Így lásson, aki látni akar

Mint tékozló fiúval kéklángú lepkék

Végre egyedül. Délelőtt kilenc.

Végre a világban, magam is világ.

Nincs arcél, tenyér, se őrült hózápor emlékeimben,

mely eltakarná a háztetőket.

És sírni se sír most senki

a hideg lépcsőházban.

Hűségem és hűtlenségem áldozatai

talán egymást keresik épp a városban,

hogy fölmagasztaljanak és elátkozzanak engem.

Csöngnek a telefonok, csöngnek a mű-fülek a

falban, de én most nem vagyok ott,

ahol a szavakkal ölni szoktak.

Soványka fénycsík imbolyog asztalomon,

csuszkorál jobbra-balra csalfán,

ahogy jegenyéimet bókoltatja a szél.

Percek futnak el, mire megértem:

a mindenség játszik velem,

mint tékozló fiúval kéklángú lepkék.

Hazaértem volna hát én is?

kusza, tékozló fiú, haza, magamba?

Vörösbejátszó óceánpart homokján

valaki ott sétál még, aki

három napon át nevetett. A fákról

szentjánoskenyér csüngött barnán s én többé

nem akartam más lenni, csak fény, fény,

ki eltársalog Istennel, el a nyárral!

Ma már vizek s városok látképe dereng csupán,

az is villámcsapásos anarchiában.

És San Franciscóval szembe egy hazai hangya mászik,

nő mögötte a csönd, ahogy tiktakkol órám.

Rőt háztetők hullámlanak elém a

délelőttben. Fehér ablakfák mértana nyomaszt.

De bent, magamban, szabad vagyok, mint

senki más. Az vagyok, ami a végtelenség

szeretne lenni: magáraébredt arc

és mámoros várakozások színhelye újra s mindig.

Napról napra

Napról napra hegyesebbek a tüskék;

napról napra fenyegetőbben villog július:

mintha egy szörnyetegnek

aranyból csináltak volna fogat.

Aki csak sóhajtozott eddig küszöbön állva

már félénk álmában is állkapcsot csikorogtat,

tányért vagdos a földhöz

s napozó macskákba rúg bele,

mert sírást akar hallani vigaszul, érdes jajszót,

régi keservek visszhangját hangosítva.

Fogy az évszázad, ijesztőn soványodik,

csontos mefisztó-arcán barna májfolt.

Napról napra idegenebb tőle a mosoly,

az akácvirág, a küldetését bevégzett halott

s minden csak töredékként

éri el benne saját dicsőségét.

Ó, szemérmes diktatúrák, micsoda történet ez!

kopunk, ernyedünk, szétmállunk, mint a selyem

s aki Krisztust árulta volna el valaha rég,

most magát árulja el rebbenéstelenül napról napra,

szívével nagy vadak játszadoznak,

mint körmös cicák a gombolyaggal.

A költő hanyatt fekve próbálgat énekelni

kint egy hegy tetején, de nem jön ki

hang a torkán.

Szájában megromlott elégiák íze émelyeg föl,

mintha megfertőzött madarak máját

etették volna meg vele szürkületkor.

Tapsok és lámpák fényporában

Gügyögjünk, gügyörésszünk,

beszéljünk pöszén a halálunk előtt,

hadd röhécseljen rajtunk az arcrángásos múzsa,

foszforeszkáló hajában döglött pillangókkal

hadd viháncoljon Szent Iván éjszakáján.

Itt mindenki úgyis csak hacacárézni akar

s velőtrázóan szórakozni. Rázza farát

a zene is, akár a hideg kurvák.

A stadion megvilágított gyöpén

ő most a bálkirálynő.

Minden jövőnk elmúlt már részletekben,

elmúltunk kicsit mi is: hát elő

a nyakban lógó cuclikat, fiúk!

A hamis anyacsöcs kései gyönyörétől

összeszalad majd bandzsán a szemünk,

összeszalad szánkban a nyál és csiklandozva

megiramodnak tán még a nedveink is!

Egy fehér ökörfejet nekem, hogy vihogjatok,

neked pedig egy karneváli patkányt.

Földrésznyi disznóólakat, romokat s földrésznyi

kaszárnyákat avatnak a nevünkben folyton.

Fölcsattan az ünnepi zene mindig, de a tamburmajorok

már derékig vérben állva csontváz-trombitásoknak

vezényelnek, hát mért ne pukkadozhatnánk mi is, mi

felnőtt senkik, a bordák mögött suppogó tüdőkön?

Mért ne göcöghetnénk kéjesen, mint a

Századvég Vidám Kocája, aki rohamsisakban ül

egy cirkuszi selyemágyon s tapsok és lámpák fényporában

kifent henteskésekkel csiklandoztatja magát?

Te, napra éhes

A Pergőtűz forgatása közben

Mit tudtál volna mondani

a haldoklóknak?

Mit tudtál volna mondani nekik ott,

a rögtönzött, harctéri szalmaágyon?

A sarokban géz,

vatta,

jód,

véres kitüntetések

s kint, az elgazosodott kertben kutyatej,

homokvirág

és doni tulipánok

s a futóárkos, tavaszi földek fölött is

úgy röpködnek mélyrepülésben a puskagolyók,

mint bogarakra vadászó fecskék.

Mit tudtál volna

mondani nekik ott, a hullámzó

front-recsegésben,

akna-bűzben?

Hogy hősök vagytok, angyaloknak besorolt fiúk

és pünkösdirózsa-nagy sebetektől

gyógyul a haza?

Hogy az otthoni kutak vizéből

majd a ti mélyben vándorló arcotok

néz föl a vizet húzó nőkre

és sajogni fog a nyár utánatok?

Sajogni? égni?

s nagy vella szalmák

felhősítik értetek el az eget?

Vagy hogy a hosszú nyárfasorban

szakadék nyílik ott, ahol nevettetek?

Mit tudtál volna mondani nekik épp te,

aki a csúszó-mászó sárral is szövetkezve

az élet irgalmáért

könyörögsz folyton?

Harsog most is a retek a fogad alatt,

s már mennél, suhannál szökevényként,

virágöl vonz magához délutánra.

Mit tudtál volna mondani nekik,

te, Napra éhes, te örökéletre éhes?

Az elmulasztott utak

Sütő Andrásnak

Istenem, az a sok elmulasztott út

Kolozsvárig! Álmomban körbeutazhatnám

rajtuk a földet. Sárga rekettyefény

járna előttem várostól városig

s bivalyok dülledt szemétől elkomorodó éjszakák.

Hágók, templomok, fahidak és öngyilkosok

erdőben kallódó cipői jönnének velem

tolongó kíséretként. S Ady árnyékos kalapja,

jól belehúzva egy csillag homlokába,

sötétbe borítana előttem országokat.

Zarándokút? Szégyenút lenne ez? Magányos

gyászmenet a véres lécekkel telitűzdelt földön?

Fogam közt szikrázó aranypénzzel

az elrabolt temetőket kutatnám föl

s a holtakat beszéltetném a föld alól suttogva

a fejszével levágott fejekről, ha már az élők

szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták

csikorognak… Istenem, az a sok elmulasztott szó

és elmulasztott lombzúgás Kolozsvárig! Az a

kanyart-jelző, élénk rekettyefény a királyhágói

meredélyen! Nem is tudom: lenne-e még út

számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt

ösvény is csak a szívekben visz föl, ahol annyi a kő

mint a Sebes-Körös medrében Csucsa alatt?

Hetedik napja

Neked írom ezt a suhanó verset,

siess, ha tudsz,

ne várd meg a holnapi estét.

Hetedik napja bámulom már a döglött homokdombokat

ebből a kopár szállodából s az unatkozó, kis erdőt.

Óriás varjú eszi benne a havat,

topog, cikákol, aztán elrepül ferdén

észak felé. Mintha fekete húscsomó

szakadna ki belőlem szárnyra kapva.

Nem akarok már az órára nézni egyedül,

a kenyérre, a késre, a test

hirtelen támadt, sötét krátereire.

Valami elfojthatatlan, földi susogás

készül a számmal újra megszólalni,

s nem akarok már többé

egyedül reménykedni magamban.

Siess, ha tudsz, hideg szél fúj itt

az ország szélén,

fázik a kezem nélküled,

mint az őrtálló katonáké.

Rigó az olvadásban

Őrülten olvad. Az ereszről

zsenge vízesések zuhognak alá a járda betonjára.

Egy vakmerő rigó

cikázva röpdösi körül őket,

mint ámokfutó vércsék a Niagarát.

Neked játszik tán? Neked udvarol

ez a szomszédunkban tanyázó, fölizgult madár?

Vagy az elöregedő tél szőrkucsmás isteneit provokálja?

Vulkánok sírnak a Föld másik felén, Mexikóban:

lehet, hogy miattuk nyugtalankodik s tombol

tollán a gyász színével?

Nyakunk behúzva szökdelünk,

mutatványa csatakos varázsában a tavasz felé,

gyászra s gyönyörre készen minden órában, minden percben.

Nyár-éjféli zápor

Lidérces szenvedéllyel vonult fölöttem át

a nyár-éjféli zápor.

Elégiákkal megrakott vonatok csattognak úgy,

ahogy a tonnás mennydörgések gördültek tova.

Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni

s olyan volt ez a félnomád, félvad álom

mint a szerelem veled.

Testem egész hosszában éreztem a testedet

az égből lezuhogni.

Egy-egy hátraforduló villám tán alvajárónak látott.

Esztergomi töredék

Alvó kutyák feje a nehéz porban

s itt-ott szétszórva kövek,

kidöntött fák és bazilika-árnyak:

Esztergom augusztus-éji töredékei.

Hazaérni én már csak itt érek haza.

Egy harang ballag velem a dombok

közé némán, mintha Isten bolondja volna.

Ling-leng a diófák közt, én meg mosolygok.

Minden porszem a házam népe itt

s minden fűszál. A kígyó is csak annyira

fél tőlem, amennyire a teremtmények félnek

egymástól kezdet óta.

Egyszál gyufa és egyszál csillag

kivételes tüzében látom a kezem:

itthon van,

ajtót nyit nekem

s oszlatja el az örök sötétséget.

A járdára ejtett szőlőszemben

Gyönyörű ősz volt az idén is, napos november,

de mindenfelé csak öregek ténferegtek,

lassan mozogtak a verőfényben,

mint kukoricát morzsoló öklök.

Lesütött szemmel jártam köztük a parkban, a körutakon.

Nem akartam, hogy lássák: az elmúlásra engem

csak a te újra és újra kitavaszodó

tested emlékeztet.

A járdára ejtett szőlőszemben is azt kerestem:

hátha meglátom benne édes mozgalmasságod

utcai jelenetét,

az égbolttal összejátszó mosolyodat,

körülpillézve sűrűn holtsárga levelekkel.

Közel az éghez

Itt a dombok között még fával fűtenek,

kéken kapaszkodik a füst magasba

s október göröngyös egén kicsi apácafelhők

suhannak hazafelé.

E múlt századi tájban sűrűbben gondolok rád

s magamra is. Órákig elhallgatom,

micsoda mozarti lombsusogás sajogtatja szélben a kertet,

pedig már lassan kopog a dió.

Itt minden közelebb van: a falevél, a bőröd

s lábad nagyujjához a forrongó csírák.

Ha földre fekszem, duhaj vizeket hallok robogni lentről,

mint kocsin vágtázó, lakodalmi népet.

Elfáradtam talán? Vagy csupán silányulok

s hátrálok vissza bimbózó kezdetekhez?

Nem tudok semmit, de nyakad zsályaillatától

a végtelenséget is meghittnek érzem.

Ha látnád a tűznyelő rigót hátrahanyatló fejjel,

mosolyoghatnál rajta: mit akar ez az őrült?

Csak amit én! Habzsolni fényt és tízezer napot

s ragyogni még a föld alól is, mint vándorló gyémánt.

Itt a dombok között sűrűbben gondolok rád

s magamra is. Itt kéne még élnem

sokáig, halottaim lombosodó emlékével és veled,

közel az éghez s a föld suttogó szájához közel.

Szendergés vonaton

Himbál a vonat, lecsukom szemem,

benne marad egy tántorgó fasor,

egy tó, egy tócsa, egy kopasz dűlőút

s az árokpart ragyás védőszentje.

És lebeg valami levélféle is zölden

ég és föld között,

de soha többé nem ér már földet.

Kialszik lassan minden ingerültség

a tájból s belőlem is. Az erőszak

idült emléke, mint veszett kutyák

szája széléről a hab, fehéren foszladozik.

Katt, katt – fut végtelenbe velem a kerék

és elhagyom, amit a háborúskodó

test naponta rám hoz: a zsaroló jelenidőt.

Félálom ez? Halálelőtti vagy halálutáni

játék-próba? Kezek lebegnek a nyár fölött

s lengeteg harangkötelek.

Nem ér halántékomhoz semmi, ami

hozzáért eddig. Messze sír, aki sírt

s messze vetkőzik,

aki meleg esőkben vetkőzött nekem.

Tücsök-motozást hallok megfonnyadt,

távoli fűből s egy gólyacsőr aszályos

reccsenését. Elég lenne ez utolsó zajnak is nekem,

száznapos álomhoz elég. Katt, katt – fut a

végtelenbe velem a vonat

s egyre suhantatóbb síkságok jönnek,

egyre hosszabbra nyúló árokpartok.

Nagy László megidézése

Amikor azt mondtad annak a nagyhajú lánynak,

László, aki hozzámsimult az autóban,

hogy tejeskukorica fogaiba egész nyáron át

szerelmes tudnál lenni,

kicsit nekem is udvaroltál.

Zöld nyárfasorban és zöld éveinkben

suhantunk éppen.

Én szökésben voltam akkor is,

te pedig bearanyozott darazsakat

hajszoltál az országon végig.

Emlékszem most is csuromvizes szívedre.

A betonútról néha szivárványosan

csillant meg a Tisza,

mintha pántlikás regruta-kalapokat

himbált volna egy kaszárnya felé,

máskor meg némán menetelt, mint eltetvesedett hadifoglyok.

De lehet, hogy mindez az én

fölcsigázott káprázatom volt csak,

mivelhogy nagyon szerettem volna hasonlítani hozzád.

Ültem mögötted az autóban s egy dudorászó

Istenre gondoltam, aki új nyelvet

talál ki épp a sodró nyárfasornak és a száguldásnak.

Tokaj még messze volt, de a sólymok,

a sasok, a seregélyként elsuhanó

meteorok közel. Közel minden tűzvész a múltból,

s a világ megnagyobbodott szíve is

ott lüktetett a szomszédos erdők fölött.

Öt éve halott vagy, de én még most is

ott megyek veled azon az úton.

A Napból izzó gombostű potyog elénk.

E rossz előjelekből jósolhatnál

bárcás tűzözönt akár! De szemed se rebben.

Hegyek úsznak át rajta s bókoló búzatáblák.

Meghallod-e még?

Fakó nép, mennek a napok, az évek,

meghallod-e még néha

cipőd ideges kopogását a kövezeten

s elcsukló himnuszaidat?

Kivirágzik az idén is minden akác,

minden gesztenye, minden somfa.

Az országalapító kéz

naponta megjelenik fölöttük a hajnali hűvösségben

s végigsimítja valamennyit.

Ráismersz-e erre a fáradhatatlan,

akaratos kézre a lombok között?

Ráismersz-e suhanására magadban?

Vagy neked is már csak a balsors magyar?

Elnézlek hömpölygéseid közben néhanap:

sok már a sorvadt kísértet soraidban,

a megkérgesedett szemű távolodó;

sok, aki a szalma-szakállas nyár zenéjét is

úgy hallgatja, mintha koldus-Tinódit

hallgatna épp egy utcasarkon.

Lehetne száz okom hát, hogy múltidőben

beszéljek rólad, kihaló madárfajok

és beomlott kutak hangján. De te olyan vagy nekem,

mint a költészetem: a fájdalmakból is

világ születik mindig s a szégyenből is páncélos égbolt.

Fakó nép, mennek a napok, az évek –

meghallod-e még távozásuk kényes visszhangját magadban

s agyonénekelt himnuszaidat?

Átengedem magam

Ország, országom, gazdátlan ország,

tántorogsz csak a megtermékenyítő virágporban!

Fölötted, fönt, a huzatos űrben

elfojthatatlan, húsvéti szelek zúgnak,

mintha magasvasúton sebzett lelkekkel

megtömött vonatok robognának az éjszakába,

szerelvény szerelvény után. Félálomban

és dadogva hazámnak is mondhatlak téged.

Visszatért fecskéid itt rajcsúroznak feketén fölöttem

a szórakozni vágyó város légterében

s borotvaéles költeményed pedig, mint késes

angyalok, itt vigyázkodnak fejemnél

világos délben is, hogy a romlás turistái

legalább a bennem kinyíló egeket

ne ránthassák a sárba. Valakik a szófukar

Holddal harmadszor üzenik nekem,

hogy menthetetlenek vagyunk mindenestől és már

siratnak is minket föld alatt futó vizek…

Ha így van: Isten éltesse a halált, országom! Nincs

szavam hozzá! Az égből ecet csöpög kezemre, az se riaszt.

Átengedem magam az orgonák s a dombra kiálló

pünkösdirózsák ideiglenes hatalmának:

e jóslatos naptól kezdve ők kormányozzanak engem.

A mestereim

Hol vannak, hol a mestereim?

Valamikor még hívás nélkül is megjelentek.

Jöttek a legkoraibb harangszó előtt

a kihalt udvarokon át: őrültek, költők,

alkoholista szentek, jöttek az éj mocsarai felől,

Magyarország félbetört pünkösdirózsájával a kezükben.

Volt, aki árvízzel érkezett,

volt, aki csörömpölő sínpár közül,

volt, aki sántítva, vállán bakonyi dérrel.

És én moccanatlan szájukról

olvastam le mindig az üzenetet.

Hol időzhetnek most? Hol rostokolnak?

Kivel osztják meg halálukat,

mint hadifogolytársak az egyszem krumplit?

Mintha szégyellnék már

ezt a magábaroskadt, bemocskolódott tájat

és bemocskolódott küldetésüket.

Történelmi pillanat

Napokon át csak a megkésett győztesek

siránkozását hallgattam tüzelő borok mellett.

Kint szakadt a hó, az órák bent kíméletlenül vertek

s nagymessziről elszuvasodott akadémiák

recsegtek-ropogtak az alkonyatban.

Minden kéz, amely Fölajánlotta a jövőt nekem,

üres volt, mint a kifosztott lelkiismeret.

Én csak álltam a vörösre izzított kályhának háttal,

néztem a szakadó havat s reménykedni kezdtem a hóban.

Jóslat

Eljön az utolsó tavasz, az összeomlás előtti

utolsó nyár is, de az ítélet újra elmarad.

A tettesek kisompolyognak sunyin a szobákból,

az égboltot utánzó üvegcsillárok alól,

ki a szabadba, a fák közé

és összevegyülnek majd a reumás árnyékokkal.

A parkokban tücskök,

a jövendőmondó szobrok tövében

részegek öklendeznek. Nem kérdez senki semmit.

A kifosztottak arca földúltabb lesz, mint a bűnözőké.

Vallomás a városhoz

Mennyi szélsodorta szemét az utcán,

mennyi kiüresedett, kóbor arc

s fojtogató füstcsík a város égboltja alatt!

És mennyi kilúgozott szerelem a falak mögött!

De ha a szenvedély zöldre vált át,

mint átkelőhelyek lámpái kis időre,

meglódulnak a visszafogott lombok, az esők,

a magasból csipkefüggönyök havaznak

s a villamos vágányain

végigszáguld valami fényes őrület,

sípol és sír, mint a fejhangon

sikoltó furulya.

Szeretlek? Nem szeretlek? A naptár

lapjait tépkedem, Város, harminc éve.

Csavargok utcáidon,

de nem tudom, hova megyek.

Itt minden közelebb van a kézhez, a testhez,

közelebb a gyönyörhöz s gyilkoláshoz,

a bojlerek sárkánytorkaiból

lángok lövellnek arcomig, mint a mesében

és lent, a kéregalatti szennycsatornáidban

folyvást zuhog az öröklétű mocsok.

A tiéd vagyok, Város? Vagy csak a

foglyod vagyok?

Gyakran elhagylak, megtagadlak és visszasóvárgok oda,

ahol a tüzek úgy feküsznek le

most is a földre,

mint kimerült, igás állatok,

s a kertben sündisznó jár, az ősvilág bizalmasa,

de bársonyos mocorgásában egyszer csak

megcsikorgul százezer ablakod, vasad

és szép, idegbeteg nőid is fölsikoltanak árván

s én máris ott vagyok velük újra

a fölfelé suhanó, tükrös felvonókban,

a földalatti vonat hajat úsztató huzatában

megsokszorozódva tömérdek pillantásodtól és

őrületemtől. Ha nem te fogadsz magadhoz,

talán csak egy erdő gondolkodik velem

s a Holdra könyöklő halál

és a világ nem jön el értem válságos óráiban,

nem üzen, nem vár, nem küld utánam zenét,

amelytől halhatatlanulni tanulok. Fehér

hártyáimon ott remegsz izgatóan,

mint vacogó dobokon a borsószemek. Füst nyel el?

Földrengés? Futó tűzrózsák burjánzása? Ha elárullak is, Város,

veled veszek.

Így lásson, aki látni akar

Hagyom megráncosodni

szépen ezt az arcot,

ha már szilánk se, ököl se roncsolta szét

s nem taposták le durva póklábak közönyösen.

Hadd lásson, aki látni akar

a gesztenyelombok emlékezetéből

kikopni csöndben

s ebből a városból is,

amely taszigált, ölelt, ámított, lebegtetett.

Szemem a szobrok arcáról

ma is a tornyokéra vándorol,

aztán az égre s vissza, kialudt tüzeket lát

az elüszkösödött királyi várban

és vérben vonagló tömeget az Országház körül.

Hadd lásson így, aki látni akar

tonnás halántékcsonttal

ballagni a mindennapi sötétség felé,

mielőtt még a lámpák mint emlék-mécsek, kigyúlnának.

Lehettem volna léha szökevény itt,

szemfüles világ-tanú,

de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők

barátja lettem inkább,

aki hátracsavart fejjel is

a maga megtérítethetetlen álmát

álmodja végig:

a félresiklatott remény évszázadában

az erőtlen szabadokét.

Még jönnek évek, talán még jönnek,

de aki látni akar engem,

így lásson majd gyöngén is erősnek,

az ég sátorponyvája alól kilépni végleg.

Megőrzött arcomon a ráncok,

mint költők összegyűjtött versei,

távozásommal hódítsanak!

Megáll még tán egyszer a gőgös város is,

bevallhatatlan gyászát elrejteni.