Szendergés vonaton

Himbál a vonat, lecsukom szemem, benne marad egy tántorgó fasor, egy tó, egy tócsa, egy kopasz dűlőút s az árokpart ragyás védőszentje. És lebeg valami levélféle is zölden   ég és föld között, de soha többé nem ér már földet. Kialszik lassan minden ingerültség a tájból s belőlem is. Az erőszak idült emléke, mint veszett kutyák szája széléről a hab, fehéren foszladozik. Katt, katt – fut végtelenbe velem a kerék   és elhagyom, amit a háborúskodó test naponta rám hoz: a zsaroló jelenidőt. Félálom ez? Halálelőtti vagy halálutáni játék-próba? Kezek lebegnek a nyár fölött s lengeteg harangkötelek. Nem ér halántékomhoz semmi, ami hozzáért eddig. Messze sír, aki sírt   s messze vetkőzik, aki meleg esőkben vetkőzött nekem. Tücsök-motozást hallok megfonnyadt, távoli fűből s egy gólyacsőr aszályos reccsenését. Elég lenne ez utolsó zajnak is nekem, száznapos álomhoz elég. Katt, katt – fut a végtelenbe velem a vonat   s egyre suhantatóbb síkságok jönnek, egyre hosszabbra nyúló árokpartok.