Nagy László megidézése

Amikor azt mondtad annak a nagyhajú lánynak,   László, aki hozzámsimult az autóban,   hogy tejeskukorica fogaiba egész nyáron át   szerelmes tudnál lenni, kicsit nekem is udvaroltál. Zöld nyárfasorban és zöld éveinkben   suhantunk éppen.   Én szökésben voltam akkor is,   te pedig bearanyozott darazsakat hajszoltál az országon végig. Emlékszem most is csuromvizes szívedre. A betonútról néha szivárványosan   csillant meg a Tisza, mintha pántlikás regruta-kalapokat   himbált volna egy kaszárnya felé, máskor meg némán menetelt, mint eltetvesedett hadifoglyok. De lehet, hogy mindez az én   fölcsigázott káprázatom volt csak, mivelhogy nagyon szerettem volna hasonlítani hozzád.   Ültem mögötted az autóban s egy dudorászó Istenre gondoltam, aki új nyelvet talál ki épp a sodró nyárfasornak és a száguldásnak. Tokaj még messze volt, de a sólymok,   a sasok, a seregélyként elsuhanó   meteorok közel. Közel minden tűzvész a múltból,   s a világ megnagyobbodott szíve is ott lüktetett a szomszédos erdők fölött. Öt éve halott vagy, de én még most is   ott megyek veled azon az úton.   A Napból izzó gombostű potyog elénk.   E rossz előjelekből jósolhatnál bárcás tűzözönt akár! De szemed se rebben. Hegyek úsznak át rajta s bókoló búzatáblák.