Éjszakai utazás Némethonban

Sötétség, szél. Az Elbán lefelé   valami ormótlan teher úszik lassan.   Talán egy roppant zsák.   Talán hajó. Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után. Kint hideg az éj,   hideg a víz,   mint parancsuralmi rendszerek. A rohanó vonat minden vasa is hideg. Behúzódva a fülkezugba,   Németország sebei mellett utazom   szemlesütve. Láttok-e engem most, holtak szemei,   elsuhanni a folyóparton? Csontpolgárok, füstlelkek, láttok engem? Üvöltenem kéne, mint aki negyven év után   most ébred föl a romok közül,   égből zuhanó, tüzes gerendák sikolyára s vernem a vonat ablakát ököllel, hogy múlhat a múlt, de itt van   minden aljasság emléke   a bőröm alatt,   amit a háború reánk hagyott, itt, itt mint kígyó a cukros tálban. Véres szoknyácskák: front pipacsok   és fejbe lőtt templomtornyok   néznek hanyatt a földről engem. És mégse mozdul meg tőlük   ölembe ejtett kezem, nem nyílik meg a torkom, mintha valaki bársonnyal   vagy rózsával   tömte volna teli a szám. A tájon körös-körül   tagolatlan púpokban áll a sötét. Belemosódnak fák, oszlopok, szörnyű nézésű   sasok az űrből   s tompa, utazó árnyam is egybemosódik vele. A folyón lefelé   úszik tovább az ormótlan lidérc.   Talán egy puffadt zsák.   Talán hajó. Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után.