Napfény és fekete, éji szeder
Mindig ott forgolódtam körülötted, |
|
te, szépfekvésű, hullámos délvidék. |
Nagy melledig bármikor keresztüllátok |
|
Ez hát a testi szerelem, a poklokba |
|
sodró paráznaság – csárogták volna régen |
|
vaspapok s kemény szüzek. |
Ez, ez! – bólogatok utólag én is, |
|
most amikor a júniusi erdő testszagában |
|
Frontra induló, konok katonákat |
|
amennyibe te engem betakartál – |
Lehet, hogy azt gondoltad rólam: katona vagyok én is |
|
és golyóálló öleléseid megvédenek. |
|
Nem lettél gyűrűs jegyesem soha, |
|
se bárdolt szekrényemen birsalma-emlék – |
|
mégis veled tudták kisírni magukat igazán. |
Olyanok voltak hosszú átázott délutánjaid, |
|
mint amikor Párizsban magának zongorázott Chopin. |
|
Megnyíló, duzzadt szád úgy tárta ki előttem |
|
tested, ahogy egy hírhedt menekülő előtt |
|
zúdult velem beléd napfény és |
fekete, éji szeder. A világ tűzmagja |
|
voltam, ha benned voltam. |
|
Csupa remegés, csupa hajlékony mosoly |
|
most is ez a nyáreleji erdő |
|
Látlak: megállsz, leülsz egy kőre. |
Megfeszült, szép emlőd az egész égboltot kihívja |
|
s kinyíló szád íze édes szeder a számban. |
|
|
|