Sötétségből sötéten
Jövök tőled, az árokpart csupa zúzmara, |
kísér az úton hazafelé Rákoskeresztúr minden varjúja, |
megveszekedett népség, körülcigánykodják az autómat, |
visongnak, elém vágnak, nem akarják, hogy rád gondoljak. |
|
Pedig ha tudnák, hogy karórám ma is ott maradt ágyad mellett, |
abbahagynák ezt a ricsajos nászkíséretet, durva heccet, |
hiszen kifakult csuklómról is te jutsz eszembe holnapig, |
a déli híradásról s a könyvekről, melyekben a múlt századi hó megállás nélkül havazik, |
|
s az időtlen múzeumi kertben, a kőkoporsók faragott női előtt |
is téged látlak csak hajuldozni: igazítod el otthon a lepedőt, |
csípőd előredől, hajad az ágyra zuhog – |
afrikás tomporodtól rohanásaim közben se szabadulok. |
|
És jöhetnének rám kormoránok, egyenlítői vércsék, sasok, |
a szárnyrések közt is látnám, mikor a szoknyád kikapcsolod |
s a nagy madarak haláltánca mögül is előfeketedne szemed, |
ahogy a sötétségből sötéten rám emeled. |
|
|
|