Az ábeli füst

Titkokat súg a hó

Nem tudom, hova indul velem

ez a januári hóesés? Megunt körutak

kényszerképzete vagyok: kirakatok

tükör-szemében újra és újra fölbukkanó bűntudat.

Én e városba élni jöttem: ideget

s álmot fölajánlani, zöld emlékeit

huszonegy tavaszomnak, most pedig

muszájból győznöm kéne: megtérdepeltetni

rangos senkiket a hóban a saját kapujuk előtt.

Néha óriásnak képzelem magam,

aki betonfelhőket lököget arrébb,

néha egy porszem rokonának. Cserélgetem is

alakomat, mint a menekülésre

kényszerített Isten. Lökdös a szél

a királyt választó Duna felől: beljebb, beljebb!

A Vígszínház fodros homlokán vénasszony egykedvűség.

Megnézem jól magamnak s elfordulok.

Titkokat súg a hó fülembe, megyek tovább.

Verődöm, vonszolódom

Hol a hazám? S hol vannak határai?

Üstökön ragad ez a rokontalan, dunai szél

s hurcol északra, délre, délkeletre.

Az erdők megfeketedve állnak alattam,

mint kiégett, gyalogsági laktanyák.

Ütődöm kőnek, csillagnak, a tél gyémántos oszlopának

s a csonkaság emlékhelyei kíméletlenül fölsajognak.

Nincs semmi itt, amit nagy lélekkel

el tudnék felejteni. Nincs semmi itt,

amit öröknek hinnék! Ó, hány Mohács

zivataros délutánjából kellett kimentenem a

reményt, hogy ez a mai nap is még

a mienk legyen.

Verődöm, vonszolódom régi határtól

új határig s fölnyög hozzám a letaglózott

Börzsöny, Balassi horpadt sírja

és én újra rémülten nézek hátra:

mögöttem mintha kipusztult madárfajok tolla

kavarogna a vörösödő alkonyatban.

Jók voltunk, jók és engedelmesek

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

mint a cigánymeggyel teleaggatott kisfiúk a sétatéren,

nem tapostuk le a gyöpöt s nem aknáztuk

alá a parkba kiültetett dáliákat.

Jók voltunk, jók és engedelmesek:

a hátbarugdosott, kósza kutyákért

még álmunkban is fölszisszentünk,

de a meghunyászkodó férfiak szemét,

mint egy karambol vértócsáit, kikerültük.

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

láttuk Grúzia szikláit bátor napsütésben,

ittuk borát,

láttuk a hazaballagó Fekete-tengert alkonyatkor

s a száj nélkül maradt ősi isteneket

és bársonyos gyomorral vacsoráztunk meg csakazértis.

A tormás fartőhöz Mozart muzsikált nekünk

hideg csillagon állva.

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

szél fújt, félrebillentek velünk az évek,

mint lassan forduló repülőgép egy kivilágított

város fölött,

fölcsapott hozzánk a reklámtűz s a világtűz

finom pernyéje,

a fogadásra siető tábornokok váll-lapja sárgán izzott

de mi inkább Jancsó paradicsomi nőit néztük

a mozivásznon

s a sírkeresztekre aggatott, perverz kis bugyikat

fogvacogva.

Jók voltunk, jók és engedelmesek,

sajgó orrcsontunk fölött szoknyásan

lépkedett át a balszerencse,

céljához ért velünk a múlt,

de mi még mindig egy trombitás bál emlékét

dédelgettük a háborúból,

mintha egy megtömött, rózsaszín zsák

álmodott volna helyettünk éjszakánkint.

Jó volt nekem

Jó volt nekem a sut, a matracos fekhely,

horpadt ágyak fölött

a kalapos lámpafény,

jó volt nekem még csikorogva is ott aludnom.

A Hold, mint késleltetett halálfélelem,

gyakran megérkezett

s megnőtt tőle a fal, a sétáló óra árnya, az ablakkeret,

de jó volt nekem még félnem is babonásan.

Párizsban hó esett, Zámolyon jég, Grúzia

hegyoldalain sasok vére ömlött a völgybe,

idegen voltam én minden leveretésben, minden gyászban,

de jó volt nekem a földön még idegennek is lennem.

És jó volt itt, jó szemek fényében járnom,

mint ama soványan sugárzó

Názáretinek bevonulni a Városba

virágvasárnapi, kócos szamáron.

Dobok dübögtek neki s kolomp rázkódott közben,

mint epilepsziás katona –

engem szerelmeseim halandó teste rázott meg így,

ha újra meg újra fölébresztett rájuk az éjszaka.

Sütött ágyékuk, égetett,

akár a jeruzsálemi homok,

rozmaring-könnyű megváltásra én mégse gondoltam soha,

most is inkább csak hosszú hajú, meleg esőkre gondolok,

amelyek jönnek, elköszönnek, vonatot

búcsúztatnak el vagy kínzó idegháborúkat.

Nyomukban kisüt a Nap, mint az örökélet

s csigák indulnak el a fű közt lassan a végtelennek.

Jó volt nekem a jó és jó a rossz is:

fájdalmaimmal is az élet folytatta magát.

Halottaim, ha kellett, naponta újrahaltak

csakhogy összébbszoruljanak szívem körül a fák

s az idő, melyben ott volt mindig egy másik,

egy ismeretlen idő osztódó sejtje,

rángott, hánykolódott, szakadt szét jövőjére

s egyetlen percre se hagyta megvénülni a szemem.

Mint titkos megbízatás

Jönnek sokan és nézik arcomat,

megsüppedt szemem elborulásait nézegetik:

maradt-e bennem élet

a késsel rám támadó, mocskos Kéz után,

a léleksebzés után maradt-e mosoly?

Szobám négy sarkából cigarettafüst

tekerőzik föl kígyózva a tompa mennyezetre,

mint testvéri jelzőtüzeké.

Faluk üzentek így egymásnak némán:

mikor ölni és fosztogatni zúdult a török.

Ottkint jegenye zúg s egy fáradt

utasgép araszolgat az égen hazafelé.

Húznák szememet magukkal ők is,

de nagy térségek nyílnak ki bennem váratlanul:

hajdani ökörcsapásos mezőkön hadakozik

értem a végvári ősz. Hallom és látom:

szalma ropog, csont ropog s fakó nádkúpok közt

fölriasztott tüzek csaponganak,

s űzött fácánok röppennek föl a gazból vörösen,

mint lenyakazottakból a vér.

Nyitott sebemmel ott fekszem most én is azon a mezőn.

Felhők jönnek rám és vágtázó, idegen lovasok.

Hányadik testemet tapossák újra bele

hazai földbe? Sár, ganyé, keserű fű a számban.

S édes hazám földjétől öklendezem.

De érzem s tudom: rám talál majd a szél,

hajammal elszalad s holtak kezét

érintve visszatér újra.

S ez az érintés élni kényszerít engem minden időkben,

mint titkos megbízatás a gyöngéd vértanúkat.

A faparázs a hóra kivilágít

Itt rekedtem megint a patkós völgyben.

Körülsáncolt a hó s nem látok embert

napok óta.

Csak varjúk ólálkodnak faházam körül

s az éjszakánkint hallucináló róka.

Amire vágytam, a tél most megadja:

magam lehetek végre és bámulhatom hosszan

az erdőt, a hegyet

a semmi csontozatát, vagy megrepedt

körmöm visszfényét fönt az ónos égen.

Nagy, fehér csontok úsznak a Dunán is,

nézhetem őket, mikéntha mozgó képen…

S ó, régiek, régvoltak, eleim,

váratlanul ti sajdultok meg bennem

a hótól roskadó diófa alatt.

Mintha vadhattyúcsordát hajszolna felétek egy farkas:

hordja rátok a szél, hordja a havat.

A kútba is, az ablakba is hordja,

az utakra is, szemetek elé.

A favágítón kísértet-lepelben

fát vág a vihar, gyors fejszéje csattog

és fehér forgács röpköd ég felé.

És búg a kémény, a kazlak sziszegnek,

az istállóban ló nyerít föl nyersen,

ráspolyos hangja belétek hasít:

rátok szakad, hogy se újság, se isten

nem juthat át a havon tavaszig.

De én átjutok! Át, át az időn is!

A világoskék gerendák alatt

a csizmakapcagőzben ott leszek,

arany kukoricát és csöves szegénységet

morzsolgatok majd együtt veletek.

A vendégetek, fiatok leszek? Vagy csupán

a jövő szökevénye? Szabad lidérc,

ki bort kér borotokból s a szátokról meg világot les el?

Sült almátok az édeninél jobb volt,

ízén az ember holtig kitelel.

Szakadhat nagy hó: tonnás égi férc,

beállítok hozzátok éjszakáig:

faparazsatok fénye a hóra kivilágít.

Életrajzi töredék

Egy horpadt, öreg zsidónál laktam

a Csengery utcában, ötvennégyben.

Agglegény volt, bánatos, fóka-szemű.

Az utcalányok Gézukámnak hívták.

Füst, füst és nagykabátos varjak

jártak csak hozzánk vendégségbe

meg a kövér Margot-ra emlékeztető macskák.

Őt a reménytelenség, engem a remény

hajtott föl Pestre s félúton találkoztunk.

Pedig ha akkortájt ujjat mozdít:

rozsdavörös kézzel és oltottmész-egyenruhában

visszalopóznak hozzá halottai

s kinyitnak előtte minden ajtót.

De intés helyett vásott cipőit

nézte inkább az ágya előtt,

mintha egy mindennapi tömegsír száját nézné.

Tudtam, ha dúdol, ordítani szeretne

és szőrös Ézsau-kézzel leszaggatni a lombokat.

A Hunyadi tér ilyenkor gyorsan besötétedett

s a kigyúló lámpákból riadt ökörszem-csordák

menekültek sikongva Ukrajna felé.

Ha matróz lettem volna,

ha pap, ha Isten,

nem osztja meg a szobáját velem,

de mert verset írtam egyszer a sóról,

mely kiült kézfejemre, mint tenger sirályai a sziklafokra,

máris halhatatlannak látott

és főzte nekem a teát sípoló teafőzőn.

Élő társa voltam, de én voltam

minden halottja is. A fojtogató angyalok öccse.

Loboncos, nagy hajamban jobban bízott,

mint Sámson a magáéban.

Csámpás ikerpár: gyakran ácsorogtunk

együtt a Hősök terén, még bejegyzetlen

áldozataiként az elárult jövőnek.

Néha egy hattyú sántikált felénk

a városligeti tó fái alól,

és bal szeméből vér csurdogált

a koszos kőre.

Senkid, barátod

Lengyelország: villámsújtotta Krisztus-szobor,

megfeketedő sebeid körül

cirkál a júliusi napfény

s legyek csókolgatják a csontodat újra.

Rosszkedvű vagyok érted,

mintha egy büdös kamrában feküdnék én is letaglózva

s korpaleves tükrében

néznék egy szegfűszálat.

Lehetnék Rákóczi kis úrfid, lovatlanul,

templomaid falát támasztó diák,

hársfaillatú katona, aki most ér csak haza

egy hosszúra nyúló háborúból,

halottai a földben, ruha nélkül,

s fölötte fecskék, bódult bogarak

és romvárosok égre vágódó füst-kalapja –

dehát kid vagyok, nagyhitű, sápadt ország?

Senkid, barátod, csalános magyar,

ki címeres utcáidon lődörög áfonyaízű délben

s igaz gyászában is

szeretőt keres magának lányaid közül,

mert érinteni akar,

mert szorítani,

tombolni veled levél- és sugár-zenére,

tűrni a poshadt cékla szagát órákon át

a zöldségbolt előtt,

tűrni a tűrhetetlent,

a legvadabb reményért sorban állva.

Jelenés

Tompán fehéredik a tó a domb alatt,

mint ledöntött sírkő a napsütésben.

Jobbra tőle ligetes facsoport.

A fák közt, zsákvászoningben,

leborotvált fejű lány térdepel

és hegedül magányosan.

Izgatott, kék lepkék csapongnak válla körül.

Biciklit tolok a lompos fűben

s megállok, hallgatózom:

talán filmet forgatnak angyalokat öldöklő időkről?

talán egy hasadt lélek társalog titkos Istenével?

Vagy támadnak még ma is a porból

muskátliszagú Szent Johannák?

Jajgat a hegedűje, mint amikor élve

hasítanak szíjat vértanútestből,

jajgat mint karóba zuhant vércse

virágos szőlőhegyen.

Dobogó torokkal indulok felé

és vérezni kezd lassan a kézfejem:

ó, hát mégiscsak ember vagyok,

aki alkalmas csodákra is?

Kezem a kormányon, fejem az égben s véremből

lepkék isznak

és könnyülök tőlük, mint akit a bűnösök is

szeretni tudnak és az őrültek is:

csupa bogárdongás a mellem: csupa kamilla-remegés,

biciklim feszes küllőit vadmuhar recegteti.

Vers, Diogenészhez

Mondd, ki venné ma már észre

a parkban fölállított, zömök hordód

s benne téged: nagyhajú, nagykörmű hordólakót?

Hacsak az elszaporodó kutyák s döglegyek nem!

Dombosodna a szemét körülötted:

sajtpapír,

tejeszacskó,

sonkacafat

s kóbor nyelvek járnának oda lakmározni,

te meg csak dörmöghetnél naphosszat, epeömléses, szent öreg,

hogy vége a tüntetésnek, a lázadásnak,

a vigyor leszárad az arcról, mint a töklevél

s a különcök nem istenek többé

ebben a nyers világban,

arany se, rongy se, vér se, belek se,

a kifordított gyomor kékes mocsara se hánytató már

s nincs az undornak jövőideje,

mint ahogy remélted még!

Kirakhatnád akár csömböllékes alfeledet is díszszemlére,

buta, mitugrász verebek bámulnák csak meg

azt a mozit,

még a kislányok is lustuló babaarccal

ballagnának tovább az iskolába

s a város is zúgna csak egyhangúan,

mint reggeltől estig tartó motorverseny.

Talán a parkban, egy rádióból zene is szüremlene,

zene rólad, kiérdemesült, vén huncutról,

zene, zene, részvéti dal, melyben temetői macskák

nyaldosnák hordóból kilógó kézfejedet.

Éjszakai utazás Némethonban

Sötétség, szél. Az Elbán lefelé

valami ormótlan teher úszik lassan.

Talán egy roppant zsák.

Talán hajó.

Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után.

Kint hideg az éj,

hideg a víz,

mint parancsuralmi rendszerek.

A rohanó vonat minden vasa is hideg.

Behúzódva a fülkezugba,

Németország sebei mellett utazom

szemlesütve.

Láttok-e engem most, holtak szemei,

elsuhanni a folyóparton?

Csontpolgárok, füstlelkek, láttok engem?

Üvöltenem kéne, mint aki negyven év után

most ébred föl a romok közül,

égből zuhanó, tüzes gerendák sikolyára

s vernem a vonat ablakát ököllel,

hogy múlhat a múlt, de itt van

minden aljasság emléke

a bőröm alatt,

amit a háború reánk hagyott,

itt, itt mint kígyó a cukros tálban.

Véres szoknyácskák: front pipacsok

és fejbe lőtt templomtornyok

néznek hanyatt a földről engem.

És mégse mozdul meg tőlük

ölembe ejtett kezem,

nem nyílik meg a torkom,

mintha valaki bársonnyal

vagy rózsával

tömte volna teli a szám.

A tájon körös-körül

tagolatlan púpokban áll a sötét.

Belemosódnak fák, oszlopok, szörnyű nézésű

sasok az űrből

s tompa, utazó árnyam is egybemosódik vele.

A folyón lefelé

úszik tovább az ormótlan lidérc.

Talán egy puffadt zsák.

Talán hajó.

Talán egy eltévedt, kósza hegy, földrengés után.

Álom-jelenet

Itt járt megint caplató csizmáiban

az az elhagyott-szemű kisfiú.

Köszönés nélkül nyitott be hozzám.

Zsebéből nagyfejű szögek

potyogtak ki padlómra hangosan.

„Mik ezek? – kérdeztem tőle hamis szigorral

az ablakon beáradó napsütésben – elkábított,

kék madarak vagy halott gyerekek,

kiket nekem kell majd egyenkint eltemetnem?”

Oldalról lestem: figyel-e rám és

játszik-e velem, ahogy valamikor még játszott?

s fölszáll-e tekintete,

mint lámpagyújtáskor éjjeli lepkék?

Bátorításul dobolni kezdtem

a szekrényajtón: dram-dram, dra-da-da-dam.

A feszes ablaküveg recegve visszahangozta

a deszkát, de a véremből való fiú

csak állt s nézett rám idegenül,

mintha először látna. „Azt se tudod már,

ki vagyok?” A szeme sem moccant. Szájára

légy szállt oda, de az is lehet, hogy seb volt,

fekete seb. Vártam, hogy az ajtókilincsből

láng csap elő, akkorka csak,

mint lábujjra álló őszi kikerics

és a sötéten izzó fiú föloldódik a nyűg alól

s hozzám szalad: apa, apa, veled akarok lakni,

valahol itt a tuskószék alatt,

mert innen vonatot, kutyát, s vadkacsatalpat is

látni meg lassú havazást is.

De a kilincs csak fénylett tompán,

mint hideg ereklye. Megmarkoltam és

vadul rázni kezdtem a rezet: törjön le tőből!

Valaki erre fölsikoltott a falban:

„Átkozott, ez még álmában is ölni tudna

a csodáért! Ölni asszonyt, gyereket, Istent!”

Megzavarodott szemmel a fiút kerestem

a szék alatt: hallgatta-e a vádat? De a fiú

nem volt már sehol. S a padlón szögek voltak.

A nyitva maradt ajtó egyenesen

az égre és egy szakadékra nyílott.

Az ábeli füst

Most a földön vagyok,

a sárban,

a holtak mellett,

elázott újságpapír a szám előtt

és kibelezett, karácsonyi gyertyák.

Ha rúgni akartok rajtam, most rúgjatok,

sötét a délelőtt is, nem látni át az égen,

nem látni át a szemeken,

homlokokon

s most az északi szél is segíthet

lendíteni a lábatokat –

és még csak szemtanúk se lesznek:

a barátaim csillagszóró fényben állnak odahaza

az alacsonyra szállt mennyezet alatt –

ha rám akartok csapni, most jöjjetek

haraggal, bottal, vörös égbolttal, kárörömmel,

elüthetitek görcsös kezemből ezt az országot,

mint a labdát,

pattanjon

ferdén

magasra,

ahogy ti szeretnétek látni,

legjobb lenne egy labda a szív helyett is,

műbársony kéz a kéz helyett,

gomolygó, édes vattacukor a koponyába:

ne legyen emlékezet

s az emlékezetnek folytatása!

Ha erőm fájt nektek,

ha gyöngeségem,

ha arcélem nomád villanása,

most essetek nekem! a világ most

saját zavarától is tehetetlen,

szavak és csizmasarkak jövője éledezik

újra a sárban

és ábeli füst tekeredik

a beláthatatlan egek felé.

Láttam arcodat

Bibó István emlékére

Krumplisszatyor és hosszú lódenkabát –

ez jut eszembe rólad napok óta

s az irgalmatlanul hosszú délelőttök,

mikor a piac káposztaszagában sorára vár az ember

s az élet olyan, mint beázott cséplőgép

egy messzi szérűn.

Sokáig nem tudtam: ki vagy;

talán egy megviselt, özvegy férfi,

gondoltam némi részvéttel

hónapokig,

talán egy leszázalékolt szívbeteg, aki fölött

hosszan elidőzget már a Mártírok útjai harangszó.

Aztán a név. A neved. A kézfogásod.

Aztán az utcakőről az égre fölsikló szemüveged.

Aztán a magyar ótestámentumi bűnök félszavakkal

ott az utcasarkon s az újtestámentumi mocsok.

Köhögsz a hideg emlékektől,

de nyomban mosolyogsz is,

mint a sors jólneveltje és a történelem

utolsó úriembere, aki kezet csókol sután

a századokon átvonuló Antigonének

s a tömegsírok árva halottai mellé is leül,

bűntelenül vállalva el az élők

bűnét.

Hányszor gondoltam, hogy én: te is lehetnék,

végsőkig magyar, mert végsőkig kétségbeesett, önemésztő,

ki a mézelő akácosban

s nők hullámzó szája közelében is félve nézi:

nem szállták-e meg sasok a kezét

s nem darabolták-e föl fejszék a mosolyát?

Láttam arcodat magányosan, mint most a magamét

e délelőttön

s láttam szemedet is:

a nyugodt vértanúk néznek meg úgy egy

virágzó gesztenyefát, búcsúzóban,

ahogy te másokba s magadba tudtál nézni.

Krumplisszatyor és hosszú lódenkabát –

ez jut eszembe rólad napok óta

s az irgalmatlanul hosszú délelőttök,

mikor már a nevedben is megválthatná magát az ember,

de szégyenében csak a földet nézi.