Titkokat súg a hó
Nem tudom, hova indul velem |
ez a januári hóesés? Megunt körutak |
kényszerképzete vagyok: kirakatok |
tükör-szemében újra és újra fölbukkanó bűntudat. |
Én e városba élni jöttem: ideget |
s álmot fölajánlani, zöld emlékeit |
huszonegy tavaszomnak, most pedig |
muszájból győznöm kéne: megtérdepeltetni |
rangos senkiket a hóban a saját kapujuk előtt. |
Néha óriásnak képzelem magam, |
aki betonfelhőket lököget arrébb, |
néha egy porszem rokonának. Cserélgetem is |
alakomat, mint a menekülésre |
kényszerített Isten. Lökdös a szél |
a királyt választó Duna felől: beljebb, beljebb! |
A Vígszínház fodros homlokán vénasszony egykedvűség. |
Megnézem jól magamnak s elfordulok. |
Titkokat súg a hó fülembe, megyek tovább. |
|
|