Mindenem, amim volt

Aludni, aludni

Aludni, aludni, mindegy, hogy hol:

templomküszöbön, árokban, padon, gazban,

nagy lapulevelekkel az arcomon

vagy a mélyre ereszkedő éggel.

Zöröghetne a nyár fülem mellett,

mint száradni kiakasztott lóbőr,

zöröghetne kútlánc és vonat,

az ingyenkonyhák minden tányérja, vasfazeka,

s közben én csak süllyednék alá

abba a vízmélyi, csöndes tompaságba,

ahol zajtalan ajtók és eldobott ingek lengnek,

halottaim gyapjúsálai. És senki se

kérdezné tőlem: honnan, hová? Senki,

hogy mért járok évek óta összeszorított

szájjal a szerencsétlen, kis győztesek közt,

mint favágó a temetőben? Senki,

senki, hogy élet-e most az életem

vagy büntetőtelep? Hullna, potyogna

fölém körtelevél, körte és margaréta,

elejtett gyűrű, elejtett kéz és zsákdarab,

mint halottra göröngy. Talán hullámos

homok lenne az ágyam, talán

gyötrető kavics. És lecsukott szememben

aludnának a vérágak is szelíden, hosszan.

Még a költők sem

Annyi a vers, mint sétálóutcákon

az ember. Jönnek, nyomulnak, lökdösődnek

s falhoz szorítják néha a szívem.

Némelyik olyan, mint egy leborotvált,

fiatal apácafej: izzik körülötte

a nyár, az elveszett világ fojtó érzékisége,

ágyékok, hasak csupaszsága és comboké.

A másik meg holdkóros csontváz, de

napernyővel érkezik délről, bokáján

rézcsörgők és megaszalódott csecsemőkezek.

A régi Velence haláltáncosa? Vagy a

háború-pestises Boszniáé? Aknavetők,

harangok, ágyúk, szélmalomkerék nagyságú

kereplők recsegése kíséri táncát. De ki áll meg

a tereken, a föllármázott

szobrok tövében, hogy megborzongjon?

Ki gyújtja meg eleven haját, hogy a

rémület és a szeretet egyszerre álljon

talpra? Még a költők sem! Még ők sem!

Még ők is csak őgyelegnek az utcákon

magukban, mint akik néhány világvéget

átéltek már. Ha nem tudnám, hol éjszakáznak

és hol szívják utolsó mérgezett

cigarettájukat éjfél után, még én is

azt hihetném róluk, hogy idegen átutazók.

A kifestetlenül maradt szemek elégiája

Levél Andrew Motion angol költőnek

Sose láttalak, nem tudom, ki vagy.

Miféle álmok alkalmazottja s miféle

polgár? Testes? Nyúlánk? Bolyongó, finom

ködember Angliából? Lovak, kutyák

barátja? Vagy a csipkés öbölben

horgonyzó sirályoké? Csak néhány

versedet olvastam ma éjjel egy vadonatúj,

csikorgó könyvben. Hó, hó mindenütt,

ahova lépsz, ahova nézel, ahova

zsebkendőt ejt le a földre Isten.

Talán a hófehér alkonyatot is

te találtad ki Essex körül, te, aki évek óta

egy kórházi ágyhoz zarándokolsz. Sehol

semmilyen hosszanti gyászcsík a tájban

Angliád földjén. Sehol egy levéltelen

fekete fa, fekete pózna, fekete erdő.

Sehol egy könnyű koporsót cipelő,

fekete madárcsapat. Áruld el nekem,

ki az a titokzatos élőhalott nő fehérben

ott az ágyon? Az az örökre behavazott,

lélegző test? Anyád? Barátnőd? Feleséged?

A kívülről szétzüllesztett éden Oféliája?

Mintha valahonnét én ismerném azt a

lélegző asszonyt. Fején és mellén

a kés vágta sebeket, szemében a felejtés szakadékát.

Kihullott, fekete haja ott hánykolódik

ma is a benzinpárás, utcai forgatagban,

a villamosok tengelyére rátekeredik,

sziszeg, sír, forog, aztán kivágódik

a munkába siető vállak fölé s föl ide, hozzám,

a világtalan, remegő szobába, hol

szemfestékes doboza is itt van,

mintha kiszáradt tó volna vagy kialudt vulkán.

Ha majd találkozunk egyszer, elmondom

neked is a kifestetlenül maradt szemek

történetét, s a korán elaludt

kórházi gyertyákét is a havazásban.

Durcás óda a pompei katonához

Kis, ostobácska pompei hős,

hány isten mellé fektettek oda

nagylelkűen, melleden a Vezúv

nyalka virágcsokrával? S hány behorpadt

mellű szentet lökdöstek mögéd a sorban?

Gondold csak el: még merev és cingár

kisujjad is halhatatlanabb, mint az én

tízezer csonka napot, csonka éjt és

tízezer temetőt cipelő koponyám! Híres vagy,

pajtás, pedig te csak egyszer haltál meg

őrhelyeden, nem úgy, mint mások. És akkor is

a mindenség öröme közben. Narancsfagally,

pálmalevél és hömpölygő parázs folyt körül

lakodalmi menetben. Körülöttem viszont

újra meg újra megbüdösödött, háborús nyál

kavarog zölden, hadsereg-ürülék és

fuvola-mocsok. Megszökni előle? Hova

s hogyan? Már a hegycsúcsok és a sófehér

égitestek is fertőzöttek. Látom esténkint:

zsoldosokat toboroznak a baglyok,

hogy elállják az utakat arrafelé.

Lehettem volna én is

Lehettem volna én is leitatott,

mocskos frontkatona: hadonászó

s lövöldöző rumhős, rumvitéz,

a halál ivócimborája, ki hátratolt

rohamsisakban jár és szuronnyal

csiklandozza meg az összegömbölyödött

sündisznók és a reszkető nők

hasaalját, aztán egy birsalmát

szúr föl vele, hogy Holdja is legyen.

Készen volt hozzá minden: ég, föld,

behívó, parázna dobolás, készen a

végtelen utak. A holtak legújabb

szótára, melyben a csontnak

s az elveszett szemnek több neve van.

Készen az anyasírás az elsötétített

házban, ahonnét minden éjjel megindultak

volna a meleg pogácsák és a forró

kanalak a hómezők felé.

Hallom kattogni most is

a lángolva futó vonatokat,

vánszorogni a tenyérnyi, nagy sebeket

az erdőn, melyek még mindig engem keresnek

fától fáig. Hol maradtam el tőlük?

S hol a tetűktől: a tökéletes,

kis halál csicskásaitól?

Angyal vigyázott rám? Elrühesedett

ápolónő vagy az anyás Vakszerencse?

A kihaló istenek közül Egyvalaki,

aki rám csukott titokban minden

ajtót s harangzúgásba öltöztetett?

Zúg, zúg bennem most is a harang,

de összekormozott szobákról álmodom mégis

és röpködő, véres ludakról ágyútűzben.

Húsvét után még egyszer húsvét

Benő a fű, a repce, a paréj.

Közülük pislogok ki,

mások kedve miatt

ebből a gyilkos nyárból.

Fönt, a helyemen, vércsék köröznek büszkén,

mályvaszínű májuk hízik a kárörömtől.

Valamikor a húsom is lobogott,

nemcsak a hajam. S nem féltem

magamat eladni

egy-egy virágáruslánynak.

És most fülbemászó hangyák járnak keresztül-kasul rajtam,

s hallom, hogy csöndben énekelnek.

Nem, nem. Inkább a néma por öle

vagy a kegyetlen föltámadás:

húsvét után még egyszer húsvét!

Kések, virágok az ujjaim közt

s fűszálként fölmagasló templomtornyok,

melyek itt a kertemben is az égig nőnek.

Gyertek el hozzám, akik minden életemet

ismertétek, és érintsetek meg, mint egy falevelet.

Nem vagyok nála több,

de nem vagyok kevesebb se:

susogok, lengek, megtanítom újra beszélni magam:

a számat, a lábamat, mind a tíz kezemet.

Nem tagadom: a szemem sötétebb

Itt vagyunk még zavartan együtt

egymással, barátaim, s mi történik velünk

ebben a selyemkendőként lángra lobbant

nyárban? Van, aki jön-megy, ordibál

közöttünk, könyököl egy késen;

van, aki almacsutkákat rágcsál idegesen,

s elveszett kabátgombját

keresi kint a temetőben. És van, aki

a szentivánéji szamárbőr szagát érzi

lengedezni az Országház felől,

és menekül, menekül.

Hát ezek történnek velünk, nevetni való,

egykori győztesekkel a – vereségben?

Ezek a kis laposságok, suta mesék?

Látom a félárbocra leeresztett díszzsebkendőket,

ott lengedeznek sorban halántékaitok

fölött, mint félresikerült szerelemben.

Már csak az árnyéklovas vagy az árnyékautós

bujdosások hiányoznak az örök Bakonyban!

Már csak a konyakban oldódó altatók és a

fésűmuzsikán is följajduló Bartók!

Egy hínárral megrakott szekér fordul be

épp a templomkertbe – súgja valaki

váratlanul mögöttem a tízezres utcán.

Egy hínárral megrakott szekér

a semmiből! Talán egy ismeretlen versből

üzeni, talán egy halott naplójából. Halljátok

ezt a csupa zöld, csupa lucsok, csupa

dögnehéz remény-mondatot ti is, barátaim?

A nyár megsütheti kezünk fejét a

homokban, a rücskös kőasztalon, a hegy

tetején, de látó és halló szemeink

az ámulatban még találkozhatnak újra.

Ne felejtsétek: ez az idő a mi örökölt

időnk! A szerelmek ilyenkor szoktak

a leveretésben leginkább ránk találni,

s a tüskefáról lepattanó fények is

ilyenkor rajzolják rá arcunkra

legszívósabb halottainknak arcát.

Nem tagadom: a szemem sötétebb,

mint a falban elszenesedett gerendavég

vagy az útfélre rugdalt bazalt,

de tudom, amire most ránézek vele,

újra remegni kezd, és megadja magát.

Megint a cukortalan, keserű teák

íze a számban. Megint a szégyené.

Megbuktam újra? Vagy csak veszítettem?

Nyitott ablakomon

fecskék röppennek be,

mintha részvétüket fejeznék ki

némán, tanúk nélkül.

Le kéne ütnöm őket is

meghosszabbított kézzel, mint azt a sok

riherongy, utcai kárörvendőt.

Lődörögnek csak és fagylaltoznak

végig a körutakon,

és szemembe vihognak pimaszul

a sétáló csípejű árnyak közül.

Sok kicsi púderes halálfej!

Ha ötször születnének a földre,

akkor se értenék meg, mi fájhat nekem.

Hiányzik hozzá öt szívük,

öt agyuk

s ötvenezer emlékük a múltból.

A Vérmezőn öt lenyakazott

pünkösdirózsa fekszik.

Senki se tudja közülük,

hogy hanyatt lökött szülőhazámra

gondolok mindig,

ha azt az öt, sorba fektetett rózsát látom.

Sebaj! táncoljanak csak vihorászva

arcom előtt, fagylalttal

vagy idomított vércsékkel jobb kezükben.

Legyen néhány nyár megint az övék.

Legyen a könnyű pipacsokkal együtt,

és a reklámként fölgyulladó planétákkal!

Keserű, pünkösd előtti ének

Ha kimartak maguk közül,

hát kimartak;

nem sír utánam horpadt

vasvödör, se rövid szoknyás múzsa.

Magam kipróbált társként

nézek az égre újra.

Pünkösd jön: szép, borzas ünnep.

A legyőzőim sorban

fönt a hegyeken járnak,

s várják a suhanó, tüzes

lángnyelveket fejük fölé:

a szentlélek-orchideákat.

Várják, hogy a hatalom után

övék legyen a

dicsőség is… Legyen! legyen!

visszhangozza bennem a szív:

e riadoztató, tihanyi sziklafal.

Hisz úgyse kell nekem

semmi, ami nem a magam

csodája már.

Rámosolygok egy döglött kő alól

kinőtt fűre, mint ahogy

boldog összeesküvők szeme villan össze,

s a mosolytól máris az vagyok

újra, aki régen egy csillagról

zuhant alá,

át a felhőkön, madarak

hullámzó, sötét kárpitján át

s úgy ért földet, mint az esők,

mint éjjel is sugárzó napdarab.

Járok, ődöngök kimartan közöttetek.

Hazátlanul

hazámban és csak Isten zöld

sétaterein hallom megszólalni

bátorítón a tücsköket. A legázolt

fűből zengik el nekem pünkösd

zsoltárait. Már-már a föld alól:

az Örök Por

országából. A tüzes nyelvek

helyett a holtakén. Halljátok,

micsoda zsibongás ébred,

s micsoda dohogások erősödnek?

Stockholmi átváltozás

A királyszobrok körül

tolong a téli szél a stockholmi,

belső kikötőben.

Havat, sirályt és szemetet hord

fenséges lábuk elé.

A város mégis nyugodt, mint a pompás halottak.

Vasárnapi, hideg szemével

engem, az idegent is

csak kényszeredetten követ.

Nem is gyanítja,

hogy a százados kardok

és a kilengő árbocrudak között

veled melegíttetném magamat

szeles utcái hosszán.

Veled vagy valaki mással,

aki negyvennyolc órás lélek- és test-cserével

te volnál, leginkább te.

Kinek vallanám be,

ha nem éppen neked,

hogy minden szembejövő nővel

összetévesztlek napok óta?

S nemcsak a cigányka-hajú feketékkel,

nemcsak a zöld szemű

álmodozókkal, akik a földhöz

vagdosott poharak cserepein is

úgy táncolnak,

mintha tört havon táncolnának,

vagy öt tonna szétszórt lepkeszárnyon.

A szőkék, a félbarnák,

a templomba siető gyertyacombúak

és a sálukat magasban úsztató,

királyi kurvák is mind

a te irgalmasságod ütemére közelednek.

Fönt felhők: hóvitorlák,

lent jégorchideák a vízben

s megfagyott verítékoszlopok.

Félve gondolok rá, hogy Gauguin vagyok ma északon,

a magát száműző ember,

ki szigetek, pálmák s napsütés helyett

nők lélegzetében

keres új hazát magának.

Mindenem, amim volt

Mindenem, amim volt, másoknak adtam oda:

időmet, türelmemet s darazsaim felhőtlen

délutánját. A lecsupaszított,

téli erdőt, amely messziről óriás

sünnek látszott. S a pénzt, a pénzt,

a szánalmas pénzt is, mint aki

Szent László kezével aranyat osztogat.

Nevettek is rajtam sokan, akár egy

hibbant szerzetesen. Nevettek, de azért

jöttek utánam nagy csapatban. Jöttek

reggel és este; jöttek megfeketedve

a félredobált vasúti talpfák közül,

a városi neonlepkék színes csődületéből,

jöttek a sütkérező könyvek időtlen idejéből,

nyakukban megalvadt sál vagy fakó kendő.

Nem a megváltójuk: a jó bolondjuk voltam.

Egy szépreményű, független lator, aki

irtózik szesztől, vértől, dajkáló nikotintól,

de egyszer még kitüntetett helye lehet

a Golgotán, és el lehet majd nevezni

róla egy ólat, egy zsákutcát, egy kihaló

mosolyfajtát az ezredvégen, ha lesz még

valaki, aki effélékre is gondol.

Csupa barbár remény és csodaváró óra

ketyeg mögöttem, mint fának rohant

autó sértetlenül maradt órája. De hol

keressek most magam helyett egy jól látható

istent, egy kinevethető ősbolondot,

aki tékozolva osztaná szét megint a hangját, a kezét,

a képzeletét, a benne heverő, nagy hegyeket

és néha még örülni is tudna, hogy kifosztott

novemberi arca a kifosztott, novemberi éghez hasonlít?

Lassú, májusi eső

Esik, esik, csak úgy magának.

Két órája kopog a tetőm.

A karcsú akácfürtök,

mint bőrig ázott, első áldozós leányok

összebújnak a magasban. Szemérmük

szép rejtekhelye is látszik.

Elsistereg egy-egy villám is néha.

Veszett fejjel a halálba rohan.

A féltékenykedéseim cikáztak

rajtam át így, még ifjan

s bután, amikor minden szerelemben

a világ elvesztésétől féltem.

Ma már nem féltek semmit és

nem félek semmitől. Túl sok

háború volt az életemben, túl sok

álmatlan év és töredék-szerelem.

Fonnyadoztak köröttem Budapest fái,

de én az erdők tüdejével lélegeztem.

Ha múltamra gondolok, hány ilyen

eső szakad! Hány apró láncszem

Isten ujjai közül! S nemcsak a

tetőmön kopognak, hanem a csontomon is.

Halottaim fényes homlokán, amelyek

mint a megállt órák, számonkérően néznek.

Esik, esik, csak úgy magának.

Két órája kopog a tetőm.

A karcsú akácfürtök,

mint bőrig ázott, első áldozós leányok

összebújnak a magasban. Szemérmük szép

rejtekhelye is idelátszik.

A visszaszökdöső

Kié ez a holdfényes csípő?

Ez a dombtetőt beborító, tömérdek haj?

A visszaszökdöső halotté,

kivel lepkecsordát néztünk együtt

a hegyi kútnál

s Isten kinyitott ablakait

annyi de annyi délutánon?

Tulipánok

K. É. emlékére

Erős illat kerülget s bódít,

mintha tulipánok

jártak volna itt gyászolni téged.

Tudom, tudom: jobban szeretted őket,

mint a nagyzoló liliomot

vagy a meleg égövi orgonákat.

Hányszor hívtalak: gyere, menjünk el együtt

világot látni, lakni idegen városokban,

hol nem kell lesütött arccal járnod

szobrok és templomok körül

és száz méter magas kőkeresztek

állnak a hegytetőkön.

De te féltél bárhová elindulni,

féltél az istenkísértő felhőktől, repülőktől,

féltél a tengertől is,

amely Kanada partjainál úgy nézett rád,

mint ragadozó állatok szeme.

Szegény halottam! neked csak az én

mindennapi életem kellett:

ugráló, bolond szavaim

a hóval elfüggönyzött Alagútban,

a szobám, az ágyam, ahol szemedből

minden titkot és mandulavirágot előcsaltam.

Ha élnél, talán már nem is énvelem

osztozkodnál ezen a pünkösd előtti délutánon,

sem a gazdátlanul maradt

szomszéd kert korán megérett cseresznyéin.

Hisz szörnyű merényletek

központja vagyok évek óta:

szétvert csomópont, rom romok fölött,

vádló törmelékhegy és véres forgács.

De tulipánjaid még így is

eljönnek újra hozzám,

minden májusban szegényen s irgalmasan.

Emlékezés 1956 novemberére

Ősz volt, ősz, napok, hetek,

vagy talán évek óta: karhatalmista ősz.

Szél igazoltatott minden hazátlanul

kószáló falevelet az utcasarkon,

minden rohamsisakos gesztenyét.

És szél igazoltatott engemet is.

Vékony, tavaszi felöltőben

dideregtem a Boráros tér közelében,

mint dércsípte,

pokrócos menekülők a határsávban.

Fegyver nem volt nálam,

zászló se,

kés se,

árulkodó szobor-töredék se,

de a Mária Terézia laktanya előtt

kivégzett forradalmárok

nevét és arcát

ott rejtegettem a bőröm alatt.

Csak rám kellett volna valakinek

ordítani a magasból: állj! ki vagy?

s miféle gyászos röpcédulákkal

járkálsz a romos városban ide-oda?

Talán még egy rám szegezett

mesterlövész-ujj is elég lett volna.

Elég, elég s én rögtön bevallom,

hogy a vértanú-ország

minden körözött halottjára

hasonlítok,

s hiába indulok el

észak felé vagy dél felé:

nincs kiút magamból.

Nincs, nincs semerre,

hisz még a versekben is

maszatos tankok és szétzüllesztett,

rühes rózsakertek állják el utamat.

A szélben mintha celofán-szárnyak

recsegtek volna

s bakancsok alatt szétroppanó

zsilettpengék.

Ki felejtett el akkor

rám kiáltani ott az őszben?

Ki mulasztotta el közelebb hozni hozzám

megjósolt halálomat?

Februári látomás

Nagy László halálának tizenötödik évében

Ki táncol a sírodon, László,

kora reggel? Zúzmarás tán még

a bokája is. A foga, a tarkója,

a másnapos ökle. De döngöli, döngöli

lábbal a bitang agyagot, mintha

a halántékod kellene neki. Mintha az a

szíved helyén kinyíló, másik űr,

melyben kökényszem-bolygók és

ezüst zsebóra-holdak keringenek.

Csupasz ágakon és finom ködön át

bámulom csak a kis duhaj sehonnait,

a temető parkett-táncosát: gajdol,

nyerít, csettetget s csókokat

dobál a távolról figyelő varjúknak.

Még hosszú, nikotinos ujjai is

táncolnak vele a ködben. A lábra állt,

meddő giliszta – gondolom róla

megrendülve. Talán még a halálodat is

irigyli tőled s mézes, udvarló szavaidat,

melyektől a ruganyos húsú hölgyek

teje mindig megeredt… László,

hallod te egyáltalán ezt a hajnali

dobrokolást? Ezt a gyűlölet-táncot?

A zúzmarás lábak csattogását és az indigókék

tenyerekét? Vagy csak én hallom, én,

kinek naponta megüzenik a világ végét?