Aludni, aludni
Aludni, aludni, mindegy, hogy hol: |
templomküszöbön, árokban, padon, gazban, |
nagy lapulevelekkel az arcomon |
vagy a mélyre ereszkedő éggel. |
|
Zöröghetne a nyár fülem mellett, |
mint száradni kiakasztott lóbőr, |
zöröghetne kútlánc és vonat, |
az ingyenkonyhák minden tányérja, vasfazeka, |
|
s közben én csak süllyednék alá |
abba a vízmélyi, csöndes tompaságba, |
ahol zajtalan ajtók és eldobott ingek lengnek, |
halottaim gyapjúsálai. És senki se |
|
kérdezné tőlem: honnan, hová? Senki, |
hogy mért járok évek óta összeszorított |
szájjal a szerencsétlen, kis győztesek közt, |
mint favágó a temetőben? Senki, |
|
senki, hogy élet-e most az életem |
vagy büntetőtelep? Hullna, potyogna |
fölém körtelevél, körte és margaréta, |
elejtett gyűrű, elejtett kéz és zsákdarab, |
|
mint halottra göröngy. Talán hullámos |
homok lenne az ágyam, talán |
gyötrető kavics. És lecsukott szememben |
aludnának a vérágak is szelíden, hosszan. |
|
|
|