Senkid, barátod

Lengyelország: villámsújtotta Krisztus-szobor,   megfeketedő sebeid körül   cirkál a júliusi napfény s legyek csókolgatják a csontodat újra. Rosszkedvű vagyok érted,   mintha egy büdös kamrában feküdnék én is letaglózva   s korpaleves tükrében néznék egy szegfűszálat. Lehetnék Rákóczi kis úrfid, lovatlanul,   templomaid falát támasztó diák, hársfaillatú katona, aki most ér csak haza   egy hosszúra nyúló háborúból, halottai a földben, ruha nélkül, s fölötte fecskék, bódult bogarak és romvárosok égre vágódó füst-kalapja – dehát kid vagyok, nagyhitű, sápadt ország? Senkid, barátod, csalános magyar,   ki címeres utcáidon lődörög áfonyaízű délben s igaz gyászában is szeretőt keres magának lányaid közül, mert érinteni akar, mert szorítani, tombolni veled levél- és sugár-zenére, tűrni a poshadt cékla szagát órákon át   a zöldségbolt előtt, tűrni a tűrhetetlent, a legvadabb reményért sorban állva.