Látom a szemeket
| Látom a szemeket: kékek, feketék, barnák, |
| látom őket, mintha visszapillantó tükörben |
| állt volna meg bennük az idő. |
| Sálak, vállkendők, hajak hánykolódnak |
| a körutak kusza forgatagában, |
| de a moccanatlan szemek azt kérdik reggelente: |
| kik vagyunk? hova sietünk? |
| s kinek a világát nézzük mi napról napra? |
|
| Látom a szemeket, látom a vért is bennük, |
| a gyászkocsik küllőit sáros levelekkel, |
| a megfegyelmezett márványerdőt |
| s a golyók villámló emlékét |
| egy csömörödésig újraképzelt háborúból, |
| s a szemek azt kérdik: hány utunk van még az utolsó előtt? |
| hány hóesés? hány beszegetlen, júliusvégi éj? |
| hány földúlható fény- és lombkazal? |
|
| Látom a szemeket: kékek, feketék, zöldek, |
| föl-fölszökdösnek az égre s ott tébolyognak, |
| mint letiport búcsújáróhelyen a koldusok. |
| Hordja rájuk a szél a szemetet, a lenti mocskot, |
| csapkodja föl a világ füstjét |
| s a kivörösödő szemek azt kérdik moccanatlan: |
| van-e még föld a földön kívül? |
| s szép, céda holdak – vagy már csak űr van? |
|
| Látom a szemeket, s magamat látom bennük: |
| egy másik szem hiányát, mely összekötne |
| engem egy bokor szívével, jóslatos árnnyal. |
| Mozdulna csak s én mozdulnék vele |
| észak felé vagy délre, a csillaggal teleszórt |
| városok héja alól el az éjszaka csúcsáig, |
| hol két szem nézné betelve egymást, |
| két szem: egymás megistenülő vendégei. |
|
|
Van-e még hátra valami?
| Van-e még hátra valami esély? |
| Kemény játék, felnőtt bújócska |
| vagy álarcosbál a halottasházak közelében? |
| Nap süt arcomba s az elhagyott juhászkunyhó |
| előtt huszonhét lepke szárítkozik. |
| Van-e még hátra valami csoda, |
| mely igazolását keresi bennem, |
| hogy porral s lepkékkel együtt |
| még fölszárnyalhassak én is? |
|
| Elnehezültem a téltől, a téli |
| szobasarkak és tanácstermek csilláros közönyétől. |
| A székek, mint lefizetett hamistanúk, álltak körül – |
| Van-e még hátra valami gyámolító, |
| asszonyi mosoly, asszonyi jóslat, |
| hogy egyszer még második pokoljárásom |
| is véget érhet: véget a tetvek tánca nyakszirtemen? |
|
| Néha azt érzem: jobb volt reménytelennek |
| lennem negyven év lágerében, de erősnek, |
| mint most az összemaszatolt remény urának. |
| Vérző szavakkal fekszem és kelek naponta, |
| idegbeteg violákkal, akár a délvidéki |
| menekültek, akik elhagytak mindent, |
| csak hogy magukat egy silány fal tövében megtalálják. |
|
| Fűtől bokorig, göröngytől hasadt szikláig |
| járatom szemem: hol villan meg |
| az utolsó jel, amitől a tékozló fiúk is |
| megfordulnak? Talán egy rigó szemében? |
| Egy égre fölcsapódó, női sálban? |
| Talán az alvajáró, temetői porban, |
| mely, mint a forgószél, fényes délben is megjelenik? |
|
|
A kert polgára
| Nem akarok ebből a kertből sehova |
| menni: se dísztermekbe, se a politika |
| csarnokaiba, se tengerpartra. |
| A római Kolosszeum nekem elüszkösödött |
| napraforgó s London lámpaoszlopai |
| kinyűhetetlen gazok. Itt még a |
| megcsavarodott fűszál is elevenebb: |
| susog a szöcskéknek, a hasoncsúszkáló |
| kutya halántékának. Hát még a kosbor, |
| a vadszegfű, a vadmák! Versenyt |
| pillangóznak a fehér selyemlepkékkel, |
| körre kört, és versenyt a halállal. |
|
| Amit látnom kellett eddig a földön, |
| mindent láttam: országok színes |
| legyezőjét magasról, a lankasztó nyárban, |
| s celofán-zörgésű városokat. De a füvek |
| szívét s az árnyékok szívét soha. |
| A mindennap meghaló Istenét sem. |
|
| Ha megint elmennék innen, tudom, |
| örök dolgokat veszítenék. Seb lennék, |
| amelyet elkapartak, seb lennék, amely |
| boldogtalanul utazik, seb, amelyben |
| szétlőtt faluk árvái harangoznak. |
|
| Sarolta napján mellemre ejti |
| fehér tányérját a bodza. Belecsöndül |
| csöndben a csontom is. Ágyúk és búcsúciterák |
| lármája helyett ezt hallgatom, ezt, ezt |
| a hullámokban szétgyűrűző hangot |
| s a gyalogos rózsabogár dúdolását. |
|
|
Derengésben
| Hajnal van, arcodra ébredek megint. |
| Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta. |
| Azt akarom: maradjon minden így, |
| derengésben, ahogy az ég akarja. |
|
Hol maradnak megint a jobbak?
| Hol maradnak megint a jobbak: |
| a suhantató agyúak, a szentek, |
| a félőrült föltalálók, akik a Holdnak |
| zöld hátú, fényes bogarakkal üzengetnek? |
|
| Tán ők is, mint a selyemhercegek, |
| szigetek és tengerek közt csatangolnak? |
| vagy görög romokkal hálnak, istenek |
|
| Miért nem itt isszák sörüket az ól |
| fala mellett, ahol a gyászoló kutya |
| egy lángész koponyáját őrzi? Itt, itt, ahol |
|
| a szívek naponta hanyatt esnek, |
| porban a gyerek költőktől s bolondoktól? |
|
|
Zörög az újság
| Zörög az újság, mocskolnak megint. |
| Fizetett, nagy köpködők céloznak meg |
| bátran maguknak. Nászi düh vagy halotti |
| tor mámora tört ki rajtuk: gyönyörrel |
| kiabálják, hogy az elaltatott |
| kígyót én rejtettem el a szétdöncölt |
| virágcsokorban, én, én az epres tálban is. |
|
| Ma még csak sima cselszövő vagyok |
| nekik, jég-tűkkel alvó vezér, háborúk |
| megtervezője, hattyúkkal ágyútűzben, |
| de holnap már, mint csapongó tolvaj, |
| lopni is fogok: pénzt, harangot, kegytárgyat, |
| makarónit s égen nyargaló kiscsikót, |
| mert odáig is fölér a kezem. |
|
| Hajrá csak megiramodó képzeletű macskajancsik, |
| elő a bűneimmel! Hadd tudjam meg végre, |
| mi lappang rejtve bennem: a paplanos |
| szerénység alatt micsoda villoni merényletek! |
| De vigyázzatok: az ócska vér és az ócska |
| arany egybejátszatása hamar elunalmasul |
| a pestises hírekben s izgatószernek |
| már csak a nők maradnak: a falhoz |
| szorított tomporok és a martinivel lelocsolt mellek! |
|
| Vagy ők már rég kipusztultak belőletek, |
| mint a mocsári tölgyek a Hortobágyról? |
| Ki, még a látomásaitokból is? |
|
| Ne tudjátok meg soha, üvöltő jótevőim, |
| micsoda édenkertekbe járok még ma is éjszakázni, |
| megmenteni tőletek magam s nézni alulról |
| hosszan az átvilágított jegenyék csúcsát. |
|
|
Özvegy nők táncoltak
| Micsoda korszak volt ez a mienk! |
| Micsoda század! Özvegy nők |
| táncoltak egymással a bálban |
| szomorún mosolyogva, harsány zenére. |
| Laposak voltak, akár a téli csókák, |
| és kövérek, akár a dagasztott kenyér. |
| Néha meg-megbillent mögöttük |
| mikor katonatemetők fölé csusszan. |
| A termekben már nem jajveszékelt senki, |
|
csak a villany aludt el többször. |
| Járták az özvegyek így is, |
|
járták elvásott szandáljukban |
| nyögött alattuk az olajospadló szaggatottan, |
| nyögött, mintha gazos árokban |
| egy hasba lőtt férfi nyögne. |
|
Ha ennyi volt az élet
| Megmelegszem kicsit ebben a versben, |
| ha már a szemetekben is tél van, hófúvás |
| és a fölburogatott asztalokon is jégcsap. |
| Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók |
| szűk rekeszében ott esetlenkedik |
| közöttetek a halál, de ti már őt se |
| veszitek észre, mint akik eladták |
| szembogarukat valamelyik balkáni piacon. |
|
| Volt idő, amikor még fázni is tudtunk |
| együtt. Mind a húsz körmünk |
| kint éjszakázott a hortobágyi hóban. |
| Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők |
| bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan |
| s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal |
| tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség. |
|
| Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak. |
| A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült |
| forradalmak hevernek temetetlenül – |
| S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket. |
|
| Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom. |
| De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás |
| fényébe kellett volna odaállnunk |
| egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal |
| csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket |
| ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön |
| a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek, |
| próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt |
| hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának |
| bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek. |
|
|
Párbeszéd tükörben
| Megkoptál? Meg bizony s nem is kicsit. |
| A ferde síkok és a ferde szobasarkok |
| illenek hozzád már a tükörben is. A fölakasztott |
| hattyúként lógó törülközők. |
| Hol van, hol keringőzik most az a sok |
| epilepsziás tündér, aki meg-megbotló szívvel |
| táncolt el gyakran ablakod előtt, |
| míg te éjszakáról éjszakára Istennel |
| verekedtél? S hol az Adriai-tenger, |
| mely szép fogait mutogatta neked |
| Duinónál? Volt, nincs. Most olyan, |
| mint egy zárkózott, férjes asszony, |
| ki csak álmában merne rád mosolyogni. |
|
| A csont roskadt meg benned? A hús, |
| az idő, az inak? A megvakíthatatlan hó |
| szemedben? Vagy az a tömérdek, sugár-küllős |
| bronz-akarat, amely kifeszítve tartotta |
| eddig világodat? Arcod mellett a polcon |
| borotva alszik: fölhúzott térdű kés. |
| Lehetne gyermek, de lehetne vérszomjas túsz is. |
|
| Csak föl ne ébreszd! Csak ne kezdj beszélni |
| hozzá villanyfényben. Bámuld meg inkább |
| mögötte azt a fehér falat: a mész, a mész |
| közepét. Maradék végtelenséged még ott |
| örvénylik benne, mint megfeszült |
| pupillában a reggeli világosság. |
|
|
Bolyongás egy hajdani pártházban
| Ajtók nyílnak ki előttem újra, |
| s nagy, szürke termeken lépkedek át. |
| Ismerős minden: a küszöb, a csillár |
| s a történelmi freskók is ismerősek. |
| De a zugokban itt-ott letördelt |
| kezek rémlenek, poros vallatólámpák |
| s kifakult vér a padlón. Nem értem: |
| hogy kerülhetett ide vér? Hogy kerülhettek ide |
| madzaggal átkötött herezacskók? |
| Amikor fiatalon itt jártam rég: bojtos |
| selyemzsinórok lógtak a függönyökön. Mi történt |
| közben? Benépesültek a sarkok, az ablakmélyedések, |
| a mahagóni asztalok alatti, nagy szakadékok |
| testcsonkokkal? Bárhová lépek, most |
| látom csak, hogy a fölmagasztalt falak közt |
| nincs talpalatnyi hely sem, ahol |
| ne követtek volna el bűnt |
| a képzeletem ellen. Nincs egy ártatlannak |
| megmaradt, faragott dísz sem a |
| szekrényeken. Te árva Isten, a metszett |
| kristálypoharakból törpe hóhérok |
| ittak itt is; vedelték a vodkát éveken át, |
| és énekelték a rekedt malachimnuszokat vörösödve. |
|
| Padló nyög, ajtó csattan – idegen álom |
| darázslik körül? Vagy csak a sokszor megfélemlített |
| test késői képzelete? A megkoronázatlan |
| tanúé, ki a bűnösök helyett is bűnösnek magát hitte? |
|
| Kintről jegenyefenyegetést hallok, s bent |
| egy elszabadult óra üt huszonötöt. Ki tudja, |
| milyen időszámítás kezdődik újra holnap? |
|
|
Lassulj le végre!
| Ha mindenki siet is, te ne siess! |
| Lassulj le végre halálod előtt. |
| Mindenütt találsz egy borzongó fát, |
| s egy követ az ősvilág szeplőjével megjelölve. |
|
| Látod: szemek rohannak Észak felé |
| és Dél felé. Hangárok párkányairól |
| himbálódzó harangra ugranak át, |
|
onnan toronyházakra s az égbe |
| gyalogló temetői menet koszorúira, |
|
| mintha egy elveszett gyerekkori hópelyhet |
| hajszolnának; mintha egy anyacsókot. |
| Őrültek s tétovák. Minden rebbenésükön |
|
látni, hogy már hazájuk sincs, |
| csak az a horpadozó szemüreg, |
|
| csak az a befelé keskenyülő térség, |
| hol vörös, kék s szürke foltokban |
| hal el a világ. Őket követnéd? |
| kielégíthetetlen szemeket? A bizonytalanság |
|
| vértanúit? Lassulj le inkább, mint a |
| páncélja alól ki-kitekintgető teknősbéka. |
| Fejed hullámzó billegésével századok |
|
mozdulnak majd egy ütemre. Egyik |
| század a sikolyoké, a másik a szerelemé. |
|
| S így lépésről lépésre minden a tied |
| lehet újra, ami volt: eszmék, pusztítások, |
| robajos alagutak. És ráérsz majd |
|
átölelni a pihenő hegyeket is, |
| mint kamaszidődben kérődző ökreidet. |
|
|
A meghasonlott évszak
| Ősz van, nézd csak meg jól a bokrokat, |
|
nem ugrál már alattuk rigó. |
|
mint rommá lőtt házak falán. |
| Sehol egy harsány szüret, kádkongatás, |
| sehol egy nevettető, rekedtes csősztülök, |
| csak zsibbadt gépzenék és rikácsolások a rádióból. |
|
|
koporsókat vittek magukkal, |
| mert ismét túl sok a halott körülöttünk, |
| túl sok az anyaföldnek. Elmagányosodott, háborús |
| kezek és lábak meredeztek elő a szemfedők alól – |
| Úristen, mit kezdesz te a Délre |
| vándorló kezekkel s koporsókkal? |
|
| Évszak évszak után hasonlik meg |
|
szemünk láttára önmagával. Rozsdás |
| avar helyett rozsdás vasakba rugdalunk. |
| Kószál az édes bánat az Adriától |
| föl a Mátráig, a fölégetett erdőktől |
| a sínylődő somfák övezetéig, de mi már |
|
nem tudunk ennek a bánatnak nevet adni. |
|
| A világ süketül s vakul. Egyre kevésbé kíváncsi |
|
arra, ami vesztébe sodorhatja. |
| Lépkedek fától fáig: bízhatom-e még bennük? |
| S megremeg-e bőrük kezemtől, |
| mint megszelídített csikóé? Vagy már |
| csak rossz emlékeink ők is, |
|
akár a múzeumokba behurcolt századok? |
|
|
Énekek éneke
|
Ez itt a csípőd, a tomporod, a hátad. |
| Páros szép melled, mint két tüzérségi állás. |
|
Ez itt a szád, a szemed völgye, épp egy |
|
üstökös csóva-fénye siet át rajta. |
|
Ez itt elárulhatatlan hajad, ékesszólásra ingerel |
|
az elgazosodott temető közelében. |
| Nem is tudom: szeretlek-e, vagy csak |
|
hódolok neked kalandos ujjaimmal? |
|
Kezem egy elsötétített városban |
|
évek múlva is rádtalálna. |
|
|