Kezemben zöld ág

Kihabosodik majd újra a tavasz,   mint a folyton éneklő madár szája s a hantokat is körbeállja a fű,   de te már nem mosolyogsz többé   semmire, ami eleven lesz. Viszek neked zöld ágat, csibés barkát,   ujjongó gólyahírt a malomsánc alól, ott fénylik rajtuk Isten pillantása   s az első világgá induló gyalogbogáré,   de te félrehúzódva már csak a falat nézed. Ki tudja: túlélem-e gyógyíthatatlan zavaromat,   de én erre a legutolsó szemedre is akarok emlékezni, erre a fekete lukakat égető szemedre:   száll az iskolai, meddő krétapor bele,   mintha a szétvert Karthágó pora csak most érne hozzád. Nem hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam.   Nem hiszem, hogy a halál el tudna venni tőlem. Látom magamat benned, mintha gyönyörű sebben ülnék:   kezemben zöld ág s mögöttem, ó mögöttem   beláthatatlan terek: rám sötétedő túlvilág.