Rossz églakó lennél

Nem látok mást, csak a testedet látom, birodalomnyi hajadat szélben és betegágyon; nem ismerek mást, csak amit te szerethetsz, amit a gyors napokból magadhoz közelengedsz. Üvegcserép a dombon a sár fölé téged vetít, lekicsinyített égben jársz, sétáltatod a szemeid, madár- és felhő-forgalomban sutább vagy, mint a Nagykörúton, rossz églakó lennél s ezt én már régen tudom. Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom, kőfolyás, vízfolyás, parázna bazsalikom, földön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet. Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett tölgylevelet. Nincs nálad nekemvalóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly, nomád maradtál, mint a szél s nászéjszakázó kökénybokor; ha meztéláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül. Háború készül újra, mozdulnak már a jövendő romok. Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok, de ha golyókkal kell is együtthálnunk, ott leszel velem, ott virraszt majd a kezem lüktető nyakereden.