Az ábeli füst

Most a földön vagyok,   a sárban,   a holtak mellett, elázott újságpapír a szám előtt és kibelezett, karácsonyi gyertyák. Ha rúgni akartok rajtam, most rúgjatok, sötét a délelőtt is, nem látni át az égen, nem látni át a szemeken, homlokokon s most az északi szél is segíthet lendíteni a lábatokat – és még csak szemtanúk se lesznek: a barátaim csillagszóró fényben állnak odahaza az alacsonyra szállt mennyezet alatt – ha rám akartok csapni, most jöjjetek haraggal, bottal, vörös égbolttal, kárörömmel, elüthetitek görcsös kezemből ezt az országot, mint a labdát, pattanjon   ferdén   magasra, ahogy ti szeretnétek látni, legjobb lenne egy labda a szív helyett is, műbársony kéz a kéz helyett, gomolygó, édes vattacukor a koponyába: ne legyen emlékezet   s az emlékezetnek folytatása! Ha erőm fájt nektek, ha gyöngeségem, ha arcélem nomád villanása, most essetek nekem! a világ most saját zavarától is tehetetlen, szavak és csizmasarkak jövője éledezik újra a sárban   és ábeli füst tekeredik   a beláthatatlan egek felé.