Szilveszteri tánc
| Megint egy év. Megint tizenkét |
| óraütés utoljára. A kristályok |
| tisztulnak tovább, mint a lassan |
| kivilágosodó szőlőszemek. Az éjféli |
| szél is komolyodik, de vannak, akik |
| foszló papírtrombiták recsegésében |
| befőttesüvegek celofánján |
| táncolnak égő gyufaszállal. |
| Lobog a hajuk, a kezük, a nyakkendőjük |
| és szerelemtelenül is ott forgatják |
| maguk körül az elmúlt évszakokat. |
| Ha tudni akarjátok: az én bandám |
| ropja előttetek. Nincs az ujjukon |
| arany, se ezüst, kemény bokájuk körül |
| se pönög mélabús citerahúr, |
| de Magyarország minden falhoz vágott |
| tányérja ott robban föl újra |
| a halántékuk mellett. Katonatánc? |
| hajdútánc, amit járnak? Vagy összeesküvésre |
| készülő szíveké? Ugyan ki tudna |
| még jövendölni a hajladozó gyufalángból |
| s a verítékből, mely a mennyezetről is |
| nagy cseppekben csobban alá |
| a pezsgőspoharakba? S ki a trombitások |
| dagadó nyakeréből, mely egyre kékebb? |
| Szigorú kék, mint a hegyek felől közeledő hajnal. |
|
A barbár
| Talán az voltam én is – barbár! |
| Elszánt, nyomakodó. Hasig gázoltam |
| a lucsakos réten, kutyával és |
| görcsös, nagy bottal szövetkezve. |
| Törtettem, mint aki vért akar inni |
| napkelte előtt: nyúlvért, fácánvért |
| vagy csak bezúzni annyi bíbickoponyát, |
| amennyit tud. A Ráchalom felől, |
| hol összeégett tankroncsok hevertek, |
| hallottam néhány földi szót, sziszegő |
| tiltást, de a fülem teli volt fogcsikorgatással |
| s ágyúzás emlékével. Tele a fölrobbant |
| lovak utolsó nyihantásával. Ez űzött? Ez a |
| megszakadt hang? Állat-ima? Állat-káromkodás? |
| A felhők fölöttem hosszúak voltak, |
| mint a tömegsírok. Hosszúak, mint |
| idegen ének. Talán ekkor szőrösödött ki |
| hirtelenül a mellem, a hátam, Isten lelógó |
| kezefeje a foghíjas akácsor mögött, |
| s ekkor hallottam a szaladó kutyát is |
| a torkomban először fölugatni. |
|
Haragos óra
| Az ide-oda járkáló Napot? |
| Az orrlikak körül tolongó levegőt? |
| Kézfejemet ajtókilincseken |
| A szalmaszirének énekét otthon, gyerekkoromban, |
| amikor a fölforrósodott, nyári deleken |
| a tenger érkezett el az udvarunkig? |
| melyekben fehér ingek világítanak |
| A háborút, a háborút, amelyben semmi nem világít, |
| de minden ég: a bőr, a haj, a csont, |
| a nagyapás mestergerendák |
| s az istállóból kiúszó lósörény? |
|
| Éjjelente rekedt nótaszót hallok |
| a kaszárnyák felől és a temetőkből. |
| Ezt szoktam volna meg? Ezt a másvilági |
|
| Ki az a bitang hasbeszélő, |
| s el akarja hitetni velünk, |
| hogy már az igaz se igaz, |
| csak a mi mindennapi megszokásunk és tévedésünk? |
|
| Ki szülte és ki küldte őt ide |
| még mindig becsukódnak a sebek, |
|
|
Túlélt halálaimmal
| Hosszú idő után itt jövök megint |
| én, én a megtépázott ember, |
| s túlélt halálaimmal itt jövök. |
|
| Épp csak a félig elfagyott |
| mogyoróbokrok kifakadását |
| akartam meglesni kertetekben |
| kitavaszodó lányszobákban, |
| mint hetek óta éhező csókák, |
| s leszálltok minden hajszálamra. |
|
| A bőröm alatt kóválygó égitestek? |
| Vagy kizökkenthető csontvázam, |
| ott ólálkodik már a Farkasréten? |
|
| Ha öltem volna a nevetekben, |
| most kiszakállasodó szentetek volnék, |
| ki a Hősök terére kocsin berobogó |
| gyalog érkezik el a szívetekig. |
|
| De én csak lángfújó szátok elé |
| álltam oda egy deszkapajzzsal: |
| az gyulladjon meg tőletek, |
| s ti csizmás, rohamsisakos hadseregnek |
| növekvő sokaságnak, amely |
| zsenge csecsemőöklöket zabál. |
|
| A hegyek megborzongnak sorban, |
| megcsömörlő, terhes asszony |
| a legutolsó titkát is eláruló |
|
|
Olyan semmicske, varázsos test
| Ki jár az erdőn? Ki motoz? |
| Az előbb csak egy katicabogarat láttam. |
| Lassan araszolgatott nyugat felé |
| Olyan semmicske, varázsos test volt |
|
a szálegyenes gyertyánok alatt, |
| mint amilyen én voltam hatévesen, |
| a földet szúrkáló villámok között. |
| Mégis ahogy mozgott, mocorgált: |
| nagy októberi árnyként húzva mögötte |
|
| mind lehasaltak előttük a földre – |
| én meg csak álltam ott magamban |
| az erdő huzatos, zöld kolostorában, |
| s nem tudtam, hogy az égbe |
| vagy a földbe kell-e mennem? |
|
|
Ez hát az én országom?
| Ez, ez az ide-oda lökődő, |
|
| suhannak el a feje fölött, |
|
| Ilyenkor él igazán s rendületlenül. |
| forgószélre, futóhomokra, |
| ilyenkor tapsol meg buzgón |
| még egy csörgősipkás papagájt is, |
| vagy bika-álarcos költőt, |
| ki végpusztulását jósolgatja. |
|
| kik vették meg a zsibvásáron, |
| s egymásba mosódó országokat. |
|
| Így ősz felé, mikor az eső ömlik |
| s a jegenyék, mint züllő Góliátok, |
| szemérmetlenül levetkőznek, |
| s délceg varjakkal őrizteti |
|
|
Bátortalan óda a rímekhez
| Mi lett veletek, konduló szavak? |
| Harang-testetek széttört, meghasadt? |
| S ti, üveg-igék, mivé lettetek? |
| Halottak vagytok? Üveg-szemetek? |
| Ócska szilánkok kint a faluvég |
| bokrai közt, hol kiszolgált fazék |
| s lavór hever? Vagy hámló égdarab? |
|
| Villám-üszök? Hajcsat? Lányszalag? |
| Emlékszem: régen velem voltatok, |
| minden költővel hozzám szóltatok, |
| léphettek könnyű sárba vagy a tél |
| halálmenetébe – senki, senki, |
| csak ti tudtátok őket ölbe venni. |
| Ti, ti, kiket a bazsarózsa szült, |
| záport hozó, nagy nők és megőszült |
| állatok. Hol vagytok? Hol lapultok? |
| Nélkületek futnak a vonatok. |
| Nélkületek ölnek és szeretnek |
| s ki csöndes szent volt, mára már eretnek. |
|
| Ősz jön megint, sziszegnek rám a hidegek. |
| A földön, a földben kereslek titeket, |
| levágott mákfejekben, ködökben, tanknyomokban, |
| rémületes hazákban, otthonokban. |
| Hold süt? Hideg vasakkal fekszem éjjelente, |
| hátha tán megjelentek lidérces fényjelekre |
| a körmömön, a számon, hátha, hátha |
| megszólít újra hársfa és akácfa, |
| Éva haja tövén a rejtett, kerek szeplő, |
| mely, mint kis esticsillag, ma is feljő, |
| föl, föl a másvilágból, vak növények |
| sóhajtásával szállva, szállva. |
| Ki kopog? Ti? Az ajtóm tárva. |
| Kimeszelt szobám sikoltásra vár, |
| egy halálos, nagy ordításra… |
|
Ajánlás
| Ha jöttök újra, lopva jöjjetek, |
| mint titkos szeretők a lépcsőházban: |
| szorítsátok oda melletekhez |
| himbálódzó, dús nyakláncotokat. |
|
|
Megyek s te mosdatsz engem
| Megmosdatsz tetőtől talpig, |
| mintha még most is a régi, |
| Megyek a hegyre hozzád: kis, kerek |
| halott őseim beszélgetnek. |
|
| ide-oda szaladgál sok-sok csepped. |
|
| amikor a közelben járó fácánok szeme |
| az életemtől megsötétedik? |
|
| Van valahol még egy másik Isten is? |
| aki nem ígér, nem kér, nem kérdez, |
| de hét varjúval viteti magát |
| hóna alatt harang és katicabogár, |
| mögötte hosszan suhogó vizek, |
| mintha földtől az alacsony Holdig |
|
| Megyek s te mosdatsz engem |
| Nedves, zöld leveleid hűsítgetik a húsomat. |
| egy-egy életet veszítek el, |
| egy-egy ártatlanul roncsoló bűnt – |
| a végső életre megteremtenem. |
|
|
Isten lépked
|
Cziffra György emlékére
| Lekapcsolom a villanyt, hadd legyek magam – |
| s ha tud, hát most pusztítson el |
|
Bűnbánó vers
|
A barátaimnak írom
| Már csak magamra figyelek, |
| mint akit lesnek valahonnan: |
| padlásablakból, fák mögül, |
| vagy követnek egy alagútban. |
|
| Járkálok tavaszok s telek közt |
| s köztetek is, ha cipőm orrán |
| megáll kicsit a Hold pihenni, |
| vagy hogyha somvirágot szór rám |
|
| valamelyik ismerős szél. De |
| veletek is úgy vagyok csak, |
| mint akit egy koccanó kés |
|
| Egy kés, egy csonka szó, egy trágár |
| óraütés jóslatos hangja – |
| hogy elveszett szívem hatalma |
|
| magam fölött s fölöttetek? |
| Szelídebb voltam tán, mint Isten |
| s ostobább, mint a tagadói? |
| A tüzes nyelvet csak mímeltem? |
|
| s a tetoválók hosszú tűit |
| is csak néztem: hogy táncolnak |
| mellkasokon és koponyákon |
| s csúfítanak el mellbimbókat? |
|
| Világokat láttam meghalni |
| elárvult szekerek és tankok |
| mellől, ülve egy lusta hanton. |
| De, úgy tetszik, mindez kevés volt! |
|
| Kevés a bűn s a bűntelenség. |
| Ezért kell most füstölgő lécek |
| között aludnom, fuldokolva, |
| háttal Istennek, Napnak, égnek. |
|
| Hétfő van, kedd van, józan szerda? |
| Hernyók ünnepe vagy a lassan |
| a féregtelenített tavaszban? |
|
|
Rimbaud csészéjéből
| Rimbaud csészéjéből vadméhek isznak: |
| naplopó, szárnyas dandyk, hangos korhelyek. |
| Afrika faistenei csak nézik őket |
| s arcuk, akár egy tuskó, hosszában megreped. |
|
| A vadkölyök sehol. Csak egy nadrág a házban, |
| s nagy tételben a csönd, az ostoros magány. |
| Fegyvert árul talán ma is a sivatagban? |
| Lángszórót, tankot, száján és hasán |
|
| okádó ágyút, mely a versnél szilajabban |
| üvölti, hogy minden homokszemért |
| ölni kell? Minden elfutó madárért? |
|
| Meddig üzletel még a szent fiú a földön |
| s meddig szorítja aranyát hasához, |
| hogy gyulladt mája örökre lehűljön? |
|
|
Badar vallomás a hazáról
| Nektek csak szó volt, iramló beszéd, |
| Isten könnye egy szakadékban, |
| körülállható test, mely folyton vérzik, |
| mindegy, hogy tövissel koronázó nagypéntek van, |
|
| vagy rózsát lávázó pünkösd. Nekem |
| az életem volt. Csak úgy, egyszerűen, ahogy |
| a kezem emelem most is; ahogy a szívem |
| esik hanyatt a sárban. Igen, a butaságok, a sikolyok |
|
| kiégett Hortobágya volt. Egy rosszul összegyúrt |
| agyagasszony, kinek dombos szemhéján mindig |
| súlyos várakozás feszült. Talán miatta s benne |
|
| veszítettem el magam annyiszor, benne a költők |
| vándorarcait, melyek már régesrég szoborarcok |
| s csak néznek engem is, mint ráncos messzeséget. |
|
|
A szemfényvesztő
| Azt mondják: lángész ő is, mint a többiek. |
| Mindegyik hajszálára jut egy angyal. |
| Ha forog velük: szárnyas körhinta forog |
| fejmagasságban, farsangi ricsajjal. |
|
| Én is csak bámulom őt számat tátva: |
| csiribű-csiribá s kézárnyéka akár |
| tűzfalakra vetített óriásé |
| a februári égen föl-le csuszkorál, |
|
| mintha egy kihegyezett zabszemet |
| öltöztetne felhőbe vagy a semmi |
| bábjátékát adná elő… Lehet, |
|
| hogy csak a Föld szélhámosa? Tengernyi |
| trükk mestere, ki a hűtlen látszatokat |
| szaporítja, miként Jézus a kenyeret? |
|
|
Egy erdélyi város dombján állva
|
Balogh Júliának
| Város, ezer kézzel téged is megfojtottak. |
| Röpült zuzmarás szobraid feje |
| s a malomárok mocskai közé. |
| beköltöztek a svábbogarak. |
| ordítoztam egyedül a temetődben: |
| Idegen vagyok itt, Város, a sírköveid között, |
| de a holtaknak kiásott, sárga földed |
| minden érkezésemet visszajelzi. |
| Szólíts meg ezért engem a magam nyelvén. |
| Szólíts meg engem a mai havazásban. |
|
| első hazámban is száműzött vagyok. |
|
|
Egy arc a tüntető tömegben
| Ott állt mögöttem az émelygő tömegben, |
| őszen, csontosan, hajadonfőtt. |
| Szája bal sarkában nagy, fekete sebbel. |
|
| Először arra gondoltam: csakis egy |
| túrhatta föl azt a sebet vagy egy eltévedt vakond. |
|
| De később rádöbbentem, hogy kitüremkedés. |
| a belső trópusok robbanó lávacsokra. |
|
| Köröskörül mindenki hangoskodott, de ő beszélt. |
| Egyszólamra a csődületben. |
| Szidta önmagát, a tipródást, az Egek Urát, |
|
| a betont szétverő kalapácsokat arrébb a Dunaparton, |
| a Napból potyogó, hosszú tűket, |
| merthogy mindent megölnek: füvet, |
|
| iramló lepkét, lovat, csak minket hagynak |
| a lealjasodás népét, kik az Országházat |
|
| bámuljuk órák óta, mint Isten csipkés |
| s várjuk, hogy meghasadjon. De nem hasad meg! |
|
| morogta feszes szájjal. Nem, nem, |
| hisz itt mindenki úgy vár a megváltásra, |
| mintha gulyáslevesre várna. |
|
| Aztán elhallgatott. Éreztem, forrósodik a hátam |
| s bőrömön piros foltok ütköznek ki, |
| mint áttüzesedett angyalszeplők. |
|
| Nem néztem többé hátra. Tudtam már, hogy egy |
| bujtogató, húsvéti üzenet keres engem. |
| Fölöttem az égen nagy lepedők lobogtak. |
|
|
Együtt megint
|
Orbán Ottónak
| Együtt megint, mint régen, zöld időnkben! |
| S ha másutt nem, hát a fehér lapokon. |
| Együtt a betűkben, a versben, |
|
a lefelé hulló égdarabban. |
|
| Veszett körfűrész sikong az erdő felől. |
| Őrült, őrült, pedig csak azt szeretné ismételni, |
| amit a dögtanyáktól a fertőtlenített akadémiákig |
|
loholva te ordítsz folyton, |
|
| hogy bűn ez a század, hulla-fejezet; |
| egy rohadt száj, mely saját nyelvébe harap. |
| Én nyögök, nyüszítek ettől, te sírsz és vihogsz |
|
s az alvadt vért is nevetve köpöd ki. |
|
| Húsz év? Harminc év? Száz év van mögöttünk? |
| Pesttől New Yorkig lebegő fényszalagok |
| s nők, nők, kik merész és édes anarchiájukban |
|
csak a mi rejtekező szemünkben látták egymást? |
|
| És az a finn tangó is! Az a korai haláltánc |
| fönn, északon! Ott lejtettem a zenére én is veled. |
| Költők ölelték a tengert magukhoz csukott szemmel, |
|
mintha egy elhurkásodott nősténnyel járták volna. |
|
| Nyár van megint. Sorvasztó béke süt a fákból |
| s a bokrok alatt meddő fatojások. |
| Ha meggondolom: néhány évszakot még tán megérdemelnénk, |
|
mint az a vörös és az a fekete macska ott a kertben. |
|
|
Ilyenkor januárban
| amikor kinyitott borotvával |
| rohangálnak a szelek az erdők között |
| négykézláb vonszolja magát a Nap is, |
| mindig a télben elesett katonákra gondolok. |
| Ott feketednek egymás után |
| az összegyüremkedett fehérségben, |
| Nem kellenek már senkinek. |
| Nem kellenek már a kárhozatnak sem. |
| s a haza helyén egy irgalmatlan bombatölcsér. |
|
| mikor a keletre szálló varjúk |
| recsegő jégcsapoknak röpülnek neki a láthatáron, |
| az elbitangolt halottak útján. |
| ágyúlövések és Oroszország, |
| a katyusa-golyókkal átluggatott levegőben, |
| melyekhez agonizáló szemek menekültek. |
|
| mikor meghosszabbodnak az utak |
| de bent lerövidülnek a halál felé, |
| mindig elfelejtem, hogy valaha éltem is, |
| hogy húsom elevenebb volt, |
| elevenebb, mint a karmoló fáké |
| s fejemen, a jégrücskös katonapokróc helyett, |
| még nyári lombok is csuszkoráltak. |
|
|
Menjünk haza?
|
Testvéremnek: Cs. Juliannának küldöm
| Menjünk haza? Mi maradt ott nekünk? |
| Az üres ház fölött az üres ég! |
| Fönt a padláson öreg csizmák |
|
| Szekérkerekek küllős árnya, |
| Nyugszik velük már minden sürgés: |
| lábak, villámok riadalma. |
|
| Ha nyár volna, a körtefákra |
| visszajárnának most a méhek: |
| s elhitetnék, hogy újra élet |
|
| költözik föl a magasba. Föl, |
| a lombvilágba, hol kis rigók |
| s onnan lesnének ludat, csikót, |
|
| onnan a fejsze tükrös fokát. |
| De ábránd ez is, merthogy tél van: |
| s nyű didereg a dióhéjban. |
|
| Hallod? itt-ott kútkáva koccan, |
| fahorog, vödör, vályú, korsó. |
| Mintha egy pókos múzeumban |
| reccsenne meg az örök padló. |
|
| Régen ilyenkor lovas szánok |
| siklottak az egynapos hóban. |
| Kipirulva mi szálltunk rajtuk, |
| a harangokkal egymagasban. |
|
| Fiúk és lányok pántlikásan, |
| beleveszve egymás hajába. |
| Illés hívott meg tüzes bálba… |
|
| Ó, mennyi, mennyi lakodalmi |
| csontot nyelt el a föld azóta! |
| de dadog már csak az a nóta. |
|
| Dont emleget és messzeséget, |
| halál-szánkókat lovak húznak. |
| Az egyiken ott állunk mi is, |
| látom lelkét a sóhajunknak. |
|
| árva lécek parazsa izzik. |
| Ez a parázs lett kerítésünk, |
| ez vár csak haza most már mindig. |
|
| Menjünk? Induljunk? Zárkózz mellém! |
| Testvérnélküli ez az élet. |
| Legalább mi feszüljünk szembe |
| homlokunkkal az ónos szélnek. |
|
|
Frontátvonulás
| Azt mondják: fetreng az idő |
| ahogy epilepsziás ló a kőbányában. |
|
| Mi lesz, ha rögtön meghalok? |
| s rákönyököl az asztalomra. |
|
| Dehát a nyár! Az áthevült karók! |
| Dehát a körték zöld köldöke a kertben! |
| meztelen napozása a templomtetőn! |
| S a holtak becsületsértési pöre! |
| S azok a szétdúlt, illatos romok, |
| melyek szerelmeim helyén ragyognak, |
|
| Sebes huzat lebbenti meg a függönyömet. |
| Te nyitsz rám végre ajtót. |
| Megérkezésed: zápor! Zápor a küszöbre is! |
| A hazahozott magasság megnyugvása. |
|
|
Vers a határon túlra
| Minden nap látom azt a házat: |
| házadat, innen a dombtetőről. |
| Ablaka néha vakmerőn idevillan, |
| mint eldobott tükördarab. |
| Hirtelen arra gondolok: talán a |
|
hollók égnek ilyenkor párkányodon, |
| a hollók, akik odaszálltak őrizni téged, |
| hogy hajnaltól estig tudjak rólad. |
|
| Merthát a lefektetett kések és kaszák! |
| Merthát a kettéhasított Duna, |
| amelyet föl kellene végre akasztani egy mészárszékben! |
| Merthát a nyelved, a szavaid, az orgonáid |
| a kimért hóhérok könyöke alatt! |
| Merthát apád elveszett féllába |
| az északra tartó marhavagonok vaspoklában! |
|
| Ugye, még ma is hallod a szárnyas kerekeket? |
| Azt kérdik egyre: lesz ház? |
| Aztán a csattanás: nem lesz semmi! |
|
| Egy vándor szitakötő oldalaz felém lassan, |
| mintha levelet hozna tőled. |
| Vagy már ő is csak ripacskodik? |
| Zöld, zöld körülötte minden: |
| a bokrok, a fák, a dúcok, a kövek |
| s a mögötte tolongó földi kísértetek |
|
|
Mint kárörvendő szökevények
| Hol kujtorognak most a versek? |
| Jégveremben vagy cinteremben? |
| Egy gyufaszál hegyén lobognak |
| árnyas, darazsas kocsmakertben? |
|
| Nyár van; az ég felé is por száll |
| s csak a halottak mennek földbe, |
| sértetten, összecsukott szájjal – |
| Utánuk mentek tán örökre? |
|
| Vagy ott bujkálnak fától-fáig, |
| hol terepszínű zubbonyokban |
| s egy lepkétől is akna robban? |
|
| Ott, ott, ahol a bölcsők égnek |
| és az elhagyott fürdőszobák |
| boldog tűzvész? Ingrongyok, téglák |
|
| zűrzavarában? S ha ott vannak, |
| kit keresnek? A túszul ejtett |
| Istent vagy egy öklendő szájat, |
| mely vakolattal s vérrel telt meg? |
|
| Egy kertben állok, rücskös fák közt |
| s múlik életem, mint a hangyák |
| délutánja. Csak szégyenem nő, |
| hisz gyöngébb vagyok, mint a világ |
|
| Gyöngébb, mint ami sóvárogtat. |
| Sárga meggylevél pörög elém – |
| Az ősz küldi egy haldoklónak? |
|
| Vagy csak a versek üzengetnek |
| valahonnét, a Nap-közelből, |
| mint kárörvendő szökevények |
| az országhatár túlfeléről? |
|
|
Esti kergetőzés
| Kis, légi törpék: denevérek, |
| szállunk az estben, kergetőzünk. |
| Nyarunk még van, ihaj-csuhaj, |
| de nyarunk után lesz-e őszünk? |
|
| Egész nap csak az aszály cirpelt, |
| mint bolond tücsök bolond lukban, |
| és csak a szálkák keményedtek |
| vén fákban s kint a gyalulatlan |
|
| deszkakupacban. De ki tudja: |
| mi keményszik vagy lágyul bennünk, |
| mire a vadkörték megérnek |
| s a zuzmarás ég lesz a telkünk? |
|
| Hazákat hord el a szél most is |
| lábunk alól és mi csak állunk |
| tovább a teknősödő földön; |
| csúszik félre derekunk, vállunk, |
|
| csúszik az egész csigolyasor. |
| S a nyakkendőnk is, mint az inga, |
| kileng a halál szíve felé – |
| Meddig bírja még, aki bírja? |
|
| Ferde tornyok és ferde népek – |
| Buta látványnak maradunk meg? |
| Buta csodának? Víg turisták |
| tátott szájába hulló csendnek? |
|
| Kivilágított hajók úsznak |
| lent a Dunán, mint mozgó várak. |
| Múltunkból is csak ennyi marad? |
| Úszó romok, fénysebek s fáradt |
|
| zene a görcsös Börzsöny alatt? |
| Denevérek: kis, légi törpék, |
| a kergetőzést hagyjuk abba. |
| Remeg a testem, mint egy gőzgép. |
|
|
Sokat beszéltem nektek
| Sokat beszéltem nektek, túl sokat. |
| És rajongva is, mint aki mögött |
| ott áll mindig egy hársfaerdő. |
|
| És amit mondtam, mondhatta volna |
| helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó, |
| mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol. |
|
| De nektek csak a fél szívem kellett mindig. |
| Akkor is, amikor három se lett volna elég. |
| A sündörgő köd volt a ti prófétátok. |
|
| Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból? |
| Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám |
| s lusták vagyok a gyászban, lusták az örömben is. |
|
| Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben. |
| Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e? |
| Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget? |
|
|
Álmatlanság
| Hiába minden: imák, altatók, |
| az egyszeregy s a csitító teák, |
| a Dante pokla hátulról előre, |
| a Balatont utánzó gumiágy: |
| az álom így se jön és úgy se, |
| s ég csak az agy, mint villanykörte, |
| egy elhagyott, sötét lugasban. |
|
| Két szemgolyóm: két kupálatlan |
| zöld dió. Nézem velük a semmit: |
| a testetlen szekrényt a falban, |
| az árnnyá változott hokedlit |
| s míg tűnődöm, hogy ki ült rajta |
| a holtak közé, keskeny résbe, |
|
| honnan nem látszik más, csak ami |
| volt valaha: pupilla-ködben |
| futó lovak és kitört lécek, |
| tankágyúcsövek dérütötten, |
| melyekről szalmaszálak lógnak, |
| s lángok, lángok a disznóólban! – |
| Ki küldi rám újra meg újra |
| e holt tüzeket – rohamokban? |
|
| Talán a horpadt, megviselt test, |
| mert elfogyott már minden csöndje |
| és öröme, ahogy a világé is |
| elfogy lassan és átok földje |
| lesz a jövőnk. Szahara-táj. |
| Madár-karnevál helyett máris |
| homok csapódik fölém Délről |
| s velem virrasztva éjszakázik. |
|
| Száműz az ágy, le a padlóra, |
| mintha egy ország száműzne ki |
| Tapogatok, de nincs itt semmi, |
| néhány napra vagy néhány évre, |
| mint a vulkánok. Csak egy szögfej |
| villan bele a merev éjbe. |
|
|
Kalifornia ege alatt
|
Törőcsik Irénnek és Jánosnak
| Hurrá, itt mindig nyár van! |
| Egész évben forró a fű, forró a homok, |
| s még tán a legyek is halhatatlanok, |
| nem vonszolják magukat reumásan |
|
| Jónapot, pálmák, tüzes kaktuszok, |
| Az óceánnal éled mézesheteidet, |
| dorombolsz fölöttem, mint a macskák. |
|
| Hajlottam feléd, futottam hozzád, |
| Hoztam összezúzott életem én is, |
| gyolcs nélkül, remény nélkül, |
|
| Körös-körül fullasztó városok, |
| könyökök, vállak, felhőkarcolók, fejek, |
| millió csípő ringása összevissza, |
| egymásba csúszó, csontszínű terek |
| s hajak a lámpaoszlopokon, a |
| kirakat-dzsungel tükrei között, |
| de itt a kizöldített sivatagban |
| s a Hold mellé meg egy tücsök. |
|
| És most nekem elég is ennyi, |
| mint szenteknek az egyszeregy, |
| hogy az lehessek, aki voltam, |
| mielőtt végleg más leszek. |
| Bolond, kis altatóimat is |
| eltemettem fekete ingben: |
| ne mások álmát álmodjam tovább a |
| csillagokkal körülvett ringben. |
|
| Idegen nyár, idegen ország – |
| Itt legalább a magamé vagyok. |
| Még szégyeneim is elférnek velem |
| a fák kérge alatt s a röpülő homok |
| hajában. El minden vereségem. |
| S ha lélegzem itt: szótlanul imádkozom: |
| áldassál, Föld, hazátlan messzeség, |
| felejteni és élni akarok. |
|
|
Ha volna életem
| Ha volna életem, most várnék |
| sétálna körül lábujjhegyen. |
|
| A fejem alatt hant volna a párna |
|
| Ha volna életem, most várnék, |
| mint aki meg se született, |
| csak egy burokban száll még |
| a szeplős anyaföld felett. |
|
| Várnék, mert itt már senki se vár, |
| viszi magával a lófogú halál |
| rémét s távolodik magától. |
|
| Úszhatna kastélyszemű hattyú |
| a félsötétben, le a Dunán, |
| kísérhetné ágyúszó s lassú |
| percekig hangzó szívrobbanás, |
|
| nem állna meg akkor se senki, |
| elmúlt a csodák napja rég |
| s el minden ádvent. Kis szentjei |
| tömegsírban foszlanak szét, |
|
| koporsó nélkül, mint a lepkék. |
| Haló poruk itt érzem ujjamon, |
| mintha virágport dörzsölgetnék |
|
| Ha volna életem, most várnék, |
| magamra várva itt a hegyen. |
| sétálna körül lábujjhegyen. |
|
|
|