A csavargó elégiája
Nemcsak menni: elmenni kellett volna, |
sóbánya-fényességű arccal |
az egykedvűek poros menetéből kiszakadni |
és kevesebbet hazudozni a testről, |
ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor. |
|
Nemcsak sírni: siratni kellett volna |
magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat, |
a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban, |
minden utcámat, ahol az éjfélutáni |
mocskos esőkben is magammal háborúztam. |
|
Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél |
méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá |
s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém. |
Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb: |
az útszéli istenülés sárban és levélszagban. |
|
|
|