Így lásson, aki látni akar
ha már szilánk se, ököl se roncsolta szét |
|
s nem taposták le durva póklábak közönyösen. |
|
Hadd lásson, aki látni akar |
a gesztenyelombok emlékezetéből |
amely taszigált, ölelt, ámított, lebegtetett. |
|
|
ma is a tornyokéra vándorol, |
aztán az égre s vissza, kialudt tüzeket lát |
|
az elüszkösödött királyi várban |
|
és vérben vonagló tömeget az Országház körül. |
Hadd lásson így, aki látni akar |
|
ballagni a mindennapi sötétség felé, |
mielőtt még a lámpák mint emlék-mécsek, kigyúlnának. |
|
|
Lehettem volna léha szökevény itt, |
de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők |
|
aki hátracsavart fejjel is |
a maga megtérítethetetlen álmát |
|
a félresiklatott remény évszázadában |
|
|
Még jönnek évek, talán még jönnek, |
így lásson majd gyöngén is erősnek, |
|
az ég sátorponyvája alól kilépni végleg. |
|
Megőrzött arcomon a ráncok, |
mint költők összegyűjtött versei, |
|
Megáll még tán egyszer a gőgös város is, |
bevallhatatlan gyászát elrejteni. |
|
|
|