Furulya-csonk a szánkon

Ünnepek után

Enyhe kocsmaszag

a száguldó földalattin

s karácsony ezüst rongyai a lucskos járdán.

Földig lelógó vörös sál a fiúk nyakában,

mintha a torkuk vérzene –

Ó, békebeli szép haldoklások hótalan harcmezőkön!

Valaki Mozartot fütyöl, fönt magasan

a város fölött,

de az is lehet, hogy csak én emlékezem

havazó, tágas ünnepekre,

amikor még a harangszó elé is

galambok fogták be magukat nagy csapatban

és suhogtak vele hosszan, amerre fújt a szél.

Ó, másnapos világ, dobhártya-emlékezés,

micsoda üresség fölé

nyomulna most is a zene, a hó, a megizzadt galambcsapat,

itt forog, itt röpdös,

itt hánykolódik a bőröm alatt,

mintha minden múlt, amit szerettetek és minden sajgás

bennem adott volna találkozót az égnek.

Emberek, ágak

Teli van csönddel ez a nap,

teli van csönddel a világ,

rossz csönddel, nehéz csönddel,

mintha egy néma kakukk fészkelte volna

fülembe magát.

Hiába suhorásznak fémes kamionok az éjszakában,

hiába lövöldöznek próbabábukra

vérengzésre készülő, titkos terroristák:

doboz-mindenség süketsége bujkál

a hallójáratokban.

Tompák a vasgolyók is. A vonatok. Az álmok.

Erdők vergődnek hangtalanul: vasvillára

föltűzött, rongyos baglyok.

Talán meg kellene szeretnem valakit újra,

lélegzetét,

fapapucsa zaját a lépcsőházban

s hallgatnom ahogy a haja pattog, ha fésülködik.

Elmúlna közben egy év,

elmúlna kettő

s visszatérnének hozzám a hangok,

akár a sötéten sikkanó fecskék Afrikából,

tányérok hangja,

országok hangja,

párkányt rugdaló esőké,

a felhők Beethoven-haja alól a tavasz vállropogtatása

s levélke-hangok

súgnák fülembe újra: voltunk és ismét leszünk:

emberek, ágak, susogó, édes nyelvek.

A lángész itt sétált mezítláb

Kodály Zoltán emlékére

A lángész itt sétált mezítláb a hegyi réten,

túl a nyolcvanon s Istennel beszélgetett,

de látszott rajta, hogy közben

a lepkékre gondol,

azokra a hancúrozó kék, fehér, sárga láng-darabkákra,

melyek fölgyújthatnák az erdőt.

Megállt s lába nagyujja

ámulva nézett egy vakondtúrást.

Mozgott, púposodott a porhanyós föld,

mintha rég halott barátai keresnének

vészkijáratot a temetőből.

Dolgozzatok csak, kedveseim, dörmögte nekik kajánul,

a csontom még teli muzsikával

s ha fölértek,

zene fogad majd benneteket,

fűsusogás és mátrai szél

és gyöngy kopog az égből, mint meggyászolatlan

betyárkoporsókra húsvét napján

s jártok a gyöngyön mezítláb,

ahogy csúsztatott lábbal én most a báránykás fűben,

szemetek helyén kék mennydarabkák,

hogy látva lássatok,

hogy látva lássatok.

GALYATETŐ, 1981

Éjszaka, otthon

Kerek a Hold ma,

nem alszom éjjel,

nagy lapulevél-talpakon Zámolyra szököm haza,

bogár vitorlázik el a fejem fölött

s kutya ugat.

A vályúnk teli van megöregedett vízzel,

teli van árnyékommal

s az istálló,

mint egy kirámolt mauzóleum, tárva-nyitva.

Ki néz itt körül éjszakánkint?

s lefekvés előtt

ki hajtja rá a kútra a deszkaajtót?

Apám nehéz dunyhák alatt sorvad a házban,

anyám a temetőben.

Fejénél ott az erdő,

életem minden csöndje ott van.

Nagy, zajtalan ponyvákat teregetek a holdfényben szét,

hátha a halála is csak tévedés volt

és visszajön még az augusztusi fekete babot kicsépelni.

De csak egy lúd kiált föl álmában

gyászos hangon,

de csak egy siralomházi denevér

sodorja le a kútról

az üres bádogkannát.

A bokrokat figyeltem

Háborús hírek este a rádióban

s a végtelent lezáró fasorban katonák –

Le se húnytam a szememet egész éjjel,

mintha egy elgázolt asszony holtteste mellett

virrasztottam volna a rendőrségen.

Négyet ütött a szomszéd órája, mikor fölöltöztem

és céltalan elindultam.

Az utcák dermedten hevertek még,

mint sárba lefektetett villanydúcok.

Erős kátrányszag émelyített.

A bokrokat figyeltem, mi történik?

az ablakokat,

a horpadásokban összegyűlt, mocskos vizet,

s fejem sodródó árnyékát a tócsák fölött.

A szemközti parkban

mintha gödröt ásott volna

valaki magának a fák közt,

csuklók mozogtak, göröngy huppant – –

Lehet, hogy újrakezdődik minden végítélet, letarolás?

és kezeken, halott szemgolyókon

legyek sétálnak majd,

mint kiégett villanykörtén?

A tizedik este

Este van újra,

már a tizedik este.

A jegenyék ma is leengedik

a hajukat éjszakára

s talpig feketében a kertkapu páros dúca.

Olyan a csönd,

mintha valaki

verset írna egy haldoklóról.

Olyan a csönd,

mintha egy haldokló írna verset.

Valahol most

egy éjszakai gyorssal kéne robognom

Belgrád és Fiúme között

s követnem titkos küldetéssel

a történelem néma átutazóját

a halál-fésülte tájon:

mit ír, milyen térképet rajzol

egy újabb szenvedéshez

és közben nézni hosszan a karszti hegyek

Fekete Madonna képét,

de csak ülök magamban, falhoz támasztott háttal,

mintha még nem volna vonat,

nem volna történelem, szorgalmas álom

csak a te beomlott, beteg szemeid sötétednének

a földön

mind a négy égtáj felől.

Este van újra,

már a tizedik este.

Olyan a csönd, mintha valaki verset írna

egy haldoklóról.

Olyan a csönd,

mintha egy haldokló írna verset.

Hajnali elbeszélés

Világosodik, vörös csíkokkal.

Ez az éjszakám megint az ördögé volt.

Nagy árkot ástam, bokáig vízben.

Sárga agyagfalából

megpenészedett ruhadarabok lógtak ki rendezetlen:

ingujj és kabát

s egy halott félrecsúszott, karimás kalapja.

Nem, ez nem álom – dobogta vakszemem fölött az ér:

itt történt valami, miről még én se tudok,

valami céltalan, mámoros bűn:

embereket öltek meg cirkuszi mutatványként,

nicsak a csonka bűvészpálca s egy kimetszett szem

a szivarzsebben!

El az ásót,

a megtalált bűvészpálcát, el az árkot

s futok: hol egy élőlény, aki segít nekem

kihantolni az elegyengetett mezőt?

üres az országút,

a híd,

az erdőben üres hinták lengnek

a magas fákról,

az eget fölülről egy vasfogú fűrész darabolja,

nagy kék mennydarabok

huppannak le a tisztásokra,

füst és láng csap föl, ahol elhevernek,

de sehol egy ember,

sehol egy nyüszítő kutya,

csak elszórt autógumik, mint leengedett, sötét medúzák –

megtorpanok: ez az ország már nem is az én országom,

az erdőn túl nádas vöröslik,

mögötte végtelen víz, mennydörgő semmi.

Rossz églakó lennél

Nem látok mást, csak a testedet látom,

birodalomnyi hajadat szélben és betegágyon;

nem ismerek mást, csak amit te szerethetsz,

amit a gyors napokból magadhoz közelengedsz.

Üvegcserép a dombon a sár fölé téged vetít,

lekicsinyített égben jársz, sétáltatod a szemeid,

madár- és felhő-forgalomban sutább vagy, mint a Nagykörúton,

rossz églakó lennél s ezt én már régen tudom.

Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom,

kőfolyás, vízfolyás, parázna bazsalikom,

földön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet.

Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett tölgylevelet.

Nincs nálad nekemvalóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly,

nomád maradtál, mint a szél s nászéjszakázó kökénybokor;

ha meztéláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül

s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül.

Háború készül újra, mozdulnak már a jövendő romok.

Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok,

de ha golyókkal kell is együtthálnunk, ott leszel velem,

ott virraszt majd a kezem lüktető nyakereden.

Napfény és fekete, éji szeder

Mindig ott forgolódtam körülötted,

te, álomtalan,

bogárzó szemű asszony,

te, szépfekvésű, hullámos délvidék.

Nagy melledig bármikor keresztüllátok

az éjszakákon.

Ez hát a testi szerelem, a poklokba

sodró paráznaság – csárogták volna régen

vaspapok s kemény szüzek.

Ez, ez! – bólogatok utólag én is,

most amikor a júniusi erdő testszagában

combhajlatodét érzem.

Frontra induló, konok katonákat

temettek annyi hajba,

annyi utolsó éjszakába,

amennyibe te engem betakartál –

Lehet, hogy azt gondoltad rólam: katona vagyok én is

és golyóálló öleléseid megvédenek.

Nem lettél gyűrűs jegyesem soha,

se bárdolt szekrényemen birsalma-emlék –

az októberi esők

mégis veled tudták kisírni magukat igazán.

Olyanok voltak hosszú átázott délutánjaid,

mint amikor Párizsban magának zongorázott Chopin.

Megnyíló, duzzadt szád úgy tárta ki előttem

tested, ahogy egy hírhedt menekülő előtt

álcázott ajtót nyitnak:

zúdult velem beléd napfény és

fekete, éji szeder. A világ tűzmagja

voltam, ha benned voltam.

Csupa remegés, csupa hajlékony mosoly

most is ez a nyáreleji erdő

sétáló emlékedtől.

Látlak: megállsz, leülsz egy kőre.

Megfeszült, szép emlőd az egész égboltot kihívja

s kinyíló szád íze édes szeder a számban.

Verssel vigasztal valaki

Hallod? verset olvas valaki nekem a telefonba,

vigasztal halottaimért,

magamért,

havazást ígér homlokomra,

havat a közös fekhelyünkre,

ágyra, erdőkbe, tegnapi virágok csontváza fölé

s gyógyító csöndet egy szelíd pincében,

hol földarabolt szilvafatuskók

égnek majd lobogva,

az asztalon bor lesz,

kenyér

és vöröshagyma,

éles kés fénye, mint a túlvilágé

s az időtlen, fehér pincefalon

a jövő századok felé vonul

egy seregétől elszakadt hangya.

Hallod? amit mond, neked is mondja:

nagy, fekete szárnyakkal

ne csapkodj bele az éjszakába,

gyászba, koromba,

nem vagy te angyal, se kondorkeselyű,

egy édes ország egyetlen lakója vagy,

halálraítélten is az enyém!

a kontyod csuklómra

zuhan minden este

s hátaddal együtt fordulok

az északi csillag felé –

Nézhet ránk holnap fegyver is,

bogáncsos szemmel a félrevezetett haza,

nekünk már nem lesz szükségünk irgalomra:

mindent megéltünk, ami élet,

mindent, ami korai haldoklók gondja –

Nézd: szállong is már a megígért hó

párban haladó lábnyomunkra.

Az alvó

Nézem arcodat, meg-megránduló kezed:

a korán elföldelt szeretők hosszú csöndjében alszol –

Egyre nehezebb lesz, kinéznem, ki az égre.

Amazonok fekete húga

Tavasz jön, érzem orrcsontomban a sajgást,

a hányódó árvízi csokrok majd

a szemétre kerülnek;

szétázott újságpapír a téli ég is,

olvasatlanul odakerül.

A hátam még havazik néha-néha

s észak felől a tarkómat vadludak kerülgetik,

de szemem, amely a havazásban

sokáig utánad járt,

délen keresne már hajadnak tengerpartot.

Betegek voltunk, nagy pólyakötések

lekaszabolt melled fölött s derekam fölött,

a kard se vág nagyobb sebet egy közelharcban,

a halál görbülő kése sem, mint amekkorát

meg tudnánk mutatni most a nyíló égnek.

Vetkőzz le csakazértis, ha megáll veled szemben

a Nap. Mutasd meg csonkaságod

az első zöld levélnek,

minden erdőben otthon voltunk, minden fűben,

amazonok fekete húga, emlékszik ránk a szél,

ott jár vállad körül, hajadat emelgeti.

Várakozás a tavaszban

Ide várlak ebbe az idegen faluba.

Harangoznak s már nyílnak

a törpe margaréták.

Elindulnak az első méhek is földközelben,

mint fáradt aranyásók.

A szádra gondolok reggel óta,

összeharapdálható nyakadra –

a tüzes fűzbokrok mögött

akkora ég kezdődik, akkora rét,

mire végighemperegnénk rajta, meg is halnánk.

Tél után, kórház után,

tudom, a bőröd is idevágyik,

mind a tíz ujjad idesiet,

megviselt szemed is már zöld lombbal tömné ki magát,

virágkoncoló, sűrű széllel.

Fülelek, hallgatózom. Újra megszeretem a vonatcsattogást

miattad, mint a századforduló ámokfutói.

Várlak, gyere! A sejtfalak átforrósodtak már

s a verebek is az első, átmelegedett porszemeket

kapkodják föl a földről.

Napi halálommal

Innék, babonából is innék érted, hogy meg ne halj,

csömörödésig vodkát, bort,

paprika-mérgű szeszeket.

Vinné a Duna éjszakáimat, napjaimat,

árnyékomat, mint gyűrött zsákdarabot vinné a Duna,

elrongyolódott ingujjam ott lebegne

a parti bokrokon

s én epe-sárga rózsákkal koccintgatva

napi halálommal váltanálak meg, egyetlenem,

beborult sejtjeidnek

gyógyító istent keresnék térdencsúszva.

Levél, északról

Esteledik. A szél elült, a fák madarakat altatnak csöndben. Tó és sziget összébbhúzódik, mi lesz veled? Az utolsó komp is elment, én ittmaradok.

Egész nap nyár volt, egész nap verset írtam hozzád egy északi ország kövei között. Soronkint küldtem haza susogó hang-postával, hogy még lélegzetet se válthass más neszre, más ütemre.

Sokáig keringtünk egymás körül, évek múltak. Erdőket álmodtam közénk, elválasztó, nagy tisztásokat, de a fák levelei fölcsúsztak lassan az égboltra s te ott álltál előttem fedetlenül.

Most tán a szobádban állsz; a padlón szétszórt újságok, levert lepkék. Aludnál? sírnál inkább egyszemélyes estédben? nem is tudod. Megcsonkított melled fölé téved kezed s zavartan nézel oda, nem az én kezem jár-e otthon?

Ez az a késői óra, amikor már csak a félelmeidtől félek, semmi mástól. Gyönyörű vad vagy, akibe a halálos golyót belelőtték, de talpon maradt. Álmatlanságod itt bujkál most is a nagy vizekben – messziről altatnálak. Súgom a hátadnak: forrók a sziget kövei, mint a tomporod. Tenyerem ámul csak, hogy milyen forrók.

Furulya-csonk a szánkon

Nagy László halálára

Ballagásodnak vége,

legszebb napunknak vége,

bicska hal meg a kézben,

haragos szádnak vége.

Esne a hó csak, esne

a Somló tetejére,

a Duna közepébe,

Margit vállára esne,

de a hónak is vége.

Botod fekszik a földön,

a botodnak is vége,

húsvéti sietséggel

jön a nagyharang érte,

jönne a föltámadás

hajadért, szent kezedért,

ujjad sebéért jönne,

de már a föltámadás,

de már annak is vége.

Megözvegyült a hétfő,

a hétfőnek is vége,

mindegyik napunk most jut

korai özvegységre,

minden magaslat, álom

s hópapír fehérsége.

Versek vaddisznó körme

nem hagy több nyomot rajtuk,

a nagy kalandnak vége.

Bujdosóm, jobbik felem,

a vadonunknak vége,

nem jövünk többé össze

mosolyod ünnepére.

Halál-síkságra értünk,

a védhetetlen rétre,

furulya-csonk a szánkon,

himnuszod, indulóid –

de már ennek is vége.

Magyarország halottja,

te, bazalt szemefénye,

a zsuzsannás világnak

balassis jó vitéze,

meggyfában ember-meggyfa,

vércsében ember-vércse –

vendégként vár a tenger,

de már a várakozás,

de már annak is vége.

Sirat a volt-szeretőm,

sirat a mostani is,

haja országos gyászban

utcámon végigúszik –

hova megy, nem is kérdem,

halálod eltilt tőle,

megyek ezüst fejedhez,

szíved kihűlt helyére,

megyek, mert más út nincsen,

minden más útnak vége.