Még a költők sem
Annyi a vers, mint sétálóutcákon |
az ember. Jönnek, nyomulnak, lökdösődnek |
s falhoz szorítják néha a szívem. |
Némelyik olyan, mint egy leborotvált, |
fiatal apácafej: izzik körülötte |
a nyár, az elveszett világ fojtó érzékisége, |
ágyékok, hasak csupaszsága és comboké. |
A másik meg holdkóros csontváz, de |
napernyővel érkezik délről, bokáján |
rézcsörgők és megaszalódott csecsemőkezek. |
A régi Velence haláltáncosa? Vagy a |
háború-pestises Boszniáé? Aknavetők, |
harangok, ágyúk, szélmalomkerék nagyságú |
kereplők recsegése kíséri táncát. De ki áll meg |
a tereken, a föllármázott |
szobrok tövében, hogy megborzongjon? |
Ki gyújtja meg eleven haját, hogy a |
rémület és a szeretet egyszerre álljon |
talpra? Még a költők sem! Még ők sem! |
|
Még ők is csak őgyelegnek az utcákon |
magukban, mint akik néhány világvéget |
átéltek már. Ha nem tudnám, hol éjszakáznak |
és hol szívják utolsó mérgezett |
cigarettájukat éjfél után, még én is |
azt hihetném róluk, hogy idegen átutazók. |
|
|
|