A faparázs a hóra kivilágít

Itt rekedtem megint a patkós völgyben. Körülsáncolt a hó s nem látok embert   napok óta. Csak varjúk ólálkodnak faházam körül   s az éjszakánkint hallucináló róka.   Amire vágytam, a tél most megadja: magam lehetek végre és bámulhatom hosszan   az erdőt, a hegyet a semmi csontozatát, vagy megrepedt   körmöm visszfényét fönt az ónos égen.   Nagy, fehér csontok úsznak a Dunán is, nézhetem őket, mikéntha mozgó képen…   S ó, régiek, régvoltak, eleim, váratlanul ti sajdultok meg bennem   a hótól roskadó diófa alatt. Mintha vadhattyúcsordát hajszolna felétek egy farkas:   hordja rátok a szél, hordja a havat.   A kútba is, az ablakba is hordja, az utakra is, szemetek elé.   A favágítón kísértet-lepelben fát vág a vihar, gyors fejszéje csattog   és fehér forgács röpköd ég felé.   És búg a kémény, a kazlak sziszegnek, az istállóban ló nyerít föl nyersen,   ráspolyos hangja belétek hasít: rátok szakad, hogy se újság, se isten   nem juthat át a havon tavaszig.   De én átjutok! Át, át az időn is! A világoskék gerendák alatt   a csizmakapcagőzben ott leszek, arany kukoricát és csöves szegénységet   morzsolgatok majd együtt veletek.   A vendégetek, fiatok leszek? Vagy csupán a jövő szökevénye? Szabad lidérc,   ki bort kér borotokból s a szátokról meg világot les el? Sült almátok az édeninél jobb volt,   ízén az ember holtig kitelel.   Szakadhat nagy hó: tonnás égi férc, beállítok hozzátok éjszakáig:   faparazsatok fénye a hóra kivilágít.