Keserű, pünkösd előtti ének

Ha kimartak maguk közül,
 
hát kimartak;
nem sír utánam horpadt
vasvödör, se rövid szoknyás múzsa.
Magam kipróbált társként
 
nézek az égre újra.
Pünkösd jön: szép, borzas ünnep.
 
A legyőzőim sorban
fönt a hegyeken járnak,
s várják a suhanó, tüzes
lángnyelveket fejük fölé:
 
a szentlélek-orchideákat.
Várják, hogy a hatalom után
 
övék legyen a
dicsőség is… Legyen! legyen!
visszhangozza bennem a szív:
e riadoztató, tihanyi sziklafal.
 
Hisz úgyse kell nekem
semmi, ami nem a magam
 
csodája már.
Rámosolygok egy döglött kő alól
kinőtt fűre, mint ahogy
boldog összeesküvők szeme villan össze,
 
s a mosolytól máris az vagyok
újra, aki régen egy csillagról
 
zuhant alá,
át a felhőkön, madarak
hullámzó, sötét kárpitján át
s úgy ért földet, mint az esők,
 
mint éjjel is sugárzó napdarab.
Járok, ődöngök kimartan közöttetek.
 
Hazátlanul
hazámban és csak Isten zöld
sétaterein hallom megszólalni
bátorítón a tücsköket. A legázolt
 
fűből zengik el nekem pünkösd
zsoltárait. Már-már a föld alól:
 
az Örök Por
országából. A tüzes nyelvek
helyett a holtakén. Halljátok,
micsoda zsibongás ébred,
 
s micsoda dohogások erősödnek?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]