A meghasonlott évszak

Ősz van, nézd csak meg jól a bokrokat,   nem ugrál már alattuk rigó. Átlátni ágaik közt,   mint rommá lőtt házak falán. Sehol egy harsány szüret, kádkongatás, sehol egy nevettető, rekedtes csősztülök, csak zsibbadt gépzenék és rikácsolások a rádióból. A fecskék elmentek rég,   koporsókat vittek magukkal, mert ismét túl sok a halott körülöttünk, túl sok az anyaföldnek. Elmagányosodott, háborús kezek és lábak meredeztek elő a szemfedők alól – Úristen, mit kezdesz te a Délre vándorló kezekkel s koporsókkal? Évszak évszak után hasonlik meg   szemünk láttára önmagával. Rozsdás avar helyett rozsdás vasakba rugdalunk. Kószál az édes bánat az Adriától föl a Mátráig, a fölégetett erdőktől a sínylődő somfák övezetéig, de mi már   nem tudunk ennek a bánatnak nevet adni. A világ süketül s vakul. Egyre kevésbé kíváncsi   arra, ami vesztébe sodorhatja. Lépkedek fától fáig: bízhatom-e még bennük? S megremeg-e bőrük kezemtől, mint megszelídített csikóé? Vagy már csak rossz emlékeink ők is,   akár a múzeumokba behurcolt századok?