Láttam arcodat
|
Bibó István emlékére
| Krumplisszatyor és hosszú lódenkabát – |
| ez jut eszembe rólad napok óta |
| s az irgalmatlanul hosszú délelőttök, |
| mikor a piac káposztaszagában sorára vár az ember |
| s az élet olyan, mint beázott cséplőgép |
|
| Sokáig nem tudtam: ki vagy; |
| talán egy megviselt, özvegy férfi, |
|
gondoltam némi részvéttel |
| talán egy leszázalékolt szívbeteg, aki fölött |
| hosszan elidőzget már a Mártírok útjai harangszó. |
| Aztán a név. A neved. A kézfogásod. |
| Aztán az utcakőről az égre fölsikló szemüveged. |
| Aztán a magyar ótestámentumi bűnök félszavakkal |
| ott az utcasarkon s az újtestámentumi mocsok. |
| Köhögsz a hideg emlékektől, |
| de nyomban mosolyogsz is, |
| mint a sors jólneveltje és a történelem |
| utolsó úriembere, aki kezet csókol sután |
| a századokon átvonuló Antigonének |
| s a tömegsírok árva halottai mellé is leül, |
| bűntelenül vállalva el az élők |
|
| Hányszor gondoltam, hogy én: te is lehetnék, |
| végsőkig magyar, mert végsőkig kétségbeesett, önemésztő, |
| s nők hullámzó szája közelében is félve nézi: |
| nem szállták-e meg sasok a kezét |
| s nem darabolták-e föl fejszék a mosolyát? |
|
| Láttam arcodat magányosan, mint most a magamét |
| a nyugodt vértanúk néznek meg úgy egy |
| virágzó gesztenyefát, búcsúzóban, |
| ahogy te másokba s magadba tudtál nézni. |
|
| Krumplisszatyor és hosszú lódenkabát – |
| ez jut eszembe rólad napok óta |
| s az irgalmatlanul hosszú délelőttök, |
| mikor már a nevedben is megválthatná magát az ember, |
| de szégyenében csak a földet nézi. |
|
|
|