Esztergomi nyár
Ott feküdtem veled a puszta padlón |
nyár volt, a deszkán átvilágítottak este a margaréták |
s a bokros futóka fehér lámpácskái. |
Ha bárki csonkának lát és elesettnek téged, |
hisz tudtál nevetni fakuló sebeiden, |
hogy karnyújtásnyira járhatsz a zsúfolt szilvafáktól, |
tudtál egy ország szemében könnycsepp lenni, |
ha rég elveszett hegyeire gondolt. |
Esztergom felől harangszót himbált a szél |
látlak most is, ahogy belekapaszkodsz |
és hintáztatod magad a dombok fölött. |
|
|