Vékony fekete csík
mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni, |
mióta a halál nevető számba ömlött |
s beszorulok az esők közé, |
mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban: |
egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan |
Közeledik, eltűnik, újra följön, |
mintha imbolygó vérág hipnotizálna |
|
A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom |
a ferdén bezuhanó napsütésben, |
szobrok hó-szája előtt januárban |
és nők arca mellett piacon, utcán, |
a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva. |
Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye, |
mint amikor a villanyt lekapcsolják. |
Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem, |
hogy a holtak is csapodárok |
és nem hagyják abba titkos játékukat, |
ha már elkezdték életükben. |
Forog a szél, forog a szikár rakpartokon, |
kalapot billent meg és háztetőket, |
vizet csal föl a magasba a Duna közepéből |
s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó |
húzza szememet, csalja maga után, |
mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál. |
|
|
|