Közel az éghez
| Itt a dombok között még fával fűtenek, |
|
kéken kapaszkodik a füst magasba |
| s október göröngyös egén kicsi apácafelhők |
|
| E múlt századi tájban sűrűbben gondolok rád |
|
s magamra is. Órákig elhallgatom, |
| micsoda mozarti lombsusogás sajogtatja szélben a kertet, |
|
pedig már lassan kopog a dió. |
|
| Itt minden közelebb van: a falevél, a bőröd |
|
s lábad nagyujjához a forrongó csírák. |
| Ha földre fekszem, duhaj vizeket hallok robogni lentről, |
|
mint kocsin vágtázó, lakodalmi népet. |
|
| Elfáradtam talán? Vagy csupán silányulok |
|
s hátrálok vissza bimbózó kezdetekhez? |
| Nem tudok semmit, de nyakad zsályaillatától |
|
a végtelenséget is meghittnek érzem. |
|
| Ha látnád a tűznyelő rigót hátrahanyatló fejjel, |
|
mosolyoghatnál rajta: mit akar ez az őrült? |
| Csak amit én! Habzsolni fényt és tízezer napot |
|
s ragyogni még a föld alól is, mint vándorló gyémánt. |
|
| Itt a dombok között sűrűbben gondolok rád |
|
s magamra is. Itt kéne még élnem |
| sokáig, halottaim lombosodó emlékével és veled, |
|
közel az éghez s a föld suttogó szájához közel. |
|
|
|