A költészet agglegénye
Még a barátaim is azt susogják: |
nem illek hozzád, költészet, kopjak le rólad, |
egyszemélyben nagyszűz és kurva, |
szempillád északnak röpül a szélben, mint vadludak, |
én meg csak hajcsár vagyok |
s nyakig sárosan caplatok utánad |
Igaz, igaz: nincs utca, ház, mohával bélelt, álomi szálló, |
ahol megvártál volna engem, |
nincs város, ahol a tornyokra hulló |
s a karomba dőlnél falfehéren, |
pedig futottam érted Varsótól Havannáig, |
tankok, szaxofonok s lüktető, őrült mozik |
emlékével, hogy megigézzelek, |
s tenger-fátyolod csücskét láttam. |
Egy félretaposott élet szégyenével |
ha féltékenyen is, mégse vádlón: |
kitakart, sötét ágyékodat mutogathatod, akinek akarod, |
silányabb fiúkat is a mennybe küldhetsz, |
nekem már hársfavirág-szagod is elég, |
s a levéleres égbolt, mit lélegzeted |
|
|