A folyó

Hová viszel, folyó? Az iszapod vagyok, világító tajtékod, habod. Hová viszel, folyó? A tavalyi nád úgy metszené a torkomat át, mint a kéjgyilkosok. Hová viszel, folyó? A szeretőd vagyok! Állnak partodon a fák, mint vonatot búcsúztatók, városok, vasművek, temetők, löszfalak: madárpaloták. S éjszakádban a halak, mint nyomjelző lövedékek, mellkasom ütik át. Halottad mégsem leszek! Hová viszel, folyó? Kikötőidben sötét vashordók: májusi dobok. Befogva a szélbe: négy jegenye partodról a mennyboltra robog. Hová viszel, folyó? Végig fél Európán, napsütötte beton közt, kődíszes vaskapukon. Hová viszel, folyó? Testemen túlra, határaimon át – – Ég ablakmosói, fák, ne kenjétek szét arcomat, odafönt ragyog.