Álom-jelenet
Itt járt megint caplató csizmáiban |
az az elhagyott-szemű kisfiú. |
Köszönés nélkül nyitott be hozzám. |
potyogtak ki padlómra hangosan. |
„Mik ezek? – kérdeztem tőle hamis szigorral |
az ablakon beáradó napsütésben – elkábított, |
kék madarak vagy halott gyerekek, |
kiket nekem kell majd egyenkint eltemetnem?” |
|
Oldalról lestem: figyel-e rám és |
játszik-e velem, ahogy valamikor még játszott? |
mint lámpagyújtáskor éjjeli lepkék? |
Bátorításul dobolni kezdtem |
a szekrényajtón: dram-dram, dra-da-da-dam. |
|
A feszes ablaküveg recegve visszahangozta |
a deszkát, de a véremből való fiú |
csak állt s nézett rám idegenül, |
mintha először látna. „Azt se tudod már, |
ki vagyok?” A szeme sem moccant. Szájára |
légy szállt oda, de az is lehet, hogy seb volt, |
fekete seb. Vártam, hogy az ajtókilincsből |
láng csap elő, akkorka csak, |
mint lábujjra álló őszi kikerics |
és a sötéten izzó fiú föloldódik a nyűg alól |
s hozzám szalad: apa, apa, veled akarok lakni, |
valahol itt a tuskószék alatt, |
mert innen vonatot, kutyát, s vadkacsatalpat is |
látni meg lassú havazást is. |
|
De a kilincs csak fénylett tompán, |
mint hideg ereklye. Megmarkoltam és |
vadul rázni kezdtem a rezet: törjön le tőből! |
Valaki erre fölsikoltott a falban: |
„Átkozott, ez még álmában is ölni tudna |
a csodáért! Ölni asszonyt, gyereket, Istent!” |
Megzavarodott szemmel a fiút kerestem |
a szék alatt: hallgatta-e a vádat? De a fiú |
nem volt már sehol. S a padlón szögek voltak. |
A nyitva maradt ajtó egyenesen |
az égre és egy szakadékra nyílott. |
|
|
|