembe
homlokunkkal az ónos szélnek.

 

 

 

Frontátvonulás

Ugrál, kihagy a szívem.
Azt mondják: fetreng az idő
nagy magasságokban,
ahogy epilepsziás ló a kőbányában.
Mi lesz, ha rögtön meghalok?
Semmi, mondja egy angyal
unottan
s rákönyököl az asztalomra.
Dehát a nyár! Az áthevült karók!
Dehát a körték zöld köldöke a kertben!
Dehát szakadár verseim
meztelen napozása a templomtetőn!
S a holtak becsületsértési pöre!
S azok a szétdúlt, illatos romok,
melyek szerelmeim helyén ragyognak,
mind, mind
Istenre maradnának?
Sebes huzat lebbenti meg a függönyömet.
Te nyitsz rám végre ajtót.
Megérkezésed: zápor! Zápor a küszöbre is!
A hazahozott magasság megnyugvása.

 

 

 

Vers a határon túlra

Esztergomból Párkányra
Minden nap látom azt a házat:
házadat, innen a dombtetőről.
Minden nap látom.
Ablaka néha vakmerőn idevillan,
mint eldobott tükördarab.
Hirtelen arra gondolok: talán a
 
hollók égnek ilyenkor párkányodon,
a hollók, akik odaszálltak őrizni téged,
vagy tán az Isten szeme,
hogy hajnaltól estig tudjak rólad.
Merthát a határ mindig!
Merthát a lefektetett kések és kaszák!
Merthát a kettéhasított Duna,
amelyet föl kellene végre akasztani egy mészárszékben!
Merthát a nyelved, a szavaid, az orgonáid
a kimért hóhérok könyöke alatt!
Merthát apád elveszett féllába
az északra tartó marhavagonok vaspoklában!
Ugye, még ma is hallod a szárnyas kerekeket?
Azt kérdik egyre: lesz ház?
lesz kenyér?
lesz tűz,
lesz haza?
Aztán a csattanás: nem lesz semmi!
Egy vándor szitakötő oldalaz felém lassan,
mintha levelet hozna tőled.
Vagy már ő is csak ripacskodik?
Zöld, zöld körülötte minden:
a bokrok, a fák, a dúcok, a kövek
s a mögötte tolongó földi kísértetek
arca is zöld.

 

 

 

Mint kárörvendő szökevények

Hol kujtorognak most a versek?
Jégveremben vagy cinteremben?
Egy gyufaszál hegyén lobognak
árnyas, darazsas kocsmakertben?
Nyár van; az ég felé is por száll
s csak a halottak mennek földbe,
sértetten, összecsukott szájjal –
Utánuk mentek tán örökre?
Vagy ott bujkálnak fától-fáig,
hol terepszínű zubbonyokban
a halál katonái járnak
s egy lepkétől is akna robban?
Ott, ott, ahol a bölcsők égnek
és az elhagyott fürdőszobák
tükreiben nézi magát a
boldog tűzvész? Ingrongyok, téglák
zűrzavarában? S ha ott vannak,
kit keresnek? A túszul ejtett
Istent vagy egy öklendő szájat,
mely vakolattal s vérrel telt meg?
Egy kertben állok, rücskös fák közt
s múlik életem, mint a hangyák
délutánja. Csak szégyenem nő,
hisz gyöngébb vagyok, mint a világ
egyetlen kése, háborúja.
Gyöngébb, mint ami sóvárogtat.
Sárga meggylevél pörög elém –
Az ősz küldi egy haldoklónak?
Vagy csak a versek üzengetnek
valahonnét, a Nap-közelből,
mint kárörvendő szökevények
az országhatár túlfeléről?

 

 

 

Esti kergetőzés

Kis, légi törpék: denevérek,
szállunk az estben, kergetőzünk.
Nyarunk még van, ihaj-csuhaj,
de nyarunk után lesz-e őszünk?
Egész nap csak az aszály cirpelt,
mint bolond tücsök bolond lukban,
és csak a szálkák keményedtek
vén fákban s kint a gyalulatlan
deszkakupacban. De ki tudja:
mi keményszik vagy lágyul bennünk,
mire a vadkörték megérnek
s a zuzmarás ég lesz a telkünk?
Hazákat hord el a szél most is
lábunk alól és mi csak állunk
tovább a teknősödő földön;
csúszik félre derekunk, vállunk,
csúszik az egész csigolyasor.
S a nyakkendőnk is, mint az inga,
kileng a halál szíve felé –
Meddig bírja még, aki bírja?
Ferde tornyok és ferde népek –
Buta látványnak maradunk meg?
Buta csodának? Víg turisták
tátott szájába hulló csendnek?
Kivilágított hajók úsznak
lent a Dunán, mint mozgó várak.
Múltunkból is csak ennyi marad?
Úszó romok, fénysebek s fáradt
zene a görcsös Börzsöny alatt?
Denevérek: kis, légi törpék,
a kergetőzést hagyjuk abba.
Remeg a testem, mint egy gőzgép.

 

 

 

Sokat beszéltem nektek

Sokat beszéltem nektek, túl sokat.
És rajongva is, mint aki mögött
ott áll mindig egy hársfaerdő.
És amit mondtam, mondhatta volna
helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó,
mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol.
De nektek csak a fél szívem kellett mindig.
Akkor is, amikor három se lett volna elég.
A sündörgő köd volt a ti prófétátok.
Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból?
Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám
s lusták vagyok a gyászban, lusták az örömben is.
Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben.
Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e?
Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget?

 

 

 

Álmatlanság

Hiába minden: imák, altatók,
az egyszeregy s a csitító teák,
a Dante pokla hátulról előre,
a Balatont utánzó gumiágy:
az álom így se jön és úgy se,
édes méze marad a kasban
s ég csak az agy, mint villanykörte,
egy elhagyott, sötét lugasban.
Két szemgolyóm: két kupálatlan
zöld dió. Nézem velük a semmit:
a testetlen szekrényt a falban,
az árnnyá változott hokedlit
s míg tűnődöm, hogy ki ült rajta
utoljára és hal-e, él-e:
magamat látom beszorulni
a holtak közé, keskeny résbe,
honnan nem látszik más, csak ami
volt valaha: pupilla-ködben
futó lovak és kitört lécek,
tankágyúcsövek dérütötten,
melyekről szalmaszálak lógnak,
s lángok, lángok a disznóólban! –
Ki küldi rám újra meg újra
e holt tüzeket – rohamokban?
Talán a horpadt, megviselt test,
mert elfogyott már minden csöndje
és öröme, ahogy a világé is
elfogy lassan és átok földje
lesz a jövőnk. Szahara-táj.
Madár-karnevál helyett máris
homok csapódik fölém Délről
s velem virrasztva éjszakázik.
Száműz az ágy, le a padlóra,
mintha egy ország száműzne ki
holdsütésbe, kövek közé.
Tapogatok, de nincs itt semmi,
mitől a szemem kialudna
néhány napra vagy néhány évre,
mint a vulkánok. Csak egy szögfej
villan bele a merev éjbe.

 

 

 

Kalifornia ege alatt

Törőcsik Irénnek és Jánosnak

 
Hurrá, itt mindig nyár van!
Egész évben forró a fű, forró a homok,
s még tán a legyek is halhatatlanok,
nem vonszolják magukat reumásan
ragacsban, sárban.
Jónapot, pálmák, tüzes kaktuszok,
dacos növény-dinasztiák!
Jónapot, kaliforniai ég!
Az óceánnal éled mézesheteidet,
s ha fölnézek rád,
dorombolsz fölöttem, mint a macskák.
Hajlottam feléd, futottam hozzád,
akár a bujdosóink.
Hoztam összezúzott életem én is,
gyolcs nélkül, remény nélkül,
hoztam egy romló ország
koronás roncsalékát.
Körös-körül fullasztó városok,
könyökök, vállak, felhőkarcolók, fejek,
millió csípő ringása összevissza,
egymásba csúszó, csontszínű terek
s hajak a lámpaoszlopokon, a
kirakat-dzsungel tükrei között,
de itt a kizöldített sivatagban
mellém állhat a Hold,
s a Hold mellé meg egy tücsök.
És most nekem elég is ennyi,
mint szenteknek az egyszeregy,
hogy az lehessek, aki voltam,
mielőtt végleg más leszek.
Bolond, kis altatóimat is
eltemettem fekete ingben:
ne mások álmát álmodjam tovább a
csillagokkal körülvett ringben.
Idegen nyár, idegen ország –
Itt legalább a magamé vagyok.
Még szégyeneim is elférnek velem
a fák kérge alatt s a röpülő homok
hajában. El minden vereségem.
S ha lélegzem itt: szótlanul imádkozom:
áldassál, Föld, hazátlan messzeség,
felejteni és élni akarok.

 

 

 

Ha volna életem

Ha volna életem, most várnék
ráérősen itt a hegyen,
ötvenöt karó-árnyék
sétálna körül lábujjhegyen.
Ötvenöt napóra árnya
lassítaná az iramom.
A fejem alatt hant volna a párna
s egy diófa: az irgalom.
Ha volna életem, most várnék,
mint aki meg se született,
csak egy burokban száll még
a szeplős anyaföld felett.
Várnék, mert itt már senki se vár,
porban, havakban gázol,
viszi magával a lófogú halál
rémét s távolodik magától.
Úszhatna kastélyszemű hattyú
a félsötétben, le a Dunán,
kísérhetné ágyúszó s lassú
percekig hangzó szívrobbanás,
nem állna meg akkor se senki,
elmúlt a csodák napja rég
s el minden ádvent. Kis szentjei
tömegsírban foszlanak szét,
koporsó nélkül, mint a lepkék.
Haló poruk itt érzem ujjamon,
mintha virágport dörzsölgetnék
egy időzített tavaszon.
Ha volna életem, most várnék,
magamra várva itt a hegyen.
Ötvenöt karó-árnyék
sétálna körül lábujjhegyen.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]