Vers két nőhöz, egy időben
egymás kezébe adva a kilincset. |
Te szőkén s gyászfeketében, |
ő kimarjult, kék farmerszoknyában, |
mint aki csuromvizes hetek után |
egész májusban egy dombtetőn szárítkozott. |
Veled az erdő is jön, a temető is, |
országok, eltitkolt érzékiséggel, |
a káromkodás,a méz, |
az alkohol fojtott anarchiája |
s őrült muslica-bandák |
hopszaszáznak a fejed fölött. |
S nincs tél, ha jössz, nincs nyár, |
csak láz van a bordákon belül, nagy kékség |
és vetkőző szavak a szájban. |
Ő meg csak betoppan mindig, |
mintha saját magától hozna üzenetet. |
A szempillája: fekete sás, |
csípője körül egyszerre két tavasz |
és ha mosolyra nyílik meg a szája: mintha egy |
|
Jöttök, csöngettek, egymásra nevetgélve, |
nem is gyanítva, ki a másik: |
hisz arcotokat csak én fordítom önzően szembe, |
én játszom titkon a kezetekkel is |
a világ kiszáradt gödreiből is |
én nevetek föl külön-külön a kedvetekért |
s nem szomorít, hogy kárhozat ez: |
a halálomban megoszthatatlan |
|
|
|