Levél Rotterdamból

Alszom, Alszom, ébredek, hallom a kanálcsörgést. Bejön a hagyma szaga s a sülő vér szaga szállodaablakomon. Bejönnének a verebek is, de mint a borzas utcakölkek, párkányom szélén megtorpannak – meztelen lábukon a tengeri só morzsája fehéredik. * Egész nap itt kéne feküdnöm ebben a havasra meszelt, szűk szobában és versekre gondolnom hanyatt, hogy ne legyek háládatlan Rotterdam nyári ragyogásához s gyors esőihez, melyek mint a farmernadrágos lányok, az autók között csak átszaladnak. * Vendég vagyok itt, akár a hajók, akár a tenger – Lélegzetemtől megnő mellkasom s a szívem is nagyobb. Északról jégmezők és szorgalmas csontok sugaraznak, délről narancsfény s kormos mellek – El-eltántorgok órákig az egymást keresztező áramokban, mint heroinos matróz az utcán és lebegve ölelgetek meg minden nőt, aki rám néz. * A Városház órája tízet kondít, Európa, ó, Európa – Századokat üt el az Idő, Európa, ó, Európa – Van-e még hátra annyi múlt, amennyi eddig eliramlott? annyi hitvalló jaj, hitvalló bűn, romlatlan, bátor szerelem, amennyi csipkés tornyaid körül megikrásodva fölgyülemlett? Európa, ó, Európa – Habzol örökké, mint százezer fölbontott pezsgősüveg Európa, ó, Európa – Ide csapsz föl most is a számig és mégse tudlak dadogás nélkül kimondani. Szorongó, belső csönded, melyben a világ magáról álmodhatott és ítélhetett, sehol, sehol, sehol, Európa, ó, Európa – Valami mindig csikorog nevedben s neved mögött, valami mindig sistereg, üvölt – A kikötőbe kényszerített tenger is fehér fogait vicsorítja. * Gyolcslepedőbe öltözve borotvált fejű fiúk és borotvált fejű lányok őgyelegnek föl-alá a nercbundás kirakatok között. Csordába verődve is oly szelídek, mint a pofonvert lepkék. Ők már elhagytak téged, Európa. Gajdolnak, csöngettyűznek, csupa kék ég a szemük, csupa szantálfüst-foszlány – Ők már elhagytak téged, Európa. * Délután hatra meghosszabbodnak az árnyak s elindulnak a tenger felé. Velük tartanék én is, de hirtelen megtorpanok. Semmi sem oly visszahozhatatlan, mint ami idegenben múlik el velünk. Megnézem hát az egeket magamnak, a legközelebbi fát, szobrot, faragott követ s egy ferdén zuhanó sirály szemében az árbocrudakkal fölmagasló várost: Minden, amit szerettem, éljen túl itt is engem, az öböl fölötti vörös fénycsíkokkal.