Ott még a Napé voltál

Kezemben zöld ág

Kihabosodik majd újra a tavasz,

mint a folyton éneklő madár szája

s a hantokat is körbeállja a fű,

de te már nem mosolyogsz többé

semmire, ami eleven lesz.

Viszek neked zöld ágat, csibés barkát,

ujjongó gólyahírt a malomsánc alól,

ott fénylik rajtuk Isten pillantása

s az első világgá induló gyalogbogáré,

de te félrehúzódva már csak a falat nézed.

Ki tudja: túlélem-e gyógyíthatatlan zavaromat,

de én erre a legutolsó szemedre is akarok emlékezni,

erre a fekete lukakat égető szemedre:

száll az iskolai, meddő krétapor bele,

mintha a szétvert Karthágó pora csak most érne hozzád.

Nem hiszem, hogy a halál tehetségesebb nálam.

Nem hiszem, hogy a halál el tudna venni tőlem.

Látom magamat benned, mintha gyönyörű sebben ülnék:

kezemben zöld ág s mögöttem, ó mögöttem

beláthatatlan terek: rám sötétedő túlvilág.

Várakozás

Várok, magam se tudom, mire.

Elcsattog egy vonat a házad előtt

s katonák integetnek az ablakokból,

de szélben lobogó hajuk, mint a gyufaláng, elalszik.

Aztán minden ott folytatódik újra,

ahol már az előbb is

folytathatatlanul állt az idő.

Fák bámészkodnak a nyárban,

mint csalódott újságolvasók nagy ég alatt

s egy kérődző tehén

idézi meg köztük a világ végét:

semmi vér;

semmi tűz,

semmi mosolygás a lustán csapkodó farka mögött,

semmi szállást kereső vízözön,

csak elszaporodó legyek,

pestises bokrok

és ganyédombok a délutánban.

Valami megtörtént már, valami, ami mégse jött el.

Valami, aminek szállni kéne

a homlokom felé,

ahogy szavak, seregélyek s jajveszékelő

atlanti habok suhogtak valamikor

vagy a rovarszemeket is kiégető,

háborús tüzek,

de csak egy kilúgozott galamb húz el

ferdén az arcom előtt.

Télvégi fények

Megy le a Nap. A tó hártyás jegén

hosszú fénycsíkok:

kén-pántlikák tükörbe fagyva.

Föl-föllobban tőlük a szemem

vakítva, sárgán, akár a magnézium.

Város, a szökevényed vagyok, ne tudj róla:

vaáli erdőben vajda jános,

korán vénülő költő, szent és buta,

fehéren izzó férfi, kit szélnek eresztett kutyák

követnek a fekete fák közt.

Micsoda széles ég, micsoda madár-mennyország

a fejem fölött!

micsoda siratnivaló, magas haza,

honnét én már csak a föld alá eshetek,

korhadt szalmával s nyúlszőrrel keveredve.

Lelet leszek majd, érzem: gégémben ólom, foszfor

és rádiumszenny,

elhegesedett szívem helyén egy porrá omlott ország,

mulasztásaim emléke s télvégi fényeké,

mint sírokban talált, régi aranypénzek.

Megy le a Nap. Indulok hazafelé.

A magukra maradt fák a szélben

az eget karmolásszák.

Nem nézek hátra: a hullámzó, fagyos hantokon

hosszúra nyúlt árnyékom kopog.

Zörög éjjel a mák

Zörög éjjel a mák:

a lelkiismeretem fölriad rá: végül is elhagytalak.

Nyár van azóta is, nyár van már évek óta

s te egyedül élsz,

egyedül a ketreces házban.

Nem szól senki se hozzád: igazítsd meg a kendőd,

mert eljöhet még a világ érted.

Iszol, ha sírnod kéne,

iszol, ha névnapod jön,

iszol, ha elsötétített combokat látsz

összefonódni titkos ágyban

s az esők, mint a végtelenség foszló fércei eléd lógnak.

Mindegy már, mi történt s hogyan történt:

a tőled ellopott öröklétemet

eltékozoltam hanyagul;

a családom most: bicska és kenyér,

zöld fák országa

a fejem körül

s egy halállal eljegyzett nő édessége –

Velük vagyok,

ha nálad keres a bodzaillat,

az ablakmosónak álcázott titkosrendőr,

velük vagyok s te már csak özvegyem vagy.

K. É. végakarata

Ha meghalok, temess el nagykabátban,

szép hosszúban, takarja bokámat is,

mert már a nyári fűben is fázom,

hajam tövéig fázom.

A kezed nyoma

Teli van hóval a szám,

megint teli van hóval –

Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája?

Magamnak mondhatom csak: az első idegennek.

Itt van egy sál a nyakamban,

mintha öltöznék s mennék hozzád,

pedig csak állok egy megbillent lámpa alatt

a kihalt hegyen,

sálamon még itt van a kezed nyoma.

Aranyvasárnap

Aranyvasárnap… Mit vegyek neked?

Nyitva az ég, nyitva a boltok.

Egy kis életet kellene még, ha lehetne,

tűlevél-szagút, hiszen karácsony közeledik

s néhány napos napot az esztendőből

és engesztelhetetlen, nagy téli esőt,

amely veled együtt a földbe mosna.

Amíg te éltél s a gesztenyelombokat

itt bókoltattad a fejem körül,

nem is volt halál –

S ó, az a szörnyű helycsere mit tett velem!

Te sehol, a halál pedig a zöld befőttes üvegek

homályos domborulatán is körbesétál,

előmászik a könyveimből,

mint kenyeresruhából éhes hangya,

jön a sötétség vele,

a düh, a szégyen,

jön a tolongó semmi a lépcsőházból,

hálóinged helyett a szemfedőd –

Úristen, most tudom csak, hogy mindenki őrült,

akit a halál megérint

és szájába kihűlt hajszálat kever –

Te is csak beszéltetsz engem

végig a Mártírok útján magamban,

csöpög fejemre a háztetőkről a lúgos hólé,

csöppre csöpp, mint az elítéltre.

Ott még a Napé voltál

Megyek északra, föl, a hegyek felé,

hadd láthassam újra a Mátra

vörhenyes erdeit: a kék, a sárga,

a tűzvörös lepketábor helyét

a forráskút közelében. Ott még

sértetlen voltál: áthevült remekmű

a lombok alatt. A halál zuhanó fullánkja

nem rád esett – bele a szakadékba.

Megyek megnézni azt a szakadékot;

a szurokvirágok árnyékát körülötte.

S megyek tovább a medvecsont-szikla

előtt, a lassú kőfolyáshoz. Ott még

a Napé voltál: átsütött szoknyádon, rajtad,

gyönyöröd s húsod páráján; megyek a

fákhoz följebb, a berkenyebokor ezer szeméhez,

mert látni akarom, ami tégedet látott

s ami eltemethetetlen belőled azóta is.

Vékony fekete csík

Mióta nem vele ébredek,

mióta nem vele ülök asztalhoz vacsorázni,

mióta a halál nevető számba ömlött

s beszorulok az esők közé,

mint vaskerítés lécei közé gyerekkoromban:

egy vékony, fekete csíkot látok ugrálni hosszan

a szemem előtt.

Közeledik, eltűnik, újra följön,

mintha imbolygó vérág hipnotizálna

reggeltől estig.

A múzeum vaskos oszlopai között is ott látom

a ferdén bezuhanó napsütésben,

szobrok hó-szája előtt januárban

és nők arca mellett piacon, utcán,

a földalatti mozgólépcsőjén álldogálva.

Amerika múlik el bennem, a Nagy Tavak fénye,

mint amikor a villanyt lekapcsolják.

Kapkodom a fejem s tétován hinni kezdem,

hogy a holtak is csapodárok

és nem hagyják abba titkos játékukat,

ha már elkezdték életükben.

Forog a szél, forog a szikár rakpartokon,

kalapot billent meg és háztetőket,

vizet csal föl a magasba a Duna közepéből

s az a fekete tünemény ott is ott táncol az ágaskodó

víztölcsér körül,

húzza szememet, csalja maga után,

mint foglyul ejthetetlen, fekete hajszál.

Esztergomi nyár

Ott feküdtem veled a puszta padlón

az ideiglenes faházban –

nyár volt, a deszkán átvilágítottak este a margaréták

s a bokros futóka fehér lámpácskái.

Ha bárki csonkának lát és elesettnek téged,

talán megölöm,

hisz tudtál nevetni fakuló sebeiden,

sírni, hogy élsz még,

hogy karnyújtásnyira járhatsz a zsúfolt szilvafáktól,

tudtál egy ország szemében könnycsepp lenni,

ha rég elveszett hegyeire gondolt.

Esztergom felől harangszót himbált a szél

minden ébredéskor,

látlak most is, ahogy belekapaszkodsz

a korai kondulásba

és hintáztatod magad a dombok fölött.

Meghalni járok a közeledbe

Éjfél. A sötétben is növekednek

a gyönge bodzák,

megyek köztük a temetőd felé,

kissé ittasan s ágrólszakadtan,

mint a régi költők.

Rossz regényekben a Hold jár ilyenkor

gyémánt hegedűvel

s denevér bóklászgat alacsonyan.

Én csak egy beteg rigót hallok nyöszörögni

a bokrok alján,

álmában félrebeszél.

Sírok, siratlak, abbahagyom és énekelek.

Nézem a lóhalálba vágtató csillagokat

és rád kell gondolnom folyton, aki

elgondolhatatlan lettél,

mint a világ délutánja s a levegő sebe

szájam körül.

Azt súgja egy szó a sötétben: forró voltál.

Egy másik azt: e földút emléke vagy,

amelyen vakoskodom

s lábad parázna nyomát

a megválthatatlan por még visszaadja.

Szavak, szavak. A semmi szívdobbanásai

bennem: meghalni járó szavak,

mint ahogy meghalni járok esténkint

én is a közeledbe,

végig a bodzás úton, végig a nehéz porban.