Furulya-csonk a szánkon

Nagy László halálára Ballagásodnak vége, legszebb napunknak vége, bicska hal meg a kézben, haragos szádnak vége. Esne a hó csak, esne a Somló tetejére, a Duna közepébe, Margit vállára esne, de a hónak is vége. Botod fekszik a földön, a botodnak is vége, húsvéti sietséggel jön a nagyharang érte, jönne a föltámadás hajadért, szent kezedért, ujjad sebéért jönne, de már a föltámadás, de már annak is vége. Megözvegyült a hétfő, a hétfőnek is vége, mindegyik napunk most jut korai özvegységre, minden magaslat, álom s hópapír fehérsége. Versek vaddisznó körme nem hagy több nyomot rajtuk, a nagy kalandnak vége. Bujdosóm, jobbik felem, a vadonunknak vége, nem jövünk többé össze mosolyod ünnepére. Halál-síkságra értünk, a védhetetlen rétre, furulya-csonk a szánkon, himnuszod, indulóid – de már ennek is vége. Magyarország halottja, te, bazalt szemefénye, a zsuzsannás világnak balassis jó vitéze, meggyfában ember-meggyfa, vércsében ember-vércse – vendégként vár a tenger, de már a várakozás, de már annak is vége. Sirat a volt-szeretőm, sirat a mostani is, haja országos gyászban utcámon végigúszik – hova megy, nem is kérdem, halálod eltilt tőle, megyek ezüst fejedhez, szíved kihűlt helyére, megyek, mert más út nincsen, minden más útnak vége.